Theodor W. Adorno

Későkapitalizmus vagy ipari társadalom?

Bevezető előadás a 16. német szociológiai napon

Az a szokás alakult ki, hogy a Német Szociológiai Társaság leköszönő elnöke maga is véleményt nyilvánít a felvetett kérdésről. Egyrészt a saját álláspontját és a problémafelvetés-értelmezését nem lehet szigorúan elválasztani egymástól: ezek szükségképpen összefolynak. Másrészt azonban nem feladata definitív megoldások előadása, éppen ehhez van szükség e kongresszus vitáira. A kongresszus tulajdonképpeni témáját Otto Stammer vetette fel. Az elnökségi ülések során, amelyeken a kongresszussal foglalkoztunk, fokozatosan alakult ki, a jelenlegi cím már teammunka eredménye. Aki nem ismeri a társadalomtudományi viták jelenlegi állását, azzal a gyanúval élhetne, hogy egy nómenklatúra-vitáról van szó: szakembereket az a hiú gond kínozza, hogy a jelenlegi kort későkapitalizmusnak vagy ipari társadalomnak nevezzék-e. Valójában azonban nem terminusokról, hanem tartalmi kérdésekről van szó. A referátumok és a viták feladata lesz eldönteni azt a kérdést, hogy vajon érvényben van-e még a kapitalizmus (bármennyire is megváltozott) modellje, vagy pedig igaz-e az, hogy az ipari fejlődés elavulttá tette a kapitalizmus fogalmát magát, a kapitalista és a nem kapitalista államok különbségét, sőt a kapitalizmus kritikáját is? Más szóval helytálló-e a mai szociológiában széleskörűen elterjedt tézis a marxi koncepció elavultságáról? E tézis szerint a világot olyannyira átjárja a technika korábban nem sejtett kibontakozása, hogy az ezzel szemben álló társadalmi viszonyok, amelyek valaha meghatározták a kapitalizmust, az élő munkának áruvá való átalakulása és ezzel együtt az osztályellentétek elvesztették jelentőségüket, vagy egyenesen babonává alakultak át. E kérdés kapcsán utalhatunk technikailag a fejlett országok, az Egyesült Államok és a Szovjetunió konvergenciájára. A meghatározó nyugati államokban az életszínvonal és a tudat tekintetében az osztálykülönbségek sokkal kevésbé láthatóak, mint az ipari forradalom utáni évtizedekben. Az osztályelmélet prognózisai, mint az elnyomorodás és az összeomlás korántsem léptek fel olyan drasztikusan, mint ahogy értelmeznünk kell őket, ha nem akarjuk megfosztani őket mindennemű tartalomtól. A relatív elnyomorodásról például csak némi komikummal beszélhetünk. Még akkor is, ha a profitráta csökkenésének Marxnál sem egészen egyértelmű törvénye igaznak bizonyult volna, el kellene ismernünk, hogy a kapitalizmus olyan forrásokat fedezett fel önmagában, amelyek az összeomlást a sohanapig elhalasztották. E források közül a legfontosabb a technikai potenciál hatalmas fejlődése, amely a magasan fejlett ipari társadalmak valamennyi tagjának javát szolgálja. Ugyanakkor e technikai fejlődés tekintetében a termelési viszonyok jóval rugalmasabbnak bizonyultak, mint ahogy azt Marx feltételezte.

Az osztályviszonyok kritériumai, amelyeket az empirikus kutatás a jövedelem, az életszínvonal és képzettség szerinti társadalmi rétegződés szempontjainak tekint, a konkrét individuumokra vonatkozó tényállások általánosításai. Ennyiben szabad őket szubjektívnek nevezni. Ezzel szemben a régi osztályfogalom objektív volt, független a szubjektumok életéről közvetlenül leolvasható társadalmi szándékoktól, amelyekben magukban is társadalmi objektivitások fejeződnek ki. Az egész marxi elmélet a vállalkozók és munkások termelési folyamatban betöltött helyére épül, végső soron a termelési eszközök feletti rendelkezésre. A szociológia pillanatnyilag uralkodó irányzataiban ezt a stratégiát általában dogmatikusként szokás elutasítani. A vitát elméletileg kell kihordani, és nem tények felsorakoztatásával kell eldönteni próbálni; a tények amaguk részéről ugyan hozzájárulhatnak a kritika kidolgozásához, de a kritikai elmélet szerint ugyanakkor el is fedik a valóságos struktúrát. A dialektika ellenfelei már nem törekszenek arra, hogy látatlanban elvessenek egy elméletet, amely összhangban áll a szociológia tulajdonképpeni feladataival. A vita lényegében az értelmezés körül forog - hacsak az erre vonatkozó igényt nem száműzzük a tudomány előcsarnokába.

A társadalom dialektikus elmélete strukturális törvényekre épül, amelyeket a tények már feltételeznek, az ő kereteik között manifesztálódnak, és általuk módosulnak. Strukturális törvények alatt olyan tendenciákat értek, amelyek kisebb-nagyobb szigorúsággal az egész rendszer történeti képződményeiből adódnak. Ennek modelljei a marxi koncepcióban: az értéktörvény, a felhalmozás törvénye és az összeomlás törvénye. A dialektikus elméletben struktúra alatt nem valamiféle rendezési sémát értünk, amelybe a társadalmi tényállásokat tökéletesen, folytonosan és ellentmondásmentesen beilleszthetjük. A struktúra tehát nem valamiféle szisztematizálás eredménye, hanem a tudományos megismerés eljárásai és adatai előtt elhelyezkedő társadalmi rendszer. Egy ilyen elmélet nem vonhatja ki magát a tények hatása alól, nem szabad őket egy thema probandum alapján helyreigazítania. Egyébként visszaesnénk a dogmatizmusba, és a gondolatban ismételnénk meg azt, amit a kelet-európai birodalom valóságában magunk előtt látunk: megállítanánk azt, amit a saját törvénye szerint csakis mozgásként lehet elgondolni. A tények fetisizmusának megfelel az objektív törvények fetisizmusa. A dialektika, amely teleszívta magát a tények fetisizmusának fájdalmas tapasztalatával, nem dicsőíti ezt, hanem éppúgy bírálja is, mint az egyes és konkrétan meghatározott hic et nunc látszatát. Valószínű, hogy ennek igézetében az egyes és a konkrétum még egyáltalán nem is létezhet. A pluralizmus szóval az utópiára utalnak, mintha az már itt lenne; ez pedig az elcsitításra szolgál. Ezért a dialektikus elméletnek (amely önmagára is kritikusan reflektál) nem szabad magától értetődő otthonossággal berendezkednie az általánosság közegében. A dialektikus elmélet alapvető törekvése az ebből a közegből való kitörésre irányul. Ez az elmélet sincs bebiztosítva a kifejezett gondolkodás és az empirikus kutatás hamis szétválasztásával szemben. Nemrégiben egy nagy befolyással rendelkező orosz értelmiségi azt próbálta magyarázni nekem, hogy a Szovjetunióban a szociológia új tudomány. Az empirikus szociológiára gondolt; hogy ennek van némi köze az ő országában államvallásként tisztelt tanításhoz, azt éppúgy nem tudta, mint azt, hogy Marx maga is végzett empirikus felméréseket. Az olyan fogalmakkal, mint az "imperializmus" vagy a "monopólium" való vagdalkozás, anélkül, hogy figyelembe vennénk, hogy e szavaknak milyen tényállások felelnek meg, és hogy meddig terjed az értelmezési tartományuk, éppúgy hamis, vagyis irracionális, mint az a viselkedésmód, amely a tényállásokra irányuló elvakult nominalisztikus képzetek kedvéért tagadja, hogy az olyan fogalmaknak, mint például a csere-társadalomnak megvan a maga objektivitása, amelyet semmiképpen sem lehet kielégítő módon lefordítani operacionálisan definiált tényállásokra. Mindkét lehetőséggel szembe kell szegülnünk. Ebben az értelemben a kongresszus témája (későkapitalizmus vagy ipari társadalom?) már tanúsítja a szabadságból kiinduló önkritika metodológiai szándékait.

A felvetett kérdésre egyszerű választ nem várhatunk, és tulajdonképpen nem is kereshetünk. Az olyan alternatívák, amelyek kényszerítenek arra, hogy vagy az egyik vagy a másik mellett szálljunk síkra (még ha csak elméletileg is), már maguk is kényszerszituációk, amelyeket egy nem szabad társadalom erőltet rá aszellemre, melynek pedig az lenne a feladata, hogy a kitartó reflexión keresztül megtegyen mindent, amit csak tud a nem-szabadság megtöréséért. És mindenekelőtt a dialektikusnak nem szabad arra kényszerítve éreznie magát, hogy a későkapitalizmus és az ipari társadalom feltétlen diszjunkcióját hozza létre, de ugyanakkor a semmire sem kötelező egyrészt-másrészt-el sem érheti be. A leginkább talán az egyszerűsítéstől (Brecht tanácsával ellentétben) kell tartózkodnia, mert a bejáratott gondolkodói szokás éppúgy szuggerálja a bejáratott választ, mint ahogy az ellenfélnek is könnyen kézhez áll a szembenálló válasz. Aki nem engedi, hogy falak emelkedjenek a struktúrának a tényállásokkal szembeni elsőbbségére vonatkozó tapasztalat elé, az nem fogja az ellentmondásokat előzetesen mint a módszerbe tartozókat, vagy mint gondolati hibákat eltüntetni atudományos szisztematika egyszólamúságával. Ehelyett meg fogja próbálni visszavezetni őket az antagonisztikus struktúrára, amely már azóta van, amióta atársadalom kimondott értelemben létezik; ezt világosan mutatják akülpolitikai konfliktusok és a háborús katasztrófa permanens lehetősége, például Csehszlovákia közelmúltbeli lerohanása is. Ennek felismerése olyan alternatív gondolkodást jelent, amely a formállogikai ellentmondás-mentességet töretlenül kivetíti az elgondolandóra. A tudományos álláspont vagy ízlés szerint nem két formula között kell választanunk, hanem ezek egymáshoz való viszonyában kell felfedeznünk a jelenlegi fázis ellentmondásosságát - ennek elméleti artikulációja a szociológia feladata.

A dialektikus elmélet prognózisainak egymáshoz való viszonya ellentmondásos. Néhány egyáltalán nem teljesült; néhány elméleti, analitikus kategória apóriához vezetett, amelyet csak nagyon mesterségesen lehetett eltüntetni. Más előrejelzések, amelyek pedig szorosan kapcsolódnak az előbbiekhez, meggyőző módon igazolódtak. Aki a prognózisokban látja az elmélet értelmét, az a dialektikus elmélet igényeit tekintve nem fog megelégedni azzal, hogy azok részben igazak, részben hamisak. Ezek a divergenciák elméleti magyarázatra szorulnak. Az, hogy a mértékadó kapitalista országokban nem lehet többé proletár osztálytudatról beszélni, önmagában még nem cáfolja (a közvélekedéssel ellentétben) az osztályok létét: az osztályok meghatározása a termelési eszközökhöz való viszony alapján történt, és nem a tagjainak tudata alapján. Bőven vannak olyan okok, amelyek alátámasztják az osztálytudat hiányát: a munkások már nem nyomorodnak el, egyre jobban integrálódnak a polgári társadalomba, és annak nézetrendszerébe. Ez egészen másként volt az ipari forradalom alatt és a közvetlenül utána következő időben, amikor az ipari proletariátus a csőcselékből rekrutálódott, és kívül állt a társadalmon. A társadalmi lét nem hoz létre közvetlenül osztálytudatot. A tömegek (a társadalmi integráció következtében) a maguk társadalmi sorsát semmivel sem tudják jobban kézben tartani, mint 120 évvel ezelőtt, és közben nemcsak az osztályszolidaritást vesztették el, hanem annak teljes tudatát is, hogy objektumai és nemcsak szubjektumai a társadalmi folyamatnak, amelyet szubjektumként működtetnek. Az osztálytudat, amelytől Marx szerint a minőségi ugrás függ, az ő elméletében epifenoménként jelenik meg. Az osztálytudat néhány nagyon fontos országban, mindenekelőtt Észak-Amerikában, hosszú időn keresztül hiányzott, ha ott egyáltalán valaha is létezett. Ha a proletariátusra vonatkozó kérdés rejtélyessé válik, akkor a mennyiség minőségbe csap át, és a fogalmi mitológia gyanúját egy dekrétummal kell elnyomni, de nem szabad a gondolkodás elől elzárni. A fejlődést nehezen lehet elválasztani a marxi elmélet magvától, az értéktöbbletről szóló tanítástól. Ennek kellett volna megmagyaráznia az objektív gazdasági osztályviszonyokat és az osztályantagonizmusok éleződését. Ha viszont a technikai fejlődés következtében (valójában az iparosításon keresztül) az élő munka részesedésének csökkenése, amelyből az értéktöbblet származik, tendenciálisan egy határértékre csökken, akkor ez az értéktöbblet-elmélet magvát is érinteni fogja. Az objektív értékelmélet jelenlegi hiányosságai nemcsak a ma széleskörűen elterjedt iskolai közgazdaságtan kiindulópontjából adódnak. Visszautal arra a prohibitív nehézségre, hogy hogyan lehet megmagyarázni objektív módon az osztályok kialakulását az értéktöbblet-elmélet feltételezése nélkül. A nem közgazdászok számára úgy tűnhet, hogy az úgynevezett neomarxista elméletek is a maguk elméleti problémáit a szubjektív közgazdaságtan elemeinek átvételével próbálják megoldani. Biztos, hogy ezért nem kizárólag az elméleti képességek hanyatlása a felelős. Lehetséges, hogy a jelenlegi társadalom maga ellenáll valamiféle koherens elmélet megalkotásának. Marxnak annyiban sokkal könnyebb volt, hogy előtte feküdt a liberalizmus megformált rendszere. Csak azt kellett kérdeznie, hogy a kapitalizmus dinamikus kategóriái megfelelnek-e ennek a modellnek, ahhoz, hogy a rendelkezésre álló elméleti rendszerek negációjával egy új elmélethez jusson el. Miközben a piacgazdaság már úgy át van lyuggatva, hogy gúnyt űz minden ilyenféle szembesítésből. A jelenlegi társadalmi struktúra irracionalitása ellenáll a racionális elméleti magyarázatnak. A gazdasági folyamatok irányításának a politikai hatalomba való átmenete következik ugyan a rendszer deduktív dinamikájából, de ugyanakkor az objektív irracionalitás jegyeit is magán hordozza. Ez, és nem csak a követők steril dogmatizmusa segíthet magyarázatot adni arra, hogy miért nem jött létre már régen meggyőző, objektív társadalomelmélet. Ebből a szempontból tekintve, az erről való lemondás nem a tudományos szellem kritikai előrelépése, hanem a kényszerű rezignáció kifejezése. A társadalom hanyatlásával párhuzamosan halad a rá vonatkozó gondolkodás hanyatlása.

Mindezzel olyan drasztikus tények állíthatók szembe, amelyeket csak nagyon erőszakoltan és önkényesen lehetne magyarázni a kapitalizmus kulcsfogalmainak felhasználása nélkül. Az emberek feletti uralom továbbra is a gazdasági folyamatokon keresztül közvetítődik. Ennek objektumai már régen nemcsak a tömegek, hanem a tulajdonosok és ezek hozzátartozói. A régi elmélet szerint a tulajdonosok a saját termelési apparátusuk funkcióivá válnak. A menedzserforradalomra vonatkozó sokat vitatott kérdés, vagyis a jog szerinti tulajdonosoktól a bürokráciába való átmenet, ehhez képest másodlagos. A szóban forgó folyamat létrehoz és fenntart (ha nem is osztályokat, ahogy azt Zola Germinaljában olvashatjuk) egy olyan struktúrát, amelyet az antiszocialista Nietzsche formulája már előre jelzett: a nyájnak nincs pásztora. Ebben azonban benne rejlett valami, amit nem akart látni: a régi társadalmi elnyomás anonímmá vált. Az elnyomorodási elmélet a szó szigorú értelmében nem igazolódott ugyan, de abban a nem kevésbé aggasztó értelemben mégiscsak igaznak bizonyult, hogy a nem szabadság, a függőség az apparátustól univerzálisan minden emberre kiterjed. A tömegek mindenütt felpanaszolt kiskorúsága csak következménye annak, hogy most sokkal kevésbé urai a saját életüknek, mint bármikor korábban. Az életük, mint a mítoszban, sorsként megtörténik velük. - Az empirikus vizsgálatok egyébként azt mutatják, hogy szubjektív tekintetben az osztályok semmiképpen sem nivelláltak annyira, ahogy azt mostanában sejtjük. Még az imperializmuselméletek sem tekinthetők (a kolonizáló nagyhatalmak szétfoszlása ellenére) egyszerűen elavultnak. A folyamat, amire Marx gondolt, a két monstrózus hatalmi blokk antagonizmusában folytatódik. A társadalmi antagonizmusokra vonatkozó állítólag meghaladott tanítás, az összeomlás téloszával átadja a maga helyét a manifeszt politikai téloszok elméletének. Azt, hogy és milyen mértékben fordul át az osztályviszony a vezető ipari államok és az őket környező fejlődő országok viszonyává, itt figyelmen kívül hagyhatjuk.

A kritikai, dialektikus elmélet kategóriáiban első és szükségszerűen elvont válaszként azt javasolnám, hogy a jelenlegi társadalmat tekintsük teljesen ipari társadalomnak, a termelőerők állapota szerint. Az ipari munka mindenütt, a politikai rendszer minden síkján a társadalmi cselekvés mintájává vált. Totalitássá fejlődött azáltal, hogy az eljárási módok, amelyek egyre inkább az ipari folyamatokhoz hasonlítanak, az anyagi termelés folyamatára, az igazgatásra, az elosztás szférájára és arra a szférára, amelyet kultúrának is nevezünk, egyre inkább kiterjed. Ezzel szemben a jelenlegi társadalom kapitalizmus a termelési viszonyokat tekintve. Az emberek még mindig olyanok, mint amilyenek a marxizmus elmélete szerint a XIX. század közepén voltak: a gépezetnek alárendeltek, és ez most már nemcsak a munkásokra vonatkozik, akiknek alkalmazkodniuk kell a gépezet sajátosságaihoz, amelyet kiszolgálnak, hanem ezen messze túlmenően metaforikusan is igaz. Az emberek a legintimebb rezdülésekig arra vannak kényszerítve, hogy a társadalmi mechanizmusba, szerepek hordozóiként beilleszkedjenek, és minden fenntartás nélkül ezek szerint formálják önmagukat. Ma is, mint korábban, a termelés célja a profit előállítása. Mindenen túl, amit Marx korában előre lehetett látni, a szükségletek teljesen a termelési apparátus függvényévé váltak, amik persze már mindig is voltak. Totálisan irányítják őket. Ez az átváltozás rögzített formában és az apparátus érdekeihez igazítva magával hurcolja az emberek szükségleteit, amelyekre aztán az apparátus hatásosan hivatkozhat is. Az áruk használati érték oldala időközben feladta utolsó >>természetadta<< magától értetődőségét is. A szükségletek nemcsak közvetetté váltak, hanem a gazdaságilag releváns szektorokban a profitérdek maga hozza létre őket, mégpedig a fogyasztók objektív szükségleteinek költségére. Például a kielégítő lakások iránti szükséglet teljesen a műveltség és az információ függvényévé vált. A meztelen életfenntartás szükségleteinek birodalmában a csereérték tendenciálisan le van választva az élvezet tárgyairól; ezt a jelenséget az empirikus szociológia a státuszszimbólum és a presztízs fogalmaival próbálja leírni, anélkül, hogy ezzel objektíve valóban megragadta volna. A magasan iparosított országokban, amíg (Keynes ellenére) nem következik be újabb gazdasági-természeti katasztrófa, sikerült megszelídíteni a túlzottan látható szegénységet, ha nem is abban a mértékben, ahogy azt az affluent society elmélete sugallja. A varázs azonban, amelyet a rendszer az emberek felett kifejt, amennyiben az ilyen összehasonlítások egyáltalán értelmesek, az integráción keresztül felerősödött. Tagadhatatlan, hogy az anyagi szükségletek egyre jobb kielégítése, annak ellenére, hogy az apparátus eltorzítja alakjukat, jelentősen hozzájárul az ínség nélküli élet lehetőségének megteremtéséhez. Ma már a legszegényebb országokban sem kellene senkinek éheznie. Ugyanakkor a lehetőségre vonatkozó tudat burkolata vékonnyá válik, erről tanúskodik a pánikszerű félelem, amely mindenütt fellép, ahol megjelennek a társadalmi felvilágosodás olyan formái, amelyek nincsenek betervezve a hivatásos kommunikációs rendszerbe. Amit Marx és Engels, akik a társadalom emberhez méltó berendezkedését tartották szem előtt, még utópiaként bélyegeztek meg, ma kézzelfogható lehetőséggé vált. Az utópiára vonatkozó kritika maga is az ideologikus kellékek szintjére süllyedt le, miközben ezzel egyidejűleg a technikai termelékenység diadala alkalmas arra, hogy azt a benyomást keltse, hogy az utópia, amely összeegyeztethetetlen a termelési viszonyokkal, megvalósult ennek keretei között. A fennálló ellentmondások azonban az új nemzetközi politikában - így a kelet-nyugati fegyverkezési verseny - a lehetségeset újra lehetetlenné teszik.

Ennek átlátása természetesen azt követeli, hogy nem szabad arra ragadtatnunk magunkat - amire pedig a kritika hajlamos - hogy minden rosszat a termelőerőkre kenjünk, és egyfajta szélesebb értelemben vett elméleti géprombolásra adjuk a fejünket. Nem a technika a végzet, hanem ennek összefonódása a társadalmi viszonyokkal, amelyek körbefogják. Itt csak arra szeretnénk emlékeztetni, hogy a profitra és a technikára vonatkozó érdekek figyelembevétele csatornázza a technikai fejlődést; ez fatálisan egybeesik az ellenőrzésre vonatkozó szükségletekkel. Nem véletlen, hogy a romboló eszközök felfedezése vált a technika új minőségének prototípusává. Ezzel szemben elcsökevényesednek azok a potenciálok, amelyek eltávolodnak az uralomtól, a centralizmustól és a természet ellen irányuló erőszaktól, és amelyek megengednék, hogy sok mindent helyrehozzunk abból, amit a technika szó szerint és képi értelemben tönkretett.

A jelenlegi társadalom, annak ellenére, hogy állandóan a termelés dinamikus növekedésére hivatkozik, statikus mozzanatokat is tartalmaz. Ezeket a termelési viszonyokhoz kell sorolnunk. Ezek viszont nemcsak a tulajdonra vonatkoznak, hanem az adminisztrációra is, fel egészen az államig, mint az összkapitalistáig. Amennyiben a technikai racionalizálás racionalitása hasonlóvá válik a termelőerők racionalitásához, kétségtelenül rugalmasabbá válik. Ezáltal feltámad az a látszat, hogy az univerzális érdek már csak a status quuoval és a teljes foglalkoztatással szemben ideális, de már nem az a heteronóm munkától való megszabadulás vonatkozásában. A jelenlegi helyzet, amely külpolitikailag amúgy is eléggé labilis, puszta temporális egyensúly, olyan erők eredménye, amelyek feszültsége szétszakítással fenyeget. Az uralkodó termelési viszonyok keretei között virtuálisan még az emberiség tartalékhadserege is jóllakhat. Marxnak az a várakozása, hogy történetileg biztosak lehetünk a termelőerők primátusában, és ez, szükségképpen fel fogja robbantani a termelési viszonyokat, túlzottan optimista volt. Ennyiben Marx a német idealizmus esküdt ellensége, hű maradt annak affirmatív történeti konstrukciójához. A világszellembe vetett bizalom e világállapot minden későbbi változatának (amelyet a tizenegyedik Feuerbach-tézis értelmében meg kellene változtatni) jól jött. A termelési viszonyok a maguk puszta önfenntartása érdekében egy fércmű és néhány partikuláris intézkedés segítségével mindent alávetnek önmaguknak. A kor jellemző vonása a termelési viszonyok túlsúlya a termelőerőkkel szemben, amelyek már régen csúfot űznek ezekből a viszonyokból. Az emberiség kinyújtott karja távoli és üres bolygókig ér el, de ugyanakkor nem képes arra, hogy a saját bolygóján megteremtse az örök békét; mintegy kifelé fordítja azt az abszurditást, amely felé a társadalmi dialektika mozgása irányul. Az, hogy végül is minden másképp történt, mint ahogy reméltük, nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a társadalom bekebelezte a vebleni underlying populationt. Csak az követelhetné a meg nem történést, aki az egész boldogságát absztrakt módon az élő-eleven egyes emberek boldogsága fölé helyezi. Ez a fejlődés is végső soron a termelőerők fejlődésétől függ. Ez azonban nem azonosítható a termelési viszonyokkal szembeni elsőbbséggel. Ezt sohasem lehetett mechanikusan elgondolni. Ennek megvalósításához szükség lett volna azok spontaneitására, akik érdekeltek a viszonyok átalakításában; az ő számuk már messze meghaladja az ipari proletariátus számát. Az objektív érdekek és a szubjektív spontaneitás azonban széttartanak; az utóbbi elkorcsosul az adottság aránytalan túlereje alatt. Marx mondatát, mely szerint az elmélet is reális erővé válik, mihelyt megragadja a tömegeket, a világtörténelem menete eklatáns módon a feje tetejére állította. Ha a társadalom berendezkedése (legyen az automatikus vagy tervszerű) a kultúra- és a tudatiparon keresztül és a véleményalakításon keresztül, a fenyegető folyamatokat és a leglényegesebb kritikai eszméket megbénítja, és ezzel lehetetlenné teszi, hogy a világot másképp képzeljük el, mint ahogy lenyűgözően megjelenik, akkor a rögzített és manipulált szellemi állapot éppúgy reális erővé válik, amely a világot nem az elnyomástól, hanem ennek ellentététől próbálja megszabadítani.

Ezzel szemben az ipari társadalom terminusa azt sugallja, hogy a marxi technokratikus elem, amelyet szeretnének kiűzni a világból, közvetlenül benne van; mintha a társadalom lényege egyenesen következne a termelőerők állapotából, függetlenül azok társadalmi feltételeitől. Csodálatra méltó tulajdonképpen, hogy milyen kevés szó esik mindenről az intézményes szociológiában, mily kevéssé elemzik ezeket az összefüggéseket. A legjobb, aminek persze egyáltalán nem kell a legjobbnak lennie, elfelejtődik, a totalitás a hegeli nyelven a társadalom mindent átható éterévé válik. A totalitás azonban minden más, csak nem éteri, hanem sokkal inkább ens realissimum. Amíg absztraktnak tűnt, az absztraktsága nem vétkes a spekulatív öncélú és tényektől idegen gondolkodásban, ez a csereviszonyokra, a társadalmi életfolyamatból adódó objektív absztrakcióra vezethető vissza. Ennek az elvontságnak az emberek feletti ereje tettszerűbb bármely intézménynél, amely előzetesen valamilyen séma szerint jön létre, és ráerőszakolja magát az emberekre. A tehetetlenség, amelyet az individuum az egésszel szemben tapasztal, ennek legdrasztikusabb kifejezése. A szociológiában a társadalmi viszonyok terjedelem-logikai, klasszifikációs megközelítése, a termelés társadalmi feltételeinek elemzése, sokkal vékonyabbnak tűnik, mint a szóban forgó konkrét általánosság. A társadalmi viszonyok olyan fogalmakká neutralizálódnak, mint a hatalom vagy a társadalmi kontroll. Ezekből a kategóriákból eltűnt a tüske, és ezzel együtt (mondhatnánk) a társadalom tulajdonképpeni társadalmisága is, vagyis annak struktúrája. A mostani szociológiai nap egyik legfontosabb feladata lenne, hogy ebben valamiféle változást érjünk el.

A termelőerők és a termelési viszonyok egyszerű poláris szembeállítása azonban nem illik egy dialektikus elmélethez. Összefonódnak, mindegyikük magában foglalja a másikat. És ez csábít arra, hogy tisztán a termelőerőket állítsuk előtérbe ott is, ahol pedig a termelési viszonyok dominálnak. A termelőerőket (most sokkal inkább, mint bármikor korábban) a termelési viszonyok közvetítik; talán annyira tökéletesen, hogy az előbbiek jelennek meg lényegként. A termelési viszonyok egyfajta második természetként állnak előttünk. Ezek felelősek azért, hogy a lehetőségekkel hatalmas ellentmondásban az emberek a föld nagy részén ínségben élnek. Még ott is, ahol a javak bőségesen rendelkezésre állnak, mintha erre csak átok esne. A szükséglet, ami a látszat felé tendál, a javakat látszatkarakterrel ruházza fel. Az objektíve helyes és a hamis szükségleteket jól meg lehet különböztetni egymástól, még akkor is, ha ebből semmiféle bürokratikus intézkedés sem következhet. A szükségletekben mind a jó, mind a rossz oldalt tekintve már benne van az egész társadalom; a piac bővítése számára ők az elsődleges eszközök, de az igazgatott világban nem ők az elsők. A helyes és a hamis szükségletekről csak a teljes társadalmi struktúrába és ennek minden közvetítésébe való betekintés alapján alkothatunk ítéletet. A fikció, amely ma minden szükséglet-kielégítést eltorzít, mindenféle megkérdőjelezés nélkül észlelhető - ez biztos, hogy hozzájárul a mai rossz kulturális közérzethez. A szükséglet, a kielégítés és a profit- vagy hatalomérdek quid pro quojánál azonban fontosabb annak az egy szükségletnek az állandóan továbbélő fenyegetése, amelytől minden más szükséglet függ: ez a túlélés szükséglete. Bezárva egy olyan világba, amelyben minden pillanatban leeshet a bomba, a fogyasztási javak legbőségesebb kínálata is nevetséges. A nemzetközi antagonizmusok azonban, amelyek most egy valóban totális háború felé mutatnak, szembeszökő ellentmondásban állnak a szó tulajdonképpeni értelmében vett termelési viszonyokkal. Az egyik katasztrófa fenyegetését a másik tolja ki. A termelési viszonyok aligha maradhatnának fenn ilyen makacsul az újabb és újabb gazdasági válságok apokaliptikus megrázkódtatása nélkül, ha a társadalmi termék nagy része, amely már nem talál piacot, nem változna át pusztítási eszközökké. A Szovjetunióban, a piacgazdaság kiiktatása ellenére ugyanezt láthatjuk. Ennek gazdasági alapjai könnyen megnevezhetők: a termelés gyors emelése egy elmaradott országban diktatórikus, szigorú adminisztrációt követelt meg. A termelőerők felszabadulásából újabb megbilincselő termelőerők jöttek létre: a termelés öncéllá vált, és megakadályozta a szabadságra vonatkozó cél kibontakozását. A társadalmilag szükséges munka polgári fogalma mindkét rendszerben sátáni paródia tárgyává vált, a piacon, a profit növekedéseként mutatkozik meg, de sohasem az emberek számára való átlátható hasznosságként, és még kevésbé az emberek boldogságaként. A termelési viszonyok ilyen uralma az emberek felett újra feltételezi a termelőerők elért fejlettségi szintjét. Miközben ezt a kettőt meg kell különböztetnünk (ha ezt a megbabonázott állapotot valahogy szeretnénk megérteni), az egyik megértéséhez mégis mindig fel kell tételeznünk a másikat is. A túltermelés ösztönözte azt az expanziót, amelyen keresztül a látszólag szubjektív szükségletek integrálhatók és alávethetők; a technikai apparátus (amely addig önállósodott, hogy egy bizonyos termelési szint alatt irracionális, vagyis ráfizetéses) mindezt kiköpi. Ez a viszonyok szükségszerű következménye. A termelőerők csak a totális megsemmisítésre tekintettel nem tudják megbéklyózni a termelési viszonyokat. A dirigáló módszerek azonban, amelyek segítségével a tömeget kordában lehet tartani, már feltételezik a koncentrációt és centralizációt, ennek viszont nemcsak gazdasági oldala van, hanem (ahogy azt a tömegmédiákból is láthatjuk) van egy kimondottan technológiai oldala is. Kevés pontból kiindulva nagyon sok ember tudatát, már a hírek és a kommentárok puszta kiválasztásával és prezentációjával, egyenlővé lehet tenni.

A változatlan termelési viszonyok hatalma nagyobb, mint valaha, de mint objektíve anakronisztikusak, minden részükben betegek, sérültek és átlyuggatottak. Öntevékeny működésre többé nem képesek. A gazdasági intervencionalizmus, a régi liberális iskola vélekedésétől eltérően, már nem tekinthető rendszeridegen elemnek, hanem a rendszer immanens mozzanataként, mint az önvédelem elvont fogalma jelenik meg - ennél semmi sem tudná jobban alátámasztani a dialektika fogalmát. Ennek analógiája megtalálható a hegeli Jogfilozófiában, amelyben a polgári ideológia és a polgári társadalom dialektikája szoros egységet alkot: az állítólag kívülről, a társadalmi játéktéren kívülről beavatkozó, az antagonizmusokat rendőri segédlettel mérséklő állam, a társadalom immanens dialektikájának eredménye, amely Hegel szerint egyébként szétesőben van. A nem rendszerimmanens mozzanat inváziója az immanens dialektika része ugyanúgy, ahogy Marx a másik oldalon a termelőerők átalakulását mint a történelem menete által kikényszerített és ugyanakkor arendszer zártságától minőségileg különböző eseményt vezette be. Ha azonban az átfogó tervezés hívei az intervencionalizmus bázisán és azon messze túl, úgy érvelnének, hogy a későkapitalizmus meghaladta az árutermelés anarchiáját, és ezért nem tekinthető többé kapitalizmusnak, akkor erre azt kellene válaszolnunk, hogy az egyes ember társadalmi sorsa számára olyannyira véletlenszerű, mint amilyen még sohasem volt. A kapitalizmus modellje még sohasem érvényesült annyira egyértelműen, ahogy azt a liberális apológia hirdette. Már Marxnál is az volt ideológiakritika alapja, hogy a polgári társadalom önmagáról kialakított fogalma egyáltalán nem felel meg a realitásának. Nem nélkülöz minden iróniát, hogy éppen az a kritikai motívum, amely szerint a liberalizmus a maga legjobb korában sem volt az, ma úgy alakul át, hogy a kapitalizmus tulajdonképpen már nem is az. Már ez is valamiféle változásra utal. Ami a polgári társadalomban szemben állt a szabad és az igazságos cserével, és a maga következményeit tekintve irracionális volt (vagyis nem szabad és igazságtalan), az most olyannyira fokozódott, hogy a modellje szét is mállott. És éppen erről az állapotról van szó: ennek integrációja a dezintegráció fedőnevévé alakult át, és a mérleg aktívumaként könyvelhető el. Ami a rendszertől idegen, az a rendszer konstitutív elemeként lepleződik le, beleértve a politikai tendenciákat is. Az intervencionalizmus igazolta a rendszer ellenálló erejét, közvetetten pedig magát az összeomlási elméletet is. Az intervencionalizmus célja a piaci mechanizmustól független uralomhoz való átmenet. A megformált társadalomról szóló beszéd ezt elővigyázatlanul kifecsegte. A liberális kapitalizmus ilyen visszaalakításának megfelel a tudat hanyatlása; az emberek visszaesnek azok mögé az objektív lehetőségek mögé, amelyek ma pedig nyitva állnának előttük. Az emberek elvesztik azokat a tulajdonságaikat, amelyekre már nincs szükségük, és amelyek csak akadályozzák őket. Az individualitás magva széthullásnak indul. Csak a legutóbbi időben váltak láthatóvá egy ellentendencia nyomai, éppen a legkülönbözőbb ifjúsági csoportokban: a vak alkalmazkodással szembeni ellenállás, a racionálisan választott célok szabadsága, a világgal mint csalással és képzettel szembeni undor, a változtatás lehetőségein való töprengés. Hogy a társadalmilag egyre erősödő destrukciós ösztön ezzel szemben uralomra fog-e jutni, azt majd még meglátjuk. A szubjektív hanyatlás a maga részéről elősegíti a rendszer visszaalakulását. Mivel a rendszer (Merton egyik fogalmát az eredeti jelentéstől némileg eltérő értelemben használva) diszfunkcionálissá vált, a tömegek tudata úgy alkalmazkodott a rendszerhez, hogy egyre inkább lemondott a szilárd, azonos én ama racionalitásáról, amely a funkcionális társadalom fogalmában még benne volt.

A termelőerők és a termelési viszonyok ma egységet alkotnak, és ezért a társadalmat minden további nélkül meg lehet konstruálni a termelőerők felől - ez a társadalmilag szükségszerű látszat aktuális alakzata. Társadalmilag szükségszerű ez a látszat, mert a társadalmi folyamat korábban valóban szétválasztott mozzanatai, beleértve az élő embereket is, ma közös nevezővel rendelkeznek. Ma szorosan összefonódik az anyagi termelés, az elosztás és a fogyasztás igazgatása. A határok, amelyek egykor az összfolyamaton belül az egymásra vonatkoztatott szférákat elválasztották egymástól, és ezáltal tiszteletben tartották a minőségi különbségeket, most összefolynak. Minden eggyé vált. A közvetítési folyamatok, valójában azonban a csereelv totalitása létrehoz egyfajta csalóka, második közvetlenséget. Ez alkalomadtán megengedi, hogy a szétválasztó és az antagonisztikus mozzanatok a saját látszatuk ellenére kiszoruljanak a tudatból. A társadalomnak ez a tudata azonban látszat, mert ugyan összhangban van a technológiai és a szervezet egységesítésével, de mégis eltekint attól, hogy az egységesítés nem racionális, hanem vak, irracionális törvényeknek marad alávetve. Nincs társadalmi össz-szubjektum. A látszatot abban a formulában kellene megragadnunk, hogy minden társadalmi létező ma annyira közvetített önmagában, hogy éppen a közvetítés mozzanata torzul el a maga totalitásában. Nem lehet többé elfoglalni valamilyen üzemen kívüli álláspontot, amelyből kiindulva a kísértetet nevén lehetne nevezni; csak a saját belső törésvonalaira mutathatunk rá. Erre próbáltunk utalni Horkheimerrel közösen már évtizedekkel ezelőtt, a technológiai fátyol fogalmával. A világ berendezkedésének és lakóinak a technika totális expanziója révén létrejövő hamis azonossága a termelőerők megerősítésére irányul, melynek haszonélvezőit ma éppúgy hiába keresnénk, mint ahogy a proletariátus is láthatatlanná vált. A rendszer önállósodása még a tulajdonosokkal szemben is elért egy határértéket. Olyan fatalitássá vált, amely a mindenütt jelenvaló és a szabadon áramló szorongásban (Freud kifejezése) találja meg a maga kifejezését; szabadon áramlik ez a szorongás, mert sem személyekhez, sem osztályokhoz nem lehet többé kötni. Végül azonban mégis az emberek termelési viszonyok alá elásott vonatkozásai önállósodnak. Ezért a dolgok túlerőben lévő rendje, amely ugyanakkor a saját maga ideológiája, virtuálisan tehetetlen. Bármennyire áttörhetetlen is a varázs, mégiscsak varázs marad. Ha a szociológia, nem akarván többé kiszolgálni különböző információkkal az ágenseket és az érdekeket, és abból szeretne teljesíteni valamit, amiért eredetileg létrejött, akkor az lenne a legfontosabb feladata, hogy a maga eszközeivel (amelyek nem válnak az univerzális fétiskarakter áldozatává) hozzájáruljon, ha mégoly szerény mértékben is, a varázs feloldódásához.

Az előadás 1968. április 8-án hangzott el. Megjelent: Theodor W. Adorno: Soziologische Schriften I, Suhrkamp Verlag 1979. (A fordítás a T034649-es számú OTKA-pályázat támogatásával készült.)