Frida Balázs

A határsértés bódhiszattvája

Intro

Foucault igazi, javíthatatlan határsértő volt, a küszöbön áll, kötéltáncos a törés hajszálnyi vonalán. Így látjuk (mi, „másik viktoriánusok”) ma is: a határsértés heroikus mozzanatában. Mozdulatban van, hiszen elillan a stigmatizáló pillantás dermesztő ítélőszéke, a medikus tekintete elől, kibújik az analizáló bonckés éle alól, „get blurred”, bemozdul, átcsúszik, valahová az értelmezhetőség vad tartománya felé. Tengerparton sétál, a vékony sávban, ahol föld és víz egymást nyaldossa, a húsként felnyíló neutrális határon, a hajszálvékony marginálián, a nem-helyen (non-lieu), ahol az elemek és reprezentációk összeérnek (önmaguk határára jutva), és süppedő lába nyomát a selymes homokfövenyen nyomban eltörli a pulzáló óceán földöntúli ritmusa. Rezzenéstelen Buddha-mosollyal, a szatori megfoghatatlan, ragyogóan üres állapotában lépdel tovább, újabb nyomokat hagyva, amelyeket újfent eltöröl a nagy léptékű idő kérlelhetetlen struktúrája. Deleted, everlasting. Reloaded.

Menekült a többiek megítélő tekintete elől, azt fürkészte, ami őt másoktól elválasztja, az ítélethozatal kispolgári logikáját, amely önmagát rekeszti szűk, sötét, egy-értelmű cellába. A rabok szabadsága és a tekintélynek alá nem vetett zárványszerű értelem. A különbözőség és a határon túli, a struktúra struktúrátlanítása, a Bataille nyomán domború vetítővászonként kifordított pupilla nélküli szem, a kimondhatatlan mondása.¹ A racionális-dialektikus diskurzuson túllépve a nagy episztemológiai anarchisták metaforikus-poetikus, paralingvisztikus nyelvhasználatához csatlakozott, az antitradicionalizmus tradíción túli, hagyományosan szürreális mintázatába illeszkedve: Nietzsche, Bataille, Artaud, Blanchot, de Sade, Klossowski és Borges ellenbeszédét és transzracionális forradalmát igyekezett folytatni. „Foucault olyan disszidensként fogja fel magát, aki ellenszegül a modern gondolkodással és a humanista álruhába bújtatott fegyelmi hatalommal”, „a normalizáló hatalommá kocsonyásodott »humanizmussal«”.² A kilépés – az eksztázis – aktusa illeszkedik az outsider attitűdhöz. Transzgresszió és rezisztencia nem pusztán obsession, hanem küldetés: túl strukturalizmuson és túl hermeneutikán, túl a „most-modernen”.³

Doxatikus rendszerek között, annyira kint a mienkből, hogy az már magnetikusan befelé vonz, annyira mélyen a sajátban, ami már centrifugálisan kifelé taszít – ez volt a létformája, a torzóként is totális œuvre vezérmotívuma. A normális és a patologikus, a káosz és a rendszer, a bűn és a törvény, a jelentés és a jelentésen túli, a szó és a dolog, férfi és nő, szerző és szövege, a romlott és szűzies – kategóriák, amelyek érvényességét az állandó mozgás negligálja, a határátlépés szédült apoteózisa, melyben szétfoszlik a tudásnak hívott illúzió egész monumentuma, az átjárhatóság, amelyben szétrepedezik az értelem egységesnek hitt felülete. Forradalmi hevület, amely szétrepeszti a modernitás roppant kolosszusát, a transzparencia egyetlen finom gesztusa, amelynek hatására összecsuklik a racionális világ modern képzete. Foucaultiánus ikonoklazmia: bálványdöntögető, aki saját nárcisztikusan erektáló szobrát is kíméletlenül mazochista ütésekkel porlasztja.

Levéltárakban molyoló precíz labormunkásból vált a modernitás korszakhatárait feltépő, slágergyanús posztmodern idollá. A kozmopolita 68-as rezisztens, a balos lelkülettel átitatott eszmetörténeti terrorista, „a Collège de France aktivistája és professzora”,⁴ a PoMo homo, a kívülség voyeurje, a biopower-dandy, a queer-hérosz, a gay-pride, az anarchista-dadaista cyber-Foucault (ejtsd: foo-coh) él, kultusza rendíthetetlen virulenciát mutat: szamizdatban, fanzinokban, TV-screen-en, graffitin, pornószájton, flash-animáción, weblogokban, pop-up-okban, chatroomokban, topikokban, pdf-ben és jpegekben. A Foucault Funk.mp3 – pszichedelikus posztmodern blues akadálytalanul továbbdübörög, ott visszhangzik a rokokó palotákban, a burzsoá szalonokban, a kormányépületekben. Népszerűbb, mint Che Guevara és Andy Warhol. Radikálisabb. A transzgresszív egzisztencia felnyíló korpusza, a „szakítás diskurzusa”⁵ túl van a láthatón, hamvai beporozzák az érzékeny elmét, az önmagán túlcsorduló életmű beleinjektálja magát a steril akadémikus tudásformákba, szubverzív mítosza szétfröccsen, megfertőzi a magát ártatlannak vélő mainstream tekintélykövetést, a felszabadított, testtelen, virtuális diskurzusa túlburjánzik önmagán, cseppfolyósodott textusai egy észrevétlen ozmózisként de-kon-struálják saját határaikat. Az el-elszörfölő (déplacement) posztmodern Foucault-ikon bármely keresetlen kijelentése egy decentralizált, behálózott (interconnected) és határtalan glóbuszon sarjad csak igazán, megsokszorozódik, rügyezik, az internet geo-politikailag független, hetero- vagy atopikus locusaiban, a kiberbutikokban és elektrokioszkokban válik interszubjektív csere megtermékenyítő tárgyává, fétissé.⁶

A határsértő mozzanat – kilépés a dialektikus szubjektum-filozófia ellentmondásos örvényéből

„(...) az ember nem a szabadsággal kezdődik, hanem a határral és az átléphetetlen vonallal.”⁷ Talán nem kockázatos kijelenteni, hogy Foucault szubverzív filozófiájának egyik legfontosabb motívuma a „küszöb-élmény” vagy a „határ-tapasztalat” kontextusában artikulálódik:⁸ „érdeklődése a »határ-élmény« irodalmi megidézésére irányult, ami az extremitás felé taszít minket, oda, ahol az értelem konvencionális kategóriái elkezdenek leomlani”.⁹ A finitude, a szélsőség analitikája foglalkoztatja, a végesség, a korlátoltság, amely az emberi lények legsajátságosabb meghatározottsága. A hatalom-alávetettség, normális-abnormális, törvény-szabadság, „látni” és „látva-lenni”¹⁰ olyan teoretikus határok karcsú kontúrjai, amelyek kiradírozására történő igyekezet viszont az életmű személyes aspektusában is megnyilvánul, gondoljunk csak a kábítószeres élményekre, az S/M szexuális gyakorlatokra, amelyekről Miller számol be¹¹ vagy a politikai ellenállás (résistance), az ellenbeszéd (contre-discours), az antihumanizmus és antiesszencializmus szükségességének hangsúlyozására. A határátlépés számára eleven követelmény (hiszen a határsértés villámló gesztusa ad nevet annak a masszának, amelynek hártyáját éppen átszakítani igyekszik, a differencia létét jelöli, affirmálja), viszont a modernitásban elveszti szakrálisan feltöltött mitikus és szimbolikus erejét: többé már nem a „szent” közvetlen tartalmára irányuló elementáris misztériumélmény, amely az aszkézisben az igazság „arctalan” megmutatkozásának funkcióival bír. A határsértés ma a szentségtörés profán formája, a szakrális újraalkotása, mégpedig „a maga üres formájában, abban a hiányban, amit ragyogása hagyott maga után”.¹² Mégis az excesszus vagy a transzgresszió kicsapongó, féktelen gesztusa az az egyetlen releváns módusz, amely által kiléphetünk a dialektikus-racionális szubjektum-filozófia önfelszámoló terméketlenségéből, mégpedig egy dialektikus ellenbeszéd vagy negatív dialektika kialakításának veszélye nélkül. A „határkérdést” több irányból közelíthetjük meg.

A 19. századi pozitivista tudományeszmén túllépő, a posztindusztriális társadalmakat vizsgáló embertudományok egy alapvető határral találják szembe magukat, mégpedig az egyazon diskurzuson belüli kategorikus elemek lehatárolhatóságának reménytelenségével, valamint a különböző diszkurzív technikák közötti konszenzuális interpretáció lehetetlenségével. Az egységes humanista emberkép létének irrelevanciája hozza felszínre önmagát, hiszen az „ember” mint olyan, nem úgy határozható meg a megfigyelés tárgyaként, ahogyan ez a természettudományok objektumai esetében történik. A kutatás tárgyaként és alanyaként egyaránt megjelenő anthroposz, többé nem egységes kategória, diverz, diffúz, barázdált és polifón, megfoghatatlanul elkülönböződő fenomén. Az embertudományok legfontosabb tárgyaként megjelenő ember feltételezett képzete a késő újkorra menthetetlenül széttöredezik, viszont roppant kínos, amennyiben a kutató nyelve továbbra is a dialektika terméketlen szókincsén dadog, ha nem tud leválni a szubjektum-filozófia évezredes nyelvhasználatáról.

Az ember fogalmát meghatározza végessége, számos történetileg konstituálódó erőhatás (természeti, mentális, társadalmi, gazdasági, politikai és nyelvi) korlátozza szakadatlanul, mégis ez a lény a reprezentációk termékeny gyújtópontjaként jelenik meg: egyszerre a reprezentációk empirikus objektuma és a reprezentációk transzcendentális forrása. Ez a kettősség hosszú távon tarthatatlan, és Foucault szerint pontosan ez tarthatatlan dichotómia robbantja szét a modern episztémét Kant után. Az elképzelő szubjektumnak elképzelt objektummá kell tennie magát, hogy magára reflektálhasson: „az öntudatban jelen lévő embernek abban a pillanatban fel kell vállalnia a dolgok közötti rend megteremtésének emberfölötti feladatát, mihelyt tudatára ébred önmagának mint autonóm s egyszersmind véges egzisztenciának”.¹³ Az ember eszméje így sokrétű dichotomikus határvonalak által barázdált: egyszerre empirikus és transzcendentális, egyszerre a történelem eredete és történeti folyamatok terméke, egyszerre természeti és társadalmi, egyszerre fogyasztó és termelő, egyszerre objektum és szubjektum, én és nem-én. Íme a dialektikus szubjektum-filozófia rettentő zsákutcája, a perspektívanélküliség, amelyből a modern humántudományok (mint ennek alávetett, megzabolázott szolgák, beleértve a fenomenológiát, a hermeneutikát és a strukturalizmust is) nem tudnak kivergődni.¹⁴

Foucault transzgresszív programja Nietzsche genealógiájából, Bataille „heterológiájából”, a határsértés felvillanyozó gesztusából ered, amely eleve kizárja a dialektikus nyelv lehetőségét, így nem kerül szembe az onto-logikai ellentmondással mint végső krízissel. Az etnológia és antropológia felől érkező Bataille, a „lehetetlenség” filozófusává avanzsált, Sade „obszcén művének” folytatójává és a nietzschei rezisztencia legnagyszerűbb teoretikus örökösévé. A megszakítottságban lévő ember revelatív reuniója jegyében a „heterogenitás” felé fordul: a szürrealizmus bizarr környezetében szerzett borzasztó esztétikai élmény, az ösztönszerűség extázisa, az erotika mint a szuverenitás ragyogó excesszusa, a „megidézett rémület”, a „lehetséges határértéke” foglalkoztatja, az explozív pillanatok, az ellenvilág, a marginalitás, a mámor, a rothadás, a kicsapongás és a pazarlás.¹⁵ A „heterogén” egyszerre esztétikai (szürrealizmus), közgazdasági (pazarlás), politikai (rezisztencia) és szociológiai (marginális szub- vagy ellenkultúra) fogalom, amely képes a monásszerűen bezáruló nyugati ész, a dialektikus nyelv kelepcéjébe zuhant szubjektum szétrobbantására.¹⁶ Foucault számára megváltásként hatott a bataille-i kísérlet, hiszen korai munkáiban kis híján egy negatív dialaktika (metafizikai ellenbeszéd) kidolgozásának forradalmi, de hasztalan fáradozásába kezdett. A modernitás- és észkritika nietzschei hatása egyfelől Bataille, másfelől a „szubjektumról folyó negatív diskurzus” antropológiai kísérletei (elsősorban Lévi-Strauss) felől, és sokkal kevésbé Heidegger irányából érinti meg. Az inspiráció másik nagy alakja Sade, aki a mértéktelenség botrányos nyelvén nyílvánítja ki, hogy a szexualitásunk, összefüggésben Isten halálával, „határként rajzol meg minket önmagunk számára”.¹⁷ Mindezek a kísérletek a XX. század második felére lehetővé teszik az elsivatagosodott filozófia, a szuverenitás börtönébe zárt Én végleges elporlasztását, mégpedig az elbukott dialektikus beszéd megkerülésével, valamint olyan fogalmak és rokon kategóriák felfedezésével és kiaknázásával (amelyek üdén hatálytalanítják a rögzült dichotomiákat, hiszen értelmezhetetlenek a racionális metafizika bipoláris szerkezetén belül), mint a botrány, a zavar, a tékozlás, a túlzás, a zabálás, a fecsegés, a kiáradás és persze a határ és határsértés.¹⁸ A metafizikai oppozíciók és dichotomikus tükörfogalmak, az „ikerterhesség”, a dialektika évezredes nyelve által végsőkig lehatárolt filozófiai mozgástér mobilizálása érdekében az ellent-mondás (a tagadás) helyét a határsértés, a totális vizsgálatának helyét a határra vonatkozó fesztelen kérdésfeltevés kell, hogy elfoglalja.¹⁹ „Nem a filozófia vége jött el, hanem egy olyan filozófia, amely csak önnön határainak szegélyén képes megújítani beszédét és megújulni benne: vagy egy letisztult metanyelven, vagy pedig a saját éjszakájukba, saját vak igazságukba temetkezett szavak sűrűjében.”²⁰

Foucault a határtapasztalatokra vonatkozó kutatásait az őrültséggel mint a felvilágosult józan ész inverziójával vagy komplementerével kezdi: „az őrület konstituálódását az ész konstituálódásának tükörképeként követi nyomon”.²¹ Az őrület és a téboly a kényszeresen homogén szubjektív ész normalitásának határain zavarja az ésszerűség teljes rendjét, kívülről teszi kérdésessé a monologikus racionalitást, villámcsapásszerűen némítja el az ész nyelvét. A tébolyult irracionalizmus megvalósítja azt a bataille-i kiáradást, cseppfolyós keringést, szakadatlan elmozdulást, amely képes hatályon kívül helyezni a tradicionális metafizikai és nyelvi dualizmusokat (sötét/világos, állat/ember, normális/abnomrális, élet/halál). A tilalom küszöbét átlépve, az áthágás, az áttörés kritikus pillanatában túláradunk az ésszerű normalitás profán világán és az ünnep, egy „paradox tánc mozzanatába” jutunk, amely nem számolja föl véglegesen a taszítás és vonzás, tilalom és megszegés, ész és őrület lüktető ambivalenciáját. A megszegés, Bataille-nál, nem a tilalom (a törvény, a hatalom) végleges eltörlésére irányul, hanem annak határaira, önmagában nem is gyengíti a tilalom univerzális sérthetetlenségét, hanem kiegészíti azt, „mint ahogy a szívelernyedést a szívösszehúzódás követi, vagy a túlnyomást robbanás. A nyomás egyáltalán nem enged a robbanásnak, még erősebbé teszi”.²²

A transzgresszió felvillanyozó mozzanata lehetővé teszi az elválasztottság alkalmi hatálytalanodását és az interaktív egymásba borulás diffúz élményét készíti elő, „ahol a hasonmás árnyalatnyi különbséggel ugyanaz, mint az eredeti – vékony, fekete vonal ez a különbség”.²³ A határ a tükör olyan fénylő felületeként villan föl, izzik, amely által szakadatlan tér nyílik a formák, játékok, kereszteződések, a megkettőződés, az ismétlés számára.²⁴ Az újra és újra nekiveselkedő határsértés szempillantásnyi játékos mozzanata a határ „sovány formájának”, egy retinafinomságú vonal „karcsúságának”²⁵ áthágását kísérli meg, amely azonban makacs módon zárul újra össze maga mögött. A határsértés zavart okoz: bizonytalanságokba sodorja a keresztezett elemeket, fejtetőre állítja az elválasztott bizonyosságok külön nemű rendjét – „a látvány tótágast áll a kifordult szemben”.²⁶ Azt a kivételes pontot jelöli, „amikor saját határvidékére érkezve kitör önmagából, radikálisan kétségbe vonja magát”,²⁷ és a pontot, „ahol olyan létezők keresztezik egymást, amelyek rajta kívül nem léteznek, ugyanakkor felcserélhetővé válnak benne...”²⁸ A saját és a másik (a mi és az ők, az alany és a tárgy) között húzódó demarkációs vonal a transzgresszió pillanatában hirtelen utat nyit: a távoli idegenség, amit kivet magából, a tartalom, amit száműz, hirtelen elárasztja. A határ abban fedezi föl magát, amit kizár önmagából, a differenciában, amit affirmál. A határsértés a „nem-helyen”, a köztesség keskeny mezsgyéjén kel életre, ahol az ellentétek nem szembenállnak egymással, hanem összefonódnak, mégpedig a gesztus által, „amely visszavezeti mindegyiküket a maga határaira” – a kétségesítés nem-pozitív affirmációjában.²⁹ A határsértés kellemetlen megkérdőjelezése egy nem-dialektikus nyelv ígéretét rejti, ahol a filozófiai szubjektum elhatol a határig, a megnyílásig, ahol léte megjelenik, de ahol azonnal el is bukik, hiszen önmagán kívülre szóródik, kiüresedik, cseppfolyósodik az excesszus üres fluxusában. A körvonalazhatatlan nyelv, amely szakadatlanul saját felsejlő határait negligálja: a szakadás, a meredekség, a törés beszédmódját alkotva.

1. struktúra határtalanítása

A határsértés (transzgresszió) valódi, intenzív diskurzusa³⁰ az embertudományokban a struktúra fogalmában bekövetkező töréssel veszi kezdetét. Ennek az „eseménynek” a forrásvidéke az idegen kultúrákkal találkozó és a saját kultúra elidegenítésével egyszerre kísérletező korai strukturális etnológia empirikus élményvilága (Lévi-Strauss, Dumézil és Bataille). A struktúra struktúrátlanítása és a decentráló-detronizáló mozzanat egyrészt tehát a távolban kutató antropológusok antiszubjektivista strukturális analíziséből, másrészt a korai Tel Quel műhelyből indul (többek között Sollers és Kristeva, majd Lacan, Deleuze és Derrida tanulmányai nyomán),³¹ és a posztstrukturalista-posztkoloniális kriticizmus elméletein keresztül a posztmodernig, majd a dekonstrukcióig húzódik.³² Foucault ugyan a Tel Quel-csoporthoz sorolható, mégsem csatlakozott ilyen meghatározott műhelymunkához, bár sok tekintetben hozzájárult a struktúráról való másként gondolkodás élcsapatának tevékenységéhez, amely Saussure újraolvasásából táplálkozott, s amelynek kulcsszavai: a decentralizáció, a hálózatiság, a játék, a mozgás, a differencia, a határtalanítás, a befejezhetetlenség-lezárhatatlanság.

Derrida programszerű kísérlete – Foucault-hoz hasonlóan – a dialektikus metafizikai hagyományból makacs módon a strukturalizmusba is áthúzódó masszív duális szerkezetek szétrombolását célozza, a disszemináció és a dekonstrukció sajátos módszertelen módján. A „decentráló mozzanat”, a kilépés a nyugati metafizika tradíciójából, tulajdonképpen a jelölő-jelölt (és a többi ráépülő) ellentét dekonstrukciójával történhet, amelyben a két minőség közötti ellentmondásos határ az elkülönböződés féktelen játékában, egy lezárhatatlan hajsza (amelyben az előbbi az utóbbi elérésében rendre hátramarad) dinamikájában végbemenő elmosódás által szabadul föl.³³ Derrida is a lévi-straussi antropológiában véli megtalálni a Nyugat bináris oppozíciókból álló monumentális fogalmi apparátusának szétmállasztását, hiszen ez a gyakorlat rombolja az eurocentrista metafizikát, azáltal, hogy felszámolja a „mienk” unikálisnak gondolt referenciáját.

2. határ a nyelvben: nyelv a végtelenhez. A mondhatatlan mondása

„Foucault célja nem a történeti tények hiteles rokonstrukciója, hanem egy nyelvjáték forrásvidékének megkeresése.”³⁴ A kint és a bent, az értés és nem-értés között oszcilláló repedésben kontinuumot csak a nyelv teremthet. A nyelv kilátástalanul küzd azzal, hogy összefűzze a mondhatót azzal, amely meghalad minden szót, s ebben a küzdelemben a beszélő minden lehetséges mondhatóság határára érkezik, ahol egyetlen egyedülálló tapasztalat marad: a határsértés.³⁵ A nyelv, a beszéd, a diskurzus határa az, amelynek vizsgálatán keresztül az átléphetetlen demarkációs vonallal (a mély antropológiai specifikummal) a legplasztikusabban szembesülhetünk. A nyelv egyrészt a halállal, másrészt a szakrálissal, a szexualitással és az őrülettel szembesülve találkozik önmagával, saját határaival,³⁶ a kimondhatatlan elbeszélésével – a „tükrök határtalan játékában”.³⁷ Sade traverz nyelvezete (a rettegés nyelve, a kegyetlenség, a kiszámíthatatlanság, a fantazmák, az abszurditás, az orgiák, a bűn, a paradoxonok, a mértéktelenség, a kimondhatatlanság és a tiszta erőszak elbeszélése) átlátszóvá teszi a nyelvet saját határai számára, kiűzi önmagát minden lehetséges status quo pihentető nyugalmából, felszabadítja magát az ontológiai nehézkedéstől, „önmagához képest mindig túljut a határon”.³⁸ A nyelvi tilalmak nem képeznek analógiát a kultúra és viselkedés normatív szabályaival: ami a tettek mezején áthághatatlan tabu, az nem feltétlenül tilos a szavak szintjén, vagy fordítva (blaszfémia, cenzúra, ezotéria).³⁹ A külsődlegesség rejtélye a nyelvben kezdte felszakítani a nyugati kultúrát, az „idegen” csakis az elbeszélés tükörjátékában válik megszelídíthetővé (a civilizáció hozzávetőleges részévé). Az őrületről való beszéd, az őrült beszéd jelenti a határtalanodás elementáris lökését: Artaud és Nerval, de Sade és Bataille vagy Blanchot személyisége kitaszított, de fel- és megidézett szavaik rámutattak a modern kultúra viszonyára ahhoz, amit kizár, amit egy neutrális, élettelen nem-helyre (non-lieu) száműz, oda, amit Barthes „elhelyezhetetlen helynek” (atopique) nevezett, ahol a jelentő foglalja el a jelentett helyét.⁴⁰ A nyelvi jelentés terének határvidékein, az elmondhatatlan elbeszélésében olyan egyedi kísérletet kell látnunk, ami elmerészkedik a „vad tartományig” (Merleau-Ponty) és az „üres helyig” (Lévi-Strauss), ahol a bináris oppozíciók összeérhetnek.⁴¹ A száműzött, a törvénytelen, a szemiózis és a grammatika szabályainak alávetett verbalitásban hatol be a normalitás szférájába, de nyomban feltépi az elbeszélés perfor(m)ált szövetét: egy szabálytalan, törvényen kívüli rendet teremt, amelyet kimondhatatlansága újra a nyelven túli jelentés tátongó szakadékába taszít. A betájolhatatlan, borzalmas kívülség, a radikális másság nem lelhet otthonra a nyelv normatív struktúrájában, amely kiveti magából az idegen testet, akár a szervezet immunitása, azonban a nyelv újra és újra beszéd tárgyává óhajtja tenni az eltitkolt és ellehetetlenülő, elnyomott, de virulens extremitást, a kívülséget.⁴² „A nyelv határolja le azt a tapsztalati teret, ahol a beszélő szubjektum nem kifejezi, hanem kiszolgáltatja magát, tulajdon végességébe ütközik, s minden szóban saját halálával találja magát szembe.”⁴³ „A nyelvben, a nem mondható mondásának mozgásában teljesedik be a határ olyan tapasztalata, amelyet a filozófia most már kénytelen lesz elgondolni.”⁴⁴

3. a személyiség szétmálló határai

A lehatárolt, lehorgonyzott, diszkrét szubjektum gondolata a racionalitás súlyos karteziánus öröksége. A modern cogito az én expressis verbis kimondott létében született és kizárólag a racionalizált-dialektikus metafizikai diskurzus megkövesedett tárgyaként adott. A megismerés transzcendentális alanya képezi annak a dialektikus oppozíciós struktúrának egyik gravitációs centrumát, amely – Foucault meglátása szerint – végtelenül elnehezíti és ellehetetleníti a filozófiai reflexiót. A husserli fenomenológia a bevezetett transzcendentális ego fogalmával nem járult hozzá e dichotómia feloldádához, ebben a munkában újfent Bataille, valamint az annyit bírált strukturalizmus, különösen Lacan és Barthes járt elöl. Az „alany halála” és a „szerző halála” a strukturalisták egyik legtöbbet hangoztatott ikonikus mondata, amelynek lényege a személyiség klasszikus, centralizált építményének, az ész világítótornyának lebontására tett kísérlet. Az izolált személyiség, a cogito, az Én mint ésszerű konstrukció (a fel- és megosztás praktikái által objektivált szubjektum)⁴⁵ a nyelvben széttöredezik, sokféle alakban elbeszélt jelentővé válik, amely ki van szolgáltatva a többiek eltérő olvasatainak. Az én-t mondó Én a nyelvben máris ezerszemű medúzafővé válik, megsokszorozódik, feloldódik, a nyelv előtti tudattalanban pedig még csak ki sem mutatható. Az önkijelentő személyiség éppen határaira érkezvén nyeri vissza kontinuitását, akkor válik inkoherenssé, amikor a vágy tárgyaként adja meg magát a határsértő közeledésnek.⁴⁶ A szelf „annihilációja” Bataille-nál az erotikus vágy (a halállal és a szentséggel mélységesen összefüggő) radikális tapasztalatában valósítja meg önmagát, hiszen „az ember mindig önmagán kívül keresi vágya tárgyát, ez a tárgy azonban a vágy belső tartalmával van összhangban.”⁴⁷ A szubjektum hagyományos koncepciója lebomlik, az én a saját határára jut, a súlytalanságban létét kockáztatja, elveszti önmagát, „az alany azonosul az önazonosságát elvesztő tárggyal”.⁴⁸

4. a történeti határ: a korszakváltás problematikája

„A korszakhatárok felépítése (és ami ezzel párhuzamos: lebontása, áthelyezése) egyfajta antropológiai igényt jelöl, amelyet Odo Marquard »határszükségletnek« nevez.”⁴⁹ A modernitás határairól, a korszakalakzatok retorikájáról szóló diskurzusban Foucault a határ egy másik, időbeli formájával szembesül: a korszakváltás, illetve az egyes történetileg konstituálódó reprezentációs gyakorlatok közötti cezúra és diszkontinuitás gondolatával. Az eszmetörténeti „archeológia” által tekintett episztéméváltás a transzgresszióhoz hasonló „rejtélyes” vagy „radikális” esemény, amely a marginálián zajlik, és villámgyorsan érvényteleníti az „előtte” és az „utána” közötti stabil dialektikus oppozíciókat.⁵⁰ Az átmenet, a paradigmaváltás diszkontinuus törésként, szakadásként manifesztálódik, egy nem várt aktusként, amely a tudás egész látható felszínén elterjed, és a diskurzus alapvető szerkezetében is megmutatkozik, azonban egy szélesebb, a kulturális gyakorlatokat felölelő tartományban mindezek a repedések áthidalhatóak, mégpedig a kontinuus szociokulturális térben.⁵¹ A korszakhatár különböző aspektusai (pl. a vékony határ, amely a diszkurzív diszkontinuitás és a kontinuitás hosszú távú nem diszkurzív gyakorlatai között húzódik)⁵² tehát dinamikus, diffúz és egymásba átjáró, egymásba hatoló tapsztalatokat konstituálnak (Reinhart Koselleck kifejezésével: „egyidejű egyidejűtlenségeket”⁵³), hasonlóan a fent vázolt nyelvi határhoz vagy a szelf lebomló határaihoz.⁵⁴ Némiképpen kísérteties, hogy a korszakok „határvonalainak” tektonikus egymásra csúszása tapasztalható a modern/posztmodern vitában, amelyre Foucault szkeptikusan reagált, de amelyet paradox módon mégis sok szempontból előrevetített.⁵⁵

5. kulturális határ: mi és ők

A határátlépés „fordításként” értelmezhető, amennyiben különböző szociokulturális alakzatok között az oppozíciót meghaladó, diszkurzív (tehát a párbeszédet és a kapcsolatokat hangsúlyozó) formációval helyettesítjük a tradicionális mi/ők, múlt/jelen, saját/másik, igaz/hamis, férfi/nő, távoli/közeli, külső/belső viszonylatokat.⁵⁶ Az önmagukat nyelviként elbeszélő kultúrák közötti határok szöveghatárrá, diskurzusok határaivá válnak, amelyek számára az összefonódás és összeborulás „nem-helye”, a határátlépés vékony űrje ad teret az egymásra történő reflexió elbizonytalanító játékának. Az azonosba belekényelmesedő Nyugat az eltávolított idegennel való elementáris találkozása: határsértés, hiszen feltépi az önmeghatározás normatív szerkezetét, és a „mássá válás” kínos lehetőségét kínálja. Az antropológiai tapasztalat az „ők” és a „mi” közötti áttetsző hártyán, a demarkáció finom vonalán egyensúlyozva teszi lehetővé a mindkettőről történő beszédet, az átfordíthatóság ígéretét.⁵⁷ A nézőpontok saját határaikon keresztezik egymást, hogy egymásra vonatkozhassanak, hogy kérdőre vonják saját magukat, hogy engedjék behatolni a másik tartalmat, hogy a saját bensőséges melegét magával ragadhassa a rettenetes kívülség hűvös ábrázata: „amit kivet magából, elárasztja ez az idegen teljesség, ami a szívéig hatol”.⁵⁸ Ez a megrészegítő mámor, amelyet a tárggyá degradálódó alany és az alannyá elevenedő tárgy érez találkozásuk transzgresszív pillanatában, az elkülönböződés ünnepén. A szembenállás, a konkurencia és a titkos azonosságok felvillanyozó felismerése (az elsajátított másik és a mássá váló én lehetséges „összekacsintó” játéka) egy interaktív-intermediális teret nyit meg a közöttük felnyíló határon, az egymáson véghezvitt beszéden túli, beszédesen néma „munka” jegyében.⁵⁹ A szociokulturális alakzatok határsértése beszédzavart eredményez, elbizonytalanít, és a feje tetejére állítja az azonos fiktív szerkezetét, hiszen a kultúra eljut önmaga végső határáig, ahol kétségbe vonja önmagát, a nyelven túli tekintet episztemológiájában.⁶⁰ Abban ismer magára, amelyet elhatárolt, kizárt és megtagadott, a másik mássága affirmálja a kiszolgáltatott, védtelen, majd újra visszanyert sajátlagosságot.

* * *

Foucault a határsértés mozzanatában, a „határélményben” vélte megtalálni a filozófiát és az embertudományokat saját határukon megújító kérlelhetetlen lehetőséget, egy nekünk szegülő követelményt, amelynek az „ember halálát” követő széttartó korban meg kell felelnünk. A határ, a differencia, töréspont, a „másik”, a kívülség tapasztalata valóban megtermékenyítő azon diskurzusok számára, amelyek elmerészkednek saját és kutatásuk tárgyainak felfeslő határaira (pszichiátria, irodalomtudomány, filozófia vagy kulturális antropológia), szembesülnek a kétségesítés kellemetlen élményével, amelyben önmagukat szolgáltatják ki egy kockázatos játék nem ismert végkimenetelének. A posztmodern és a globalizáció – Foucault halála után – végletesen akkumulálódó határtalanodása, a határok, a megszegés és a permanens kilépés intenzív tapasztalatába sodor mindannyiunkat, habár a metafizika dialektikus nyelvét nem fogjuk lazán meghaladni, mégis inspiratív a határokat megjáró posztmodern eksztatikosznak, a határsértés – a kilépés és visszatérés, a taszítás és vonzás, az elernyedés és összehúzódás perisztaltikájában önmagát kiteljesítő – bóddhiszatvájának eme felnyíló testamentuma.