Bors Noémi

Foucault és a szerzőiség az „inter”-ek korában

„Es kommt nicht darauf an, etwas neu zu erfinden, denn alles ist vorhanden und noch viel mehr. Es kommt darauf an, das eine mit den anderen zu verbinden, und ein Band zu weben, das die einzelnen Elemente zusammenhält.”

(Marion Strunk)

Word Processing ist Schreiben nicht mit einer, auch nicht mit zwei Händen, sondern mit dreien.

(Jacques Derrida)

I.

A mottóhoz hűen eme tanulmány fókuszálni hivatott – Foucault „Mi a szerző?”¹ című előadását ugródeszkaként használva – a 21. századi irodalom(tudomány)ban felmerülő szerzőiséggel kapcsolatos problémákat, illetve lehetséges válaszokat próbál felvonultatni olyan kérdésekre, mint Ki az a Michel Foucault? Kit és mit rejt ez az elnevezés? Talán ő nem más, mint egy fenomén, egy institúcióvá lett jelenség, egy olyan sifrírozott tünemény és információhalmaz, mely a dekódolására vár? Hogyan értelmezhető ez az időhatározó szócska: hogy ma? A 21. század agyondigitalizált, szó szerint és átvitt értelemben is elgépisedett időszaka, mely újra meg újra keresi ennek legitimációját, vagy az egyesek által (post)modernnek nevezett korszak értendő alatta, avagy látens módon kiérezhető az az interpretációs lehetőség is, hogy Foucault majd 50 évnyi munkásságát áttekintve figyelembe veendő az a tény, hogy milyen forradalmian újszerű gondolatok fogalmazódtak meg írásaiban, és mennyire tekinthetők azok további kutatások kiindulási alapjának a tudomány jelenlegi állása szerint?

Ha szemrevételezzük a sok más nyelvben is preferált, latinból származó auctor kifejezést, feltűnő, hogy a szó már önmagában interpretációk sokaságának enged teret különféle jelentésszintekkel és -mezőkkel: okozó, alkotó, alapító, szerző, kezdeményezője/értelmi szerzője, előidézője valaminek, jogelőd, megerősítő, mester; az auctor bonus szókapcsolatban pedig megbízható forrást jelenthet. Hasonló átfedések fedezhetők fel azonban sok más nyelvben is, mint pl.: az olasz quattrocentista egyszerre jelenti magát a művészt és a szobatudóst, a költőt, az írót és a kiadót, a német Schöpfer v. Verfasser az alkotót, a formába öntőt vagy akár a szerkesztőt is, a holland stilist v. bedenker kifejezések sem csak egy írott mű hagyományos értelemben vett szerzőjét jelölhetik. A szerző lényét érintő problémák tehát már a megnevezésnél kezdődnek.

A magyar nyelvben is sokszínű lexempaletta áll rendelkezésre, hogy ezen kifejezéseket megfelelő módon lehessen megragadni, melyekből emeljük ki a két legfrekventáltabbat, azaz a szerző és az író fogalmát, éppúgy, ahogy Foucault is különbséget tesz szerző és író között, illetve azok funkciója között. A szerző fogalmának és jelenségének tisztázását kontraproduktív módon érinti az a tény, hogy ez a szó is több járulékos értelemmel ruházható fel, ami újabb kérdéseket vet fel: ha az író pandanjaként az olvasót állítjuk szembe egy narratív mezőben, akkor a szerző az, aki valahonnan valamit a saját tulajdonává tesz, vagy valamilyen folyamatot útnak indít, akkor azonban ki az a befogadó (vagy egyáltalán ő-e az), aki elveszít valamit, vagy önmaga elveszik, avagy éppen ő az, aki bevégez?²

Jean Wahl a következő szavakkal mutatta be közönségnek a Francia Filozófiai Társaság előtt tartandó 1969-es előadás referensét: „ez az ’igazi’ Michel Foucault, A szavak és dolgok Foucault-ja, Az őrület történetének Foucault-ja” (120.o.). Feltűnő módon nem a személlyel került azonosításra az alkotása, hanem olybá tűnik, mintha azok birtokolnák őt. Ez szóhasználat már csak azért is figyelemre méltó, mert ezen bevezető szavak után egy olyan előadásra került sor, melyben a szerző természetéhez fűződő gondolatok, azaz az alkotó és alkotásának viszonyáról folytatott elmélkedés fejtődik ki.

Foucault „Isten és ember közös halált halt” (125.o.) mondatával nyilvánvalóan a nietzschei „Gott ist tot”³ és barthesi „Le mort de l’ auteur”⁴ állításokra referál, de ha ezeket még a lautréamont-i közléssel kombináljuk, miszerint mindenki lehet szerző, felmerül a következő kérdés: Ki az, aki még él? Azonban sem Nietzsche, sem Foucault és Barthes nem eme ’lények’ jelen-létét tagadja, hanem a megnevezettek halálával arra mutatnak rá, hogy sem Isten, sem a szerző funkcionalitásában már nem azt a szerepet tölti be, mint korábban, tehát elvesztették abszolút pozíciójukat.⁵

A szerző – illetve a ráruházott funkció(k) – ennek folytán nem mozgatórugója és forrása, hanem csupán csak ismérve a diskurzusoknak. A szerző tér- és időbeli újrapozícionálása, kulturális kontextusbeli eszközként való elhelyezése fogalmazódik meg abban a foucault-i gondolatban, hogy a szerző egy funkció-hozzárendelés történelmileg fellépő effektusa, diskurzusok metszés- és csomópontja. Elisabeth Bonfen találóan jellemezte ezt a jelenséget a „verknotetes Subjekt”⁶ (összebogozott vagy megcsomózott szubjektum) kifejezéssel, miszerint művész és műve szociokulturális tényezők állandó cirkulációjának végtelen, dinamikus produktumaként értelmezendő, a szerző nem autonóm zseni többé, hanem „egy szemantikus erőtér […], melyet korának szociális és esztétikai erői hatnak át”.⁷ Ezen kijelentés azonban ily módon egyben kritika is a foucault-i tézisekre vonatkozóan, hiszen azáltal, hogy Foucault a szerzőt olyan funkcionális princípiummal azonosítja, „mely a mi kultúránkban segít határt vonni, kizárni, különválasztani […], amely megbéklyózza a fikció szabad áramlását, szabad kezelésmódját, szabad kompozícióját, dekompozícióját és rekompozícióját” (137.o.), egyben modifikálja is az átjárhatóságot szöveg és szöveg, kultúra és kultúra, illetve szöveg és kultúra között. A szerző tehát az a személy, aki a be nem fejezett diskurzusokból egy addig még nem ismert egészet kovácsol, a régit másképpen – vagy újrarendezi, avagy Foucault szavaival élve: „E szerzők […] nem csupán csak saját műveiket, saját könyveiket hozták létre, hanem ezenkívül mást is: megteremtették más szövegek kialakításának lehetőségét és szabályait.”⁸ (132.o.). Itt megjegyezendő, hogy a szerzői mivolt fokozatos felhasadása, majd idézőjeles halála nemcsak az egyik leghatásosabb kritikai álláspont a szerzőiség körüli vitákban, hanem teret enged a szöveg, illetve a mű fogalmának differenciálására⁹ is, hiszen minden szöveg beírja magát művészi, kulturális, formai stb. konstellációk együttesébe, minden szó, minden kijelentés csak az azt körülvevő nyelvi egységek kontextusában és összefüggéseiben produkál jelentéseket, avagy Harold Bloom találó szavaival: „Minden költemény inter-költemény, és minden egyes olvasata inter-olvasat.”¹⁰

II.

Míg a Moderne¹¹ az izmusok sokaságát termelte ki, addig az ún. Postmoderne (amely inkább tekinthető a Moderne folytatásának, meghaladásának, mint annak megtagadásának) az „inter”-ek korszaka lett (mely prefixum használatának gyakoriságát sokszor az értelmileg rokon, de nem azonos trans- és multi- előtagok alkalmazásával enyhítik, anélkül, hogy azokat tartalmi megkülönböztetésnek vetnék alá, ami így épp oly inflációs jelleggel ruházza fel ez utóbbi két szócskát, mint a köztiséget kifejező inter- előtagot). Inter- és intratextualitás, intermedialitás, interkontextualitás, interkulturalitás, interreligiozitás, interaktív műsorok és játékok, Internet stb. Ezen utolsó kivételével (holott a szövegek közti váltást és az olvasó általi navigálást az írott szöveg szintjén már alkalmazták korábban is, pl. a láb- és széljegyzetek irodalmi művekbe való beépítésével a glosszáriumuk esetében, vagy akár ahogy azt a századfordulós, Németország lakosságának nagy részét megmozgató ún. Tizenkettek regénye¹² esetében is fellelhetjük, s amely lábjegyzetek körülbelül megfelelnek a mai világhálós linkek fogalmának és funkciójának) ezek a jelenségek már régóta szerves részét képezik az irodalom(tudomány)nak mint speciális jellegzetességek, melyek koronként, kultúránként történetileg változó funkció(ka)t vehettek fel, melyek azonban mint szövegszerkezeti alkotó jelleg az utóbbi 30 évben váltak frekventált kutatási célponttá.

Míg az intertextualitás jelensége különböző szövegek kapcsolatára, egymásrautaltságára és összekapcsolódására vonatkozik (holott maga a szöveg fogalma sem egyértelműen körvonalazható), az intermedialitás a különböző kontaktmédiumok mint információszállító csatornák egymásra- és egymásba fonódását tartja szem előtt, akkor az interkontextualitás fogalma analóg módon képezhető és tölthető meg tartalommal úgy, mint kontextusok, azaz a szöveget övező keretfeltételek egymáshoz való viszonyának meghatározása. Ha feltételezzük, ill. bizonyított tényként kezeljük, hogy már az antik irodalom óta létezik az irodalmi szövegek rájátszás, idézés, újraírás, célzás stb. formájában történő egymásra vonatkoztatása, akkor miért ne lenne feltételezhető, hogy azok különböző kontextusai egymással reakcióba lépnek, mely által értelmezhetőségük is változáson esik át.

Ha azonban a kultúrát a már meglévő szövegeivel keretfeltételként azonosítjuk, akkor a kultúra jelenségével mint textussal és kontextussal való bánásmód indukálja annak elbeszélőtechnikai-narratív átültetését is.

Ehhez azonban szükség van egy olyan kultúrafogalomra, amely azt nyelvi eljárások részszempontjaként kezeli, amely azt taglalja, hogy a kultúra miként íródott be képi és elbeszélt szövegekbe, illetve, hogy ezek hogyan kapcsolódnak össze egymással.

Kulturális cselekvési- és magatartásmintákat elbeszéléseken keresztül lehet elsajátítani és átadni. A narráció így tehát egy bizonyosfajta gondolkodásmód és jelentésalkotó eszköz, ahogy ezt Frank Smith szavai hűen tükrözik:

„We cannot help thinking in terms of stories, whether we are recalling the past, contemplating the present, or anticipating the future. We look at pictures in terms of stories, sometimes in terms of the story of the artist, sometimes in terms of the subject matter, sometimes both ... We look at life in terms of stories, even when there is no story to be told. That is the way we make sense of life: by making stories. It is the way we remember events: in terms of stories. Without stories, there would be no events.” (64.o.)¹³

Ezen fogalmakból kiindulva hogyan jelenik meg a szerzőiség és szövegközöttiség problémája az internetes hipertexteknél? Mennyiben találó, illetve módosítandó Harold Bloom állítása, miszerint minden olvasás egyúttal írás is¹⁴ – mely gondolatot maga Foucault is kifejt, amikor Senecára hivatkozva a hüpomnémata-írást mint „az olvasott, hallott és gondolt dolgok materiális emlékét” (333.o.) olyan nyersanyagként állítja be, melyet az olvasó újbóli megfontolás céljává tehet –, hiszen a linkek világában is az olvasó maga választhatja meg, hogy hogyan áll össze a szöveg, és milyen úton jut el annak összefüggéseihez. Peter V. Zima következő definíciójában egyesíteni próbálja a legkülönbözőbb Kristeva, Genette, Peter Stocker nevével fémjelezett intertextualitás-felfogásokat: „Es ist eine dialogische Reaktion literarischer und nichtliterarischer Texte auf zeitgenössische oder historische Diskurse oder Diskursgattungen: Bewundernde Nachahmung, Pastiche, Parodie, Zitat, ironischer Kommentar sowie unbewußte Verarbeitung von Gehörtem oder Gelesenem gehören in den Bereich der Intertextualität”,¹⁵ vagyis a csodálói utánzás, a pastiche, a paródia, az idézet, az irónikus kommentár éppúgy az intertextualitás hatáskörébe tartozik, mint a hallott és olvasott élmények nem tudatos feldolgozása.

Mindkét meggondolás – a foucault-i éppúgy, mint a zimai – hasonló jelenségekre fókuszál: állandóan visszatérő elemekre, az állandóan mozgásban lévő produktumra és egy olyan alkotói funkcióra, amely Foucault szavaival élve „más-más módon működik különböző diskurzusokban, különböző korszakokban és a civilizáció különböző formáiban […]” (131.o.)

Az Internet nemcsak alapvető társadalmi közvetítő médium, hanem alapvető tudással kapcsolatos és kulturális technikákat is generál, amely egyben megváltoztatja a szerző-olvasó viszonyt és funkciót is.

Foucault sem a szerző vagy egy szerző fokozatos eltűnését jósolja meg, hanem az uralkodó szerzői funkcióét. A szerző haláláról szóló teóriák nem egy természetes és/vagy jogi személyt távolítanak el a szövegből, hanem az au(c)toritás koncepcióját és előre meghatározott értelmét. Foucault szerzői funkciója, tehát az a koncepció, hogy a szerzőt nem mint egy a szöveg mögött alkotó és determináns motivált szubjektumként látja, hanem a szöveg funkciójaként, a szövegnek egy részeként, mely karakterizálja azt, anélkül, hogy kontrollálná – ez a felfogás teret enged annak a lehetőségnek, amit maga Foucault is szóba hoz, mégpedig annak a lehetőségnek, hogy több természetes személy és individuumok csoportja is felveheti, ill. nekik tulajdonítható egy szöveg szerzői funkciója.

A kollektív szerzőiségnek van azonban egy szembetűnő problémája: ha a befogadó személy a szerzőt azon tradicionális funkciójával ruházza fel, miszerint az nem más, mint egy többé-kevésbé összefüggő értelmi kapcsolatot létrehozó és biztosító egyén, akkor szükségszerű feltenni azt a kérdést: mennyire és mily módon oldható meg ez a hitelesítés, ha azt egyidejűleg több szerző biztosíthatja, milyen mértékben befolyásolja ez a tény az olvasás biztosságát, illetve mennyire lehetséges egyáltalán egy értelmi, értelmezési konzisztencia. Ha ezzel kapcsolatosan egy szerzőhöz és az ő autoritásához való hozzárendelés lehetősége nem vagy csak nehezen lehetséges, akkor ez a recipiens azaz a befogadó alakját nagyobb aktivitásra késztetvén szintén alkotói posztra emeli?

Az irodalomtudomány terén Roman Ingarden,¹⁶ a genfi iskola képviselői (mint pl. Georges Poulet),¹⁷ de legfőképp Wolfgang Iser¹⁸ a barthi és foucault-i lezárhatatlan szöveg és végtelen olvasás és olvasat, valamint az alkotó és alkotásának viszonyát érintő elmélkedésekre támaszkodva egyre nagyobb teret és funkciójában differenciáltabb szerepet tulajdonít az olvasó, pontosabban a befogadó aktivitásának. Barthes ama elgondolása, hogy a „szöveg nem előzi meg az olvasást, s a szöveg ’eredetként’ való felfogásának elutasítása láthatólag ahhoz vezet, hogy az olvasás az intertextualitás metaforájává, s így fordítva az intertextualitás az olvasás metaforájává válhat”,¹⁹ valamint a foucault-i egyéntől és korszaktól eltávolodott, a szubjektumfunkció egy lehetséges konkretizálásának tekintett szerzői funkciót magába foglaló elmélete nemcsak felrázta a (post)modern gondolkodókat téli álmukból, hanem megteremtette egy újszerű (lényegében nem módosult, csak közvetítő médiumában megváltozott) irodalmiság eszmei alapját.

Nemcsak a digitális irodalom fogalmával és jelenségével kell ezentúl az irodalomtudomány művelőinek megbarátkozniuk, hanem szükségessé válik egy azt alátámasztó elméleti megközelítés is. Míg azonban a tradicionálisnak nevezhető alkotó-alkotás párosításban a szöveg és paratextusa közötti kapcsolat elsősorban (recepció)történeti érdeklődésre tarthat számot, addig a digitális irodalomban fokozottan felfedezhető a textus-paratextus, illetve a szerzői-alkotói funkciók eltolódásának központi jelensége. Holott a hipertextek világában a szerző fogalmát egy kevésbé konkrétan lokalizálható személyként, mintegy „virtuális szerző”²⁰-ként kell elgondolni – tehát a fellazult szerzőkoncepció itt is megtalálható –, mégis figyelemre méltó módon ezen virtuális au(c)tor felveszi a tradicionális szerzőszerep azon karakterisztikumait, mely szerint a szerző a különböző, egymásra vonatkoztatott és egymást tükröző szövegek mögött egy irányító és formáló autoritásként azonosítható, hiszen a recipiens csak azon linkek segítségével alkothatja meg saját szövegét, amelyek jelen vannak, és ott vannak jelen a szövegben, ahol. Mivel azonban a virtuális szerző nem vezethető vissza egy szorosan behatárolható szerzőfigurára, hanem annál inkább egy csoport tevékenységére, sokkal jobban tudatosul a befogadóban, hogy itt egy kollaboráns szerzői jelenséggel van dolga, melynek ő maga is szerves része.

Szövegek produkálnak szövegeket, történetek generálnak történeteket.

A többszörös szerzőiség egy különleges formája az ún. ghostwriter azaz a szellemírói pozíció, ami az alkotó problémáját tekintve erősen emlékeztet a koraközépkori királyi intelmek és gesták azon jellemvonásaira, hogy az alkotás értelmi szerzője és annak kivitelezője legtöbbször nem egy és ugyanaz a személy volt. A közvetettség, az auctori pozíció megsokszorozása maga után vonja a szövegek és azok olvasatának viszonylagosságát.

Nem mi írunk többé, hanem megírnak bennünket.

Visszatérvén a bevezető kérdésekre, megállapítható, hogy Foucault (akit tekinthetünk a neki tulajdonított szövegek initiátorának, de akár a rá ható diskurzusok halmazának is) ama éles meglátása, miszerint az individuális és kollektív szubjektivitás már többé nem tekinthető egy egységnek, ill. a teljességre való törekvés éppen ezen jelenségek ellentettjét indukálja. Az önmegvalósítás már nem jelzi többé a keresztény metaelbeszélésnek megfelelő, a világgal való harmóniára törekvést – önmegvalósulás és önértelmezés annyit jelent, hogy a tudomány és technika által manipulált, hatalmi béklyóktól megsebzett lény helyreállítja szuverenitásának önkultuszát. S ekkor lép be egy circulus vitiosus szédítő szintjeire. Hiszen amikor a virtuális valóság világa egyre nagyobb teret nyer mindennapjainkban, amikor az erősen stilizált Coca-Cola-reklám termékének „real thing” mivoltát skandálja, amikor mikrochipek teszik lehetővé, hogy emberek újra lássanak, amikor a Jules Verne-nel fémjelzett fiktív holdutazás mindennapjaink része, tehát amikor az új és a régi, a fiction és non-fiction közti határ képlékennyé válik, akkor egyre jobban jelentkezik az igény az egyéni iránt, a társadalmi, politikai, kulturális, tudományos fogalomrendszerek és etikai sorompók újraértelmezésére, végtére is, ha nincsenek többé határok, akkor nincs min átlépnünk.