Czakó István
Élet és elmélet az egzisztencia évszázadában
Gyenge Zoltán: Az egzisztencia évszázada. Esszék és tanulmányok.
(Carmen Saeculare XI.) Veszprém, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2001., 205 oldal, fűzve. ára: 1200 Ft
Az önmagát „experimentális kísérletként” meghatározó kötet anyagát Gyenge Zoltán legújabb, részben még nem publikált írásai képezik. A szerző neve bizonyára ismerősen cseng a Kierkegaard iránt érdeklődő, filozófiai orientációjú olvasó számára, hiszen számos tanulmánya mellett egy monográfiát is közzétett a dán gondolkodóról1, az ő fordításában látott napvilágot az œuvre egyik fontos darabja Az ismétlés címmel2, az elmúlt esztendőben pedig a Schelling 1841/42-es berlini előadásain keletkezett, filozófiailag különös jelentőségű Kierkegaard-jegyzeteket3 is megjelentette.
Jelen munkájában a szerző arra vállalkozik, hogy néhány filozófus (Nietzsche, Kierkegaard, Schelling) kapcsán szóljon a gondolkodás értelméről, magáról a filozófiáról és a morálról, néhány alkotóval (Thomas Mann, Hölderlin, Mozart) kapcsolatosan pedig górcső alá vegye a poézis és a filozófia viszonyát, ám mindeközben bevallottan a személy és a személyiség kérdése áll érdeklődésének homlokterében. A kötet eme tematikus egységeknek megfelelően négy nagyobb részre tagolódik.
Az első rész három kultúrkritikai esszét foglal magában, melyek jellegüknél fogva kevésbé argumentatív, mint inkább deskriptív módon kezelik tárgyukat. Hangvételét tekintve mindhárom írás provokatív, kedveli a sarkos, helyenként sommás megfogalmazásokat. A szövegek lezáratlansága és a válaszok kísérleti jellege a felvetett kérdések továbbgondolására inspirálnak.
A szerző a XIX. századot (a Félelem és reszketés Előszavának és Prológusának felütésével egybehangzó módon) az „eszmék zsibvásáraként” határozza meg, amelynek áruit a XX. század „szellemi tőzsdéjén” is felfedezhetjük: „nincs új a ’piac alatt’” (9. o.). A „romantikus életérzés” és az „életfilozófiák” létrejöttének okait vizsgálva egyfelől választ keres létrejöttük miértjére, másfelől – az elemzés hozadékaként – korunk szellemi zűrzavarában is eligazodást kínál. A második esszé témája a filozófia és egyáltalán a gondolkodás sorsa napjainkban, emellett a filozófia, ill. a filozófiai ismeret mibenlétére vonatkozó kérdések is tárgyalásra kerülnek. A szerző nem rejti véka alá korunk egyes szellemi trendjeivel, különösképpen az applied filozófiákkal szembeni fenntartásait, ám azt sem, hogy írása végső soron éppoly önirónikus, mint irónikus. „Vissza a szöveghez!” (19. o.) Ez a hermeneutikai megközelítés által megtestesített követelmény a filozófiai ismeret(átadás) első számú imperatívusza, amely persze nem mellőzheti magát a gondolkodást. Az írásbeliség krízise kapcsán pedig – Fichtére utalva4 – a szóbeli közléshez való visszatérés alternatívája vetődik fel. A harmadik esszé Nietzsche és Kierkegaard nyomán, morálfilozófiai megfontolások mentén, az erény mibenlétére irányuló kérdésből kiindulva járja körül a „nyárspolgár” kategóriáját. A szerző csatlakozik a két gondolkodó kritikájához, és – ha ez lehetséges – tovább is élezi azt, hiszen nézete szerint a polgári életeszmény „[a] puszta vegetáció előnyben részesítése az egzisztálással szemben” (38. o.). Ez a megállapítás sok szempontból egybecseng Nietzsche gondolkodásával, és aligha lehet vitatni, hogy a Vagy-vagy első könyvének, „’A’ papírjainak” a szerzője, vagy A halálos betegség írója is egyetértene vele, hiszen mindkét könyvben találhatunk olyan szövegeket, amelyekben ennek az életformának a kritikája körvonalazódik: az esszé idéz is közülük néhányat. Ezek a citátumok tartalmilag kiválóan megvilágítják és alátámasztják a szerző mondandóját. érdekes és számos problémát felvető metodikai kérdés azonban, hogy ez a fajta, Kierkegaard textusait látszólag homogén szöveghalmazként kezelő idézéstechnika mennyiben alkalmazható az álnevű írások interpretációja esetében, amelyekhez a fenti művek is tartoznak.5
A kötet második részében olvasható írások elsősorban filozófiatörténeti tanulmányok, ám – az első rész kísérletező esszéihez hasonlóan – számos ponton vetnek fel és hagynak szándékosan nyitva további megfontolásra érdemes kérdéseket. Közülük az első Thomas Mann Nietzsche-értelmezéséhez kapcsolódva figyelemre méltó megállapításokat tesz a nyelv és a zene viszonyáról. A tanulmány e gondolat mentén, Nietzsche és Kierkegaard gondolkodását Jaspers nyomán összehasonlítva arra a genuin meglátásra jut, hogy a két szerző „egyes műveit (pl. Zarathusztra vagy Az ismétlés, ill. a Vagy-vagy egyes részei) úgy kellene olvasni, ahogyan az ember zenét hallgat”, vagyis (elsősorban) nem „az értelmezésre kellene figyelni, hanem arra a megérzés által, a tapasztalatban [...] közvetített elsődleges élményre, az élményben közvetített megértésre, amelyet a zenében a hangzás és a szünet, a dallam és a csönd, a harmónia és a diszharmónia egymást feltételező és kizáró ellentéte jelent.” (46-47. o.) A következő tanulmány tematikailag Schellingnek a szerző által behatóan kutatott és számos publikációban tárgyalt 1841/42-es nevezetes berlini előadásaihoz kötődik. Ebben az írásban a filozófia és a valóság kapcsolatáról szóló, az ifjú Kierkegaard által nagy érdeklődéssel hallgatott első előadásokról kapunk áttekintést.6
A második rész végezetül két, Kierkegaard-nak a hegeli rendszerfilozófiához való viszonyát elemző tanulmányt foglal magában. A szerző – a filozófiatörténeti irodalom bevett kliséivel szemben – joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy ez a viszony nem egyértelmű, és nem írható le sematikusan. (59. o.)7 Annyi biztosan állítható, hogy a dán gondolkodó alaposan megismerkedett Hegel műveivel, bár polemikus megjegyzései gyakran szélsőségesen leegyszerűsített, eltorzított formában rekonstruálják a német filozófus gondolatait. Sőt, az antihegeliánus polémia számos pontján körvonalazódnak olyan – szenvedélyesen vitatott – nézetek is, amelyeket Hegel maga sohasem képviselt. A szerző osztja Hayo Gerdes álláspontját, aki szerint „ennek a polémiának nagy része nem maga Hegel ellen, hanem a dán hegeliánusok ellen irányul.” (59. o.) Az „irritálóan tökéletes”, mindent magába involváló rendszerrel szemben Kierkegaard számára az egyes egzisztencia képezi azt az archimédeszi pontot, amelyből kiindulva lehetővé válik egy radikálisan új kontextus megteremtése. Ugyanakkor a Filozófiai morzsák8 nyelvezetére és gondolatmenetére való utalással a szerző arra is rámutat, hogy Kierkegaard imponáló otthonossággal mozog a klasszikus német idealizmus hagyományában, és argumentációjában képes e tradíció fogalomkészletére támaszkodva érvelni – magával a rendszerrel szemben is. Ebből adódóan csak egyetérthetünk egy, a kötet harmadik részében helyet kapott írás azon megállapításával, mely szerint „a német idealizmus alapos ismerete nélkül a kierkegaard-i filozófia jelentős része értelmezhetetlen marad.” (132. o.) A tanulmányhoz figyelemre méltó zeneesztétikai fejtegetés kapcsolódik „Don Giovanni versus Sarastro” címmel. A második rész utolsó írása „A boldogtalan tudat fenomenológiája” alcímet viseli. A szerző a rendszer ellen lázadó „boldogtalan tudatot” skizofrén, önmagát megkettőző tudatként interpretálja, amely „teljességgel szabálytalan, de lényegét és életelemét éppen ebben a szabálytalanságban leli”. (76. o.) Az őrület, a skizofrénia képezik a hegeli világ monolitikus rendszerének azon réseit, ahol az egyes emberre támaszkodó gondolkodás és létezés a saját autonómiáját megteremtheti. A hegeli paradigmát elutasító skizofrén egzisztencia kezelhetetlen a rendszer számára, mivelhogy kívül esik rajta. A tanulmány szerint a Kierkegaard doktori disszertációjában körvonalazódó iróniafogalom, valamint az inkognitónak a dán gondolkodó írói gyakorlatában alkalmazott technikája eme tudatosan választott skizofrén állapot megfelelői: az előbbi a teoretikus megközelítés, az utóbbi pedig a praktikus megvalósítás szintjén.
Bizonyára nem véletlen, hogy a harmadik rész első két tanulmánya éppen az inkognitó és az irónia témakörével foglalkozik. Az inkognitó egészen 1850-ig központi szerepet játszott Kierkegaard szerzői tevékenységében, „az autonóm létezés költői szinten való explikációjá[t]” jelentette, „mivel maga Kierkegaard sem volt más, mint [Az ismétlésben] körülírt ’költői egzisztencia’ egy formája.” (83. o.) Az írói technikán túl azonban az inkognitó a szép megnyilatkozásának eszköze és ontikus reláció is: a belső viszonya a külsőhöz mérve. Mint ilyen, „elválaszthatatlan az egzisztenciától, hiszen a rejtőzködő, a megnyilvánulni kívánó (...) megmutatkozása, a nem-elrejtett kinyílása, azaz az igazság (...) lelepleződése, feltárulkozása.” (85. o.) A Kierkegaard és Hegel iróniafelfogását egybevető tanulmány gondolatmenete az iróniafogalom metodológiai és ontikus aspektusának a megkülönböztetésére épül. Közismert, hogy a fiatal Kierkegaard hosszúra nyúlt egyetemi stúdiumait éppen az irónia fogalmáról íródott doktori disszertációjával zárta, amelyben egyaránt találunk példát a hegeli rendszertől való függésre és a vele való szembenállásra: az értekezés fő téziseit interpretáló tanulmány világosan rámutat a viszony mindkét formájára.9 A disszertáció szerint az irónia „negativitás, mert semmit sem tesz, mint tagad; végtelen, mert nem ezt vagy azt a jelenséget tagadja; abszolút, mert az az erő, amivel tagad, magasabb, ami azonban nincsen”, röviden: „végtelen abszolút negativitás”. (98. o.) Kierkegaard számára – a disszertáció kontextusán túl az életút és az életmű egészére is kitekintve – az irónia ontikus aspektusa tesz szert különös jelentőségre, amelyben az irónia létlehetőségként, az egzisztálás köztes stádiumaként (confinium), az egzisztáló szubjektum szabadságának és autonómiájának releváns feltételeként jelenik meg.
„A hit és vallás Kierkegaard kései munkáiban” című írás két, az életút tekintetében lényeges konfliktus körülményeit vázolja; az első a Corsar nevű szatirikus lappal, a második a dán államegyházzal kapcsolatos. A tanulmányból végigkövethetjük a Kierkegaard – Martensen polémia eseményeit, és megismerhetjük az 1850-től mártírként fellépő, az inkognitó rejtekét elhagyó író súlyos ítéleteit a kereszténységet (Christendom) megszüntetni igyekvő fennálló kereszténységről (Christenhed).
A negyedik tanulmány egy rövid, ám filozófiailag különös jelentőségű szövegről, a Filozófiai morzsák „Közjáték” című részéről szól. A mű terminológiáját és érvelésmódját szemügyre véve úgy tűnik, „mintha Kierkegaard a német idealizmussal a német idealizmus nyelvén szállna vitába.” (132. o.) A szerző „A levés”10 című részben világosan rekonstruálja a hegeli logika fogalmi bázisán nyugvó argumentáció lépéseit, és rámutat azokra a döntő pontokra, amelyeken a két gondolkodó koncepciója eltér egymástól. Az elemzés szerint a konceptualitáson alapuló pánlogikai gondolkodás és a szubjektív gondolkodás közötti lényegi különbség abban érhető tetten, ahogyan Kierkegaard az „átmenet” (übergang) hegeli fogalmát elutasítja, „amely szerinte [ti. Hegel szerint] a lényeg (Wesen) és nem a lét (Sein) mozzanata.” (137. o.) A tanulmány második része a „Közjáték” történelemfilozófiai gondolatait interpretálja.
A harmadik rész utolsó tanulmánya a „Kierkegaard és Schelling kései filozófiája: az 1841/42-es berlini jegyzetek” címet viseli. Ebben a két gondolkodó életútjáról és gondolkodói pályájáról, valamint a berlini előadások Kierkegaard gondolkodására gyakorolt hatásáról olvashatunk. Az írás vázolja az idős Schelling ontológiai koncepcióját és összefoglalóan ismerteti Kierkegaard-nak az előadásokon készült jegyzeteit. A szerző eme tanulmányában visszatér ahhoz a Kierkegaard és a német idealizmus című monográfiájában már képviselt, átfogó téziséhez, amely szerint a késői Schelling létfilozófiája, pontosabban ennek a Kierkegaard egzisztenciakoncepcióra bizonyíthatóan gyakorolt hatása jelenti a klasszikus német idealizmus és az idealizmus felbomlását követő filozófiák közötti kontinuitást.
A kötet utolsó részében lelkesült perorációkat olvashatunk, két felvonásban. Közös bennük, hogy a szerző személyes élményeihez kapcsolódnak, amelyekhez egyébiránt „senkinek semmi köze!” (6. o.), de ez ne bátortalanítsa el a kedves olvasót. A könyv záróakkordjaként egy kiválóan összeállított, élvezetes olvasmány csendül fel „Utóirat” címmel, amely – a sokat sejtető alcím szerint – „Kierkegaard eddig nem publikált írását” tartalmazza. A számos Kierkegaard-textust és parafrázist ötvöző, jó érzékkel formába öntött szöveg bizonyosan emlékezetes olvasmányélménnyel gazdagít minden olvasót; azokat is, akik esetleg a kötet korábbi gondolataiból néhányat túl nehéznek vagy – horribile dictu – túl könnyűnek találtak.
Jegyzetek
1. Gyenge Zoltán, Kierkegaard és a német idealizmus. Szeged: Ictus, 1996.
2. Kierkegaard, Søren, Az ismétlés. Szeged: Ictus, 1993.
3. Kierkegaard, Søren, Berlini töredék. Jegyzetek Schelling 1841/42-es előadásairól, Budapest, Osiris-Gond, 2001.
4. érdemes ezen a ponton Platón VII. levelének nevezetes passzusát is felidéznünk a filozófia művelése és az írásbeliség viszonyával kapcsolatosan (v. ö.: 341 c – 345 c).
5. A kötet egy későbbi, figyelemre méltó megállapítása szerint az inkognitó (amely magában foglalja az álnéven megszólalást, de több annál) a különböző alternatívák felmutatásának, a különböző perspektívából való szemlélésnek az eszköze. A több nézőpont, a külsődleges heterogenitás, polifónia mögött azonban egy belső koherencia bújik meg, s „ha ezt nem látjuk be, nem értettünk meg semmit az inkognitóba rejtőző és megnyilvánuló szubjektum lényegéből”. (88. o.) A felvetett kérdés valójában éppen ebből a heterogenitásból adódik. Ha ugyanis az egyes álnevű szerzők a külső polifónia mögötti, belső, koherens koncepcióhoz különböző módon viszonyulnak, akkor az egyes pszeudonim szövegek filozófiai interpretációi sem identifikálhatják fenntartás nélkül Kierkegaard saját álláspontjával az álnevű textusok megállapításait. Az álnevűségből adódó értelmezési problematika 1846-tól kezdve, különösképpen egyes 1848/50-es írásokban és feljegyzésekben képezte kifejezetten reflexió tárgyát. Jellegzetes az a naplóbejegyzés, ahol Kierkegaard Magnus Eriksonnak egyrészt a voltaképpeni szerzői és az álnevű szerző(k) által reprezentált, másrészt az egyes álnevű szerzői álláspontok között fennálló alapvető különbséget figyelmen kívül hagyó kritikájára a következőképpen reagált: „Minden további nélkül azonosítanak álneveimmel, aztán fecsegnek valamit arról, amit [a művek] tartalmaznak, amit – természetesen – sokan, nagyon sokan megértenek.” Pap. X 2 A 601. (1849/50) = P. A. Heiberg – V. Kuhr – E. Torsting (szerk.), Papirer, vol. I-XI., tom. 1-20., København, 1909-1948.
6. Ezzel kapcsolatosan a szerző egyik legfontosabb, a Berlini töredékhez íródott tanulmányában olvasható tézise az, hogy Kierkegaard „a kései schellingi léttanban megtalálta az igazi alapot ahhoz a gondolkodáshoz, amely saját gondolkodását döntően
meghatározta.” (164. o.) álláspontja szerint „szövegszerűen is bizonyítható, hogy a kierkegaard-i egzisztenciafogalom szilárd filozófiai alapra helyeződése egyenesen a kései Schelling filozófiájából következik”. (165. o.)
7. Niels Thulstrup e tárgyban írott, mértékadó monográfiájában egyenesen „összemérhetetlenségi viszonyról” (Verhältnis der Inkommensurabilität) beszél a két gondolkodó között. (Kierkegaards Verhältnis zu Hegel, Stuttgart: Kohlhammer, 1969. 148. o.)
8. A könyv egésze szempontjából kissé zavaró, hogy a Philosophiske Smuler fordításaként egyes tanulmányokban a Filozófiai morzsák, másutt a Filozófiai töredékek címmel találkozunk. Ez a terminológiai inkonzisztencia érthető okokból áll elő (v. ö.: 135. jegyzet), ám bizonyára kezelhető lett volna a kötet előkészítésének szerkesztői munkálatai során.
9. E témában az érdeklődő olvasó figyelmébe ajánlom Jon Stewart „Hegel’s Presence in The Concept of Irony” című tanulmányát (= Cappelørn, Niels Jørgen – Deuser, Hermann (szerk.), Kierkegaard Studies. Yearbook 1999. Berlin – New York: Walter de Gruyter, 1999. 245-277. o.)
10. A Tilblivelse terminusnak – a mű magyar fordításában használt „keletkezés” helyett – a „levés” szóval való visszaadása a tanulmányban filozófiailag megalapozott. A kifejezés ugyanis (ebben a kontextusban) a hegeli logika Werden fogalmának a dán megfelelője, amelyet a magyar nyelvű fordítások a „levés” szóval adnak vissza, mivel a „keletkezés” (Entstehung) Hegel filozófiájában a levés egyik dialektikus mozzanata.