Popovics Zoltán

„Hemiplegia”*
Maurice Blanchot Kierkegaard-ról
és a szorongásról

Tanulmányomban Blanchot Kierkegaard-ról és a szorongásról szóló írásait szeretném elemezni, összevetve azokat Kierkegaard szorongásfogalmával.¹ Bár Blanchot miatt talán elkerülhetetlennek tűnik, mégis szeretném mellőzni Kierkegaard és a posztmodern kapcsolatának elemzését, mely vállalkozás több szempontból is kérdéses számomra. Először is azért, mert Kierkegaard és a posztmodern viszonya sem egyértelmű,² másrészt magának Blanchot-nak a minősítése sem egyszerű. Hiszen a posztstrukturalizmust az 1960-as évek második felétől számító értelmezés kronológiai határai közé Blanchot egyáltalán nem illeszthető be.³ De még ha Foucault-hoz hasonlóan az 1950-es évek elejére is tesszük a váltást,⁴ Blanchot Kierkegaard-ról és a szorongásról szóló tanulmányai még ezek után is jóval korábbiak, mint a posztstrukturalizmus irányadó művei. Mindezen problémák okán sokkal inkább Kierkegaard és Blanchot összehasonlítására szorítkoznék, mint Kierkegaard és a posztmodern, avagy Blanchot és a posztstrukturalizmus kapcsolatának tisztázására.
A szorongás fogalma a köznyelv számára egyértelműen negatív jelentéssel bír, az elkeseredettséget, a félelmet, a világ rendjétől való privációt fejezi ki. Míg Blanchot és Kierkegaard interpretációjában a szorongás – a szó köznyelvi jelentését csak részben őrizve meg – sokkal inkább érthető valamiféle konstitutív és igenelhető, sőt szükségszerű állapotként. így például ez a szorongás [angoisse] Blanchot elemzésében a költői nyelvnek, sőt magának a nyelvnek is a forrása, azaz semmiképpen sem egy olyan negativitás, melynek egyedül a destruktív jellege hangsúlyos. Kierkegaard számára pedig a szorongás olyan mindent elsöprő „vihar”, melynek igenlése nem más, mint a hit lovagja által véghezvitt „ugrás”; azaz a szorongás affirmációja⁵, a vallási stádium előfeltétele. Tehát a legfontosabb közösség Blanchot és Kierkegaard szorongásfogalmában az Angst – mindkettőjük által hangsúlyozott – „abszurditásának” radikális affirmációja: ez az „épületes”, mely abban rejlik, hogy „Istennel szemben soha nincs igazunk”;⁶ avagy az „inspiráció ugrásának” orpheuszi pillantása, mely az írás „gondját” „gondtalansággá” változtatja.⁷ De hogyan affirmáljuk a szorongást, illetve mi ennek az igenlésnek a következménye?
Blanchot szerint a szorongás olyan, mint a „hemiplegia” [hémiplégie], azaz féloldali bénulás. Olyan állapot, amikor bár az embernek megvannak a járáshoz szükséges szervei – sőt, azok részben működnek is –, éppen ezért szeretne járni, de ez mégsem sikerülhet. Ahol „ugyanaz a betegség a sétálás kényszere és tilalma is”⁸ egyben – írja Blanchot. De mivel a bénult szervek működésképtelenségéről – épp a bénultságuk és az ezzel együtt járó érzéketlenségük okán – a szubjektum nem szerezhet tudomást, csak akkor és úgy érzékelheti a bénulást, ha vannak olyan szervei, amelyek még – legalább részben – működnek, de a béna tagok miatt mégsem elégségesek a mozgáshoz.⁹ Azaz az ép szervek azáltal tudatosítják a mozgásképtelenséget, hogy megpróbálnak mozogni, de ez nem sikerül, vagyis épp a „sikertelenség által”, amelyhez viszont elengedhetetlen a próbálkozás, illetve ennek képessége. A szorongás állapotát Blanchot szerint ugyanez a féloldali bénultság jellemzi. Csak azáltal lehet tudásunk az elkeseredettségről, a világ rendjének „hiányáról”, azáltal reflektálhatunk erre a hiányra, ha az nem teljes és totális, ha van valami, amihez képest az elkeseredettség, a rendetlenség érzékelhető, ha van valami, ami által, aminek a működése közben, a működés sikertelensége megnyilvánulhat. Ez a „hiány / távollét” [absence] – írja Blanchot – „a sikertelenség által fejeződik ki”.¹⁰ Azaz Blanchot értelmezésében a szorongás nem puszta negáció, nem pusztán a világot és az identitást meg a nyelvet alkotó rend, rendszer totális és abszolút megsemmisülése, hiánya avagy nemléte. Ugyanis ez esetben ugyanúgy nem lehetne tudatunk a rend elvesztésének szorongató érzéséről, ahogyan a teljesen – nem csak félig – bénult embernek a mozgás hiányáról. Avagy ha a világ, az identitás és a nyelv nem manifesztálódna mégis valahogy a szorongásban, akkor nem lennénk képesek reflektálni sem rá, vagyis nem is szoronghatnánk az elvesztésétől, azaz szorongás sem lenne.
Tehát Blanchot értelmezésében a szorongás sohasem teljes, sohasem totális, sohasem lehet teljesen és mindenre kiterjedő. Hiszen a világ rendje, illetve ennek a rendnek a hiánya mint szorongás kölcsönösen feltételezik s ezen keresztül affirmálják egymást. éppen ezért az ugrás, azaz a szorongás igenlése, a Kierkegaard által leírt „pillanat” Blanchot számára nem a szorongás lezárása, hanem sokkal inkább magának a szorongásnak az előfeltevése. így Blanchot legtöbbször nem is beszél a szorongás igenlését adó ugrásról (hiszen nélküle nincs szorongás), vagy ha mégis beszél ugrásról, akkor ez nem a szorongás után, hanem az előtt következik be. Ilyen értelemben használja Blanchot „az inspiráció ugrása”¹¹ kifejezést, mely a szorongás költői nyelvét az azt megelőző „közönséges” nyelvtől választja el, nem pedig a szorongást egy az utáni állapottól. Az a költői nyelv, amelyhez Blanchot leírásában a „lényegi magányosság”, a „töredékesség”, a „kívülség”¹² [dehors] avagy a „szorongás” tartozik, nem meghaladható, és így nem is meghaladandó. Vagyis Blanchot épp arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a szorongást a vallási stádium nem semmisíti meg, sokkal inkább igenli, valamint arra, hogy az ugrás nem küszöböli ki, és nem haladja meg a szorongást, mindössze affirmálja azt. Azaz az ugrásban Blanchot számára nem a hegeli Aufhebung, sokkal inkább egy nem dialektikus mozgás működik, amely – nem ismerve az irreverzibilis szukcessziót – lehetővé teszi magát az ismétlést is. Bár Blanchot számára, Kierkegaard-ral ellentétben, a szorongásban megnyilvánuló idegenség, másság avagy kívülség nem kitüntetetten vallási tapasztalat, sokkal inkább az irodalmi tér feltárulása, de ugyanakkor mindkettőjük számára ez a tapasztalat a szorongás meghaladhatatlanságáról tanúskodik.¹³
Blanchot számára a világ rendje és ennek a rendnek a hiánya azért feltételezik egymást kölcsönösen, mert a szorongás „töredékes beszéde” „nem ismeri az ellentmondásokat”,¹⁴ azaz ez a nyelv „nem él a dialektikus tagadás lehetőségével”¹⁵ – ahogyan azt Foucault is hangsúlyozza Blanchot-t elemezve. A hemiplegikusság épp ez a nem dialektikus karaktere a nyelvnek.¹⁶ éppen ezért a nem dialektikus jellegénél fogva – hangsúlyozza Blanchot – az affirmáció ugrása már eleve benne van a szorongásban. így Blanchot számára a szorongást egy azzal egyszerre történő affirmáció, nem pedig egy azt követő igenlés jellemzi. Vagyis Blanchot és Kierkegaard értelmezésében közös, hogy az igenlés után nem nyerődik vissza a szorongásban elveszett rend, az nem győzi le a szorongást, mindössze a rendetlenség affirmálódik, vagy pontosabban ez a rendetlenség elveszti a renddel ellentétes karakterét.¹⁷ Blanchot számára pont a nyelv nem dialektikus, bármit és bárminek az ellentétét is igazoló karaktere a szorongás oka, és ugyanakkor ez a szorongáson való túllépés, egy a rendetlenségével nem kínzó világ egyetlen lehetséges alapja is. Bár a szorongás Kierkegaard leírásában nyelvi tapasztalat is, de nem elsősorban az – Blanchot-val ellentétben. Ugyanakkor Blanchot sem mellőzi a szorongásban feltáruló másság lehetséges vallási értelmezését, még ha nem is elsősorban ez érdekli, mint Kierkegaard-t.
A szorongás dialektikán túli jellege nemcsak Blanchot, hanem Kierkegaard számára is fontos. A „dialektikát” mint fogalmat Kierkegaard kettős értelemben használja. Egyszer a hit „rettenetes paradoxonában” lévő kettősség minősítésére pozitív értelemben,¹⁸ máskor pedig erősen kritikus, ironikus felhanggal, a hegeli dialektika leírásakor: „dialektikus hókuszpókusz”.¹⁹ Persze a hit semmiképpen sem lehet a hegeli értelemben vett dialektika, hiszen idegen tőle a paradoxont felszámoló Aufhebung. Tehát az abszurd paradoxonokat nem kiküszöbölő, hanem igenlő, dialektikaellenes gondolkodás mind Kierkegaard, mind Blanchot sajátja. Bár Blanchot Kierkegaard-nál jóval egyértelműbben és hangsúlyosabban állítja, hogy ez a nem dialektikusság minden gondolkodás, minden nyelv alapjául szolgál. A hitben rejlő kettősségről írja Kierkegaard: „abszolút ellentmondás”,²⁰ amelyről elmondható, hogy „a paradoxon nem tűr semmiféle közvetítést”, „megmagyarázhatatlan”, vagyis „a paradoxon magasabb rendű minden közvetítésnél”.²¹ Tehát az affirmáció Blanchot és Kierkegaard számára is a nem dialektikus karaktere miatt fontos, mely Blanchot-nál annyiban mégis más, mint a Kierkegaard által leírt abszurd isteni parancs elfogadása, hogy nem feltételez valamiféle transzcendens „abszolútumban”²² való hitet. Blanchot számára nem valamiféle abszolútum,²³ sokkal inkább egy „személytelen” [impersonnelle] és „ismeretlen” [inconnu] „kívülség” sejlik fel a szorongás rendetlensége mögött.²⁴
Blanchot elemzésében a hemiplegikusság vonatkozik magára a nyelvre is. Mert bár a szorongásban egyedül lévő azt mondja, hogy „nincs semmi mondanivalóm”, eközben ez a semmi mondanivaló még mindig „kötődik a szavak elrendezéséhez”, „a nyelv használatához”,²⁵ épp ahhoz a nyelvhez, amely felől, amelyhez képest a mondanivaló hiánya releváns megállapítás lehet; ahhoz a nyelvhez, amelyben, amelynek a működési kísérleteiben a működésképtelenség felmutatódhat: „Annak, ami előidézi a nyelv önmagában való pusztulását, nyelvként is kell szolgálnia” – írja Blanchot.²⁶ Tehát Blanchot a Tractatus Wittgensteinével élesen szembenállva nem hiszi, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, sokkal inkább azt állítja, hogy épp arról lehet, sőt kell, akár vég nélkül is beszélni, amiről nem lehet beszélni – ez a szorongás:

„(...) de kifejezéstelennek [inexpressive] lenni nem annyi, mint véget vetni a kétértelműségnek, mely a kifejezéstelenségből ered; ekkor fejeződik ki a semmit sem kifejezni szükségszerűsége [c’est qu’alors est exprimée la nécessité de ne rien exprimer].”²⁷

Az a nyelv, amely a nem kifejezhető kifejezésének hemiplegiájában szenved, nemcsak „kétértelmű”, sőt ellentmondásos, hanem szorongó is, hiszen a semmit fejezi ki, azt fejezi ki, hogy nem tud semmit sem kifejezni, és azt, hogy ez a „kifejezéstelenség”, a semminek ez a kifejezése szükségszerű is. De ezáltal a „semmi mondanivalóm sincs semmiről” az „írás szükségessége” is egyben – hangsúlyozza Blanchot –, azaz „egy megvalósíthatatlan feladat”, avagy a „mégis lehetőség ebben a lehetetlenségben”.²⁸
Kierkegaard-nál is a „semmi” az, ami a szorongásban megnyilvánul.²⁹ A lét ezen semmis abszurditása az, amit az ugrás igenel. Miközben az természetesen nem törli, nem törölheti el a létezés semmisségét. Tehát az ugrás Kierkegaard számára egyértelműen nem lép túl a semmin. Blanchot-nál ugyanígy a semmit nem kell, nem is lehet túllépni, mert épp ez a semmi lesz az, ami úgymond túllép önmagán. Blanchot számára a szorongás semmije – épp a hemiplegikus kettősségénél fogva – legalább annyira konstitutív, mint destruktív semmi. Ha az ugrás túllépés, „transzgresszió” is – ahogyan azt Bataille írja³⁰ –, az csak valamilyen „túlléphetetlen túllépés” lehet, ahogyan Bataille és Blanchot is érti a transzgressziót.³¹
Blanchot leírásában a „semmi mondanivaló”, avagy a „semmiről” beszélni olyan beszéd, melyet a „jelentés tulajdonításának hiánya” [défaut d’un sens assignable], „a jelentés elvesztése” jellemez.³² Az, amikor a beszéd tárgya, jelentése semmis: „a tárgy semmi” [objet n’est rien]. Amikor minden reprezentációról – épp a semmissége okán – immáron elmondható: „felcserélhető jel” [signe interchangeable]; és miután tetszés szerint felcserélhető, valamiféle „indifferencia” jellemzi.³³ Ugyanakkor Blanchot szerint épp ez az indifferencia, avagy korlátlan és tetszés szerinti felcserélhetőség kell minden nyelv létrejöttéhez. Ez az, ami lehetővé teszi a nyelvi jelek tetszőleges egymáshoz fűzését, tetszőleges sorrendbe illesztését, azt, amire a dolgok sohasem képesek. Ez lesz később a „megszakítás” [interruption] és a „différence” terminusa Blanchot számára,³⁴ amely éppen azért képes elkülöníteni egymástól a „szinguláris jelenségeket”³⁵ [phénomène singulier], mert összekapcsolásukkal, azaz egymásra vonatkoztatásukkal lehetővé teszi az elkülönítésüket. Ez az indifferencia egyszerre szolgáltat magyarázatot Blanchot-nál a szorongás semmijére, ahol mintegy ’minden mindegy’, és a szorongáson való túllépés új rendje, új nyelve számára is.
A szorongás Blanchot – Kierkegaard-éhoz igen hasonló – jellemzésében a „jelentés elvesztése”, a „minden intelligibilitástól való megfosztottság”, az „ambiguitás” és az „abszurd”.³⁶ Kierkegaard is hangsúlyozza, hogy ez az állapot az „értelmetlenséggel” kapcsolódik össze, amihez Blanchot hozzáteszi, a szorongás „sem értelemként, sem értelmetlenségként” [ni comme raison ni comme déraison] nem jellemezhető: „értelmes” [sensée] és ugyanakkor megkérdezhető, hogy egyáltalán „van-e valamiféle értelme / jelentése [sens]”; „egyszer józan ész [bon sens], másszor értelmetlenség [non-sens]”; „egyszer az egyik, másszor a másik”, „kétféle lehetőség között oszcillál” – írja Blanchot.³⁷ Tehát a szorongás Kierkegaard által is leírt kétértelműsége, a végletes ambiguitás épp az, ami lehetővé teszi, hogy a szorongás ’önmaga’ ellentétévé váljon, ezen keresztül pedig mintegy ’önmaga’ ugorja át saját magát, maga hozva létre a szorongás utáni nem szorongást.³⁸
A kétértelműség olyan „titok” – írja Blanchot –, mely „önmaga eltűnésével fejezi ki magát” [s’exprime en s’évanouissant], „egy olyan tárgy jelenléte, melynek mindössze a szédítő távollétét / hiányát érzi a szorongó, amely számára a sikertelenség által [par l’échec] fejeződik ki”.³⁹ Ezáltal „megmutatkozik számára az, amit mégsem tud megragadni [saisir]”; ez az a „túl” [au-delà], ami „kívül” van [en dehors],⁴⁰ azaz a „kívülség” [dehors] – ahogyan később nevezi Blanchot:

„Van egy túl [au-delà], amit ha elérnék, talán csak magamat érném el, de van jelentése rajtam kívül is, és számomra csak az a jelentése, hogy a lét teljesen rajtam kívüli [être absolument en dehors de moi].”⁴¹

Blanchot interpretációjában a szorongás, pontosabban a létezés szorongó karaktere mögött egy olyan „kívülség” áll, mely önmagát sohasem manifesztálja semmilyen prezencia, semmilyen jelentés formájában sem, mindössze az „eltűnésével”, a megragadhatatlansága „sikertelensége által” utal egy meghatározatlan és „ismeretlen” kívülire. De ez az ismeretlen kívülség nemcsak lerombolhatja a létezés bizonyosságát, de ugyanakkor – mivel a rendetlensége éppúgy bizonyíthatatlan, mint a rend volta – képes affirmálni szinte bármilyen rend konstitúcióját is; pontosabban – Blanchot kifejezésével – „kontesztálni” mind a rend és a bizonyosság, mind pedig a szorongás és a bizonytalanság fogalmát és érzetét. A kívülség ismeretlenje Blanchot számára – Lévinas kifejezésével – az az „abszolút más”, az az abszolút „idegenség”, melyben a „rejtőzködő Isten jelenlét-távolléte”⁴² megnyilvánul. Az „a Magasságos”⁴³ [le Très-Haut], mely Kierkegaard számára egyértelműen ábrahám és Jób Istene, miközben Blanchot-nál sokkal inkább egy olyan meghatározhatatlan „Valaki”, akinek a transzcendenciája is állandóan kétséges és bizonytalan.⁴⁴ A blanchot-i szorongás kontesztációja – Kierkegaard-ral ellentétben – az Istenbe vetett hit bizonyosságát is felfüggeszti.
A szorongás mind Blanchot, mind pedig Kierkegaard értelmezésében lerombol minden racionalizálható általánost, ezért az abszurd kommunikálhatatlan:
„...nem képes beszélni. Mihelyt beszélek, az általánost fejezem ki, és ha ezt teszem, senki nem ért meg.”⁴⁵

A beszéd nem érthető, mert az általánost fejezi ki, a nyelv általános fogalmai nem képesek semmilyen módon sem leírni a „szingularitást” (Blanchot kifejezésével) avagy a „kivételt” (ahogy Kierkegaard nevezi). Blanchot szerint Kierkegaard éppen a kivétel kommunikálhatatlansága miatt használ álneveket (hiszen a saját szingularitása kommunikálhatatlan):⁴⁶

„...ez nem volt csend, nem is beszéd, és mélységesen bebizonyította, hogy minden szellemnek maszkra van szüksége, soha sem érvényes semmiféle direkt kommunikáció, mert a lét igazsága maga egy alapvető kétértelműségnek felel meg [la vérité de l’être correspond elle-même à une ambiguïté fondamentale].”⁴⁷

Bár Blanchot itt a kívülség „alapvető kétértelműségével” magyarázza Kierkegaard álneveit, de ez a fundamentális kétértelműség más Blanchot-szövegekben legtöbbször a „mormolás” [murmure] fogalmával íródik le, mely Kierkegaard álarcainál sokkal erősebben hangsúlyozza azt a bizonytalanságot, mely egyszerre hihető beszédnek és csendnek is.
Kierkegaard szövegeiben a kommunikálhatatlanság mögött mindig a hit paradoxona áll, hiszen ez az, ami megsemmisíti azt az általánost, amely a kommunikációnak is alapja: „A hit ugyanis az a paradoxon – írja Kierkegaard –, hogy az egyes magasabb rendű, mint az általános.”⁴⁸ A paradoxon, avagy az abszurd épp a racionalizálható általánosnak való nem-megfelelés, és ennyiben tényleg szinguláris kivétel – legalábbis az általánoshoz képest. Kierkegaard ezt az általánosba be nem illeszthető, vagyis azzal és azzá nem közvetíthető szingularitást hívja abszolútnak: „az egyes mint egyes abszolút viszonyban áll az abszolúttal”; „ez nem közvetíthető, mert a közvetítés az általános erejénél fogva történik”; ez pedig általános híján „a gondolkodás számára megközelíthetetlen paradoxon”.⁴⁹ Blanchot számára, Kierkegaard-hoz hasonlóan, ez a dialektikus általános híján lévő, meghatározhatatlan viszony – épp a meghatározhatatlansága folytán – egy abszolút, „viszony nélküli viszony” [rapport sans rapport], ahogyan azt Lévinas is nevezi.⁵⁰ Kierkegaard-nál ez az abszolút viszony az egyéni egzisztencia tapasztalata: „a paradoxon az, hogy ő mint egyes abszolút viszonyba kerül az abszolútummal”, „nem az általános révén, hanem létének mint egyesnek a révén.”⁵¹ Miközben Blanchot-nál – épp a viszonynélküliség folytán – sokkal inkább a saját egyediségében is elbizonytalanodó „személytelen” valaki tapasztalata.⁵²
Blanchot számára a szorongás legalább annyira a nyelv konstitúciója (a mindennapi nyelvé is, bár elsősorban a költői nyelvé), mint amennyire a kommunikáció képtelensége és destrukciója, miközben Kierkegaard-nál a szorongás elsősorban a kommunikáció képtelensége, „értelmetlen” abszurditása. Ha megszólal is valamiféle nyelv a kierkegaard-i szorongásban, az Isten fenséges nyelve (mellyel például ábrahámhoz szól). Ez a nyelv semmiképpen sem a normális, köznapi nyelv. Hanem olyan, ami „értelmetlen”, amit a hallgatója „nem tud megérteni”,⁵³ ahol „a gondolkodás megszűnik”, mert „Isten és én nem tudunk egymással beszélni, nincs közös nyelvünk”.⁵⁴ Az álneveken történő beszéd ehhez a kommunikálhatatlan mássághoz képest mindig inadekvát, mindig másodlagos kell hogy maradjon. Tehát az abszurd Kierkegaard-nál sokkal inkább az értelmes beszédtől való megfosztottság, mint Blanchot-nál, akinél éppen ez a kimondhatatlan, abszurd „indifferencia” a fundamentuma minden nyelvnek, minden beszédnek. éppen ezért a blanchot-i szorongás a nyelv teremtésének, és ezen keresztül a költői nyelvnek is az alapja. Vagyis „a szorongás – írja Blanchot – nem engedi meg a magányos számára, hogy egyedül legyen”, ugyanis a szorongót „összekeveri azzal, ami nem ő”, a szorongás „magányosságát a kommunikációja kifejezésévé / megnyilvánulásává [expression] változtatva”.⁵⁵
Blanchot szerint az olvasás során mindannyiunk számára jól ismert „közös jelentéseket” [sens commun] – avagy Kierkegaard kifejezésével általánosokat – társítunk a szöveghez, ezért nem szorongunk. Ezzel ellentétben az írás során a szerző alakítja ki a jelentést, az értelmet, mert itt „a nyelv még nem találódott fel”.⁵⁶ De ez Blanchot-nál – Kierkegaard-ral ellentétben – nem elsősorban a kommunikáció lehetetlensége. A szorongásban – folytatja Blanchot – „minden” a „szükségszerű kapcsolatot keresi” a szavak és az „ideák” [idée], a szavak „jelentése / értelme” [sens] és a „hang” [son] között, illetve a szavak és a jelentések egymás között is; bár ezeket a szükségszerű kapcsolatokat sohasem találhatják meg.⁵⁷ Sohasem találódik fel a nyelv végérvényesen. Innen a szorongás. A lehetséges jelentéseknek ez a „túlzott bősége” [excès] egyszerre „minden”, a leggazdagabb értelem és az értelem privációja is:

„...minden, ami leíratott – annak a számára, aki ír – a leggazdagabb lehetséges értelemmel / jelentéssel [sens possible] bír, de ugyanakkor ennek az az értelme, hogy ez az értelem a véletlenhez [hasard] tartozik, amely az értelmetlen [non-sens].”⁵⁸

Ez a „leggazdagabb”, legösszetettebb jelentésű szöveg:

„Nem tud véget érni, és a véget érésnek, a vég elérésének ez a lehetetlensége – ahol lenne ilyen, sohasem érne véget – teszi ezt állandóan lehetővé.” ⁵⁹

Ez a szöveg „sohasem kapja meg a teljes jelentését”, olyan, mint egy befejezetlen, még „ismeretlen remekmű” – írja Blanchot –, melynek már van egy csodásan kidolgozott kis részlete, az pedig „megvédi a művet a befejezettségtől, de a festőt is attól, hogy üres vászna előtt a legnagyobb nyugalommal azt mondhassa: Semmi, semmi! Végül is semmi.”⁶⁰ Azaz a szorongás – állítja Blanchot – nem az abszolút semmi nyugalma avagy vége, sokkal inkább valamiféle végeérhetetlen bizonytalanság, kontesztáció avagy „désœuvrement” (tétlenség / műtelenség).
A szorongás leírása Kierkegaard-nál és Blanchot-nál is együtt jár az idő sajátos felfogásával. Az affirmáció ugrása Kierkegaard-nál a „pillanattal”⁶¹ jellemződik, és ezen keresztül az örökkévalósághoz tartozik: „»egy áldott ugrás az örökkévalóságba«”.⁶² Az ugrás mozdulata azért „a létbe való örök ugrás”, mert „semmiféle reflexió nem képes mozdulatot létrehozni”, semmiféle véges emberi gondolkodás, tudat vagy lélek nem képes az „átmenet”, a hegeli közvetítés problémáját magyarázni, ezért az „a tudatlanság mozdulata”.⁶³ Kierkegaard számára az időpillanatok „végtelen egymásutániságában” csak akkor lehetséges a múltat, a jelent és a jövőt elkülöníteni, ha van egy olyan pillanat, amely „feltartóztatja az idő végtelen egymásutániságát”, az idő „folyamatát (tovahaladását)”, amelyben – épp a folyamatszerűsége miatt – „egyetlen pillanat sem lehet jelen idejű”.⁶⁴ A mozdulatlan és időn kívüli „örökkévalóság”⁶⁵ betörése az idő végtelen folyamatába Kierkegaard szerint a temporalitás egyetlen lehetséges magyarázata. Szükséges, hogy újra és újra megakadjon a totális közvetítés végtelen egymásutánisága, hogy legyen egy olyan ismétlődő (avagy örökkévaló) szakadás, mely képes elválasztani egymástól az idő egyes szeleteit, és múltra, jelenre, jövőre tagolni azt. Ez „a múlandó és az örök szintézise”, mely maga a pillanat:⁶⁶

„A pillanat olyan kettős értelmű dolog, amelyben idő és örökkévalóság érintkeznek egymással, ez tételezi az időbeliség fogalmát, amiben az idő folyton metszi az örökkévalóságot, az örökkévalóság pedig állandóan átjárja az időt. A korábban említett felosztás – jelen idő, múlt idő, jövő idő – csak most tesz szert jelentőségre.”⁶⁷
Innen érthető az is, hogy a hit abszurd paradoxona, mely ellenáll minden rendnek (a reflexió, az értelem, a gondolkodás és az idő folyamatának homogenitása adta rendnek is), miért értődik az örökkévaló, azaz a rend közvetítésének múlandó folyamatosságán túli örök betöréseként. Tehát egyetérthetünk azokkal a Kierkegaard-interpretációkkal, melyek azt hangsúlyozzák, hogy az ugrás pillanata nem az aktualitás prezenciája. Gadamer például így ír erről: „A választás pillanata, amiről Kierkegaard beszélhetett, nem az arisztotelészi-ágostoni-husserli időanalízis most-ját jelenti, még akkor sem, ha Kierkegaard csak a hegeli dialektika nyelvén tudott beszélni.”⁶⁸ Derrida szintén azt emeli ki, hogy a kierkegaard-i „»pillanat«”, Izsák feláldozásának pillanata – mely Derrida számára „a halál adománya” – „sohasem jelenvaló”, „nem korlátozható a jelenlétre”.⁶⁹ Hiszen a pillanat az „abszolút más”-hoz való viszony – írja Derrida Lévinas kategóriáját használva –, ahhoz a hozzánk képest „teljesen / egészen más”-hoz [tout autre] való viszony, mely soha „nem jelenvaló”.⁷⁰
Blanchot számára – Kierkegaard-hoz hasonlóan – az időpillanatok beilleszthetetlensége a dialektikus rend keretei közé együtt jár az idő irreverzibilis, lineáris szukcessziójának felborulásával is, azaz annak az időfogalomnak a tarthatatlanságával, mely a jelen kitüntetettségén alapul:

„Az idő hiányának ideje jelen nélküli, jelenlét nélküli. (...) Vég nélküli, kezdet nélküli. Jövendő nélküli. Az idő hiányának ideje nem dialektikus. (...) A halott jelen egy jelenlét megvalósulásának lehetetlensége, lehetetlensége, mely jelen van, úgy, mint ami megkettőzi az egész jelent, a jelen árnyéka, melyet az magában hord és rejt.”⁷¹

Blanchot-hoz hasonlóan Kierkegaard számára is az idő linearitásának felfüggesztése teszi lehetővé, hogy az ismétlés megtörténjen „az abszurd erejénél fogva”⁷². Ugyanakkor ez az ismétlés nem mindent és nem mindent ugyanúgy ismétel meg, hangsúlyozza Blanchot és Kierkegaard is. Amikor ábrahám vagy Jób mindent ugyanúgy visszakap, akkor ez természetesen nem jelenti azt, hogy például ábrahámnak újra és újra el kell indulnia Mórija hegyére, vagy hogy Jóbtól megint, újra minden elvétetik. Ha az ugrásban bekövetkezik is az ismétlés, az nem terjed ki mindenre, azaz – Caputót idézve – csak „repetition with difference”-ként lehetséges.⁷³ Blanchot számára ugyanígy az „ismétlés”⁷⁴ [ressassement] sohasem lehet „ugyanannak az örök visszatérése”, az örök visszatérés csak akkor nem utópia – írja –, ha azt mint valamilyen „megszakítást”, mint differenciát képzeljük el, ha az nem egy „Azonos / Ugyanaz” [Même] visszatérése.⁷⁵
Blanchot a szorongást, azaz a rend felfüggesztődését a „külső véletlen” [hasard extérieur] és a „kockadobás” [coup de dès] mallarméi terminusával jellemzi. Ez olyan játék – írja –, melynek a szabályairól elmondható, hogy „a szabályok hiányával kell azonosulnia”, ezért ez „már nem egy játék”, hanem öntudatlan, „éjszakai szenvedély” [passion nocturne], „forma és törvény nélküli”, melynek „nincs több jelentése / értelme [sens], mint egy kockadobásnak”.⁷⁶ Kierkegaard számára „a hit a létezés paradoxona”, „a paradoxonban lévő szükség és szorongás”,⁷⁷ éppen ezért a hit sohasem lehet adott, sohasem lehet véglegesen bizonyos, olyan kivétel, avagy véletlen, melyet semmilyen általános igazság sem biztosíthat, olyan kivétel, melyet bármikor megkaphat, ugyanakkor bármikor el is veszíthet az ember. Hiszen a szorongás abszurdjának bizonytalansága mindig sokféleképpen érthető (akár hitként is, de annak hiányaként is), avagy az ugrás pillanata sohasem hozza létre a „jelenlét” megismételhetetlen cezúráját, sohasem következik be egy „most” visszavonhatatlan aktualitásában. Miközben Blanchot a kierkegaard-i egzisztenciánál sokkal hangsúlyosabban húzza alá a szorongásban bekövetkező ugrás személytelenségét, avagy imperszonalitását. Az, hogy az egzisztencia nem azonosítható az individuum, avagy a személyiség fogalmával, Kierkegaard-nál is világos (épp a személyiség autonómiájának radikálisan sérülése az isteni parancs elfogadása), ugyanakkor Kierkegaard-tól még meglehetősen távol áll a blanchot-i értelembe vett imperszonalitás. Ebből viszont az is következik, hogy ha a szorongásban van valamiféle ugrás, az Blanchot számára – Kierkegaard-nál jóval világosabban – magának a szorongásnak, nem pedig a szorongónak az ugrása, hiszen a szorongás bizonytalansága során annak az individuumnak a bizonyossága is elenyészik, aki szorong. Ez a hemiplegia: a szorongásban eleve benne lévő szorongásellenesség.
A szorongás magányában – írja Blanchot – mind „a világ”, „a dolgok”, „a tudás”, mind pedig a szubjektum „önmaga” „megsemmisült”.⁷⁸ De ez korántsem jelenti a világ, a dolgok avagy a szubjektum végleges és teljes hiányát, ahogyan a mozgásképtelenség érzete sem járhat együtt a teljes bénulással, hanem – mint Blanchot mondja – csak a hemiplegiával. Ezért ez a szorongató tehetetlenség, ennek a szétbomló nyelvnek és világnak a haldoklása soha sem perfektualizálódhat, azaz a halál „vég nélküli halál”⁷⁹ [mort sans terme] – írja Blanchot.⁸⁰ Vég nélküli azért is, mert kifejezi a kifejezhetetlent, azt a „távollétet / hiányt” [absence], aminek a kifejezés vége után kellene bekövetkeznie, vagyis éppen azt varázsolja valahogyan mégis jelenlévővé, aminek elvileg soha, semmilyen vég előtt nem lenne szabadna megmutatkoznia. Tehát ez a sohasem tökéletes, sohasem teljesen prezens, hemiplegikus létezés mindig a nem-léttel, a halállal keveredik:⁸¹

„...szenvedés, mely mindennel önmagát igazolja, és mindentől megszabadul, magáévá tesz bármilyen tárgyat, és minden tárgyon keresztül, a tárgy hiányáig / távollétéig menekül, mely éppen abban a reszketésben [frisson] tűnik felfoghatónak, amely a halált a létezés érzéséhez köti, de a halált nevetségessé teszi ahhoz az űrhöz képest, amit e reszketés váj...”⁸²

Kierkegaard-nál a szorongásnak, a félelemnek és a reszketésnek nem következménye a nyelv egy ilyen vég nélküli, soha be nem fejeződő patakzása, miközben a létezés semmissége – avagy a halál – nála is közvetlenül beleérthető a szorongásba.⁸³
Blanchot-nál ez a vég nélküli halál egy vég nélküli nyelvet eredményez, „végtelen beszélgetés”-t [entretien infini], ahogyan azt Blanchot a későbbi műveiben nevezi.⁸⁴ Ezért a prezenciává soha nem váló vég miatt kötődik Blanchot-nál a szorongás legalább annyira a nyelv konstitúciójához, mint a destrukciójához:

„A semmi mondanivalóval sem bírni [n’avoir rien à dire] az író számára annak a valakinek a tette, akinek mindig van valami mondanivalója [qui a toujours quelque chose à dire].”⁸⁵

Tehát itt a szorongás kitüntetetten a nyelv létezésének alapja, hiszen ez a semmiről szóló végtelen beszéd egyszerre a nyelv születése és halála, újrateremtődése és vég nélküli pusztulása, „lehetősége” és „lehetetlensége”. Ezért mondhatja Blanchot, hogy a szorongás az a „forrás”, amire „minden irodalmi erő” [toutes les puissances littéraires] visszavezethető, miként folyó a forrásvidékére.⁸⁶ Miközben Kierkegaard számára a szorongás nyelvteremtő, nyelvet konstituáló jellege nem emelődik ki, az a nyelv, ami a szorongásban megszólal szintén a „kimondhatatlant” mondja ki,⁸⁷ még ha Kierkegaard-nál nem is minden nyelv ilyen, mint Blanchot-nál. Azaz a szorongás Kierkegaard számára sem a beszéd teljes halála, nem az abszolút csend.
Blanchot értelmezésében a szorongásban a kiküszöbölhetetlen és redukálhatatlan másság mutatkozik meg, az a „távollét”, mely arról tanúskodik, hogy „a lét teljesen rajtam kívüli”. Ez a „kívülség”, ez az „ismeretlen”, olyan „másik”, mely abszolút, azaz feloldhatatlan módon rajtam kívüli – hangsúlyozza Blanchot.⁸⁸ Ez az exterioritás mind Blanchot, mind pedig Derrida számára a lévinasi „abszolút más”.⁸⁹ A szorongás ennek az abszolút másnak, a másság megismerhetetlenségének, felfoghatatlanságának és megérthetetlenségének a félelme és reszketése. Olyan rettegés, mely Kierkegaard és Lévinas szövegeiben is kitüntetten Isten másságának feltárulása.⁹⁰ Miközben Blanchot számára sokkal inkább egy olyan „abszolút differencia” [différence absolue],⁹¹ mely a nyelvben, elsősorban az irodalmi nyelvben válik láthatóvá – bár nem pusztán csak nyelvi különbség. Blanchot-hoz hasonlóan Derrida leírásában ez a differencia alkotja magát a nyelvet, a jelölő és a jelölt közötti különbséget is,⁹² miközben – mindig figyelemmel annak teológiai vonatkozásaira is – az ember és ember közötti különbség is: „mindenki más egészen más”⁹³ [tout autre est tout autre].
Tehát míg Blanchot interpretációjában ez a nyelvben megmutatkozó másság és a hozzá kapcsolódó szorongás elsősorban irodalmi tapasztalat, addig Lévinas számára sokkal inkább a transzcendencia etikai tapasztalata, Derridánál pedig a más iránti „felelősség” minden „etikán” túlmutató megnyilvánulása is. De mindhármuk elmélete – minden különbözőségük dacára – igen jelentős mértékben adósa Kierkegaard szorongásfogalmának, még akkor is, ha számos ponton módosítják a Kierkegaard által leírtakat.

* A tanulmány az OTKA T-37298 számú kutatási programja keretében, annak támogatásával készült.