Tóth Kálmán

Freud pszichoanalízise mint nyitott diskurzus

Avagy miként járulhat hozzá a pszichoanalízis
a pszichológia filozófiához fűződő viszonyának a tisztázásához?

Bevezetés

Ez az írás egy átfogóbb tanulmány főbb célkitűzéseit bemutató bevezetésül kíván szolgálni, így némiképp szokatlan módon néhány szubjektív észrevétellel kell kezdenem. Az alábbiakban kifejtésre kerülő gondolataim hosszabb időre visszanyúló vizsgálódások eredményeként jöttek létre, amelyeknek a gyújtópontjában kezdetben a pszichológiának a filozófiához fűződő viszonya állt. Meglehetősen hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy általában beszélni a pszichológiáról és a filozófiáról, valamint egymáshoz fűződő viszonyukról a rendkívül sokrétű és bonyolult kölcsönhatások miatt szinte a lehetetlennel felérő vállalkozás lenne, ezért egy konkrétabb behatároláshoz folyamodtam: mindenekelőtt az az ambivalens viszony ragadta meg a figyelmem, amely a 19. század utolsó évtizedeitől, vagyis a pszichológia önálló tudománnyá válásától voltaképpen napjainkig végigkísérte e két diszciplína történetét. Ez az ambivalens viszony különösen akkor szembetűnő, ha azokat az ellentmondásokat ragadjuk ki, amelyek a pszichológiának a filozófiához fűződő viszonyában egyes elméleti, illetve gyakorlati állásfoglalások között figyelhetők meg, ti. míg a gyakorlatban, vagyis a konkrét kutatásokban a filozófiából eredő nyílt, de jóval gyakrabban rejtett hatások mindig is fennálltak, addig a különböző elméleti-metapszichológiai, vagyis a pszichológia önreflexiójára irányuló megközelítésekben a filozófiával szemben a kezdeteknél még látens, majd idővel egyre inkább nyílt elutasításba forduló viszonyulás vált jellemzővé. Az iménti, még mindig felettébb általánosító megállapítások azonban további árnyalásokra és pontosításokra szorulnak, először is mindenekelőtt abban a tekintetben, hogy a pszichológia képviselői részéről megnyilvánuló elutasító viszonyulások általában nem a filozófia egészére, hanem a spekulatív jellegű, a modern kori természettudományos szemlélettel nem összeegyeztethető filozófiai hagyományra, közkeletűbb elnevezésén metafizikára szoktak vonatkozni. Hogy a pszichológia egyik történeti előzménye ez a hagyományosnak is nevezhető filozófia, avagy metafizika volt, és hogy bizonyos értelemben a pszichológia ebből a metafizikából nőtt ki, ez olyan evidencia, amelyet nemigen lehet vitatni. Akkor mivel magyarázható ez a folyamatos elutasító magatartás a pszichológia képviselői részéről e hagyományok irányában?
Ha megkíséreljük a pszichológiának a történeti előzményeihez, ezen belül külön hangsúllyal a metafizikához fűződő viszonyát közelebbről megvizsgálni, akkor először is nyilvánvaló, hogy ennek számos kulcsmozzanata a pszichológia önálló tudománnyá válásának időszakára, konkrétan a 19. század második felére, majd a századfordulóra vezethető vissza.
Amikor a 19. század utolsó évtizedeiben a pszichológia önálló tudománnyá vált, a filozófiához való viszonya is végérvényesen tisztázódni látszott. A filozófia helyére és szerepére vonatkozó felvetések ebben az időszakban korántsem korlátozódtak csupán e két diszciplína, vagy akár a filozófiának más tudományágakhoz fűződő viszonyára, hanem alapvetően a filozófia hagyományos szerepének a felülvizsgálatára irányultak. A megelőző kultúrkorszakokban a filozófia tudvalevőleg mindenkor egyfajta iránymutató, sőt esetenként domináns szerepet töltött be a megismerés különböző formái felett. A 19. század második felében egyre meghatározóbbá váló természettudományos világkép, a korábbi hasonló kezdeményezések nyomán, képes volt a filozófiának ezt a hagyományos szerepét alapjaiban megkérdőjelezni. Úgy látszott, hogy a kiutat és egyben a megoldást ebből a helyzetből elsősorban az angolszász logikai pozitívizmus találta meg, amikor a filozófiát tudományos diszciplínaként felfogva, létrehozta a tudományként művelendő filozófia doktrínáját. A pszichológia önálló, belső fejlődése, ha nem is kizárólagosan, de döntőrészt a filozófiának ehhez, illetve az ehhez közelálló, részben komplementernek is tekinthető (ld. fenomenológia), illetve válaszreakcióként létrejövő irányzataihoz (ld. analitikus filozófia), idomult, és alapvetően ezeknek a doktrínáknak a hatására alakította ki és fogalmazta meg a maga külön viszonyát a filozófiához. A lényege ennek abban foglalható össze, hogy amennyiben a pszichológia végső előfeltevéseire, azaz metapszichológiai problémákra való rákérdezésre kerül sor, akkor a pszichológia – mint ahogy egyetlen más tudományág sem – nyilvánvalóan nem lehet meg a modern értelemben vett, értsd: tudományként felfogott, vagy a gyakorlatban többnyire a tudományhoz közelálló filozófia nélkül. Ami viszont a filozófiának a hagyományos domináns, igazságosztó szerepét, valamint az alkalmazott spekulatív módszereit illeti, mindezek teljesen elavulttá váltak. Ez az álláspont tehát lényegében egyfajta kritikai funkciót szán a filozófiának, amennyiben úgy látja, hogy a pszichológiában alkalmazott ismeretek, valamint előfeltevések alávethetők és megvizsgálhatók a filozófiának a tudományosság kritériumainak megfelelő nézőpontjaiból, de a filozófiára a korábbi korszakokban jellemző autochton módszerekkel nem hozhatók létre ilyen előfeltevések. A pszichológia, más diszciplínákhoz hasonlóan, esetenként meríthet ebből a hagyományból, de maga ez az apriorisztikus előfeltevésekre építő szemlélet és gondolkodásmód egyszer és mindenkorra meghaladottnak tekinthető.
A pszichológiának a filozófiához fűződő viszonyában máig ez a gyökereiben a századforduló időszakára visszanyúló álláspont, vagy ennek a részletekben kidolgozottabb, de az alapvető kiindulást tekintve változatlan formái töltenek be meghatározó szerepet. Csakhogy először is a filozófia és a tudományok viszonyában időközben történt egy és más; nevezetesen, hogy ezt a 19. század végén megszilárdulni látszott és a pszichológiának mintát adó természettudományos világképet a 20. század első évtizedeitől, mint Searle fogalmaz, „számos intellektuális és egyéb esemény kérdőjelezte meg”.¹ Searle hét pontban sorolja fel az általa legfontosabbnak tekintett intellektuális kihívásokat, hozzátéve, hogy ezzel a lista még korántsem teljes, amelyek a következők: a relativitáselmélet, a halmazelméleti paradoxonok felfedezése, a freudi pszichoanalízis, Gödel nem teljességi tétele, a kvantummechanika, a tudományfilozófiának elsősorban Kuhn nevével fémjelezhető fordulata, és végül Wittgenstein nyelvjátékelmélete.² Mint utaltam rá, Searle megjegyzi, hogy csak az általa legfontosabbnak tekintett kihívásokat emeli ki, ennek a tükrében elfogadható, hogy nem említi az olyan szintén alapvető, a természettudományos szemlélet egészére kiható felfedezéseket, mint a termodinamika második törvényéből következő entrópia jelensége, vagy a napjainkban sok vitát indukáló káoszelmélet.
Searle felsorolásából – e tanulmány kontextusaiban gondolkodva – különösen figyelemre méltó a freudi pszichoanalízis kitüntetett jelentősége, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a pszichoanalízisen kívül még a kuhni tudományfilozófiának, valamint Wittgenstein nyelvjátékelméletének voltak a pszichológia metateoretikus problémáival közvetlenül is összefüggésbe hozható kihatásaik.
Ami a kuhni tudományfilozófiának a pszichológiára kifejtett hatását illeti, ennek az egyik legátfogóbb értékelését Toleman és Salamon végezték el, akik egy 1988-as keltezésű tanulmányukban 678 Kuhnt idéző, 1969 és 1983 között megjelent angol nyelvű publikációt elemezve mutatták ki, hogy e munkák 54%-ban, ha fenntartásokkal is, de a paradigma fogalmának az elfogadása volt megfigyelhető, és csak 5%-uk viszonyult egyértelműen elutasítóan. Toleman és Salamon – tovább árnyalva a részleteket – megerősítették azt a pszichológiai szakirodalomban már korábban is meglévő vélekedést, hogy Kuhn a pozitivista tudományszemlélet hathatós kritikájával a pszichológia művelőit is egyes metateoretikus problémáik továbbgondolására és elméleti előfeltevéseik felülvizsgálatára késztette.³
A kuhni tudományfilozófiának a pszichológia történetére való egyik legmarkánsabb konkrét alkalmazása David Palermo nevéhez fűződik. Palermo a paradigma fogalma, tehát a tudományfilozófia kulcskategóriája alapján a pszichológia fejlődéstörténetének három alapvető periódusát vázolta fel. Ezek szerint a kísérleti pszichológia szakaszát a behaviorizmus követte, majd a kognitív pszichológia korszaka következett. Palermo periodizációját úgy az egyes részletek elemzésében, mint alapvetően azzal kapcsolatban, hogy a paradigma fogalmát helyesen alkalmazta-e, számos bírálat érte, összességében azonban vállalkozása az egyik konkrét példája volt annak, hogy a tudományfilozófia miként, milyen módokon tölthet be fermentáló szerepet a pszichológia metateoretikus problémáinak a felvetésében és továbbgondolásában.⁴ Más kontextusokban és eltérő hangsúlyokkal, nagy vonalakban mégis hasonlóképpen jellemezhető Thomas Leahey vállalkozása, aki egy 1980-ban publikált tankönyvében a pszichológia multi-, azaz többparadigmás felfogása mellett foglalt állást. Leahey szerint a pszichológiában jellegéből adódóan egyidejűleg több paradigma jelenlétével kell számolni, amelyek egymással rivalizálva adnak lehetőséget további új, a régieket meghaladó paradigmák létrejövésére.⁵ Ebből a felfogásból különösen nyilvánvaló az eredeti kuhni paradigmafogalom felhígítása, amelyet azonban helytelen volna Leahey hibájául felróni; értelmezése inkább a tudományfilozófiából levonható konzekvenciák egyik aktuális adaptációs kísérletének tekinthető, hiszen tudvalevőleg a paradigma eredeti, első változatban definiált jelentésének a revideálásában és ezzel együtt a felhígításában, a különböző erőteljes kritikák hatására, maga Kuhn járt az élen. A paradigmafogalom első, még nem felhígított változatát alapul véve – értve ezalatt, hogy amikor Kuhn még lényegében egymástól világosan elhatárolható eszmetörténeti korszakokat értett ezen – úgy vélem, igaza van Mérő Lászlónak, amikor azt írja: „Csak nagyon súlyos okok kényszeríthetnek egy tudományágat arra, hogy paradigmát váltson… A fizika, a kémia vagy a biológia megért már néhány fájdalmas paradigmaváltást, alighanem azért érezzük fogalmaikat annyira letisztultnak, meggyőzőnek, hitelt érdemlőnek. A pszichológia történetében olyan eset még nem fordult elő, hogy egy jól működő és eredményes paradigmát teljes egészében elvessen, alapvetően tévesnek nyilvánítson egy másik, még magasabb szintű paradigma fényében.”⁶ Hogy e jelenség mögött korántsem egy magas szintű koherencia rejlik, hanem jóval inkább a legkülönfélébb disszonanciák sokfélesége és ezek valamilyen módon való negligálása, arra többek között Thorne és Henley is rávilágít, amikor azt hangsúlyozzák, hogy a kuhni tudományfilozófia által feltárt, a tudományok fejlődésére jellemző számos visszásság és anomália továbbra is ismerősként hat a pszichológiában.⁷
A pszichológia meghatározó irányzataira mindig is jellemző volt, hogy a különböző elméleti kihívásokkal szembenézve az erre alkalmasnak bizonyuló ismereteket adaptálták; a wittgensteini nyelvjátékelmélethez való viszonyulás is ebben a keretben értelmezhető adekvát módon. Wittgenstein a nyelv – egy a hagyományos metafizikát idéző, de ettől még ideillő kifejezéssel élve – szubsztancializáló felfogásával, amelyet Chomsky generatív grammatikája az 50-es évek végén még nyomatékosabbá tett, a pszichológia művelői számára is igen erőteljes legitimációs alapot szolgáltatott ahhoz, hogy az emberi nyelvet tegyék meg vizsgálódásaik egyik központi magyarázó elvévé. Jelen kontextusban nincs terünk e folyamatot részletekbe menően rekonstruálni, mindössze arra emlékeztetünk, hogy Wittgensteinnek meghatározó szerepe volt abban, hogy a nyelv a pszichológia számára – e fogalom kuhni értelmében – olyan anomáliának bizonyuljon, amely egész addigi értékrendjének a felülvizsgálatára késztette. A két világháború között a Gestalt-pszichológiára tett hatások után igazából az 50-es évektől bontakozott ki az a folyamat, amelynek során a wittgensteini nyelvfilozófia a fejlődésnek indult informatika és kibernetika mellett a pszichológia új paradigmájának, a kognitív pszichológiának a formálódásában szintén meghatározó szerepet töltött be. A kognitív pszichológia tudvalevőleg sohasem volt önmagán belül egységes, még kevésbé monolit irányzat, hanem jóval inkább olyan elméleti keretnek bizonyult, amelyen belül úgy a pszichológia hagyományos problémái, mint az új kihívásokra adott válaszok összeegyeztethetőnek bizonyultak. E kihívások közül nyilvánvalóan a mesterséges intelligenciakutatások keretét adó informatika kívánkozik az első helyre, míg a hagyományokhoz kapcsolódás szálainak a fenntartásához és továbbszövéséhez elsősorban a nyelvfilozófia adott újszerű ösztönzéseket. Wittgenstein számára tehát a nyelv képezte a központi magyarázó elvet, avagy – hogy a hagyományos metafizika egy ismert metaforájára utaljunk – a kályhát (ezt értettük a nyelv szubsztancializáló felfogása alatt), az egyes részproblémák kidolgozásában pedig a természettudományos szemlélettel összhangba hozható mátrixokat részesítette előnyben, és döntőrészt ezeknek a keretein belül gondolkodott. És itt, ezen a ponton ragadható meg és válik nyilvánvalóvá a nyelvfilozófia és közvetlen formában a Gestalt-pszichológia termékeny kölcsönhatása, ti. Wittgenstein elsősorban innen vett át olyan szempontokat és mintázatokat, amelyeket a saját gondolatkörén belül továbbvitt, hogy az elért eredményei a későbbiek során először a Gestalt-, majd a kognitív pszichológiára legyenek erjesztő hatással. A nyelvfilozófiának ezekben az adaptációiban azonban – éppen a természettudományos szemlélethez való szoros kötődések miatt – a különböző gondolati rések és hézagok, valamint a mögöttük rejlő metafizikai problémák nem jutottak mérvadó szerephez, vagy úgy is mondhatni, mintegy jegelve voltak; Wittgenstein egyik kulcsfontosságú, ti. az egész életművére rávilágító megnyilatkozását parafrazálva, a pszichológia teoretikusaira – mint általában a pozitivista tudományszemlélet képviselőire – az hatott, amiről beszélni lehetett, és nem az foglalkoztatta őket, hogy mi az, amiről hallgatni kell.
A pszichológia és a hagyományos értelemben vett filozófia, azaz metafizika viszonyára visszatérve, de egyúttal a fentebbi gondolatmenetet is tovább folytatva elmondhatjuk, hogy pszichológiára mindig is jellemző volt bizonyos alapproblémáknak a jelenléte és továbbszövése, majd új variánsokban feltűnése. A pszichológia történeti megközelítését célul kitűző vállalkozásoknak nem véletlenül folyton visszatérő dilemmája, a felszínen mutatkozó rendkívüli sokféleség, valamint a mögöttük található egység közötti összhang megteremtése és felmutatása. Pléh Csaba szerint ez a dilemma a hagyományos kronologikus szemlélet keretein belül nem oldható fel: „Reménytelen és badar vállalkozás lenne a történelem lineáris menetében megkísérelni annak összefoglalását, milyen módon alakultak a tényleges interdiszciplináris kapcsolatok a pszichológiában.” Ehelyett olyan visszatérő problémáknak a kiemelését javasolja, amelyek révén az általánosabb összegfüggések is feltárhatók.⁸ Valamely adott megközelítés preferenciáit magától értetődően a választott célkitűzések határozzák meg. Ilyen elvi megfontolások alapján úgy vélem, hogy pszichológia és filozófia ambivalens viszonyának a háttere közelebbről a pszichológia két olyan alaporientációjából vagy metaforikusan szólva: két olyan szólamából kiindulva is megragadható, amelyek a kezdetektől fogva máig a legkülönfélébb változatokban, avagy hangolásokban végigkísérték a történetét. Egyfelől beszélhetünk a pszichológia fejlődésének akadémikus útjáról, amely – legalábbis kezdetben – elsősorban a pszichológia önálló tudományos státusának az elismertetését volt hivatott elérni, másfelől ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan szintén jellemző volt, hogy az egyes, mintegy menetközben felmerülő konkrét, praktikus problémákra egy-egy nagy egyéniség rendkívüli teljesítményei révén születtek válaszok és megoldások; ezt a jelenséget szokás a fejlődés praktikus útjának nevezni.
Az akadémikus út nyitányát egyes német egyetemeken a 19. század végén a pszichológia önálló tudományként való elismertetéséért és intézményes hátterének a megteremtésért vívott sajátos küzdelmek fémjelzik. Sajátos volt ez a küzdelem egyebek mellett azért is, mert képviselőit az az őszinte meggyőződés vezérelte, hogy egyes, addig a filozófia kompetenciájába tartozó kérdéseket a pszichológia kísérleti módszereivel lesznek képesek megválaszolni, de nem annyira a filozófia ellenében, hanem azt mintegy felváltva, és egyes törekvéseit tovább folytatva. Másfelől szorosan összefüggött, sőt mintegy azokba a korabeli német egyetemeken zajló folyamatokba és célkitűzésekbe beágyazottan jelent meg, amelyek a természettudományos szemlélet térhódításától ösztönözve alapvetően a válságjeleket mutató akadémikus filozófia funkcióváltására és ennek folyományaként az intézményes keretek átszervezésére, direktebben szólva, az ehhez szükséges pozíciók megszerzésére irányultak; maga az akadémikus út elnevezés is elsődlegesen a fejlődésnek erre az aspektusára utal. Itt máris érdemes egy kitérő kedvéért megállni; pontosabban az említett konkrét tényeknek egyes általánosítható tanulságait levonni: az önálló tudomány státusáért küzdő pszichológia, miközben a korban leghaladóbb természettudományos vívmányokat igyekezett meghonosítani – élükön az élettan és az orvostudomány új eredményeivel – a filozófia örökébe lépve és azt mintegy felváltva különböző ismeretelméleti funkciókat is felvállalt; az utóbbiak alatt elsősorban az alkalmazott módszerek, egyáltalán a pszichológia mibenlétének a meghatározása és taxonómiájának a kiépítése értendők. Ha eltérő módokon is, de ez a törekvés valamennyi korabeli, az önállósodás útjára lépett tudományos diszciplínára jellemző volt, és többségüknél ez a funkcióváltás, ha nem is zökkenők és kanyarok nélkül, de végbement; gondoljunk csak elsősorban a már említett élettani-biológiai vagy az orvostudományi paradigmának a különböző spekulatív elemektől való megtisztítására. A pszichológia e két „forrástudományának” a hagyományos értelemben vett filozófiáról, avagy metafizikáról való leválása tehát arra is példaként hozható fel, hogy az említett követelményeknek való megfelelés nem vezetett (feltétlenül) ellentmondásos, sőt szinte folytonosan konfliktusos viszonyhoz a régi és az új értelmezési módok között. Elég csak egy szerény pillantást vetni a pszichológia történetére, és máris nyilvánvaló, hogy a pszichológia paradigmájáról ez nem mondható el; Pléh Csaba egyenesen úgy fogalmaz, hogy: „Milliószor vitatva …, a legmaibbnak tűnő természettudományos kutatói attitűd és az ismeretelméletből lekanyarított kérdések összekapcsolása adja az akadémikus pszichológia prototípusát.”⁹ Majd amit e ténymegállapításhoz magyarázatként hozzáfűz, az már eleve involválja a pszichológia művelése során szinte folytonosan előjövő, vagy még gyakrabban a háttérben lappangó ellentmondásokat és konfliktusokat: „… a pszichológuslét elve kettős szerep vállalását jelenti, vegyes attitűdű, és ez azzal jár, hogy a részletes, szakszerű kidolgozás mellett mindig vissza kell térnünk az eredeti kérdésre is. (Ezt csak látszólag tudjuk elfelejteni, amikor hagyomány révén kapott kérdéseinket úgy kezeljük, mintha maga a kérdés nyilvánvaló lenne, és semmiféle filozofikus reflexiót nem igényelne.)”¹⁰ Ennek a jelenségnek a magyarázatára különböző kísérletek keletkeztek az idők során, amelyek közül minden bizonnyal Ben-David és Collins amerikai pszichológiatörténészeké az egyik leglényegretörőbb. Ben-David és Collins a 60-as évek második felében és a 70-es évek elején rendkívül kiterjedt kutatások révén, több tanulmányban is meggyőző argumentációval tárták fel a pszichológia fejlődéstörtének az imént említett két alaporientációját, hangsúlyozva, hogy a különböző, egymással gyakran ellentmondásos viszonyban álló funkciók hibrid keveredése a kezdetektől jellemezték és jórészt jellemzik máig a pszichológiát. Ben-David és Collins találóan a „szerephibridizáció” kategóriájával illették ezt a jelenséget, amelynek a meghatározó szerepe természetesen más vetületekben, avagy gondolati tengelyek mentén is kimutatható a pszichológia különböző irányzatainak fejlődéstörténetében. Egyelőre még e gondolatmenet elején említett két alaporientációnál maradva tehát elmondható, hogy különösen kezdetben a fejlődés akadémikus útja szorosan összefüggött a pszichológia önálló tudományos státusáért folytatott küzdelmekkel, amelyet mintegy ellenpólusaként, hol kiegészítő, hol korrigáló jelleggel a fejlődés praktikus útjának többnyire egyénekhez kötődő teljesítményei kísérték. Arra a századforduló időszakában különösen gyakran előforduló tudós-típusra gondolunk itt, amelynek képviselőit elsődlegesen egyes konkrét gyakorlati, praktikus problémáknak a megoldása ösztönözte, és amelynek során ezek a kutatók egészen különálló és sajátos utakat bejárva hatottak rendkívül termékenyen a pszichológia kialakulására.
A fejlődés praktikus útjának nevezett orientációt olyan nevek fémjelzik, mint a kezdeteknél, a 19. század közepén Fechner vagy Helmholtz, majd az ő nyomdokaikba lépve, a századforduló felé haladva elsősorban Wundt és köre, angolszász területen William James és Galton, majd egy következő fejlettségei szakaszban, már az intézményes alapok lerakása után Freud, az ő nyomdokain továbbhaladva Jung vagy valamivel később Piaget. A kezdetektől indulva: világ misztikus szerveződése után kutató, e célból a kísérleti esztétikán át a keleti filozófiákig rendkívül sok irányban tájékozódó, és mindezek tetejébe a pszichológia helyenként legszárazabb területének is aposztrofált pszichofizikának a kidolgozásáig eljutó Fechnertől az időrendi sorrendiség szem előtt tartásával utoljára említett Piaget-ig, aki a logikától a biológián át a szociológiáig mindent egyedül próbált integrálni, valamennyiükre a rendkívül széles spektrumokra kiterjedő érdeklődés volt jellemző. Mint Pléh Csaba fogalmaz: „Nem mindig tiszteletre méltó társaság ez mai, megállapodott tudományképünk számára; egyes tagjait nemcsak elutasítanánk a pályáról, hanem diagnosztizálnánk is.”¹¹ Lényegében ebből a két alaporientációból létrejövő fejlődési modellnek egy változata bontakozott ki először a lipcsei egyetemen Wundt vezetésével működő tanszéken, de amint Ben-David és Collins szintén kimutatták, más kontextusokban és eltérő adottságok mellett többé kevésbé ez a német minta hatott az Egyesült Államokban is, vagy ezzel párhuzamba állítható folyamatokra került sor még számos más európai egyetemen.
Érdemes itt, ezen a ponton egy nagyot, egészen napjainkig előrelépni az időben, ti. így különösen szembeötlő az a különbség, amely a pszichológia imént felvázolt fejlődési modelljében, ezen belül az említett két alaporientáció státusában időközben végbement. Ebből a kiindulásból ugyanis megállapítható, hogy napjainkban a pszichológia intézményes keretek közötti művelése döntőrészt a fejlődés akadémikus útjához kötődő előzményekre épül, míg a másik oldalon, amit egykor a praktikus út keretei között megjelenő egyéni kezdeményezések fémjeleztek, ha szerény formákban itt-ott fel is tűnnek, de mintegy magától értetődően integrálódnak a meglévő intézményes keretek közé. Jóval önmagán túlmutató jelentéssel bíró tény az, hogy manapság a pszichológia intézményes keretek közötti művelése olyan evidenciának számít, amelyhez képest más alternatívának a lehetősége valóban komolyan nemigen szokott felmerülni, vagy ha nagyon ritkán mégis, ezek a fejlődés praktikus útját idéző kezdeményezések nem tudnak igazán komolyan konkurálni az akadémikus útra visszavezethető fejlődéssel, sorsuk ezért leggyakrabban az integrálódás, majd a beolvadás az intézményes keretek közé. Vajon a kor viszonyainak megfelelő, természetesnek mondható fejlődési trendről van-e itt szó, vagy azoknak az ellentmondásoknak és visszás jelenségeknek a mélyebb összefüggéseiről, amelyek különösen a pszichológia metateoretikus vitáiban szoktak felmerülni?
Mielőtt ennek a nagyon összetett kérdéskörnek az egyes aspektusaival megpróbálnánk szembenézni, érdemes a pszichológia fejlődésének egy másik vetületére, avagy két alaporientációjára is emlékeztetni, amelyek szintén meghatározó szerepet töltöttek be, és amelyeknek szintén rendkívül sok változata jött létre az idők során. Ez a két alaporientáció egyfelől az emberkép naturalizálására, másfelől a hétköznapi pszichológiai tapasztalatok számbavételére irányuló törekvésekként is megnevezhető.
Ami az emberkép naturalizálását illeti, nyilvánvaló, hogy a pszichológia kialakulásának a legkezdeteitől a legkülönfélébb variációkban, folytonosan az az alapvető meggyőződés vezérelt szinte minden jelentősebb törekvést, hogy az emberi pszichének létrehozható egy az egzakt tudományosság követelményeinek megfelelő, kauzális alapokon nyugvó magyarázata és ennek megfelelő modellje. A tudományos alapokon nyugvó pszichológia kialakítására irányuló törekvéseknek azonban ugyancsak rendkívül sokféle változatban és folytonosan szembe kellett nézniük és számolniuk kellett a korábbi kultúrtörténeti korszakok felettébb gazdag és sokrétű ismeretanyagával; ezek az ismeretek lépten-nyomon előjöttek az emberkép naturalizálásai során, és meglehetősen gyakran megzavarták az erre irányuló elképzeléseket. Ezeknek a szakirodalomban egyebek mellett hétköznapi, vagy máskor népi pszichológiainak nevezett tapasztalatoknak a jelentősége és a helye talán úgy szemléltethető a legjobban, ha a klasszikus newtoni és a modern fizikai világkép ellentétével állítjuk őket párhuzamba. Nyilvánvaló, hogy a modern fizikai világkép sokkal pontosabb magyarázatokat ad az általa vizsgált jelenségekre, mint a klasszikus alapokra épülő, ettől azonban még a hétköznapi életben élő egyén a maga szintjén, az esetek döntő többségében továbbra is a klasszikus fizikai világképpel összhangban gondolkodik. Valahogy így volt és van ezzel máig a tudományos pszichológia is, csak természetének, vizsgált problémáinak megfelelően jóval áttételesebben. Ugyanakkor szembetűnő, hogy amennyiben a pszichológia jelenlegi állapotát akár az eddigiekben felvetett kontextusokban, akár más megközelítésekből vizsgáljuk, az esetek többségében egy kiegyensúlyozott és konszolidált tudományos pszichológia képét kapjuk. Ennek egyes markáns ismertetőjegyei, mint az intézményes, teamkeretekben művelt pszichológia elsődlegessége, sőt többnyire kizárólagossága bármilyen egyéni, a századforduló praktikus útjára emlékeztető kísérletekkel szemben teljesen evidensnek látszanak, valamint jobb, értsd: komoly hatalmi pozíciókat és hátteret felmutatni képes műhelyekben, azaz irányzatoknál ugyancsak semmi kétség nincs afelől, hogy a pszichológia egyre diadalmasabban halad egy minél pontosabb és tökéletesebb naturalizált emberkép végleges megformálása felé. Hogy a pszichológiának ez a konszolidált és kiegyensúlyozott önképe sohasem volt igazán problémátlan és meggyőző, bizonyíthatja, hogy a legkülönfélébb indíttatású, éppen aktuális disszonáns hangok és kritikai jellegű észrevételek – amint erre a felvetett kontextusokban elsősorban Pléh Csaba idézett poentírozó megfogalmazásaival igyekeztem rámutatni – szinte az egész történetét végigkísérték. Nem képez kivételt ez alól a mai pszichológia legfrekventáltabb és egyben legsikeresebb irányzata, a kognitív pszichológia sem. A kognitív pszichológiának köszönhetően szinte elképzelhetetlenül sok részismeret halmozódott fel az emberi megismerésről az elemi percepciós, azaz érzékelési folyamatoktól kezdve (mint látás, hallás stb.) az olyan komplexebb megismerési formákig, mint a tanulás, vagy a gondolkodás. Még címszavakban is nehéz lenne felsorolni a kognitív pszichológia keretei között létrejött kutatási eredményeknek a különböző, sokrétű gyakorlati alkalmazásait. Mindeközben a pszichológia társadalmi megbecsültsége és presztízse – a nyugati demokráciákban, elsősorban az Egyesült Államokban megfigyelhető folyamatokat irányadónak véve – szintén rendkívüli mértékben nőtt. Hogy ezek révén a kognitív pszichológia is megszabadult volna a pszichológiát hagyományosan kísérő nagy dilemmáktól? Mérő László tömör helyzetelemzése – az említett disszonáns és kritikai hangok egyik konkrét példájaként – arra vall, hogy nemigen: „A pszichológia egyes részterületeinek kutatói rendre megalkották saját különbejáratú fogalmaikat a gondolkodás általuk vizsgált szerveződését megtestesítő kognitív egységekre. Csak ízelítőül, részletes definíciók nélkül felsorolunk néhány, a szakirodalomban rendszeresen előforduló kifejezést a már említetteken kívül: keret, vázlat, forgatókönyv, szemantikus emlékezeti egység, információtömb, kognitív struktúra, gondolkodási stratégia, sematikus anticipáció, sablon, mintasablon, toposz, sztereotípia, prototípus, elemi jelenet, templát, pattern, kötött asszociáció stb. De kiegészíthetjük ezt a sort még jónéhány, ugyanerre a séma-sémára vonatkozó kifejezéssel is: mesterfogás, trükk, fortély, poén, alapvicc. A tudományos fogalmak aztán a különféle elemzési szempontok szerint osztódással szaporodni kezdenek: beszélnek epizodikus, orientációs, procedurális, percepciós, személyiség, szerep, szöveg, történeti, dinamikus, relációs, analitikus, szintetikus, oksági, predikátum stb. sémákról.”¹² „A pszichológiában manapság is gyakran beszélünk sajátosságokról, hajlamokról, jellegzetes szerveződésekről. Ezek gyakorlatilag szinonimái annak, hogy fogalmunk sincs a dolog lényegéről, nem vagyunk képesek magasabb fogalmi szinten átlátni a jelenségeket, nem sikerül őket egy alkalmas rendező elv által meghatározott metaszinten kezelni.”¹³
A pszichológiát kísérő különböző dilemmák és visszásságok okai után kutatva egy rendszeresen visszatérő anomáliát mindenképpen kiemelhetünk, amelyik a laikus köztudat képviselőinél szokott markánsan feltűnni. Arra a jelenségre gondolunk itt, hogy míg egyfelől a fogyasztói társadalmak által biztosított javakkal és előnyökkel élve egyúttal valamennyien haszonélvezői vagyunk a pszichológiai kutatások eredményeinek is, ti. ezek legkülönfélébb alkalmazásai szinte lépten-nyomon áthatják ezeknek a társadalmaknak a filozófiáját, másfelől a szélesebb közvélemény, vagy még direktebben fogalmazva: laikus köztudat képviselői az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nincsenek tisztában és nem is gondolnak a pszichológiának a modern kori társadalmak formálásában betöltött rendkívül jelentős szerepével. (Zárójelben megjegyezem, hogy tisztában vagyok az ilyen általánosítások – mint laikus köztudat – kockázataival, ennek ellenére úgy vélem, ha valamikor, akkor – legalábbis hazai viszonyok között – a pszichológia társadalmi helyzetét és értékelését illetően jogosult ennyire általánosító minősítésekkel élni.) Az ilyen jelenségek önmagukban még nem lennének visszásak; a modern technika megannyi vívmányát is úgy használjuk, hogy közben nem gondolunk azzal a háttérrel, amelynek a keretei között ezeket létrehozták. Felettébb visszás viszont az, és egyben rengeteg téves elképzelés és előítélet forrása, hogy e laikus köztudat számára a pszichológia különálló tudományos diszciplínaként többnyire a pszichiátrián belüli szélesebb nyilvánosságot kapó anomáliák kapcsán szokott felmerülni. Ezzel összefüggésben a pszichológiának, de még inkább a pszichológus személyének az említése e laikus köztudat képviselői szemében szinte magától értetődően egyet jelent a rendellenes és kóros lelki jelenségek gyógyítására irányuló beavatkozásokkal. Mindössze egyetlen konkrét példát említve az ilyen jellegű előítéleteknek a hétköznapi életben megfigyelhető működésére: a szülők többsége meg szokott sértődni azon, ha gyermeküket iskolapszichológushoz küldik. Ilyen és ehhez hasonló jelenségekről szinte rendszeresen lehet olvasni a sajtóban, és amint ezt egzakt tudományos felmérések is bizonyították, a pszichológiát, azaz pontosabban ennek egyik ágát, a pszichiátriát rengeteg negatív előjelű beállítódás és előítélet övezi. Az alapvető gond tehát az, amely egyben rengeteg félreértés forrása, hogy a pszichológiát többnyire teljesen egyoldalúan azonosítják a pszichiátriában felmerülő és nyilvánosságra kerülő visszásságokkal és kudarcokkal. A pszichológia művelői jól tudják, hogy a különböző rendellenes-patológiás lelki jelenségek kezelése és gyógyítása mindig is óriási kihívást jelentett elsősorban a pszichiátria, de elméleti szinten a pszichológia egészére nézvést is. Külön hosszú fejezetet tenne ki, ha csupán mégoly vázlatosan is megkísérelnénk áttekinteni, hogy a pszichológia művelői az idők során miként próbálták ezt a problémát a szélesebb közvélemény felé „kommunikálni”. Mivel erre itt nem lehet érkezésünk, mindössze annyit jegyzünk meg, hogy a patológiás lelki jelenségek kezelését, egyáltalán mibenlétét érintő félreértések és előítéletek létrejövésében, valamint az ide tartozó problémáknak a pszichológia egészére való ráhúzásában a pszichológia egyes teoretikusai, de méginkább a pszichiátria művelői egyáltalán nem ártatlanok. Manapság is rengeteg félreértés forrása a pszichiátria számos képviselőjének az a megrögzött hagyományokban gyökerező magatartása, amelynek során a pszichológia, sőt még tágabban a tudományok fejlődésének látványos eredményeit mintegy magától értetődően transzponálják a pszichiátriára is. Nemigen vonható kétségbe, hogy a pszichiátria az utóbbi évtizedekben, különösen saját korábbi szintjeihez mérten számottevő fejlődésen ment keresztül, ám a gyakran hurrá-optimista stílust idéző győzelmi jelentések helyett mégis célszerűbb lenne, ha az erre hívatottak a háttérben továbbra is meghúzódó kérdőjelekkel, a rendellenes-patológiás lelki jelenségeket érintő nagy talányokkal is megpróbálnának szembenézni, vagy legalábbis ezekről tárgyilagosan számot adni.¹⁴
A pszichológia és ezen belül a pszichiátria aktuális problémáinak a feszegetése nyomán szinte óhatatlanul felidéződik Freud szelleme, ti. senki nála hangsúlyosabban és kitartóbban nem nézett szembe az ide vonatkozó kérdőjelekkel, mint ahogy senki nem hagyott hátra olyan messzeható következményekkel járó életművet, mint ő. A freudi pszichoanalízis kulcsfontosságú szerepét hangsúlyozza Bánfalvi Attila is: „A tudományos lélektan éppen akkor született meg, amikor a lélek ontológiai státusza megrendült. Kissé bombasztikusan fogalmazva: a lélekkutatás, a lélekgyógyítás születése és a lélek halála (vagy legalábbis a testtel szembeni erőteljes leértékelődése) egy időszakra esik. Az ebből adódó feszültségeket még nyilvánvalóbbá tette a pszichoanalízis elméletének és módszertanának Freud általi bejelentése. A pszichoanalízis olyan betegségnek bizonyult a medikális pszichiátria számára, amely felszínre hozta annak „genetikai hibáit”, sérülékenységét. A pszichiátriának a pszichoanalízissel folytatott olykor szoros, mindenesetre erősen ambivalens kapcsolata világított rá talán a legélesebben – legalább is az általunk tárgyalt kereteken belül – a pszichiátria ontológiai bizonytalanságára.”
Bánfalvi Attila hozzáteszi, hogy a pszichoanalízis alatt nem egyszerűen a mai pszichoterápiás irányzatok egyikét érti, hanem olyan alapnyelvet, attitűdöt és látásmódot, amely a XX. században a lélekről szóló legáltalánosabb, többé-kevésbé rendszerezett diskurzusnak bizonyult.¹⁵ Általánosabban szólva ez azt jelenti, hogy a pszichoanalízis szerepe és jelentősége mindig is túlmutatott önmagán, és a pszichológia egészére vonatkozó tanulságokat hordozott. E nyilvánvaló tény ellenére a pszichoanalízis történetének külön fejezetét lehetne összeállítani, méghozzá a kezdetektől napjainkig, a Freud nézeteinek az idejétmúltságát és közeli teljes feledésbe merülését prognosztizáló jóslatokból.¹⁶ A pszichoanalízis azonban mindannyiszor rácáfolt és életképesnek bizonyult e borúlátó jóslatokkal szemben. Ennek szerteágazó okai és tényezői közül néhányra Bánfalvi Attila is rámutatott, de a képet kiegészíthetjük Pléh Csaba véleményével: „A különböző pszichológiai irányzatok közötti harcok – bármit mondjanak is az elkötelezett résztvevők – soha nem úgy végződnek, hogy van egy győztes és vége van a csatának, ettől kezdve például a viselkedéstan vagy a pszichoanalízis a győztes. Valójában néhány évtized múltán mindig kiderül, hogy a legyőzöttek szemlélete és szempontja újra visszatér. Kézenfekvő példája ennek az oly sokszor eltemetett pszichoanalízis mai intellektuális reneszánsza.”¹⁷
Tanulmányom fő célkitűzését felidézve adódik a kérdés, hogy a pszichoanalízisnek milyen szerepe lehet a pszichológia metafizikához fűződő viszonyának a tisztázásában? A freudi életmű erre vonatkozó és idézni szokott részeit szem előtt tartva úgy tűnik, hogy ez könnyen és egyértelműen megválaszolható; Freud számos ilyen irányú, a metafizikától való elhatárolódást kifejező megnyilatkozását alapul véve ugyanis nyilvánvalónak látszik, hogy a pszichoanalízisnek semmilyen köze és szerepe nem lehet a metafizikai hagyománnyal való szembenézésben, hiszen ő maga hárította el és tagadta ennek még a puszta lehetőségét is. Ismeretes azonban, hogy Freud nézeteiben igen sok ellentmondás lappang. Úgy vélem, hogy mindezeket szem előtt tartva először is szükséges a közvetlen freudi megnyilatkozások mélyebb hátterét és kontextusait is megvizsgálni, mert korántsem biztos, hogy ami a felszínen evidensként hat, az életmű mélyebb rétegeit és értelmét átgondolva is helytálló. A pszichoanalízis azonban, mint már utaltam rá, sohasem volt elszigetelt, ezoterikus irányzat – illetve legfeljebb egyes egyoldalú recepcióiban bizonyult ilyennek –, a tágabb összefüggésekben gondolkodó közelítéseknek mindig is alkalmat adott a pszichológia metaszintű problémáival való szembenézésre és azok továbbgondolására.

Miként válhat a pszichoanalízis nyitott diskurzussá?

Ha az előzőekben tett általános jellegű, a pszichológia egészére érvényes megállapításokat és metodikai szempontokat megkíséreljük külön a pszichoanalízisre alkalmazni, akkor mindjárt kiderül, hogy a pszichoanalízis miért töltött be mindig is egyfajta sepciális, mondhatni már kakukktojásszerepet a különböző irányzatok között. A pszichoanalízis története ugyanis szinte hatványozottan szemlélteti, hogy a különböző funkciók hibrid keveredése, avagy a Ben David és Collins által feltárt „szerephibridzáció” miként, milyen módokon valósult meg a gyakorlatban.
Hogy a pszichoanalízis egyetlen egy személy, Freud heroikus vállalkozásaként jött létre az éppen adódó praktikus problémák megoldására, ahhoz nem férhet kétség (-> a fejlődés praktikus útja).¹⁸ Ugyanakkor a pszichoanalízis volt az, amelyik igen hamar, gyakorlatilag Freud első jelentősebb műveinek a megjelenésétől mindjárt követőkre talált, majd ennek nyomán hamarosan mozgalommá szerveződött, ilyen módon bekapcsolódva a pszichológia önálló tudományként való elismertetéséért és intézményes hátterének a megteremtéséért folytatott küzdelmekbe (-> a fejlődés akadémikus útja).
Ugyancsak semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy Freud fő célkitűzése – amint erről számos megjegyzése tanúskodik – az emberi psziché természettudományos kritériumoknak megfelelő, empirikus tapasztalatokon alapuló modelljének a létrehozása volt (-> naturalizált emberkép). „A cél az, hogy úgy rendezzük be a pszichológiát, hogy természettudomány legyen: azaz úgy reprezentáljuk a pszichikus folyamatokat, mint azonosítható anyagi részek mennyiségileg meghatározott állapotait…”¹⁹ Freud érett korszakának kezdetén, 1895-ben írott Tervezetéből származó idézet mellett a későbbiekben is igen gyakoriak az ilyen típusú megnyilatkozások, mint: „Mindig vaskos igazságtalanságnak éreztem, hogy az emberek nem hajlandók úgy kezelni a pszichoanalízist, mint bármely más [természet-] tudományt.”²⁰ Ugyanakkor, a másik oldalon megint azt látjuk, hogy Freud a maga idejében senki máshoz nem hasonlíthatóan támaszkodott a hétköznapi pszichológiai tapasztalatokra, amint ezt az életmű egészén, pontosabban Freud érett korszakán belül viszonylag korainak tekinthető, 1904-ben megjelent A mindennapi élet pszichopatológiája már önmagában a címével is jelzi (-> népi pszichológia). A gyakorlatban ez azzal a következménnyel járt, hogy Freud elemzései a „normális” lelki életre is kiterjedtek, amelyet ő maga így indokolt: „nincs okunk meglepődni azon, hogy a pszichoanalízisnek, amely eredetileg nem volt több, mint kóros lelki jelenségek magyarázatára tett kísérlet, a normális lelki élet pszichológiájává kellett fejlődnie. Ennek az igazolása abból a felfedezésből származik, hogy a normális ember álmainak és elvétéseinek [„parapraxisok”, mint például a nyelvbotlások, stb.] ugyanaz a mechanizmusa, mint a neurotikus tüneteknek.”²¹
Amennyiben az említett alapvető metodikai szempontokon túllépünk, akkor azt látjuk, hogy Freudnak az egyes részkérdésekben tett állásfoglalásaiban is igen gyakran különböző ellentmondásokra találhatunk. Ha szándékoltan ezeket az ellentmondásokat keressük az életműben, olykor már valósággal meghökkentő kijelentésekre is akadhatunk: „Szükségesnek találtuk, hogy távol tartsuk magunkat a biológiai meggondolásoktól pszichoanalitikus munkánkban…” Továbbá, hogy a pszichoanalízisnek a „kitűzött cél érdekében szükséges, hogy minden tőle idegen anatómiai, kémiai vagy élettani természetű előzetes feltevést távol tartson magától…” Elég csupán elemi szinten ismerni a pszichoanalízist, hogy máris érzékeljük ezeknek a gondolatoknak szinte már a képtelenségét, hiszen nyilvánvaló, hogy Freud számára korának biológiája és különösen Darwin munkássága rendkívüli ösztönző erővel bírt, amelyekre ő maga számos helyen hivatkozott, például így: „A [lélek] leírásának hiányosságai … valószínűleg tovatűnnének, ha a pszichológiai kifejezéseket élettani vagy kémiai kifejezésekkel helyettesíthetnénk… A biológia valóban a korlátlan lehetőségek földje, s tőle számíthatunk a legmeglepőbb magyarázatokra, és nem is sejthetjük, milyen válaszokat fogunk kapni néhány évtized múlva azokra a kérdésekre, melyeket fel kell neki tennünk.”²²
Vagy egy másik területet, a filozófiát alapul véve, Freudot úgy szokás számon tartani, mint aki mereven elhatárolta magát bármiféle metafizikai spekulációktól, amint ezt például egyik előadásában ő maga is határozottan leszögezte: „Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem vonzódom a Weltanschauung-csináláshoz. Az ilyen cselekedeteket a filozófusokra lehet hagyni…”²³ Ehhez képest nehéz mit kezdeni az ilyen és hasonló kijelentéseivel, mint amelyet az 1930-as években egy magánbeszélgetésben az egyik tanítványának tett: „Felfedezéseim nem elsősorban mindent gyógyító módszerek…Felfedezéseim nagyon mély filozófia alapját alkotják. Nagyon kevesen vannak, akik ezt megértik, nagyon kevesen vannak, akik képesek megérteni.”²⁴
Ismeretes az is, hogy Freud számos alkalommal határozottan elutasította, hogy nézeteinek a megformálásában az életrajzi tényezőknek fontosabb szerepük lett volna, holott nyilvánvaló, hogy műveiben szinte lépten nyomon életrajzi szálakra és ihletésekre találhatunk. Kezdve attól, hogy az 1890-es évek elején kialakult lelki és egyben alkotói válságából az 1897-ben végzett önanalízise révén lábalt ki, folytatva az 1900-ban megjelent Álomfejtéssel, amelyet a pszichoanalízis első összefüggő kifejtésének is szokás tekinteni, és amelyik szintén teli van burkolt, sőt nyílt életrajzi vonatkozásokkal. Az életmű egészében e korainak számító művek egyes részei mintha már egyenesen egy 1897-ben Fliesshez írott levelében elejtett megjegyzését igazolnák, amely szerint: „A legfontosabb páciens, akivel foglalatoskodom, magam vagyok.”²⁵ Freud munkásságának későbbi szakaszait figyelembe véve még csak különösebb filológiai leleményesség sem kell ahhoz, hogy az életrajziság szálait az egyes művekből felfejtsük, legyen szó például az 1900-as évek elején történt nyitásról a hétköznapi élet pszichopatológiai jelenségei felé, vagy a későbbiek során a világháborús események kiváltotta hatásokról egészen nagy záróművéig, a Mózesig, nyilvánvaló, hogy az életrajzi motívumok végigvonulnak a teljes életművön.
A természettudományos szemlélet melletti elköteleződés olyan álláspontot képez a pszichoanalízis irodalmában, amelyet nem szokás megkérdőjelezni, hiszen maga Freud számos alkalommal állt ki e mellett, amint erre fentebb is idéztem már néhány példát. Közelebbről és tüzetesebben szemlélve ezt a kérdést, azonban megint csak zavarba ejtő és ellentmondásos megnyilatkozásokra is akadhatunk. Mert igaz ugyan, hogy Freud határozottan kijelenti, hogy: „…az elme és a lélek a tudományos kutatásnak ugyanolyan tárgya, mint bármely, az ember személyétől távolabb eső dolog…”²⁶ Ehhez az állásponthoz képest azonban felettébb meglepően hangzik és disszonánsnak hat, amikor egyik követőjének a tanulmányához az alábbi észrevételeket fűzi hozzá: „Nagy érdeklődéssel olvastam tanulmányait a kísérletekről, melyekkel a pszichoanalízis állításait igyekszik alátámasztani. Én, a magam részéről nem látom túl sok értelmét az effajta vállalkozásnak, mivel a megbízható megfigyelések bőséges tárháza, amin ezek az állítások alapulnak, szükségtelenné teszi kísérleti úton történő igazolásukat.”²⁷ Ha ehhez hozzávesszük a Túl az örömelven című művének azt a bekezdését, amelyet különös előszeretettel idéznek mindazok, akik ellenzik a pszichoanalízisnek természettudományos doktrínaként való felfogását, akkor megint nem tudjuk, hogy végül is hányadán állunk: „Ami most következik, okoskodás, sokszor messzire kalandozó okoskodás, amelyet mindenki saját beállítottsága szerint méltathat vagy elhanyagolhat; ezenfelül pedig kísérlet arra, hogy az ötletet következetesen kiaknázzuk, kíváncsiságból, vajon hova fog vezetni.”²⁸
Az életműnek az eddigiekben idézett részei, legyenek bármennyire tendenciózusan kiválogatottak is – habár itt mintegy zárójelben megint hozzátehetjük: ha nem lennének benne valóságosan az egyes művekben, akkor nem lehetne ilyen válogatásokat összeállítani – mintha már egyenesen Freudnak azokat a radikális kritikusait igazolnák, akik elsősorban éppen az ilyen és ehhez hasonló ellentmondások miatt próbálták alapjaiban megkérdőjelezni a pszichoanalízis érvényességét. A legutolsó nagyobb visszhangot kiváltó ilyen próbálkozásra a New York Review of Books 1993-94-es évfolyamaiban lefolytatott vitában került sor, amelyben a legradikálisabb álláspontot – más korábbi, részben hasonló bírálatokra támaszkodva – Frederic Crews képviselte, aki szerint Freud az éppen aktuális prekoncepcióinak, vagy más háttérbeli, esetenként személyes érdekeinek, sőt pillanatnyi szeszélyeinek teret engedve, helyenként már a szélhámosság határait súrolva, teljesen improvizatív módokon tákolta össze elméletét, amelynek semmilyen tudományos hitele nincsen, és éppen ezért ideje lenne vele végképp leszámolni.²⁹
Nyilvánvaló azonban, hogy az ilyen és ehhez hasonló, radikális elutasításokra irányuló kísérletek rendre kudarcra ítéltettek, hiszen közülük valójában egyiknek sem sikerült a pszichonalízis releváns mondanivalóit hitelt érdemlően megcáfolni. Amennyiben túllépünk az ilyen jellegű, gyakran az elemi tárgyszerűség követelményeit is nélkülöző bírálatokon, annyit mégis el kell ismerni – amint ezt a fentebbi „idézetcsokorral” is megpróbáltam érzékeltetni –, hogy Freud nézetei valóban tele vannak különböző ellentmondásokkal és kettőségekkel, éppen ezért szinte különlegesen alkalmasak arra, hogy valamely adott érvrendszer szempontjai szerint, bizonyos elemeit kiragadva próbálják meg a más típusú érveket megcáfolni. Elegendő csupán futólagosan végigpásztázni a pszichoanalízis recepcióinak történetét, hogy szinte lépten-nyomon arra bukkanjunk, valójában milyen gyakran éppen ez következett be, ti. a különböző irányzatok a saját prekoncepcióiknak megfelelelően, az életmű számukra kedvező elemeit kiragadva és előnyben részesítve próbálták meg negligálni a rájuk nézve hátrányos érveket és szempontokat. Anélkül, hogy a pszichoanalízis recepciótörténetének e hallatlanul bonyolult vetületére, nem ritkán már a süketek prábeszédét idéző fejezeteire részletekbe menően kitérnénk, annyit minden további nélkül megállapíthatunk, hogy a legtöbb nézeteltérés és félreértés forrása az volt, amikor a vitázó felek egyoldalúan elkötelezték magukat valamilyen irányban, anélkül, hogy az eredeti freudi gondolatokat a maguk sajátos természetének és valódi kontextusaiknak megfelelően próbálták volna értelmezni. Ezek persze meglehetősen súlyos s egyszersmind veszélyes állítások, hiszen akár azt is involválhatják, hogy ezúttal birtokában vagyunk a freudi nézetek helyes megértése és értelmezése kulcsának. Nos, éppen az ilyen jellegű, lehetséges félreértések elkerülése végett kívánom e helyütt is külön hangsúlyozni, hogy erről szó sincs, mindössze arról, hogy a szokásosnál jobban az eredeti freudi megnyilatkozásokhoz visszatérve és azokra támaszkodva próbálok meg rámutatni az életműnek azokra a sajátosságaira, amelyek tükrében Freud egész gondolkodásmódját alapvető pontokon lehetene átgondolni és újraértékelni.
Ami először is az eredeti kontextusokhoz való visszatérést illeti – itt most utólag megvallom –, hogy az életműnek a fentiekben bevallottan tendenciózus éllel kiválogatott részei közül például a biológiával szemben hangoztatott érveit nem minden hátsó szándék nélkül idéztem némileg megkurtítva, ti. míg a kiragadott részek egy gyökeres és feltétlen szembenállást tükröznek, a teljes szövegösszefüggés alapján derül ki a valódi jelentésük. Ez az eljárás egyben példa lehet arra is, hogy ha az eredeti kontextusokat nem a maguk egészében vesszük figyelembe, akkor könnyen téves és torz állításokhoz juthatunk el. Az említett, megkurtított idézetek ugyanis teljes egészükben így hangzanak:³⁰ „Szükségesnek találtuk, hogy távol tartsuk magunkat a biológiai meggondolásoktól pszichoanalitikus munkánkban, s hogy heurisztikus célokból tartózkodjunk használatuktól, nehogy félrevezessenek bennünket az előttünk álló pszichoanalitikus tények pártatlan megítélésében.”³¹ Továbbá, a pszichoanalízisnek a „kitűzött cél érdekében szükséges, hogy minden tőle idegen anatómiai, kémiai vagy élettani természetű előzetes feltevést távol tartson magától, és tisztára lélektani segédfogalmakkal dolgozzék.”³² A most már teljes egészében idézett két példából tulajdonképpen az derül ki, hogy amikor a pszichoanalízis önállóságának a megvédéséről volt szó, Freud még az egyébként deklaratív szinten gyakran hangoztatott biológiai alapú meggyőződését is feladta, mint ahogy arra is találunk példát, amikor nézeteinek másik pillére, nevezetesen fiziológiai meggyőződése tekintetében is hasonlóan járt el: „Pedagógiai okokból vissza kell tartanom az analitikusokat az effajta vizsgálatoktól. A beidegzések, a véredények kitágulásai és az idegpályák túlságosan veszélyes kísértést jelentenének számukra. Meg kell tanulniuk, hogy pszichológiai gondolkodásmódra korlátozzák magukat.”³³ Hogy ez az általa preferált pszichológiai gondolkodásmód mennyire döntő volt számára, az is jelezheti, hogy miközben ő, aki a pszichés természetű zavarok biológiai alapú, szexuális tényezők általi meghatározottságának meggyőződéses híve, sőt számos vonatkozásban úttörője volt, e pszichológiai gondolkodásmód nevében az ellen is kikelt, ha úgy vélte, hogy ezt eltúlozzák, vagyis ha mintegy az ellenkező oldalra billen a mérleg nyelve: „… visszautasítom, hogy az elfojtást ilyen módon szexualizálják – azaz, hogy biológiai alapon, s nem tisztán pszichológiai alapon magyarázzák.³⁴ Szintén mintegy útközben, egy másik alkalommal még direktebben így fogalmazott: „Mégsem akarjuk elhagyni a tiszta pszichológiai kutatás talaját.”³⁵
Az itt megnevezett tiszta pszichológia kategóriája rendkívüli jelentőségre tett szert a pszichoanalízis történetében, ti. leghűségesebb vagy magukat annak tekintő követői Freud utóéletében ezt a követelményt tartották a pszichoanalízis helyes alkalmazásában a legalapvetőbb kritériumnak. Freud – amint ezt a fentebbi idézetek is tanúsították – eredetileg a merev fiziológiai–biológiai szemlélettől próbálta ilyen módon megóvni az analízist, hogy majd követői olyan általános érvényűnek tekintett kategóriává emeljék, amely révén minden általuk illetéktelennek ítélt befolyást elháríthattak. Szintén hallatlanul bonyolult kérdésköre az egész freudi recepciónak, hogy ezek a nézeteihez szöveghűen ragaszkodó, nem véletlenül pejoratív éllel ortodoxnak nevezett irányok valójában mennyire követték, és még inkább mennyire Freud szellemében gondolkoztak. A továbbiakban ennek csupán egy konkrét aspektusát emelem ki.
Freudnak ezekben a különböző, a későbbiekben általa is metapszichológiainak nevezett, az analízis metateoretikus problémáit tisztázni hívatott állásfoglalásainak a hátterében, amelyek az 1900-as évek közepétől kezdtek megszaporodni, valójában a pszichoanalízis egész történetének egy alapvető fordulata rejlett. A lényege ennek abban foglalható össze, hogy kezdetben, amíg pszichoanalízis elismertetéséért és tudományos legitimációjáért küzdött, addig elsősorban a más területekről, vagyis kívülről érkezett támadásoktól igyekezett megvédeni a nézeteit, az 1900-as évek közepétől azonban, amikor a pszichoanalízis mozgalommá szerveződött, hamarosan megjelentek azok a belső szemléletbeli és értelmezésbeli eltérések, amelyekkel szemben Freud szintén úgy érezte, hogy meg kell védenie az analízis tisztaságát és eredetiségét. Szerepet játszott ebben az is, hogy a pszichoanalízis mozgalommá szerveződésével egyidejűleg – mint Sulloway fogalmaz – terápiás optimizmusa visszaszorulóban volt,³⁶ ti. egyre inkább kénytelen volt belátni, hogy nem tudja a lelki betegségeknek azt a topográfiai modelljét létrehozni, amely révén ezek valóban hatékonyan, a megfelelő eljárások majdhogynem mechanikus alkalmazásával gyógyíthatók lesznek, továbbá ezzel összefüggésben látta azokat a veszélyeket is, amelyek az ilyen típusú leegyszerűsítésekre hajló, egyoldalú közelítésekben rejlettek. Sulloway árnyalt értékelése szerint: „Freud, tudva, hogy újító és messzire vezető lélekparadigmájának ellenőrzése sok időt igényel, tevékenyen törekedett arra, hogy követőit a tiszta pszichológia biztonságosabb területére korlátozza. Mindazok, aki nem fogadták meg figyelmeztetését, mint láttuk, kiűzettek a pszichoanalitikus mozgalomból.”³⁷
A lojális követőknek az „igazi”, az ellenfelek oldaláról pejoratív éllel ortodoxnak nevezett Freud-hívők körévé toborzódása, valamint különböző belső vitáik és megoszlásaik, az egész pszichoanalitikus mozgalom külön hosszú, máig lezáratlan fejezetét képezik; az idevágó történéseknek a részletesebb elemzése e helyütt szintén nem lehet feladatunk, legfeljebb csak a jelen kontextusokban felvetődő egyes aspektusaira térhetünk ki.
A mozgalmon belüli első komolyabb nézeteltérésekre, majd vitákra az adott okot, hogy Freud úgy érezte, egyes követői a biológia szempontjaira túlságosan nagy súlyt helyezve nézeteit megpróbálják „elbiologizálni”. Lényegében ilyen gyökerű motívumok játszottak döntő szerepet abban, hogy igen hamar vitába keveredett a pszichoanalitikus mozgalom két olyan tehetséges és meggyőződéses hívével, mint Adler és Stekel, ami a későbbiekben (1911-ben, illetve 1912-ben) végleges szakításhoz vezetett.³⁸ A hasonló gyökerű, tehát a biológia oldaláról érkező, vagy annak vélt támadásokkal – amint ezt a fentebbi idézetek is szemléltethették – Freud a későbbiek során is igen energikusan szembeszállt. Szintén ilyen okokból helytelenítette például, amikor Fliess követői 1914-ben, Berlinben a Szexológiai Társaság megalapításakor a mesterük előtti tisztelgésbe a pszichoanalízis bizonyos konnotációit is igyekeztek bevonni. Freud egy Karl Abrahamhoz írott levelében, amellett, hogy helyesli a Fliess melletti tisztelgést, kifejti, hogy a pszichoanalízisre nézve egyenesen katasztrofálisnak tartaná, ha kiterjesztenék rá a Fliess-féle szexuálbiológiát, „mintha az etika, metafizika vagy bármi efféle rendszernek vetnénk alá.” Továbbá így folytatja: „Mindenáron függetlennek kell maradnunk, és meg kell tartanunk egyenlő jogainkat… Egyszer majd képesek leszünk rá, hogy összetalálkozzunk minden párhuzamos tudománnyal.”³⁹ Szintén ilyen meggondolásokból érvelt a pszichoanalízis önállósága mellett akkor is, amikor egy 1934 november 23-i analitikus ülésen Joseph Wortisnak a lamarckizmusról folytatott vitájukban igen határozottan kijelentette: „De nem szabad, hogy zavarjanak bennünket a [kifogásokat emelő] biológusok.” Majd hozzátette: „Nekünk megvan a magunk tudománya.”⁴⁰
Itt elsősorban a biológiai oldaláról érkező támadásokra, valamint ezeknek az apropóján keletkezett vitákra helyeztem a hangsúlyt, valójában az egész freudi életműben rengeteg nyoma van annak, hogy ez a gondolkodásmód Freud részéről egy általános védekezési stratégia részét képezte, aminek rengeteg megnyilvánulása található az egész életműben.
Számos jel mutat arra, hogy Freud számára – legalábbis kezdetben mindenképpen – az eddigiekben is idézett, a pszichoanalitikus mozgalmon belül keletkezett felfogásbeli különbségek és nézeteltérések különösen nagy kihívást jelentettek. Igen hamar megjelentek azonban olyan reakciók is, amelyek a pszichoanalízisben rejlő intenciókat különböző külső, társadalmi jellegű problémák megoldásához próbálták meg felhasználni. Ezek közül minden bizonnyal Otto Gross említhető az elsők között, aki az 1908-as salzburgi pszichoanalitikus kongresszuson kijelentette, hogy „a pszichoanalízisnek a kultúra összproblémájára és a jövő imperatívuszára kell irányulnia”, amelyre Freud így válaszolt: „Orvosok vagyunk és orvosok akarunk maradni.”⁴¹
Freud majd az első világháború viharaiban és az azt követő recessziós időszakokban lesz kénytelen-kelletlen jelentősebb teret szentelve reagálni ezekre az „ideológiai”- világnézeti kihívásokra, amelyeknek szintén komoly ösztönző szerepük volt, hogy érdeklődése a terápiás szemlélet mellett – amint erről a későbbiekben még részletesebben szólok – egy tágabb kultúraelméleti, kultúrfilozófiai mederbe terelődjön. Deklaratív szinten azonban Freud mindvégig következetesen megmaradt függetlenségeszménye mellett, amelyet egy Ferenczihez hivatalos elismerések apropóján intézett intelme is tanúsít: „Viselkedjék tartózkodóan. Nem vagyunk mi alkalmasak semmiféle hivatalos létformára, és minden tekintetben függetlenségre van szükségünk… Távol tartjuk, és továbbra is távol kell tartanunk magunkat mindenféle irányzatosságtól, egyedül és kizárólag csak kutatnunk és segítenünk szabad!”⁴²
Ha végül is közelebbről elemezzük a konkrét kontextusokat, akkor azt látjuk, hogy Freud (a tiszta pszichológia kategóriája alatt is) mindenkor a pszichoanalízis önállóságát próbálta megvédeni, legyen szó bármilyen irányról. Hogy ez a következtetés semmiképpen nem kitalált érveléseken alapszik, úgy vélem, a leghitelesebb, ha magát Freudot idézzük. Az 1911-es Bécsi Pszichoanalitikus Kongresszuson Jung kolléganője, Sabina Spielrein nyíltan biológiai felfogású előadást tartott. Freud egyik levelében a következő aggódó megjegyzéssel reflektált erre Jungnak: „Az zavar engem leginkább, hogy Spielrein kisasszony a pszichológiai anyagot biológiai megfontolásoknak akarja alávetni; e függőség éppúgy elvetendő, mint a filozófiától, fiziológiától vagy agyanatómiától való függőség. Y fara da se. [„A pszichoanalízis megáll magában.]”⁴³ Az idézett tények tükrében vajon szükséges-e még tovább bizonygatni, hogy Freud valójában minden adandó alkalommal a saját maga által kialakított szemléletet és módszert, vagy ahogy ezt manapság elfogadottabb kifejezéssel szokás nevezni, egyéni beszédmódot, azaz diskurzust védelmezte?
Ismeretes, hogy a diskurzus, valamint a diszkurzivitás fogalma annyira központi, sőt manapság már divatossá vált kategóriája elsősorban a posztmodern filozófiának, hogy a kívülállónak olykor már az az érzése, hogy ilyenként több más hasonlóan felkapott kategóriának a sorsa fenyegeti, nevezetesen, hogy a túlzott használat következtében időnként már kiüresedik és tartalmatlanná válik. (Hasonlóan a tudományfilozófiában a paradigma, vagy a pszichológiában a kognitív fogalmához.) E helyütt csupán már önmagában e rendkívül kiterjedt használat miatt sem lehet célom annak a részletekbe menő elemzése, hogy a diskurzus mint kategória, milyen szerepet tölt be a mai gondolkodásban, legfeljebb csak az, hogy ennek egyes, a felvetett kontextusokra nézve lényeges következményei miként jelentek és jelennek meg Freud nézeteinek recepcióiban. Az utóbbi témakört viszont annál is inkább indokolt vizsgálni, mert a posztmodern diskurzusfelfogás egyik fő hivatkozási alapja éppen Freud.
A nagy elbeszélések (elsősorban a filozófiai rendszereket értve ezalatt), érvénytelenné válása után Freud egyike volt azoknak, aki példát mutatott arra – hangoztatják gyakran a posztmodernek és a hozzájuk közelálló gondolkodók –, hogy miként hozható létre olyan diskurzus, amely képes a filozófia hagyományos szerepét a modernitás körülményei között meghaladni.⁴⁴ Amint erre a posztmodern vagy a posztmodernhez közelálló gondolkodás képviselői különböző közelítésekből többször is meggyőzően rámutatattak, a diskurzus révén egy új minőség jön létre, amelynek a lényege, hogy a filozófia helyébe lépő természettudományos szemlélet alapján ugyan létrehozhatók bizonyos általános elméleti keretek, de ezeken túlmenően az egyes tudományszakok speciális részkérdéseiben mindegyik adott diszciplínának a maga saját belső értékrendje szerint kell felvetnie és megoldania a problémáit, azaz létrehoznia a saját diskurzusát. A pszichoanalízis vonatkozásában az elsők között Foucault mutatott rá a freudi gondolkodásmódnak erre a sajátosságára.
Jelen kontextusban a Freud nézeteiben gyakran fellelhető ellentmondások, kettősségek és polifóniák problémája felől próbálom értelmezni az életmű egészében ezek nyomán keletkező és végighúzódó kérdőjeleket és talányokat. Nos, úgy vélem, Foucault valami nagyon lényegeset mond ki ehhez kapcsolódóan is, amikor híressé vált Mi a szerző? című tanulmányában megállapítja,⁴⁵ hogy a diskurzus specifikus sajátossága, hogy állandóan „elfelejtődik”, és állandóan felmerül vele kapcsolatban a „visszatérés” igénye. A felejtés nem véletlenszerű homályba burkolózás, és a visszatérés nem egy egyszerűen elfelejtett szöveg újrafelidézése; mind a felejtés, mind a visszatérés lényeges konstitutív eleme magának a diskurzusnak.⁴⁶ Ezért a „diszkurzív megalapozáshoz” való visszatéréseket „örök játék” jellemzi, – „amelyben az egyik oldalról azt mondják: „Így áll a szövegben, elég elolvasni, minden benne van, csak a vak nem látja, csak a süket nem hallott róla”, a másik fél pedig így érvel: „Nem, ez nincs így kimondva a szövegben, valójában egyetlen explicit kijelentés sem szól erről, inkább csak a szavak között, téri elrendeződésükben, a közöttük levő távolságokban fejeződik ki.”⁴⁷
Elég csak körvonalaiban felidéznünk a különböző freudi recepciókat szinte folytonosan kísérő vitákat, hogy Foucault következtetéseinek a relevanciáit érzékeljük. Mint ismeretes, ezeket a recepciókat szinte a kezdetektől fogva az „igazi” Freud-kép kialakítására irányuló törekvések jellemezték, jelentősrészt abból eredően, hogy maga Freud a helyes és célravezető módszert keresve ilyen ösztönzéseket adott, sőt a pszichoanalízis terapeutikus eljárásként történő alkalmazását illetően konkrétan rögzítette nézeteinek a helyes felfogására vonatkozó elvárásait⁴⁸, miközben a bennük fellelhető ellentmondásokon és kettősségeken – amint ez a kiválogatott idézetek is szemléltethették – nem tudott úrrá lenni. A gyakorlatban ez a hozzáállás és ezek az adottságok rendszerint azzal a következménnyel jártak, hogy miközben az egyes irányzatok a saját elveik helyességét igyekeztek bizonyítani, ehhez képest minden más értelmezést tévesnek és hamisnak nyilvánítottak. Foucault azzal, hogy rámutat ezeknek a folyamatoknak a valós hátterére, meggyőzően érzékelteti, hogy ilyen „igazi” Freud-kép tulajdonképpen nem is létezik, hanem e helyett az a sajátos freudi diskurzus van, amelynek különböző interpretációi lehetségesek. Ebből a kiindulásból a posztmodern filozófia képviselői, részben Foucault nyomdokain, többféle megközelítésből is kimutatták, hogy nem létezik valamilyen egyedül üdvözítő magyarázat, sem végérvényes megoldás, hanem az értelmezéseknek, avagy posztmodern terminológiában, az elbeszéléseknek a sokfélesége. Vagyis a jelen gondolatmenetben fő problémaként felvetett freudi kétértelműségekre és polifóniákra vetítve ez azt jelenti, hogy ezeket természetes módon, a freudi diskurzus sajátosságaként kell elfogadni. A másik oldalról szemlélve viszont innen érthető meg, hogy számos posztmodern gondolkodó számára Freud nézetei és azok különböző recepciói miért foglalnak el kitüntetett helyet a diskurzuselmélet gyakorlati illusztrálásai során, hiszen valósággal megelőlegezték azt a szilárd gondolati alapokat nélkülöző, különböző elbeszélésekre épülő „korszellemet”, amelyet ők a modernitás lényegi sajátosságának tartanak.
A posztmodern a 20. század utolsó olyan nagy kísérletének is tekinthető, amely megpróbált konzekvensen és átfogóan számot vetni azokkal a modernitás kezdeteitől megjelenő problémákkal, amelyek az egységes világkép hiányából eredtek. Kimondva vagy kimondatlanul, de a modern kori, ezen belül különösen a huszadik századi filozófiák legfőbb próbatétele a modern kor előtti hagyományokkal való számvetés és viaskodás volt; igazából napjaink, vagyis az ezredforduló perspektívájából látható, hogy hány ilyen kísérlet történt, és ezt mennyi határozott vagy mérsékeltebb hangvételű megnyilatkozás követte, amelyek az ilyen számvetések eredményességébe vetett hitekről szóltak. Ugyanakkor ma már az is nyilvánvaló, hogy rengeteg, mintegy útközben felmerülő kétely fogalmazható meg ezekkel kapcsolatban. A pszichoanalízis természetesen szintén beleilleszthető ebbe a sorba, sőt mi több, eminensen képviseli az ide sorolható jelenségek és problémák több variánsát.
A posztmodern értelmezés kereteiben gondolkodva úgy tűnik, hogy ebben olyan tág tere van a különböző nézetek ütköztetésének, hogy ennek révén a korábbi buktatók elkerülhetők és a különböző ellentmondások meghaladhatók lesznek, és ezáltal létrejöhet egy olyan – Ricoeur találó megnevezésével – kevert diskurzus, amelyik koherens értelmezésekhez vezethet. Jelen keretek között azonban nincs elég terem akár csak valamelyik, kiválasztott posztmodern freudizmusértelmezésnek az átfogó értékelésére, így mindössze arra szorítkozom, hogy a kiemelt problémaköröket, mint a filozófiai hagyománnyal való szembenézés és az ezt kísérő ellentmondások, néhány konkrét aspektusból közelebbről megvilágítsam. E kiindulásból szemléltetésként Rorty pszichoanalízis-interpretációját választom, mert úgy vélem, hogy kiválóan alkalmas az említett kérdéseknek a megértetésére, és ennélfogva igen jól szemlélteti úgy a rugalmasabb posztmodern értelmezés előnyeit, mint bizonyos pontokon túl vitatható következtéseit. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a pszichoanalízis különböző posztmodern értelmezéseinek létezik egy olyan elméleti kerete, amelyen belül egyes jellemző toposzok még ha rendszerint jelentősen transzparentálódva is, de megjelennek – és Rorty ebből a szempontból is kiváló példának tekinthető – akkor nézeteinek mindenképpen jelképes értéket tulajdoníthatunk, vagyis Rortyt elemezve nem csupán konkrétan az ő nézeteiről alkothatunk képet, hanem általánosabb szinten a posztmodern Freud-felfogásról is. Rorty külön erénye, de egyben sebezhetőnek tűnő pontja is az, hogy általában nem veszi eleve bizonyítottnak a Freudról elfogadott és elterjedt, néha már klisészerű ítéleteket, hanem megpróbálja őket a saját egyéni nézetrendszerén átszűrve újraértelmezni. Így például nem veszi eleve adottnak azt az elsősorban Freud által gyakran hangoztatott állítást, hogy a pszichoanalízisnek semmi köze a hagyományos metafizikához, hanem megkísérli egyes általa felvetett konkrét szempontok alapján megvizsgálni és bizonyítani.
Rorty amellett, hogy általában is gyakran hivatkozik Freud nézeteire, egy külön e témakörnek szentelt tanulmányában⁴⁹ először is nem hagy semmi kétséget a többször említett alaptétel, vagyis a metafizika modern korban való érvénytelenné válásának és meghaladásának a tényét illetően. Ebből kiindulva a platóni – arisztotelészi hagyományokra visszanyúló felfogás helyett, amely a filozófiát egyetemes igazságok letéteményesének tekintette, igen határozottan a baconiánus szemléletet mellett áll ki, amelyik végső soron eszköznek tekinti valamilyen kívánt változás eléréséhez. Mint mondja: „Ez a sajátos baconi attitűd volt a 18. században kezdődő mechanizációs irányzat csúcspontja,”⁵⁰ amely révén valamilyen elvont ideálok jegyében az öntökélesedés céljától vezérelt platóni – arisztotelészi szemlélet meghaladhatóvá vált. Rorty számára még egy esetleges kompromisszumnak sincs helye a hagyományos és a modern gondolkodásmód között, amit a legélesebben akkor fogalmaz meg, amikor MacIntyre filozófiájáról, mint az ilyen jellegű kísérletek egyikéről a következőképpen vélekedik: „De míg MacIntyre úgy gondolja, vissza kell hoznunk az arisztoteliánus gondolkodásmódot, hogy morális diskurzusunkat koherenssé tegyük, addig én úgy gondolom, épp az ellenkezőjét kell tennünk, és a diskurzust azáltal kell koherenssé tennünk, hogy eltöröljük az ilyen gondolkodásmód utolsó nyomait is.”⁵¹ Rorty szerint e tradicionális diskurzusok lényege az emberre vonatkoztatva a morális reflexió volt, ami a gyakorlatban különböző tanácsok kiötlését és megadását jelentette: így kell élned, ezt kell tenned, ezt nem szabad tenned stb. A különbséget a hagyományos és a freudi értelmezés között abban látja, hogy míg ez előző a biztos pontokat keresve különböző „életrecepteket” igyekezett adni, addig Freud „….[abban] segített, hogy középpont nélkülinek, esetleges és egyedi szükségletek végtelen gyűjteményének lássuk magunkat, és ne egy közös emberi lényegnek.”⁵² Rorty világosan kimondja, hogy a hagyományos szemléletet egy mechanisztikus emberképpel véli felcserélhetőnek: „Freudig nem kaptunk használható módszert arra, hogy önmagunkra mint gépekre gondoljunk.”⁵³ Majd meg is magyarázza, hogy ezen konkrétan mit kell érteni: „Ezzel szemben azok az elbeszélések, amelyek segítenek, hogy közösségi mozgalmakkal azonosuljunk, azt az érzést keltik bennünk, hogy olyan gépek vagyunk, amelyek még nagyobb gépekhez kapcsolódnak. Jó, hogy van ilyen érzés bennünk… Segít felismernünk, hogy önmagunk javítgatásának legjobb módja az, hogy valami mást javítgatunk. Ez a mechanicista parafrázisa annak, hogy aki elveszíti életét, az megmenti azt.”⁵⁴ Rorty szerint Freud ezt mindenekelőtt az ego, vagyis a szubjektum decentrálásával (középpontjának az áthelyezésével) érte el, és ezzel az újszerű értelmezéssel tulajdonképpen egy teljesen új elbeszélés (avagy diskurzus) lehetőségét teremtette meg, amelyben korábban tiltottnak, szégyenletesnek, ezért elfojtásra ítélt vágyainknak a megfogalmazására nyílik lehetőség.
A hagyományos, platóninak is nevezhető modell szerint lényegében két lélek működik bennünk, mégpedig egy többé-kevésbé normális „igazi” én, és egy többé-kevésbé bolondos, „állatias” én. E „…modell alapján az önismeret megtisztulás, azaz azonosulunk igazi, emberi énünkkel, és kiűzzük, megzabolázzuk vagy semmibe vesszük állati énünket.” Rorty a következőképpen határolja el Freud nézeteit a hagyományos beállítódásoktól: „Ha úgy tekintünk Freud állítására, amely szerint az ego nem úr a saját házában, mint amely csupán azt mondja, hogy cselekedeteinket gyakran nem lehetett volna előrejelezni introspekcióval hozzáférhető hiteinek és vágyaink alapján, akkor csupán a görög gondolkodás egyik közhelyét ismételné meg.”⁵⁵ A bennük rejlő többletet pedig abban látja, hogy: „[A freudi] modell szerint viszont az önismeret az lesz, hogy megismerünk egy vagy több bolondos kvázi-embert, figyelünk őrült beszámolójukra, megértjük, miért vállalják furcsa nézeteiket, és tanulunk tőlük valamit.”⁵⁶ Rorty szerint ilyen módon az éngazdagítás egy újszerű technikája jön létre, amelyben: „A vágy, hogy kiterjesszük és gazdagabbá tegyük magunkat, pedig nem más, mint a vágy, hogy minél több lehetőséget megragadjunk, hogy folyamatosan tanuljunk, hogy teljesen átadjuk magunkat a kíváncsiságnak, és úgy végezzük, hogy számoltunk a múlt és a jövő minden lehetőségével.”⁵⁷ [Rorty nézeteiben a megítélésem szerint problematikus kitételeket a továbbiakban dőlt betűs kiemeléssekkel jelzem. T.K.] Továbbá: „Az introspekció számára hozzáférhetetlen hit- és vágyrendszerek feltételezése biztosítja, hogy lesz egy koherens és informatív elbeszélés, amelyet ezek szempontjából kell megfogalmazni, azaz egy olyan elbeszélés, amely az összes személyes és társadalmi kapcsolatot – még a leggyengédebbeket és a legszentebbeket is – mások „felhasználásának” fogalmaiban értelmezi.”⁵⁸ Ilyen körülmények között a nyilvános erkölcs helyébe, amelyik arra keres válaszokat, hogyan bánjunk igazságosan másokkal, miként érjük el önmagunk tökéletesedését, valamint a tragédiák megelőzését, a privát erkölcs lép, ami alatt elsősorban önmagunk és jellemünk fejlesztése értendő. Ez „a méltányosságra törekvésként értett erkölcs megszabadul a vallástól, a tudománytól, a metafizikától és a pszichológiától.”⁵⁹ Ennek révén mellőzhetővé válnak az olyan hagyományos kérdésfeltevések is, minthogy „Mit remélhetek?”, „Miért ne használjak másokat eszközként?”, vagy „Miért használnak engem a kínzóim eszközül?”⁶⁰ Valamint: „Az a gondolat, hogy az önmagunkról szóló elbeszéléseinknek középpont nélküli mechanizmusokról kell szólniuk – véletlenszerű bemenetek meghatározott feldolgozásáról –, csak akkor tűnik olyannak, mint ami megfoszt bennünket emberi méltóságunktól, ha úgy gondoljuk, hogy indokokra van szükségünk ahhoz, hogy ideálok szerint éljünk, vagy hogy tisztességesen bánjunk másokkal, vagy hogy velünk tisztességesen bánjanak mások.”⁶¹
Ahhoz, hogy Rorty imént idézett etikai nézeteit valós kontextusaikban tudjuk elhelyezni, emlékeztetnünk kell arra, hogy ezek egy szélesebb keretbe, nevezetesen politikai filozófiájába illeszkednek. Ami viszont Rorty politológiai nézeteit illeti – amint erre már több bírálója is rámutatott – ezek az ún. jóléti társadalmaknak egy szinte már eszményített képén alapszanak; olyan állapotok feltételezésén, amelyek között ezek a piacgazdaság törvényei szerint lényegében szabályosan és jól működnek.⁶² És éppen innen erednek úgy Rortynak, mint más, hozzá hasonló alapállásból kiinduló gondolkodónak a tévedései, vagy legalábbis vitatható és vitákra okot adó nézetei. Ezekkel szemben akár olyan általános elvi szintű kifogások is felhozhatók, minthogy a filozófia számára az igazi kihívásokat a létezés különböző határhelyzetei jelentik, és nem az olyan állapotok, amikor minden jól működik, azonban anélkül, hogy különösebben a részletekbe bocsátkoznánk, megvallhatjuk, hogy a mi közép-európai nézőpontjainkból Rorty számos idézett kitétele már önmagában visszás, de legalábbis felemás érzéseket kelthet. Az olyan utópisztikus elvárások, minthogy számolhatunk a múlt és a jövő minden lehetőségével, könnyen az egykor uralkodó állampárti ideológia kínos remineszcenciáit idézhetik fel, és különösen a Balkánon, a délszláv utódállamokban lezajlott események tükrében igencsak disszonánsan hangzik egy olyan megállapítás, amely szerint a „Miért használnak engem a kínzóim eszközül?” típusú kérdések többé már nem lennének relevánsak. Továbbá az sem mellékes, hogy tisztességesen bánnak-e velünk mások, és nem gondoljuk, hogy ne lenne szükségünk indokokra ahhoz, hogy tisztességesen bánjunk másokkal, mint ahogy azt sem, hogy az összes személyes kapcsolatunkat, akár még a legszentebbeket is, elegendő és célravezető lenne mások „felhasználásának” fogalmaiban értelmezni. A legfőbb gond azonban, hogy a freudi elbeszélés valójában nem úgy működik, ennélfogva végső soron nem tölti be azt a szerepet, ahogy ezt Rorty és a hozzá hasonlóan gondolkodók mintegy megelőlegezetten feltételezik. Ugyanis Rortynak az a más kontextusokban is hangsúlyozott álláspontja, amely szerint „Freud egy új technikát adott ahhoz, hogy megvalósítsunk egy valóban stabil jellemet”,⁶³ tárgyilagosan szembenézve a tényekkel legalábbis erősen vitatható. Való igaz ugyan, hogy Freud nézetei különösen a megjelenésük idejétől, tehát a századforduló időszakától valóságos, jó értelemben vett „kultúrforradalmat” idéztek elő, de ha az eredmények mellett a hiányosságokkal és a kudarcokkal is elfogulatlanul szembenézünk, az sem igen vitatható, hogy a pszichoanalízis korántsem vált a lelki zavarok olyan univerzális gyógymódjává, mint ahogy azt Freud és követői eredetileg elképzelték. Sőt, mi több, gyakorlatilag a kezdetektől napjainkig az analízisnek mint gyógyterápiának a hatékonysága volt az a terület, amelyet a Freud nézeteivel szembenállók a legtöbbet kritizáltak és támadtak.⁶⁴
Amennyiben ezeknek a vitáknak az eredőjét, közvetlenül tetten érhető vagy a felszín alatt lappangó fő motívumát keressük, akkor nyilvánvaló, hogy ebben a kontextusban is a természettudományi kontra szellemtörténeti, illetve az utóbbi évtizedekben, hermeneutikai értelmezés ellentétében találhatjuk meg. Ennyire átfogó és nagy ívű kategóriákban gondolkodva és közelítve az analízis konkrét problémáihoz azonban mindenekelőtt a túlzott általánosítások veszélye kísértene, valamint ezzel összefüggésben az, hogy az egymással szemben álló álláspontok egy ponton túl összeegyeztethetetlenné válnának, amint ezt a honi viszonyok között e témakörhöz is kapcsolódó viták szintén bizonyították.⁶⁵ Részben ezt is elkerülendő Ricoeurra hivatkozom, aki árnyalt elemzéssel mutatott rá Freud nézeteinek két olyan tematikai vonulatára, amelyek a természettudományos kontra szellemtörténeti distinkció mintegy konkrétabb és egyben operacionalizáltabb variánsainak, avagy aleseteinek is tekinthetők, és amelyeknek a létezése a freudi életműben nemigen vitatható.
Ricoeur szerint a pszichoanalízis kialakulásának kezdeti időszakában a terapeutikus, avagy gyógyító célzatú szemlélet mellett már az 1900-as évektől megjelent egy kultúraelméletinek, avagy kultúrkritikainak is nevezhető szál (pl. Ödipusz-téma, váltás a hétköznapi élet pszichopatológiája felé stb.), amely a későbbiekben egyre nagyobb jelentőségre tett szert, hogy majd a húszas évektől ez váljon meghatározóvá.⁶⁶ Ennek a fordulatnak a létezését még a legvérmesebb ortodox freudisták sem szokták vitatni, legfeljebb a pozitív értékelés helyett inkább mentségeket keresnek rá, mint például Jones, aki szerint: „Az alkotó spekuláció démona – amelyet oly kíméletlenül elnyomott magában tudományos pályafutása kezdetén, amikor naphosszat el sem mozdult a mikroszkóp mellől – igazában sohasem nyugodott sokáig… S majd látni fogjuk, hogy életének utolsó két évtizedében minden addiginál inkább szabadjára engedte spekulatív démonát.”⁶⁷ Ricoeur viszont úgy látja, hogy éppen Freud bezárása ebbe a terápiaként felfogott pszichoanalízisbe vezetett nézeteinek egy túlegyszerűsítő értelmezéséhez és azokhoz a leginkább elterjedt, sztereotip vélekedésekhez, amelyek lehetővé tették, hogy a pszichoanalízist pánszexualizmusként állítsák be.⁶⁸ Ezzel szemben: „A Freud teljes életművére irányuló vizsgálódás azzal az előnnyel jár, hogy feltárhatja annak legáltalánosabb célkitűzését, hiszen az nemcsak a pszichiátria megújítását, hanem a kultúra, az álom, a vallás, sőt a művészet és a morál összes pszichikai termékének úrjaértelmezését is eredményezte. Éppen ezért a modern pszichoanalízis a modern kultúrához tartozik: a kultúrát interpretálva mintegy módosította azt, elemző eszközt adván a kezébe, tartós nyomot hagyott rajta.”⁶⁹
Ha a Ricoeur elemzéséből kibontható két nagyobb tematikai egységet Rorty nézeteire vetítjük, akkor szintén kiviláglik, hogy a Freud kultúraelméleti nézeteinek hatását is tükröző, a filozófia hagyományos szerepét illető kritikája meggyőzően hat, viszont a terapeutikus szemlélet alapján megelőlegezett elvárásai, (lásd különösen azt az alapvető kitételét, amely szerint: „Freud egy új technikát adott ahhoz, hogy megvalósítsunk egy valóban stabil jellemet”)⁷⁰, és az erre épülő etikai nézetei – amint ezt fentebb jellegzetes tételeinek a kiemelésével megpróbáltam érzékeltetni – már legalábbis problematikusak.
Ezen a ponton valójában úgy Freud nézeteinek, mint azok recepcióinak egyik kulcspontjához jutottunk el, amelynek a különböző továbbgyűrűzései a legkülönfélébb formákban voltaképpen napjainkig lépten-nyomon felmerülnek, ti. az említett két tematikai vonulat végső soron behálózza a pszichoanalízis egész történetét. Ez még annak ellenére is így van, hogy magán a freudi életművön belül, különösen kezdetben rendkívül nehéz ezeket jól elkülöníteni egymástól, ti. annyira összefüggnek, sőt gyakran egymásba folynak, míg ehhez képest a pszichoanalízis különböző recepcióiban már lényegesen jobban elválaszthatók egymástól. Magától értetődően a terapeutikus szemlélet az analízist szigorúan gyógyító célzatúként felfogó és alkalmazó irányokban vált meghatározóvá, míg a Freud nézeteiben rejlő a kultúraelméleti és kultúrkritikai üzenetek megfejtésére elsősorban kívülről, értsd: különböző rokonterületek felől megnyilvánuló érdeklődés volt fogékony; elsősorban a pszichoanalízisnek egyes irodalmi-művészeti irányzatokra kifejtett hatása,⁷¹ valamint a különböző ideológiai-politikai mozgalmakban való megjelenése említhető ebben a sorban.⁷²
A pszichoanalízis történetét végigkísérő recepciók e két fő típusa kapcsán ismét az egész freudi életművet feszítő ellentmondások egy újabb lényeges vetületéhez érkeztünk el. Ezeknek az ellentmondásoknak, mint sok más esetben, a létrehozója és elhintője maga Freud volt azzal, hogy egyoldalúan a pszichoanalízis gyógyító terápiaként való felfogását preferálta, míg a kultúraelmélet területeire vezető kiruccanásait igyekezett járulékos szellemi kalandozásoknak tekinteni. Ennélfogva az idők során kialakult az analízisnek egy olyan státusa, amelyben a gyógyító terápiaként való elsődlegessége – legalábbis a „szakmabeliek” számára – nem volt vitatható, és ehhez képest a kultúraelméleti recepciók olyan mellékterméknek, járulékos elemeknek minősültek, amelyet az analízissel valamilyen okból szimpatizáló laikus követők művelnek. Ez a hallgatólagosan érvényben levő értékrend gyakorlatilag napjainkig érvényes különösen a „szakmabeliek” szemében. Másfelől csak az utóbbi évtizedekben körvonalazódó állapotokat is tekintetbe véve egyre nyilvánvalóbb, hogy a terapeutikus trend megmaradt belterjesnek, erősen vitatott és vitatható eredményekkel, viszont a kultúraelméleti vonulatnak egyre jobban növekedett a jelentősége. Vagyis ki lehet és kell mondani, hogy a pszichoanalízis státusa és ezzel összefüggésben egész eszmetörténeti fejlődése lényegesen eltért attól és másként alakult, mint ahogy azt Freud feltételezte, és a saját korának ismereti alapján előre látta.
Annak a ténynek a rögzítése, hogy a pszichoanalízis más szerepet tölt be, mint amit eredetileg szántak neki, természetesen nem új, és különböző változatokban már szintén több alkalommal kifejezést nyert a Freud nézeteit tárgyaló szakirodalomban. Az egyik legtömörebb megfogalmazása ennek a Freud kolumbiánus voltára vonatkozó kitétel. Így Viktor Frankl szerint: „Tudatában vagyunk, hogy Freudnak se többet, se kevesebbet nem köszönhetünk, mint a létezés egy egész dimenziójának a feltárását. De Freud ugyanúgy nem értette meg saját felfedezését, mint Kolumbusz, aki Amerika felfedezésekor azt hitte: Indiába érkezett. Freud is úgy hitte, hogy a pszichoanalízisben az olyan mechanizmusok a fontosak, mint az elfojtás, az áttétel, holott valójában egy egzisztenciális találkozás által közvetített mélyebb ön-megértésről van szó.”⁷³
Nem bocsátkozva bele itt most Frankl megállapításának vitatható részleteibe, amelyek alapvetően arra vezethetők vissza, hogy – amint ezt művei tanúsítják – a kultúraelméleti, azaz tágabban véve, a bölcseleti kontextust igyekszik preferálni a terapeutikus szemlélethez képest, Freud kolumbiánus voltára vonatkozó kitétele azonban mindezektől függetlenül találó. Ennek az analógiának az érvényessége mellett szól az is, hogy anélkül, hogy konkrétan Kolumbusz nevét említené, de ebben az értelemben értékeli Freudot például Lacan és Habermas is. „Lacan szerint Freud felfedezései az emberi lélekről olyan következményekkel járnak, hogy Freud maga sem volt képes szembenézni azokkal, követői pedig még inkább „elfojtották” felismerései lehetséges következményeit. Lacan paradox tézise szerint Freud maga nem értette meg Freudot, „epigonjai” pedig egyenesen végzetessé tették ezt a félreértést.”⁷⁴ Habermas pedig Freudnak a természettudományos szemlélet melletti erőltetett elkötelezettségét „szcientista önfélreértésként” értékeli.⁷⁵
Ha a nagy felfedezések és újszerű gondolatok történetileg letisztult képleteit összevetjük azokkal a velük szemben aktuálisan, gyakran disszonáns módon felmerülő korfüggő tényezőkkel és kísérő jelenségekkel, amelyek ezeket jellemezni szokták, akkor a Freudot kolumbiánusnak aposztrofáló analógiában valójában semmi különleges nincs. Elég csupán a modern kor nagy paradigmaváltóira gondolnunk, akik közül Kopernikuszra és Darwinra maga Freud is hivatkozott, de többé kevésbé elmondható ez Galileiről és Newtonról is, ti. hogy nagy felfedezéseiket teljesen más kontextusokban gondolkodva hozták létre, mint ahogy ezt később az utókor megítélte, jórészt ebből eredően a saját jelentőségüket sem tudták úgy előrelátni, mint ahogy ezt a későbbiekben értékelték. Éppen ezért úgy vélem, hogy az ezredforduló távlatából most már Freuddal kapcsolatban is szembe kellene nézni és ki kellene mondani néhány sarkalatos tényt, amelyeket ma alapvetően másként értékelünk, mint ahogy ezt Freud a maga korának összefüggései között látta. Konkrétabban ez annak a továbbgondolását jelenti, hogy különösen az ezredforduló távlatából nézve mi volt az, amiben Freud tévedett, vagy amit az utókor az eltelt idő fejleményeként teljesen másként lát, mint ahogy ő láthatta és megítélhette saját korának az összefüggéseiben. Csak ez az út vezethet abban az irányban, hogy megszabaduljunk a freudi diskurzus már elemzett sajátosságának a csapdáitól, amelyek miatt a különböző recepciók még mindig, sokszor már a beidegződések szintjén az igaz, kontra hamis Freud ellentétében gondolkodnak. Tulajdonképpen ezt fejezi ki a tanulmányom címben megfogalmazott igény is, ti. hogy a megfelelő új szempontok bevonásával és konzekvenciák levonása révén miként tehető nyílttá, azaz továbbgondolhatóvá a freudi diskurzus.
Magához a tényhez, hogy a természettudományos szemlélet Freud korához képest alapvető változásokon ment keresztül, semmi kétség nem fér; ennek a folyamatnak a fő indítóokait és az általános jellemzőit, valamint a pszichoanalízishez is elvezető szálait már a bevezető fejezetrészben igyekeztem részletekbe menően felidézni. Itt most konkrétan Freud vonatkozásában annyit érdemes és szükséges leszögezni, hogy teljesen más volt az a tudománykép, amelyik mellett ő hitet tett, mint amelyik ma érvényes.
A századforduló időszakában a természettudományos szemlélet egy minden korábbi megismerést meghaladó módszernek látszott, amit műveltnek és felvilágosultnak számító egyén nemigen kérdőjelezhetett meg. Freudnál is ezzel a felvilágosult attitűddel való őszinte azonosulást láthatjuk, kiegészítve azzal, hogy a pszichoanalízist a leggyakrabban és a legerőteljesebben mint tudományt támadták és próbálták diszkreditálni. Ne felejtsük, hogy ez nem pusztán teoretikus vita volt, hanem összefüggött az analízis intézményes elismertetéséért folytatott küzdelmekkel, vagyis végső soron szinte lét vagy nemlét kérdése volt. Ezeket az összefüggéseket szem előtt tartva érthető meg igazán, hogy a terapeutikus szemlélet elismertetéséért küzdő Freud miért állt ki mindenkor a leghatározottabban a tudományos világnézet mellett. Ugyanakkor – amint ezt az életműből rengeteg példa tanúsítja – a kultúraelméleti kalandozásokba bocsátkozó Freud a maga egyéni, sajátos módszerének, azaz diskurzusának a jegyében rendszeresen különböző engedményeket tett, anélkül, hogy a folyamat sajátszerűségével, vagyis a diskurzus jelentőségével és törvényszerűségeivel egyáltalán tisztában lett volna.
Ami a pszichoanalízisnek a tudományos szemlélethez fűződő viszonyát illeti, akár kiváló illusztrációként is felfogható az az önmagán jóval túlmutató vita, amelyik egy 1895-ös keltezésű, de az 1950-es évek elején napvilágra került, a szakirodalomba Tervezetként bevonult Freud-kézirat körül zajlott le. Amint erre már utaltam, Freudnak a pszichoanalízis helyzetére, egyáltalán mibenlétének a meghatározására vonatkozó nézetei nagyobbrészt különböző előadásain, vagyis alkalmakhoz kötött felszólalásaiban hangzottak el, illetve magánjellegű feljegyzéseiben és levelezéseiben maradtak fenn, ráadásul rendszerint fragmentális észrevételek formájában. Pályájának viszonylag a kezdetén keletkezett Tervezetében viszont nyilvánvalóan direkt a pszichoanalízis összefüggő természettudományos doktrínájának a létrehozását tűzte ki célul; teljesen érthető volt hát, hogy a pszichoanalízis természettudományos megalapozhatóságának a híveit e forrás felszínre kerülésekor fellelkesítette a lehetőség, hogy ezt a meggyőződésüket egy eredeti Freud-kézirat alapján demonstrálhatják. Hosszas, évtizedekre elhúzódó viták követték egymást, a végkonklúzió azonban, amelyet Solms és Saling vontak le a 80-as évek elején, a pszichoanalízis természettudományos elkötelezettségű hívei számára egyenesen kijózanító volt. Solms és Saling ugyanis (1986), meggyőző érveléssel mutatták ki – radikálisan átértékelve ezzel a Tervezetnek a freudi életműben eredetileg tulajdonított szerepet –, hogy: „Freud e félbemaradt kísérletében nem neurológiai ismereteinek pszichológiai gondolkodásra gyakorolt hatását kell látnunk, hanem éppen fordítva: a Tervezet neurológiai fogalmai valójában Freud pszichológiai elképzeléseihez ad hoc módon hozzáillesztett álneurológiai terminológiát képeznek.”⁷⁶
Solms és Saling konklúzióját olvasva nemigen szabadulhatunk attól az érzésünktől, hogy itt valami nagyon lényegeset mondtak ki, ami nem csupán a Tervezetre érvényes, hanem az életmű egészében gondolkodva is igen fontos tanulságokkal járhatna. E helyütt csupán a Ricouertől idézett distinkciónál maradva, felvetődik a kérdés, hogy vajon ez azt jelentené, hogy a terapeutikus szemlélettel szemben a kultúraelméletet kellene meghatározónak tekintenünk? A feltételes módban megfogalmazott kérdésfeltevés természetesen nem véletlen, ugyanis úgy vélem, hogy kategorikusan állást foglalva akár e tézis mellett, akár ellenében, ismételten a Freud ellentmondásos nézeteit feloldani nem képes, egyoldalú és áldatlan vitákhoz vezető eljárást választanánk. Először is nyilvánvaló, hogy itt a megismerés két teljesen különböző szintjéről van szó. A terapeutikus szemlélet esetében olyan gyógyászati célú beavatkozásokról, amelyek csak empirikus tapasztalatokon alapuló, az egzaktság kritériumainak megfelelő, egymásból logikai szükségszerűséggel következő, vagyis diszkurzív állításokra épülve lehetnek érvényesek; ehhez képest a kultúraelméletben mindezek mellett intuitív meglátások is helyet kaphatnak. Egyébként maga a kultúraelmélet már önmagában mint elnevezés, hasonlóan más, részben rokon jelentésű terminusokhoz, mint kultúrfilozófia vagy filozófiai antropológia, azoknak a szemellenzősen eufemizáló, a hagyományos értelemben vett filozófiával szakítani próbáló törekvések fejleményének tekinthető, amelyek e történeti előzményekhez fűződő kötődéseiket ilyen módon is, már önmagában az elnevezésükben negligálni próbálták.
A diszkurzív – intuitív fogalompár említése szinte óhatatlanul elsősorban az angolszász nyelvterületeken művelt 20. századi filozófia számos kulcsproblémáját idézi fel. Ismeretes, hogy úgy a logikai pozitivizmusnak, mint a részben ráépülő, részben a hiányosságait meghaladni próbáló analitikus filozófiának is az egyik fő célkitűzése olyan diszkurzív ítéleteken alapuló nyelv létrehozása volt, amelyből – a filozófiának a metafizikától való teljes megszabadítása érdekében – az intuitív állítások teljesen kiiktathatók lesznek. Szintén jól ismert az ilyen irányú próbálkozásoknak az eredménye; ezek lényege a lehető legrövidebben abban foglalható össze, hogy az egyes részdiszciplínákban megkísérelhető és lehetséges egy külön belső diszkurzív nyelv létrehozása, az azonban – különösen a szellem-, illetve a társadalomtudományokban – elkerülhetetlen, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben ne kapjanak bennük helyet intuitív meglátások is, és még inkább az, hogy végső előfeltevéseik ne intuitív elemeket is magukba foglaló állításokban végződjenek. Ahhoz, hogy egy részdiszciplína eredményesen működhessen, mintegy íratlan szabályként a benne résztvevőknek el kell sajátítaniuk az adott diszkurzív nyelvet, ami egyben a feltétele is annak, hogy valakit egy tudományos irányzat vagy csoportosulás befogadjon.⁷⁷
A diszkurzív és intuitív állítások kapcsán az egyik alapkérdés az, hogy ezek miként viszonyulnak egymáshoz. Hogy vajon az előfeltevések viszonylag stabilan megállják-e a helyüket, és hogy az ezek talaján létrehozott újabb és újabb eredmények az esetenként szükségesnek mutatkozó korrekciókkal együtt egy koherens rendszert képeznek-e, amire a pszichológiában az utóbbi évtizedekben leginkább a kognitív irányzatok mutattak példát, vagy ezzel ellentétben, hogy folytonosan különböző kérdőjelek merülnek fel, és viták keletkeznek, amelyek azt jelzik, hogy a rendszer belső koherenciájával valami alapvetően nincs rendben, amint erre – kisebb-nagyobb hullámzásokkal – a pszichoanalízisnek szinte az egész története példaként hozható fel.
A diszkurzív – intuitív distinkció kapcsán végső soron ismét a pszichoanalízis természet-, illetve társadalomtudományi legitimációjának a problémája vetődik fel, legfeljebb a korábbiakhoz képest némileg más aspektusokból. Ez a kérdés a magyar pszichológiai szakirodalomban legutóbb a 90-es évek elején merült fel és került alapos megvitatásra.⁷⁸ Anélkül, hogy itt most e vita kimerítő elemzésébe bocsátkoznánk, mindössze annak a megállapítására szorítkozunk, hogy a vitázó felek legfeljebb egyes részproblémákban tudtak megegyezni, az alapvető kérdésekben azonban nem sikerült közös nevezőre jutniuk. A fő oka ennek ezúttal is az egész freudi gondolkodásmód már említett sajátos Janus-arcúsága volt, amelynek folytán úgy a természettudományos, mint a társadalomtudományi, azaz a szóban forgó konkrét vitában: hermeneutikai értelmezés hívei egyaránt megtalálták a saját álláspontjuk mellett szóló érveket, aminek következtében ezúttal is képtelenek voltak a konszenzushoz szükséges közös alapokat és nyelvet megtalálni. Jelentősrészt a közös nyelv megtalálásának a hiányával magyarázható, hogy az ilyen és ehhez hasonló vitákban a résztvevők gyakran más tudományterületeknek a pszichoanalízisre is vonatkoztatható eredményeire hivatkoznak. E rokon területekről átvett hivatkozások közül minden bizonnyal Peter Winch: A társadalomtudomány eszméje és viszonya a filozófiához című, több mint négy évtizeddel ezelőtt(!) íródott művének az egyik leglényegesebb konklúziója igen fontos tanulságokat hordoz külön a pszichoanalízisre nézve is. Winch elsősorban társadalom-, ezen belül is egyes szociológiatörténeti aspektusokból azt a kérdést helyezte vizsgálódásainak a középpontjába, hogy vajon a természettudományos szemlélet szigorúan egzaktságra törekvő doktrínája összeegyeztethető-e a társadalomtudományoknak az egzaktság kritériumainak nem annyira megfelelő módszereivel, hanem a gondolati úton történő megismeréssel? Winch az általa felvetett kontextusokban árnyalt elemzéssel mutatta ki, hogy aki eleve feltételezi, hogy minden olyan kérdés, amely a valóságra vonatkozik, szükségképpen empirikus természetű – azaz egy másik vetületben megfogalmazva, hogy fogalmi elemzéssel nem juthatunk a valóságra vonatkozóan új és érvényes tudáshoz –, „annak a valóságra vonatkozóan igen határozott, ám nem kevésbé önkényes elképzelése van; voltaképpen már eleve „mindent bizonyítottnak vesz, amire a filozófia kérdései vonatkoznak.”⁷⁹
Winch idézett konklúziójának a pszichoanalízisre nézve különösen két aspektusból van relevanciája. Először is nyilvánvaló, hogy a Freud nézeteihez fenntartások nélkül ragaszkodni igyekvő irányzatok képviselői a Winch által felvázolt empirikus módszer jegyében szoktak mindent eleve bizonyítottnak venni, ennek folytán ez a hozzáállás már önmagában involválja, hogy a filozófiai kérdésfeltevések ne kapjanak helyet benne. A másik igen lényeges aspektus, amire Winch emlékeztet – és ezzel Solms és Saling idézett, rendkívül mélyreható konklúziója is egybecseng –, hogy Freud nézeteiben rendkívül nagy szerepük van a gondolati úton elért, vagyis az intuitív jellegű felismeréseknek. Hogy a freudi nézetekhez való merev ragaszkodás milyen torzulásokhoz és tévedésekhez vezethet, erről már Freud szcientista elemeket sem nélkülöző, elavultnak tekinthető tudományképe kapcsán szóltam. Itt most Winch következtetéseinek tanulságait bevonva hozzáfűzhetjük, hogy Freudnak nem csupán a tudományról, hanem a filozófiáról alkotott képe is rendkívül egyoldalú és így végső soron téves volt. Túlzás lenne azonban ezt külön az ő tévedésének tekinteni, mert valójában az történt, hogy Freud mindenekelőtt maradéktalanul azonosult azzal a modern kori természettudományos szemlélet alapjain létrejött filozófiakritikával, amelyik kizárólag spekulatív rendszert látva a filozófiában úgy vélte, hogy az ilyen jellegű „filozofálás” a maga kellően nem megalapozott eljárásaival csak akadályokat képez az empirikus úton és módszerekkel művelt tudományokra nézve.
A modern kori gondolkodásban tudvalevőleg Newton új fizikai világképe jelentette az egyik szakítópróbát, amelynek hatására a korábbi gondolati, spekulatív módszerekkel megvalósított világmagyarázatok egyszer és mindenkorra hiteltelenné váltak, és amelynek nagy része volt annak a meggyőződésnek az eluralkodásában, hogy ezzel egyszersmind minden spekuláció kora lejárt, vagyis, hogy tisztán gondolati úton többé már nem hozhatók létre új felismerések. A filozófia különösen német nyelvterületen ugyan még jó ideig vívta a maga harcát, mígnem Hegel rendszerének összeomlása, azaz látványos kudarca meg nem győzött mindenkit ennek a módszernek a tarthatatlanságáról. Egyvalamiről látszanak megfeledkezni a filozófiát mint rendszert elparentáló nézetek, mégpedig, hogy a filozófia hagyományos gondolatkörén belül mozgó és annak eszközeivel élő gondolkodók ugyan rendszerépítőkként valóban kudarcot vallottak, de ez még korántsem jelentette és jelenti azt, hogy a filozófia számos hagyományos nagy toposzáról való gondolkodás és leszűrődött történeti tapasztalat is idejét múlttá vált volna. Aligha vitatható, hogy az olyan alapvető filozófiai témákról, mint például a bűn vagy a szabadság problémái, új diskurzusok jöttek létre, amelyek a hagyományos ismereteket és tapasztalatokat ötvözik az újkoriakkal, és amelyekben az egyes részkérdésekben igen sok intuitív alapon létrejött felismerés és meglátás van. Vagyis explicite, a filozófia mint rendszer valóban nem működik, de mint gondolkodásmód, végső soron mint a modern kor egyik, sajátos diskurzusa annál inkább. Különböző hangsúlyokkal és eltérő mértékben, de ez lényegében elmondható a modern kor minden jelentősebb filozófiai teljesítményéről, Kierkegaard-tól és Nietzschétől kezdve mondjuk Ricoeurig, sőt mi több, még a nagy rendszerépítők, élükön Kanttal és Hegellel is – mutatis mutandis – beleilleszthetők ebbe a sorba, mert függetlenül attól, hogy filozófiáik rendszerként kudarcot vallottak, értékesebb és maradandónak bizonyult gondolataik és meglátásaik teljesen beépültek a különböző filozófiai diskurzusokba. Ami külön Freudot illeti, szintén aligha férhet kétség hozzá, hogy ő is e rendszerszemléletű filozófia ellen foglalt állást,⁸⁰ de a kultúraelméleti nézeteiben olyan gondolatokat halmozott fel, amelyekből egy sajátos filozófiai diskurzus is rekonstruálható.
Kimondva vagy kimondatlanul, másként szólva, tudatosan felvállalva vagy öntudatlanul, de a legkülönbözőbb pszichoanalízis-recepciók is ennek a sajátos freudi diskurzusnak a folytatói és egyben a továbbvivői. Jelen kontextusban a fő kérdés az, hogy miként bonthatók ki Freud diskurzusából azok a vonatkozások, amelyek révén a hagyományos nagy filozófiai témákhoz való kapcsolódások kellően megokolhatók? Nyilvánvaló, hogy ennek részletes, argumentált feltárását először is külön-külön az egyes nagy témakörökre – mint például a bűn és a szabadság problémája – irányuló közelítésekben lehetne hitelt érdemlően kimutatni és igazolni. E helyütt mindössze néhány olyan aspektus felemlítésére szorítkozom, amelyek alapvetően az ilyen típusú vizsgálódások jogosultsága mellett szólnak.
A modern kori filozófiai diskurzusokkal kapcsolatban az egyik leggyakrabban felvetődő probléma, hogy az egyes irányzatok és iskolák között igen gyenge a kommunikáció, következésképp az egymásra hatások, sőt egyáltalán az átjárások lehetősége is korlátozott. Az érem másik oldalát nézve pedig az is szembetűnő, hogy amikor mégis létrejönnek ilyen kölcsönhatások, akkor ha vannak is példák a gondolatok konstruktív egymásra épülésére, de a negatív variánsok létrejövésének a lehetőségeit figyelembe véve gyakori, hogy olyan mérvű képlékenységek alakulnak ki, amelyek nem csupán egy beszűkült belterjességhez vezetnek, hanem még az eredeti gondolatok hitelességét is megkérdőjelezik. Freud filozófiai (és persze nem csak filozófiai) értelmezéseiben mintha különösen gyakran kísértettek volna ennek az utóbbi, negatív változatnak az árnyai, ami csak részben magyarázható azzal, hogy az eredeti forrásként szolgáló gondolatokban már eleve sok a következetlenség, sőt az ellentmondás is. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a modern kori diskurzusok közül nemigen hozható fel még egy, akár csak hasonló példa, amelyik ennyire sokoldalúan konvertálhatónak bizonyult volna más diskurzusok irányában, mint a freudi pszichoanalízis. Ez a tény már önmagában involválja, hogy a rendkívüli változatosság mögött egy alapjaiban egységes szemlélet húzódik meg. Másként ezt úgy is kifejezhetjük, hogy ha a filozófiai megközelítés sajátjának bizonyos alapvető, fő problémák meghatározó szerepét és folytonos feltűnését értjük, akkor a filozófiai diskurzusoknak ez a sajátossága Freudnál kétségtelenül megvan, ráadásul egy rendkívül ritkának tekinthető kontextusban. Pascal szerint a filozófia ott kezdődik, ha nem foglalkozunk a filozófiával. Mint az elméleti igazságok általában, úgy természetesen ez sem abszolutizálható, ha azonban emlékezetünkbe idézzük, hogy a modern kori filozófiai gondolkodás, különösen a 20. században, milyen óriási mértékben merült ki különböző önreflexív interpretációkban, és hogy ráadásul ezek az eredeti célkitűzésekhez képest milyen csekély mértékben járultak hozzá a filozófia szinte folytonos identitászavarainak a tisztázásához, annál inkább az ellenfelek részéről hatásosan bírált köldöknéző stílushoz, valamint különféle ezoterizmusok kialakulásához, akkor Freudnak a naivitás árnyalatait sem nélkülöző, a filozófiát végső soron éppen annak a tagadása révén igenlő habitusa (gondoljunk csak az ateista magatartásra), szinte hihetetlenül nagy előnyt és egyben erényt is jelent alapvetően az önreflexivitás pozícióiból (de akár béklyókat és csapdákat is említhettünk volna) kiinduló gondolkodókhoz képest. Az imént leírtakat is szem előtt tartva egyetérthetünk Kolakowskival, aki – egyébként Foucault idézett diskurzus-felfogásával összhangban – állapítja meg: „a Freud recepció lényege szerint filozófiai jellegű: a pszichoanalízis fő gondolatai nem a tudomány, hanem a filozófia sémája szerint terjedtek el. Vagyis olyan elméletek fakadtak belőlük, amelyek ugyan egyetlen egy vonatkozásban sem idézik fel az eredeti modellt, genetikusan mégis abból származnak.”⁸¹
A kérdés ezek után az, hogy miként mutathatók ki a freudi pszichoanalízisben a hagyományos értelemben vett filozófiához, azaz a metafizikához fűződő kapcsolódások? Azt már többször is tisztáztuk, hogy ha Freud közvetlen, deklaratív megnyilatkozásaiból indulunk ki, akkor természetesen sehogy, ha viszont az életműből közvetett módon levonható tanulságokból, valamint egyes recepciókból, akkor jóval több esélyünk van erre.
A pszichoanalízissel kapcsolatban a filozófia kompetenciáját firtató felvetések igen nagy része a racionalizmus kontra irracionalizmus témáját illetően jelent meg. Úgy vélem, hogy ma, amikor a racionalitás és irracionalitás továbbra is az egyik kulcsproblémája a jelenkori filozófiai gondolkodásnak, ráadásul teljesen új aspektusokkal kiegészítve, ez egyike azoknak a felvetéseknek, amely révén e kérdéskör számos lényeges vonatkozása megragadható. Tudvalevőleg Freuddal szemben az irracionalizmus tézise fogalmazódott meg a legtöbbször vádként, mint ami a fevilágosult attitűd racionalizmusával teljesen összeegyeztethetetlen. Ezekben az összefüggésekben gondolkodva Pléh Csaba találóan vonja le azokat a tanulságokat, amelyek lényegében az utóbbi néhány évtized tapasztalataiból leszűrhetők: „Valóban ragyogna a felvilágosodás csillaga? Sok kételyünk merült fel erről közben. Freudtól függetlenül is. Csalódtunk a társadalmi tervezésben és a forradalmak megváltó erejében is. Sőt, mint Adorno, sokan magában a felvilágosodásban is. Freud arra emlékeztet: talán magunkkal is szembe kell néznünk, hogy helyére tegyük ezt a csalódást. Lehet, hogy a rossz bennünk van. Paradoxon persze minden ilyen felfogásban van. A hitetlen Freud, amikor a gonosz emberrel való szembenézésre int, s a vallás mint illúzió ellen harcol, a gonoszt az emberbe helyezve vallásos kultúránk egyik alapvető tézisét ismétli meg, az eredendő bűn gondolatát.”⁸²
Az eredendő bűn témája kapcsán a bölcseleti jellegű gondolkodás, sőt előzményének is tekinthető mitikus és vallási világszemlélet egyik legalapvetőbb toposzához érkeztünk el, amelyik az európai filozófiában a rossz problémájaként is megfogalmazódik. Az emberi gondolkodásnak egy olyan külön hatalmas univerzumáról van itt végső soron szó, amelyről még címszavakban sem lehet itt érkezésünk megjegyzéseket tenni, legfeljebb azoknak a sajátos aspektusoknak a megnevezésre vállalkozhatunk, amely révén ennek egyes kiragadott elemeiből kiválogathatjuk a Freud szemléletéhez legközelebb álló szempontokat. Másként szólva ez azt jelenti, hogy megpróbáljuk közelebbről meghatározni, hogy a rossznak melyik és milyen válfaja(i) hozható leginkább összefüggésbe Freud nézeteivel.
Az eredendő bűn, avagy filozófiai terminológiában, a rossz problémájával való szembenézés – még ha legtöbbször indirekt módon is – magától értetődően számos alkalommal felmerült már Freud gondolatai kapcsán, hiszen ő maga írta: „Volt bátorságunk kiásni a tudatalattit, ami a melegágya minden önzésnek, mohóságnak, bujaságnak, harciasságnak, gyávaságnak, tunyaságnak, gyűlöletnek és irigységnek, melyeket mindegyikünk magában hordoz az állati világ örökségeként.”⁸³ Nem véletlen az sem, ennélfogva itt is felvonultatható érv, hogy Freud számos kritikusa, közöttük a rendkívül vehemens Frederick Crews, egyebek mellett éppen azt rója fel negatívumként, hogy: „…a pszichoanalízis elmélete … arra tanít, hogy… mindig a leghitványabbnak látszó pszichés anyagot tekintsük elsődlegesnek.”⁸⁴
Úgy vélem, hogy a Freud által felvetett rossznak az egyik leglényegesebb aspektusa Ricoeurnek a rossz problémájáról írott gondolataihoz kapcsolható, ugyanis szerinte a rossz „arra késztet, hogy szembenézzünk a bennünk levő zűrzavarral.” Ricoeurnek ebből a kiindulásából levont rendkívül mély értelmű meglátásával sem igen lehet vitatkozni: „Mert ha van is néhány jól felépített hagyományunk az erkölcsi rossz, a morál vonatkozásában, semmi hasonlóval nem rendelkezünk az elszenvedett rosszat, a szenvedést – más szóval inkább az áldozat-embert mint a bűnös embert illetően. A bűnös ember sok beszédre ad okot, az áldozat sok hallgatásra.”⁸⁵
Úgy vélem, hogy Ricouer idézett meglátásainak kapcsolódása a freudi nézetekhez nyilvánvaló, hiszen Freud azzal, hogy minden korábbinál radikálisabban és újszerűbben nézett szembe a bennünk levő zűrzavarral, éppen az elszenvedett rosszban rejlő áldozatiságot mutatta ki, vagyis végső soron az áldozat-emberről való hallgatást törte meg, és ezt az áldozat-embert mutatta ki a hétköznapi élet kontingenciáinak való alávetettségeitől (ld. elszólások), egyes olyan általa létrehozott – a metafizika nyelvén úgy is mondhatnánk – szubsztanciális princípiumok kontextusaiban (ld. Ödipusz-komplexus), amelyeknek a megalapozottságát és a hitelességét szinte szűnni nem akaróan újabb és újabb adalékokkal egészíti ki és támasztja alá az utókor.
Másfelől nyilvánvaló az is, hogy a rossz ellenpólusa és egyben tükörképe csak a modern kor előtti filozófiákban a jó, az újkorban viszont, még ha részlegesen is, de inkább a szabadság kategóriája tölti be ezt a szerepet. Semmi meglepő nincs abban, hogy a szcientista alapokból kiinduló Freud közvetlenül a szabadság determinisztikus felfogása mellett foglal állást, amikor ezeket írja: „… cseppet sem rettegem a Mindenhatót. Ha valaha úgy adódnék, hogy találkozunk, több okom lenne szemrehányásra, mint neki énvelem szemben. Megkérdezném tőle, miért nem adott jobb szellemi fegyverzetet, ő pedig nem vethetné a szememre, hogy nem éltem a lehető legjobban állítólagos szabadságommal. (Erről jut eszembe: tudom, mindegyikünk az életenergia egy töredékének hordozója, de nem fogom fel, mi köze van az energiának a szabadsághoz, vagyis a kondicionáló tényezők hiányához.)”⁸⁶ Az idézett és más hasonló, magánjellegűnek tekinthető megnyilatkozásával összhangban írt a szabadságról mélyebb lélegzetű tanulmányaiban is, amelyek közül elsősorban a Rossz közérzet a kultúrában konklúziója számít ebben a témakörben a leginkább elfogadott hivatkozási alapnak. Freud ebben a tanulmányában amellett érvel, hogy a civilizációs fejlődés áldásaiért az embernek az eredeti, ősi ösztöneiről, azaz végső soron szabadságáról való lemondással kellett fizetnie. Ám ha mélyebben elemezzük akár az említett vagy más műveinek az idevonatkoztatható kontextusait, akkor minden esetben kiderül, hogy Freud egyfajta negativisztikus szemlélet jegyében gondolkodik, vagyis nem a szabadság kategóriáját pozitívan alátámasztó érveket vonultatja fel, hanem végső soron azt keresi, és arra mutat rá, hogy melyek azok a tényezők, amelyek az ember szabadságát gátolják. Éppen ebből eredően, mint egyetlen más kérdésben sem, jellemzi egységes konszenzus Freud értelmezőit, hogy ti. az ember szabadságát akadályozó különböző tényezőkre rámutatva az autonóm, szabad emberi lény eszméjéért szállt síkra, és tett valóságosan is rendkívül sokat.⁸⁷ Annak ellenére, hogy a szabadság kérdésében, a külszínen legalábbis a determinisztikus szemlélet határozza meg Freud gondolkodását, az egész életművön végigvonuló, a szigorúan tudományos meggondolásokat a kultúraelméleti nézőpontokkal váltogató freudi diskurzus sajátos dialektikáját szem előtt tartva inkább az lenne meglepő, ha nem találnánk benne ezzel szembenálló állásfoglalást is. Márpedig úgy véljük, hogy Freud Dosztojevszkijről írott tanulmányának az elején a determinisztikus szabadságfelfogással szöges ellentétben álló gondolatokat fogalmaz meg; itt ugyanis Dosztojevszkijnek, mint moralistának a megértésére törekedve, olyannyira a metafizikai szabadság gondolatkörében mozog, hogy egy helyütt tömören leírja e szabadság lényegét is: „… csak az érheti el az erkölcsösség legmagasabb fokát, aki a legmélyebb bűnösség részese volt…”⁸⁸
A semmiből valamivé válni, vagy még kiélezettebb megfogalmazásban: a semmit meghaladni; általánosabb szinten így is „lefordíthatjuk” és kifejezhetjük ennek a mitikus és a vallási világképekben, valamint az európai filozófiában egyaránt alapvető toposznak a jelentését. És nem érzünk erőltetettséget abban a kérdésfeltevésben, hogy vajon miről szól az egész freudi pszichoanalízis, ha nem arról, hogy az eddig semminek, értve ezalatt morális tartalom nélkülinek hitt életszférákban miként jeleníthető meg „valami”. Vagy Freud egyik alapvető tézisét idézve, amelyik jelképesen egész életművének a fő gondolatát fejezi ki, és amely áttételesen e gondolatkörhöz is kapcsolható: „Wo Es war, soll Ich werden”. (A különböző magyar fordítások, mint például: „Ahol az [ösztönén] volt, ott énnek kell lennie”, nem képesek visszaadni az eredeti idézet jelentését, mivel a német Es-ben úgy az intencionalitás nélküli tárgyi világra vonatkozás, mint az intencionalitást szükségszerűen magában hordozó valamivé, adott esetben személlyé levés jelentése is benne van.)
Két nagy hagyományos metafizikai problémát, azaz toposzt felvetve máris nyilvánvaló, hogy Freud szorosan kapcsolódik úgy a modern filozófiai diskurzusokhoz, mint azok történelmi előzményeihez, tehát hagyományaihoz. A rosszal és a szabadsággal kapcsolatban ugyanakkor – lévén ezek univerzális jellegűek –, a filozófia számos alapvető toposza és rengeteg egyéb részproblémája felvethető és továbbgondolható.
Ehhez legelsőként Freuddal kapcsolatban is meg kellene szabadulni bizonyos megrögzött beállítódásoktól, de alapvetően attól, mintha a modern gondolkodás számára teljesen idegen és elfogadhatatlan lenne a hagyományos filozófiai gondolkodás. Gondoljunk csak arra, hogy napjaink legfrekventáltabb filozófiai irányzata, a politikai filozófia sikerei jelentősrészt abban rejlenek, hogy elsősorban Rawls ösztönzésére megkötötte a maga különbékéjét, és így létrehozta a maga modus vivendijét ezzel a metafizikai hagyománnyal. A felvonultatott érvek tükrében Freud pszichoanalízisének nyitott diskurzusként való felfogása lényegében az ilyen jellegű tanulságoknak a levonását és egyben a továbbgondolását jelenti.
Még 1910-ben, tehát a pszichoanalízis körüli első viták felmerülésekor Havelock Ellis a következőképpen látta és próbálta megindokolni, hogy miben rejlik Freud felismeréseinek a jövő számára is érvényes jelentősége: „Mindezen eredményeken túl Freud írásairól elmondhatjuk, hogy gazdag tárházai az emberi viselkedésre vonatkozó gondolatoknak és megfigyeléseknek, amelyek túl fogják élni konkrét elméleti konstrukcióit.” „De ha … Freud néha nagyon vékony fonalat választ is [elméleti érveinek összekötésére], ritkán mulasztja el, hogy gyöngyöket fűzzön rá, s ezeknek megvan a maguk értéke, akár elszakad a fonál, akár nem.”⁸⁹ A pszichoanalízis-recepció története rengeteg példával szolgált arra, hogy mennyi probléma eredhet abból, amikor – Ellis hasonlatánál maradva – ezek a gyöngyök nincsenek erős fonálra felfűzve, hanem könnyen elszakadnak és széthullanak. Fel kell tennünk a kérdést és meg kell vizsgálnunk, hogy nem éppen az említett nagy filozófiai témákban, mint a rossz problémája vagy a szabadság, találhatók-e meg azok az erősítő fonalak, amelyek révén a Freud nézeteiben rejlő üzeneteket továbbgondolhatjuk.