Bevezető szavak

Thiel Katalin: Maszkjáték
című kötetéhez

Idézettel kezdem – saját magamtól, a könyv hátsó borítójáról. Ma sem igen tudom másként elképzelni magamnak Hamvast. „Ha egyszer az a képtelen ötlet merülne fel bennünk, hogy az utóbbi pár száz év európai filozófiai faunáját megpróbáljuk elhelyezni egy képzeletbeli szoborparkban, alighanem az a vizuális meglepetés érne bennünket, hogy míg a nyugat-európai filozófusok alakja – többségében – megannyi jól megformált körplasztikaként tárulna a szemünk elé, addig az »Elbától keletre« működő bölcselők többségére a torzó, a részleges megformáltság lenne jellemző. Olyan portrék állnának előttünk, melyek csak részben kifaragottak, alakjuk belemosódna a háttérbe, vagyis jobbára olyan gondolkodók állnának képzeletben előttünk, kikről az mondható el, hogy legfeljebb csak úton – fél úton – vannak afelé, hogy elérjék a nyugat-európai filozófusi lét szoborszerű portréjának verzióját. Úgy véljük, a félbemaradt plasztikák, torzók között foglalna helyet a múlt század magyar szellemi életének egyik nagy talánya, Hamvas Béla.”
Tüstént felmerül a kérdés: miért ilyen félig megmunkált lény, torzó Hamvas? Milyen okokra vezethető ez vissza, minek köszönhető? Sok minden más mellett annak is, hogy minden előzmény és folytonosság nélkül, a semmiből kellett megalkotnia, megformálnia önmagát. De hát mi az, ami nincs? Mi hiányzik? Kortársához, Ortega y Gassethez kell fordulnom, aki Goyát hozza fel mondandója illusztrációjához: „Életkor és történelem nélküli emberként Goya – mint ahogy talán Spanyolország is – a kultúrának egy paradox formáját képviseli: a vad kultúrát, amely híján van a tegnapnak, a fejlődésnek, a biztonságnak: [...] a határ menti kultúrát.”
Itt a monstruozitás gyökere: ami hiányzik, az a háttér, az alap, a kulturális folytonosság. Egy Kant vagy egy Dilthey, egy Gadamer nem utolsósorban azért is válhatott tökéletes körplasztikává, mert a filozófiai szakmát magas szinten művelő, névtelen professzorok százainak tudott a vállára lépni, mert a zseni mögött ott van a magas átlagszínvonal. S egy nép filozófiai műveltsége elsősorban ettől függ. Egy adott filozófiai kultúra színvonalát persze kiemelkedő tehetségeik alapján jegyzik; a bölcseleti zsenialitás azonban akkor szökik igazán szárba, akkor ereszt valóban mély gyökereket, ha maga az a színvonal is magas, melyből kisarjad. Illyés Gyula is megsejtett ebből valamit, midőn azt mondta, hogy nálunk többnyire akadt vezér, de nem volt vezérkar, egy olyan hátország, amely a folytonosságot tudja képviselni. S amíg ez nem alakul ki, addig mi is mindig határ menti kultúra maradunk. Feltehető a kérdés, hogy a 20. század magyar kultúrája miért épp a matematikában és a zenében alkotta a legmaradandóbbat. Egyebek mellett azért, mert megvolt a diszciplináris folytonosság, és magas színvonalon állt a szakmai háttér is. S hogy ez minek köszönhető, arra is megadható a válasz: talán azért, mert a matematika és a zene áll a legtávolabb a politikától.
Nézzünk most egy másik vonulatot. Thiel Katalin könyve beleilleszkedik abba a folyamatba, amit a magyar filozófiatörténet feldolgozásának reneszánszaként lehetne emlegetni. Ebbe a sorba tartoznak Perecz László, Hell Judit és – Thiel Katalin mellett – mások is. Arról van szó, hogy a magyar filozófiai gondolkodás története jó ideig háttérbe szorított, lekezelt, lebecsült területnek számított. Tény s való, hogy soha nem voltunk – s talán nem is leszünk – filozófiai nagyhatalom: ugyanakkor ez nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy tudatosan leértékeljük, alábecsüljük teljesítményeinket. Kulturális önbecsülésünk, filozófiai öntudatunk része kell, hogy legyen az, hogy merjük vállalni, büszkén merjük vállalni azt, amit a magyar kultúra a filozófia terén tett. Ismét spanyol példával élek. Egy, az El Escorial mellett élő öregúr, José Luis Abellán professzor hat vaskos kötetben írta meg a spanyol filozófiai gondolkodás történetét, pedig Spanyolország igazán nem volt filozófiai nagyhatalom. Hasonló feladat várna a magyar filozófiatörténet-írásra is: egy átfogó – akár többkötetes – monográfia készítése a magyar bölcseleti gondolkodás történetéről.
Thiel Katalin Hamvas Béláról szóló könyve szépen megírt, alapos és korrekt munka. Kísérletet tesz arra, hogy korszakok és kategóriák mentén gondolja végig Hamvas gondolkodói életútját. A három kulcskategóriából – válság–hagyomány–megvalósítás – most az elsőre és a harmadikra utalnék röviden.
Válság. Erre a szóra hajlamosak vagyunk unottan legyinteni. Azt mondhatjuk, hogy Hamvas válságkori gondolkodó volt, de a nagy válságokon, gazdasági és politikai kríziseken immáron túl vagyunk, s ha bejutunk az Unióba, végleg megnyugodhatunk, nyugodt pozícióba juthatunk. Ezzel szemben kiemelhető, hogy:
1. A válság Hamvasnál nem politikai vagy gazdasági kategória, hanem az ember metafizikai határozmánya. Interview című írásában megjegyzi: „Válság annyi, mint válságban lenni, válaszolni, választani, elválni, vállalni” (33. o.). Vagyis a krízis a döntéssel, a kitettséggel áll összefüggésben, s azzal egyenlő, amit Heidegger az ex-sistentia ex-statikusságának nevez. Ex-ek vagyunk, kívül vagyunk önmagunkon, ki-tettek vagyunk a világba, a létbe, ami elől nem menekülhetünk, bárhogyan is szeretnénk azt. Ennyiben Hamvas válságfelfogása ma éppannyira aktuális, mint megszületése idején.
2. Ha a válságnak szűkebb jelentést tulajdonítunk, hasonló a helyzet. Megszoktuk, hogy a „válság” szó hallatán nyomorra, nélkülözésre, konfliktusokra, zavargásokra asszociálunk, holott a válságnak legalábbis két alaptípusát lehetne megkülönböztetni: vannak „keserű” és „édes” válságok. Európa – általánosabban a nyugati világ – ma egy ilyen „édes” válságban van: hedonisztikus válságban, ha úgy tetszik: erekciós válságban. Nem ismerjük pontosan az ilyen válságok természetrajzát, hiszen a legutolsó, ilyen természetű válság Európában meglehetősen régen volt – a Római Impériumban. De a végkifejlet mégoly homályos ismerete is bizonyos óvatosságra kell, hogy intsen bennünket. S Hamvas válságelemzése ilyen vonatkozásban is tanulságokkal szolgál. A válsággal ugyanúgy vagyunk, ahogyan Jaspers a közember halálhoz való viszonyulását írja le: vagy megfeledkezik róla, elfelejti, vagy megrémül tőle. A kettő feltételezi egymást, következnek egymásból. Válságjelnek tekinthetjük például – teljes joggal – a New York-i felhőkarcolók lebombázását. Hamvas perspektívájából azonban feltehetjük a kérdést? És azok felépítését? Az vajon nem ugyanolyan válságjel? Hamvas másik kortársához, Spenglerhez fordulhatunk, aki A Nyugat alkonya című művében ezt írja: „A »világváros« kőkolosszusa áll miden nagy kultúra életfolyamatának a végén. [...] Képe, ahogy félelmetes szépségével az emberi szem fényvilágában megjelenik, a végérvényessé »vált«-nak egész fennkölt halálszimbolikáját magában foglalja.” (II/139-140.) A válság Hamvas felfogásában sokkal átfogóbb jelenség annál, semhogy a puszta rombolással, a pusztítással azonosíthatnánk.
Megvalósulás: ebből különösen a transzparens egzisztencia hamvasi fogalma érdemel említést. Manapság az „átvilágítás” szónak elég rossz csengése van. Ha valamit – gyárat, bankot, hivatalt, egyetemi tanszéket – „át kell világítani”, akkor ott, enyhén szólva, valami nincs rendben. S az átvilágítás, a megvilágítás a távolabbi múlt sötétjébe is belevilágít, különféle totalitárius diktatúrák vallatószobáinak vakító fényét idézi fel bennünk. Holott a megvilágítottság, az átláthatóság az emberlét legvonzóbb lehetőségei közé tartozik, s Hamvas is ekként fogja fel. Ez a kitárulkozás, a megnyílás, az őszinteség meghitt, patyolattiszta pillanata. Nekem erről Gabriel Marcel megfogalmazása jut az eszembe, aki az emberközöttiséget, az interperszonalitást úgy határozza meg, hogy „együtt állni a fényben”. Marcel a fényt János evangéliumának fénymetafizikája értelmében magyarázza. Ez a fény olyan, hogy nem vet árnyékot. Mikor a Másikkal a „transzparens egzisztencia” viszonyába kerülök, ez azt jelenti, hogy nincs árnyéka számomra. A transzparencia persze nem azzal egy jelentésű, hogy a Másik „nyitott könyv” számomra, hogy nincsenek titkai előttem – ez embertelen lenne –, hanem azt jelenti, hogy bízhatok benne, őszinte lehetek hozzá, fenntartás nélkül adhatom át magam neki, szerethetem. Az egzisztencia transzparenciája nem föltétlenül a lét felől kapja a fényt – hagyjuk meg Heideggernek azt, hogy nyugodtan heverésszen a lét világló tisztásán –, hanem sokkal inkább a másik embertől.
S ez a transzparencia az, ami – ha megvalósul, realizálódik – képes megszentelni a hétköznapokat. Hamvas filozófiai kóborlásainak egyik legvonzóbb vonása az, hogy tudja és meri a mindennapiságot is feltölteni nem mindennapisággal, képes megszentelni azt. Engedjék meg, hogy – poézise folytán – néhány sort felolvassak az egynapos élet és a szakrális hétköznap hamvasi leírásából: „Az egynapos élet szerkezetének jelképe a tiszavirág, ez a kicsiny rovar, majdnem levegőből van, határtalanul törékeny, mint az illat. Életminimum. Olyan, mint az újsághír. Az egynapos élet szerkezetéhez tartozik a színház, a mozi, mindaz, ami mulandó és profán, a festék, a frizura, a divat. Emberek, akiknek élete egynapos élet. Életkörök beszűkülése: klikk, egyesület, társaság, kör, foglalkozás. A kishivatalnok. A koldus. A háziasszony. A gyári munkás. A szakember. A szobatudós. Az egynapos élet reggel kárminpiros és elragadó illata van, délben lila és nehéz, este barna és büdös, mint a hulla. A szakrális hétköznap reggel kemény és nehéz, délben tele van virággal, este az érett gyümölcstől roskad” (70-71. o.).
Sok mindenről lehetne és kellene még beszélni Hamvas Béla és Thiel Katalin róla írt könyve kapcsán. Hamvas az én számomra az a gondolkodó ember, aki – a maga kontójára, ami személyes életében gyakran nem bizonyult kifizetődőnek – megpróbálta végiggondolni a világot, a „sötét ponttól”, az első hazugságtól kezdve egészen a személyes üdvözülésig. A végiggondolás útja során, útitársként, egy időre Thiel Katalin is csatlakozott hozzá, aki – Platón Phaidroszának képét használva – Nietzschét és Kierkegaard-t is felülteti a bakra, hogy velük együtt próbálja betörni ezt a rakoncátlankodó és minden irányba kitörni akaró nemes paripát. Vállalkozása azért tekinthető sikeresnek – ha nem is véglegesnek –, mert segítségével a hamvasi gondolkodás sokkal kormányozhatóbbá vált a filozófia úttalan útjain.