Weiss János

Négy kép Adorno életéből

A századik születésnapra

            Egy, a negyvenes évek végén készült önéletrajzában Adorno a születési évét 1909-re módosította. Így a századik születésnap még messze lenne, még kapnánk egy kis időt, halasztást. (Mint ahogy az ember egy vizsgát elhalaszt.) És a halasztás hosszú ideje alatt pontosan felmérhetnénk, hogy mennyivel próbálta Adorno megfiatalítani magát. De valóban fiatalítani akarta magát? Az adott kontextusban - a  frankfurti egyetemre való visszakerülésre készülődve - ennek semmiféle jelentősége sem volt. Igazából még támpontunk sincs annak megválaszolására, hogy miért tette. Talán rajtunk akart segíteni, elmosni a századik születésnapot, kiterjeszteni a következő hat évre. De jó lenne ez? Először örülhetnénk, de ha az ünneplés szentimentális-giccses hangulatára és kellékeire gondolunk, elapad a lelkesedésünk. Legyen jelen másként, ne ünnepeltként, hanem egy kiterjedt diskurzus egyenrangú résztvevőjeként! Kívánság és jókívánság - ha ez nem lenne abszurd egy halott ember esetében. Ha ünnepelni akarunk, nincs más lehetőségünk, mint kiindulni egy szentimentális gesztusból. Én azt hiszem, hogy nem helyénvaló és nem is ildomos közvetlenül műveket, koncepciókat, vitákat szemügyre venni. Nagyságról beszélni, mitizálni és fetisizálni; Adornónak ebben biztosan nem telne kedve. Ehelyett négy képet szeretnék bemutatni (kétszer kettőt), és ezek tartalmi-koncepcionális utalásait felvillantani. Nem annyira a koncepciókban, gesztusokban és eseményekben rejlő (vagy azok által képviselt) válaszokra vagyok kíváncsi, hanem inkább azokra a kérdésekre, amelyekre ezek a válaszok megszülettek. Abban reménykedem, hogy ezek az elemzések biztosíthatják a szükséges mértékű személyességet, és ugyanakkor mintegy belülről átszakíthatják a szentimentalitás korlátait.

            (Első kép: A negyvenes évek elején vagyunk; Adorno háttal ül, kicsit hátrafordulva egy írógép előtt, mellette jobbra Horkheimer áll egy széknek támaszkodva. Adorno sötét pulóverben, Horkheimer öltönyben és nyakkendőben. A szobából keveset látni, egy mennyezetről lelógó lámpa, szőnyeg. Talán éppen A felvilágosodás dialektikája születik.) Együtt-dolgozás, úgy, ahogy tulajdonképpen nem lehet együtt dolgozni. A mű első részének minden mondatát a szerzők közösen fogalmazták meg. "A felvilágosodás az előrehaladó gondolkodás legátfogóbb értelmében már mindig is azt a  célt követte, hogy az emberektől elvegye a félelmet, és urakká tegye őket. De a teljesen felvilágosult Föld a szörnyűség jegyeit sugározza."[1] Furcsa nyitómondatok, rendkívül tömörek, már a könyv egész koncepcióját előrevetítik. Most tekintsünk el a mögöttük álló kierkegaardiánus-heideggeriánus-freudiánus-weberiánus fogalmi háttértől, és tekintsünk el a bonyolító felbontástól is! A felvilágosodás programja egy ígéret, mely szerint az emberek úrrá lehetnek, de min is? A félelmen és a félelmek alapjául szolgáló mítoszokon. Ez az ígéret azonban nem teljesült, mire a felvilágosodás befutotta a maga pályáját, a lehető legnagyobb szörnyűség következik be. Az előszóban a szerzők azt írják, hogy "[...] nem kisebb célt tűztünk magunk elé, mint annak magyarázatát, hogy az emberiség (ahelyett, hogy egy valóban emberi állapotba lépett volna) miért süllyedt egy újfajta barbárságba."[2] A közvetlen kihívás tehát az újfajta barbárság magyarázata. Vége a haladás illúziójának, a tudás hatalmába vetett reménynek: minél jobban erőltette az emberiség az előrehaladást, annál félelmetesebb barbárság jött létre. De miért nem mondják ki a szerzők, hogy a céljuk a nemzetiszocializmus magyarázata volt? Elsősorban természetesen a nemzetiszocializmus érdekelte őket, de volt még két fontos tendencia, amelyet a nemzetiszocializmus mintájára értelmeztek. Az egyik a sztálinizmus, amelyről ugyan takarékosan beszéltek, de a Hitler-Sztálin-paktum után (hasonlóan az emigránsok nagy részéhez) feltárult előttük a szovjet-kommunizmus alapvető lényege. A másik az amerikai tömegkultúra, amely az európai kultúrán iskolázott emigránsoknak nemcsak végtelenül primitívnek, de nagyon manipulatívnak is tűnt. E többféle tapasztalat átfogó magragadására a szerzők (az 1969-es utószóban) a "totális integráció" fogalmát javasolták. Vagyis a felvilágosodás a felszabadulást ígérte, de végül a totális integráció kibontakozásához vezetett. Ezt a feszültséget a szerzők dialektikának nevezték. E kifejezésnek nagyon kevés köze van a német idealizmus szóhasználatához, amelyben a dialektika azokra a módszertani elvekre és szabályokra vonatkozott, amelyek az abszolútum önkibontakozására vonatkoznak. Az abszolútum önkibontakozása helyett a szerzők egy hanyatlásfolyamatról beszélnek, amely csak az ígérettel való szembesítésben válik dialektikussá. E dialektika alapstruktúrája: egy ígéret és az ígéret ellenkezőjének bekövetkezése. A felvilágosodás totális integrációhoz vezetett, és innen visszatekintve a felvilágosodás maga is "totalitariánus".[3] A felvilágosodás - Horkheimer egy korábbi tanulmánya alapján - az ész önkibontakozásának útjaként jelenik meg. A preszókratikus filozófiától a modern tudományos világképig ez a totalitariánus vonás állandóan jelen van. De maga ez a koncepció is az ész terméke, semmi sem garantálhatja, hogy ez az elmélet maga ne lenne "totalitariánus". A mű így egyúttal önmaga elsöprő kritikáját is tartalmazza. A felvilágosodás dialektikájának vállalkozása maga is megbukott. A nyitómondatokat prafrazálva azt mondhatjuk, hogy ő maga a (egyfajta felvilágosodásként-felvilágosításként) a totalitarizmus diagnózisát ígérte, és ehelyett csak megszilárdította a  totalitarizmus hatalmát. Egy másik perspektívából ezt a problémát a kritika hiányzó önmegalapozásaként vethetjük fel. Ezt a problémát elsőként Rüdiger Bubner fogalmazta meg, a hetvenes évek végén: "Hol áll tulajdonképpen az a kritika, amely az ideológiai látszatot a tudatnak a létre való visszavezetésével próbálja átvilágítani?"[4] Ehhez kapcsolódott Habermas is a nyolcvanas évek elején: "Ha a sötét szerzők cinikus tudattal kimondják az igazságot a polgári kultúráról, akkor az ideológiakritika számára már semmi sem marad, amire hivatkozhatna. Ha a termelő erők, ahelyett, hogy felrobbantanák a termelési viszonyokat, szerencsétlen szimbiózisba lépnek velük, akkor nem áll rendelkezésre többé olyan dinamika, amelybe a kritika belekapaszkodhatna."[5] Aprólékos filológiai olvasattal természetesen kereshetnénk kiutakat: Bizonyos megfogalmazások arra utalnak, hogy a szerzők a felvilágosodáson belül megpróbáltak elkülöníteni egy másfajta tudást; ezt a tudást pedig (némi interpretációs szabadsággal) megpróbálhatjuk az esztétikai tapasztalathoz kötni. Az Odüsszeusz-exkurzus vége egyértelműen azt sugallja, hogy az esztétikai tapasztalat képes a totális integráció átszakítására. Csakhogy e túllendülés lehetősége nincs megalapozva a felvilágosodás általános elméletében; ezért (megfordítva) a kritika sem alapozható az esztétikai tapasztalatra. Mindezek után a kutatást némileg meglepték azok a dokumentumok, amelyeket Schmid Noerr 1985-ben tárt a világ elé. E dokumentumok egyértelműen mutatják, hogy 1946-ban Adorno és Horkheimer megtették az előkészületeket a könyv esetleges folytatása érdekében. A könyv 1944-ben, belső kiadványként már megjelent, mindössze ötszáz példányban, amit a szerzők a barátaik és emigrációs sorstársaik között osztottak szét. A könyv címe ekkor még Filozófiai fragmentumok volt, és az első fejezet viselte A felvilágosodás dialektikája címet. A főcím egy work in progress-re utalt, melynek szellemében 1946-ban meg is kezdődött a munka. De ezekben a beszélgetésekben a szerzők nagyon hamar felismerték a koncepció kudarcát és tarthatatlanságát. Az 1946. októberi beszélgetések tárgya az ész megmenekítése volt, vagy ahogy Adorno egy helyen fogalmaz: "Most a helyes ész fogalmát szeretnénk felmutatni."[6] Kétségtelen, hogy ezekben a  beszélgetésekben a  szerzők különböző álláspontot foglaltak el. Adorno némi önelégültséggel azt állítja, hogy "az ész nem más, mint a saját betegsége",[7] Horkheimer viszont már érzi e koncepció ellentmondásosságát, sőt tarthatatlanságát. "Ha megsemmisítjük az észt, súlyos csapást mérünk az igazság lehetőségére. Nincs már semmi, amibe kapaszkodhatnánk. A gondolkodás mindenféle kapaszkodó nélkül marad."[8] Egy későbbi helyen Horkheimer még ennél is drasztikusabban fogalmaz: "Miért lenne beteg az ész? Itt egy rendkívül nehéz problémába bonyolódtunk. Egyáltalán nem vagyok elégedett. Alapjában véve annyi mondanivalónk lenne, és most egy olyan területre tévedtünk, ahol nemcsak a XIX. század legelvontabb termékeivel kerülünk szembe, de azt is egyre nehezebb kimondanunk, amit pedig ki kell tudnunk mondani, vagyis a fennálló világgal való szembenállásunkat."[9] Horkheimer a lehető legpontosabban fogalmaz: az ész betegsége a kritika megalapozhatatlanságához vezet. A work in progress megbukott; Horkheimer világosan belátta, hogy a könyv belső ellentmondásai folytathatatlanná teszik a vállalkozást. Erre a válságra a szerzők a könyv (valódi) megjelentetésével reagáltak; a könyv az amszterdami Querido Kiadónál, 1947 közepén látott napvilágot.

            (Második kép: Egy idősödő, némileg köpcös, az ötvenes évek végének divatja szerint makulálatlanul öltözött úr egy pulpitusra támaszkodik, valószínűleg előadást tart, bár a hallgatóságot nem lehet látni. A pillantása enyhén felfelé ível, némileg daccal telített. Talán éppen a Was bedeutet: Aufarbeitung der Vergangenheit című előadását tartja.) Aligha tagadható, hogy Adorno némileg naiv várakozással és őszinte lelkesedéssel jött vissza a háború után Németországba. 1949 őszén, első európai útja alkalmából a következőket írta Horkheimernek Párizsból: "Az Európába való visszatérés olyan elementáris hatással volt rám, hogy nem találok szavakat. Párizs szépsége a szegénység rongyai közül még felkavaróbban villan elő, mint bármikor korábban. [...] Amit láttam, lehet, hogy történetileg halálra van ítélve, és elég világosan magán viseli ennek nyomait is, de az a tény, hogy van [...], hozzátartozik a történeti képhez, és magában foglalja azt a halvány reményt, hogy a humanitásból valami, mindannak ellenére, ami történt, mégiscsak fennmaradt."[10] Ezzel nagyjából egy időben Paul Massing a következőket írta Horkheimernek: "A németeket tulajdonképpen teljesen változatlanul találtam. Amikor úton voltam Grumbach [Massing szülőhelye a Pfalzban] felé, még nagyon féltem attól, mit fogok érezni, ha meglátom az első nácit. Hogyan viselkedjem majd vele szemben? Milyen naiv is voltam. Kivétel nélkül mindenki barátságosan közeledett hozzám, mintha a hitleri birodalom nem is létezett volna. És holnap talán már megint itt állhatna, mintha már ezer éve létezne."[11] A massingi helyzetértékelés sokkal reálisabb volt, ezt Adornónak is lépésről lépésre fel kellett ismernie. De csak kb. tíz évvel később találta meg e tapasztalat artikulálásának hangját. És ebben hatalmas szerepet játszott Beckett A játszma vége című darabjának megtekintése. 1958 őszén írja Horkheimernek Bécsből: "A legjelentősebb művészi élményem Beckett A játszma vége című darabjának nagyszerű előadása volt. Ez egy valóban jelentős alkotás, amelyet Önnek is feltétlenül el kell olvasnia, már csak azért is, mert az intenciói nagyon közel állnak a mieinkhez."[12] Az 1961-re elkészülő tanulmány a darab következő szöveghelyének tulajdonít centrális jelentőséget: 

"HAMM [...] Az a  vén orvos természetesen meghalt?

CLOV Nem volt vén.

HAMM De meghalt?

CLOV Természetesen. (Szünet) Épp te kérdezed tőlem? (Szünet)"

Mindenki meghalt, és Hamm még valamilyen módon bűnös is volt ezekben a  halálokban, amiről természetesen nem lehet beszélni. Beckett darabja Adorno számára az Auschwitz utáni élet allegóriájává vált. A darab - mondja Adorno - közel áll a "mi intencióinkhoz", de ezeket még artikulálni kellene. Erre került sor a múlt feldolgozásának programjában. Adorno szerint a morális felelősséget meg kell különböztetni a jogi felelősségtől, amely elsősorban a csendes többségre vonatkozik, amely tudatosan vagy öntudatlanul, de mindenesetre készségesen szolgálta a rendszert. "Nagyon nagy azoknak a száma, akik akkoriban nem akartak tudomást venni az eseményekről, miközben mindenütt tűntek el zsidók, és aligha lehet feltételezni, hogy a keletről hazaérkezettek egy szót sem szóltak volna arról, ami számukra elviselhetetlen teher volt. [...] Mindannyian jól ismerjük azt a hajlamot, amely a  megtörténtek tagadására vagy kisebbítésére irányul; bármilyen nehéz is legyen megérteni, hogy emberek nem szégyellik azt állítani, hogy legfeljebb öt és nem hat millió zsidót gázosították el."[13] Adorno éles szemmel észreveszi, hogy a  kollektív felelősség elvére való hivatkozás (bármennyire kézenfekvőnek is tűnjék) ebben az összefüggésben teljesen terméketlen. A probléma mindenekelőtt ennek az elvnek a lokalizálásában áll: Ha a felelősségre vonás elé helyezzük, akkor mindent kiold, igazából csak a felelősségre vonás után léphet életbe. Adorno tudatában van annak, hogy nem annyira a nemzetiszocializmus visszatérésétől, mint inkább néhány tendenciájának újra feléledésétől kell tartanunk: "A nemzetiszocializmus továbbélését a  demokráciában potenciálisan veszélyesebbnek tartom, mint a fasiszta tendenciák tovább élését a demokráciával szemben."[14] Így artikulálódtak az intenciók; érdekes, hogy Adorno e közös programba még Horkheimert is bevonja. Igazi szövetségesekre azonban már inkább a fiatalabb generáció soraiból számíthatott. Nem férhet hozzá kétség, hogy e programnak (a megtalált intencióknak, "intencióinknak") egyedülálló jelentőségük volt a háború után létrejött Szövetségi Köztársaság szellemi és morális arculatának kialakításában. Egy közelmúltban megjelent monográfia ebben az értelemben a Frankfurti Iskolának tulajdonítja a Szövetségi Köztársaság szellemi megalapítását.[15]

            (Harmadik kép: Pontosabban, két egymástól független kép: az egyiken Adorno, rendkívül elegáns ruhában, világos kalapban, világos zakóban, fehér ingben, világos nyakkendőben. Széles mosollyal, jellegzetes korabeli szemüveggel, tétova tekintettel, hatalmas tokával. A másikon Adorno egykori tanítványa, Elisabeth Lenk, egy könyvespolc előtt, a hatvanas évekre utaló sötét pulóverben, némileg megöregedve, hosszú szőke, elhanyagolt frizurával.) A két kép egy olyan könyv élén áll, amely Adorno és Lenk levelezését tartalmazza. Az első levelet Adorno írta 1962. november 20-án; arról számol be benne, hogy írt egy ajánlást Párizsba költözött egykori diákjának. És aztán lassan-lassan elindul a kommunikáció (levelek és telefonbeszélgetések) majd találkozások ... Adorno sokszor hivatkozik arra, hogy óriási munkában van, túlterhelt stb., de azért szorgalmasan ír és válaszol, amin Elisabeth Lenk kezdetben nem győz csodálkozni. Nincs okunk kételkedni abban, hogy Lenk Adornóban nemcsak fontos tanárt és gondolkodót látott, hanem a kiharcolt "intencióit" is nagyra becsülte. "Adornóban én egy olyan embert láttam, aki a legkövetkezetesebben síkraszállt a múlt feldolgozása mellett, és szinte egyedüliként próbálta hatékonyan kézbe venni. Hasonlóan Paul Celanhoz [...] őt is bosszúangyalnak tekintették, zavart, és éppen ez volt az, ami engem teljesen meghódított."[16] A levelezés "Liebe Frau Lenk", illetve "Sehr verehrter lieber Herr Professor" megszólításokkal kezdődik. Ebben 1964 őszén fordulat következik be: Elisabeth Lenk két egymás utáni délutánon látogatást tett Adornónál az Institutban, aki ezután áttér a "liebe Elisabeth" megszólításra. A találkozó után Adorno ezt írja: "Kérem értesítsen időben, ha megint errefelé jár, hogy akkor részletesebben beszélgethessünk, és az akadémiai élet árnyékából (amely biztosan nem természetes egy fiatal lánynak) kiszakadva együtt lehessünk. Egyébként március elején, ahogy az most már teljesen biztos, Párizsba jövök. A végső döntésben fontos szerepet játszott, hogy szeretnék találkozni Önnel."[17] Lenk persze másra és másképp emlékszik, megköszöni a kedves (charmant) levelet, őt nem zavarta az akadémikus környezet, és elsősorban a művészet és a tudomány megosztottságáról folytatott beszélgetésre emlékszik. Újabb fordulópontra 1965 nyarának végén kerül sor: Adorno megszólítása ekkor "ma tré chčre"-re változik, és megjelenik a tegezés: "Még sohasem találkoztam, komolyan mondom, még sohasem találkoztam olyan tehetséges nővel, akit olyan zseniálisnak tartottam volna, mint téged, azokon a területeken, amelyek számomra a legfontosabbak. Kérlek, ezt ne írd a szerelmem számlájára, amelyet persze ez csak tovább táplál. Ha valaminek nagyon örülök, akkor annak, hogy kedvelsz, hogy végre valóban minden együtt van."[18] És aztán a levél végén: "Hiányoznak a szavak, hogy elmondjam Neked, mennyire örülök neki, hogy kettesben fogunk elutazni, ezt még közösen ki fogjuk gondolni."[19] Utána a levélváltás hézagosabb lesz, egy héttel később Adorno pársoros levélben érdeklődik, hogy megérkezett-e az előbbi levele; a megszólítás, még mindig "ma tré chčre". Alig tíz nappal később viszont Adorno váratlanul visszatér a magázásra, a megszólítás pedig "liebe Elisabeth"-ra változik. A levél végén Adorno bocsánatot kér, mert nem tudott elmenni egy találkozóra. Mi történhetett? Lenk semmilyen jegyzetet nem fűz hozzá, és ezt talán jól is teszi. Csak hipotéziseink lehetnek: Talán hiányzik Elisabeth Lenk egyik levele, amelyben kijelölte a kapcsolatuk kereteit, és erre következett volna Adorno visszalépése. De bárhogyan is legyen, ennél sokkal alapvetőbb kérdést kell feltennünk: Mi vonzotta Adornót annyira egykori diákjához? Talán három tulajdonság, illetve körülmény: Először is Lenk Párizsban élt. A II. világháború után Párizs lett Adorno kedvenc városa, álmainak városa Bécs helyett. Innen írta a fentiekben idézett lelkes sorokat Horkheimernek, itt döntötte el a visszatérést Európába. "Egy kicsit irigylem Önt azért, mert Párizsban él; tulajdonképpen minden évet elveszítettnek tekintek, amelyben nem jutok el oda."[20] Másodszor a "saját intencióinak" meghatározása szempontjából Adorno igen sokat köszönhetett Beckettnek, akihez Lenk bizonyos értelemben "közelebb hozta". Adorno Párizsban többször is találkozhatott Beckett-tel, de ahogy korábban Schönberg, ő sem tudott sokat kezdeni a "zseniális elemzésekkel". "Beckett valóban leírhatatlanul haladó tudatot képvisel, de munkáinak mindenféle értelmezését, köztük az enyémet is, szigorúan távol tartja magától."[21] Harmadszor Lenk szorgalmasan bekapcsolódott (az André Breton köré szerveződött) párizsi szürrealista csoport munkájába és társasági életébe. Sokáig arra készült, hogy Adornónál egy szürrealizmusról készült munkával doktoráljon. A szürrealista körben sokat gondolkodtak az elmélet-alkotás és a művészi alkotás viszonyáról. Ez volt Adorno egyik legfontosabb életproblémája. "Az elméleti tudat és a művészi alkotás viszonyának kérdése - írja Adorno - középponti a saját szellemi sorsom számára, és ez azt jelenti, hogy még mindig nincs megoldva [...]."[22] És Adorno már nem is fog rá megoldást találni. - Talán megkockáztatható: ebben a kapcsolatban Adornót bizonyos elméleti premisszák is korlátozták. A totális integráció tézisének következtében elutasította a szerelem (a szeretet) felértékelését. "Az egyéni szeretet [szerelem] - írja Fromm az ötvenes évek közepén - nem nyújt kielégülést, ha hiányzik az embertársaink iránti szeretet képessége, a valódi alázat, bátorság, hit és fegyelem. Az olyan kultúrában, amelyben ezek a tulajdonságok ritkák, a szeretet [szerelem] képessége is csak ritkán fejlődhet ki."[23] Vagyis a kedvezőtlen körülmények ellenére Fromm mégis csak lehetségesnek tekinti a szeretés képességének kialakulását. Ezzel nagyjából egy időben Adorno arról ír, hogy a szeretetet [szerelmet] nem lehet többé elválasztani a neurózistól.[24] És ez állhat a Minima Moralia híres mottójának hátterében is: "Az élet nem él", vagy talán úgy is mondhatnánk, hogy az élet nem képes az élésre. A hatvanas évek közepén Adorno a közvetlen közelébe jutott annak, hogy élete életre keljen, hogy az élete szembeforduljon az elmélettel.[25]

(Negyedik kép: Adorno és egyik diákja, Hans-Jürgen Krahl egy asztal mögött ülnek, vitaülés a frankfurti Gallus-házban, mikrofon, üres poharak, hatalmas mosolyok, Adornóé zavart, Krahlé felszabadult és diadalmas. És a szemüvegek, Krahlé sötét [ő ugyanis félszemű volt], Adornóé konvencionális. Öt év múlva már egyikük sem fog élni.) Pontosítsunk: 1968. szeptember 23-án a Luchterhand Verlag a frankfurti könyvvásárhoz kapcsolódva, Autoritäten und Revolution címmel vitát rendezett a frankfurti Gallus-házban. A vita, amelyet Frank Benseler vezetett, a Frankfurti Iskola és a diákmozgalmak vezetőinek legjelentősebb konfrontációjává terebélyesedett. A vitában Adorno viszonylag hamar szót kért. A címben megjelölt első fogalmat szerinte nem szabad a társadalmi élet egyetlen meghatározó elemének tekinteni. "Az autoritás fogalma a társadalmi totalitásnak (amely fogva tart minket) csak egyik elemét jelöli. Én a magam részéről hamisnak és korlátoltnak tartanám, ha minden társadalmi problémát e fogalom alá próbálnánk szubszumálni."[26] De ha már autoritásról beszélünk, akkor abból kell kiindulnunk, hogy ezt a fogalmat csak a társadalmi uralmi viszonyok jellemzésére használhatjuk, s mivel ezek a viszonyok anonimizáltak, ezért az autoritás mindenféle perszonalizálási törekvése elhibázott. A fogalom tartalmi meghatározásához Adorno olyan meggondolásokat javasolt, amelyeket a hallgatóság már jól ismerhetett korábbi írásaiból, mindenekelőtt a személyi és a tárgyi autoritás megkülönböztetéséről. Az oktatáshoz szerinte hozzátartozik a tárgyi autoritás, az egyetem demokratizálása így csak a személyi autoritás lebontását jelentheti. Végül Adorno a címben szereplő két fogalom viszonyáról azt mondta, hogy nem szabad azt hinnünk, hogy ez a két fogalom élesen szembeállítható egymással. Nagyon gyakran azt láthatjuk ugyanis, hogy a forradalmi mozgalmak maguk sem boldogulhattak autoritás nélkül. Krahl nem válaszolt rögtön, megvárt néhány fogalmi pontosításra és az adornói gondolatok variálására irányuló hozzászólást, és azután előadta az egész vita leghosszabb (és jegyezzük meg csendesen: legszínvonalasabb) gondolatmenetét. Az autoritás fogalmának helyéről a társadalmi totalitásban Krahl csak annyit mond, hogy az "autoritás" a Frankfurti Iskola tradíciójában emelkedett elméleti diktummá, méghozzá mindenekelőtt Horkheimer, Neumann és nem utolsósorban Adorno munkásságának köszönhetően. Ha most Adorno az autoritás-fogalom jelentőségének relativizálására törekszik, akkor ez nem más, mint a saját gondolati tradíciójának megtagadása. Krahl nem ért egyet azzal a gondolattal, hogy az uralmi viszonyok anonimitása miatt az autoritás nem perszonalizálható. Az autoritás ugyanis mindig perszonalizáltként jelenik meg. Az egyetemi életben az autoritás a kívülállásban és az elkülönülésben manifesztálódik.[27] Ezen a helyen Krahl a következő történetet meséli el: "Amikor fél évvel ezelőtt a frankfurti egyetemen megszálltuk a koncíliumot, egyetlen professzorként Adorno jött el a diákokhoz. A diákok óriási ovációval fogadták, ő pedig nyílegyenesen elindult a mikrofon felé, de közvetlenül előtte elkanyarodott, és bement a filozófiai szeminárium épületébe. Tehát röviddel a gyakorlat előtt az elméletet választotta. Alapjában véve ez jellemzi a mai kritikai elméletet."[28] Adorno az autoritást kimondottan az egyetemi élet összefüggésében értelmezte, pedig ez a fogalom (a Frankfurti Iskola tradíciójában) elsődlegesen az államra vonatkozott. "Az autoriter állam - mondja Krahl Horkheimer gondolataira hivatkozva[29] - azt jelenti [...], hogy a demokrácia politikai-jogi legitimációs törés nélkül átmehet a szükségállapotba."[30] Mindezek alapján Krahl úgy gondolja, hogy a diákmozgalmakat joggal nevezhetjük antiautoriter mozgalmaknak; de ezzel még nem akarja azt állítani, hogy a diákmozgalmakat szervező és irányító SDS-ben ne lenne nyoma az autoritásnak.[31] Krahl úgy gondolja, hogy az SDS-nek kísérletet kell tennie a belső autoritás demitologizálására és varázstalanítására: ezt a folyamatot valószínűleg a belső munkamegosztás fokozásával lehet előrelendíteni. Mindenesetre itt egy "kollektív tanulási folyamatról" van szó, melynek még nincsenek kitaposott mintái.[32] Ugyanakkor az SDS-nek önmaga társadalmi elfogadtatása érdekében szüksége lenne a kívülálló és őt támogató autoritásokra.[33] Ezért számítanak a diákok Adorno támogatására. És nehogy félreérthető legyen a célzás, a vita egy másik diákrésztvevője még nyíltabban fogalmaz: "Nem gondolja-e Ön tisztelt professzor úr, hogy valóban lenne jelentősége a diákmozgalmak számára [...], ha olyan valaki, mint Ön, pl. a bonni diadalmenetben velünk együtt szakítaná át a célszalagot?"[34] Adorno viszontválasza rendkívül defenzív volt, amit a legjobban abból láthatunk, hogy feladta vitaindító princípiális meggondolásait. Adorno most már, úgy tűnik, elfogadja, hogy az autoritás a fennálló társadalmi realitás egyetlen meghatározó fogalma. Nem tiltakozik a perszonalizálás ellen sem, illetve csak egyetlen elharapott megjegyzéssel utal rá. A "konkrétum" - mondja - az utóbbi időkben mintha szent tehénné vált volna, de nem tudom, hogy lehet konkrétumokat követelni egy általánosság által uralt társadalomban. A koncílium megszállásakor tanúsított viselkedéséről pedig magyarázkodásba kezd. Egy vizsgára kellett sietnie ..., nem is vette észre a mikrofont, nem is gondolta, hogy neki szólnia kellene ..., nem is lett volna illetékes, itt csak a rektor beszélhetett volna stb. Végül a felvonulásokban való felszólításra csak azt válaszolja, hogy talán mégsem teljesen az idős professzoroknak való. A Gallus-vita után Günter Grass levélben fordult Adornóhoz: "Mindenekelőtt arról a vitáról szeretnék írni, amelyet a könyvvásár ideje alatt a Gallus-házban rendeztek. Nyíltan bevallom, hogy rendkívül érzékenyen érintett, ahogy Krahl úr Önt megfélemlítéssel és rosszabb időkre emlékeztető módon a falnak szorította. De még ennél is szörnyűbb volt látni, hogy Ön hagyja magát védekező pozícióba kényszeríteni. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan férfiú, mint Ön, szuggesztív kérdésekre, gyanúsítgatásokra és rejtett zsarolásokra ilyen puhán és csaknem bűntudatosan reagáljon? [...] Röviden szólva: Miért fél Ön a diákjaitól?"[35] Adorno életének talán legnagyobb konfliktusa volt, amikor a kritikai gondolkodás átcsapott rajta, ezt nem is bírta ki élve. A temetésen Krahl a következőket mondta: "Adorno szellemi önéletrajzát, egészen az esztétikai absztrakciókig, a fasizmus tapasztalata uralja. E tapasztalat reflexiós modellje [...] adja a negációra vonatkozó igény kompromisszumnélküliségét, de ugyanakkor határok közé is zárja azt."[36]

Elhangzott 2003. április 11-én (pontosan öt hónappal Adorno századik születésnapja előtt) Budapesten, a BKÁE Társadalomelméleti Kollégiuma által szervezett konferencián. Az előadás a T 034649 számú OTKA-pályázat támogatásával készült.