A szocio-kibernetika eredetileg a társadalmi lét elsajátításának korszerű, funkcionalista megközelítési módja, amely a 20. században kifejlődött módszertani tudománynak, az általános rendszerelméletnek a kategóriáit és eljárásait használja az emberi társadalom működési modelljének kifejlesztésére. Valószínűleg a rendszerszemléletű szociológia lehetett volna ennek a tudománynak egy “természetes” csírája, a szocio-kibernetika azonban már a megjelenésekor is érettebb, általánosabb volt egy speciális társadalomtudománynál – világnézeti szempontokat érvényesített.

A szocio-kibernetika elvei lehetővé teszik, hogy ez a különös elméleti forma állandóan meta-tudományként definiálja önmagát. Sohasem áll ennél fogva más tudománnyal vagy tudományos paradigmával szemben, hanem minden megjelenő elmélethez keretként illeszkedik. Állásfoglalása, amelyet a konkrét gyakorlati helyzet határoz meg, nem tudományos igazságként, hanem munkahipotézisként működik – a szocio-kibernetika bármely elméleti modellt csak a hatékony gyakorlat lehetséges eszközeként vesz számításba. Ebből következik, hogy a szocio-kibernetika teoretikusan és paradigmatikusan is a gyakorlat által vezérelt fejlődést képviseli. Az informatikából átvett szóhasználattal élve úgy is mondhatjuk, hogy a szocio-kibernetika rekurzívan fejleszti önmagát.

Világnézeti aspektusát tekintve a szocio-kibernetika antropologikus filozófia. Nem téveszti szem elől a filozófia általános tárgyának – legyen az lét, világ, gondolkodás stb. – emberi jellegét. Alapelve szerint minden elvonatkoztatás emberi elvonatkoztatás, következésképpen az absztraktum megőrzi sajátos humán karakterét. Olyan ez, mintha egy festményből kivágnám az alakot, amelytől el akarok vonatkoztatni – a kivágott alak körvonalai ugyanakkor kiemelik és világosan megmutatják az alak mibenlétét. Ami az elvonatkoztatás eredményeképpen létrejön tehát, az mindig csak a humán kontraszt.

A filozófiai nézőpontok a tárgyi környezet humánszubjektív elsajátítási pozíciói. Az embernek mélyen társadalmi sajátossága, hogy szakmai, kulturális, világnézeti, hangulati stb. meghatározottságán felülemelkedve képes a másik ember nézőpontjából, más módon elsajátítani ugyanazt a valóságot. A filozófia- és tudománytörténeti hagyomány alapján most két fő dimenziót emelek ki, amelyek mentén a teljesség igényével kialakított elméleti rendszerek tárgyukat általában hozzáférhetővé teszik, és e két dimenzió korrelációjaként adok egy alaptérképet a világnézeti tájékozódáshoz.

Az ember kettős természeteként hallottam legtöbbször emlegetni azt a szemléleti beállítottságot, ami a természettel szembeállított “második természetként” pozícionálja az ember társadalmiságát, így jelölve ki a filozófiai szemléleti háttérnek egy vertikális, ontológiai tengelyét – ez az összes általam ismert rendszer sajátja. Főleg ismeretelméleti megközelítésekben találkoztam kiemelt módon a másik, horizontális szemléleti dimenzióval; – a szubjektum-objektum (rendszer és tárgyi környezete) szembeállításaként megjelenített alaptengely mindazonáltal a lételméleti koncepcióknak is szerves részét képezi. Úgy találom, hogy e két jellegzetesen filozófiainak nevezhető dimenzió szemléletesen tagolja a filozófia tulajdonképpeni tárgykörét.

Noha a rendszertörekvések sajátossága az alapvető elvek összevonása, számszerű csökkentése; sőt végső soron a rendszeralkotó filozófus a valóságot egyetlen elvből kiindulva törekszik megragadni és elsajátítani, úgy tűnik, hogy ez az elvi redukcionizmus eddig szinte kivétel nélkül a szemléleti egyensúly megbontásához vezetett; konkrétabban, hogy még a legátfogóbb igényű filozófiák is (amelyek közül mértékadó számomra Arisztotelész, Hegel, Marx és Kaczvinszky világnézete) alkalmazták azt a módszertani szűkítést, hogy a valóságnak egy kitüntetett szegmensét alapul véve, modellnek használva adtak világmagyarázatot. Azt gondolom, hogy az eljárás jogos, mivel a tárgy holografikus (“részben az egész”) szerveződésű; és praktikus, mivel a modell terjedelme “kisebb” az egésznél, így elsajátítása megkönnyíti a valóságelsajátítást. A különféle rendszerek puszta létéből (és megfordítva: a létező rendszerek különbözőségéből) viszont arra következtetek, hogy a módszertani szűkítés iránya nem szükségszerűen meghatározott. Egészen konkrétan (azaz gyakorlatilag): nem kell kizárólagosan dönteni a modellálási lehetőségek egy adott kivitele mellett; és nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is lehetséges váltani és egyensúlyt keresni a különféle nézőpontok között. Paradox módon tehát megadható az egységes elv, ami az elvi egységesítés rendszertani hiányosságait kiküszöbölheti.

Amikor emberközpontú filozófiáról beszélek, azt állítom, hogy a konkrét-általános tárgyi környezet – vagyis a valóság – elméletileg újratermelt formában is emberközpontú marad. Mindez azért van, mert a valóság elméleti elsajátítását vezérli az elsajátítás gyakorlati célja. A szubjektum szabályozza az objektumot, és e folyamatban a szabályozási hatékonyság alá vont terület célszerűen nő. A szabályozási tevékenység folytán a szabályozóban leképeződik a szabályozott – ez a kibernetika Conant-Ashby tétele. A filozófia különös szubjektuma társadalmi alany (konkrét-egyedi formában az emberi társadalom), amelynek objektuma általános külső és belső, természetes és mesterséges környezete: sajátos természetei. Mindezek alapján a valóság filozófiai modellrendszerét a társadalmi-természeti és a szubjektív-objektív szemléleti tengelyek dimenzionálják. Ezek a tengelyek négy alapvető, és szorosan összetartozó területre osztják fel az emberi valóságot. (1. ábra)

A valóság mintaszerű elsajátítása, vagyis a modellálás – amely folyamat, mint említettem, a szabályozási gyakorlat révén szükségszerűen végbemegy – azon alapul, hogy az alanyi környezet (vagyis az alanynak az őt magát is tartalmazó tárgyi környezete) a visszacsatolások révén holografikus mezővé, önhasonló alakzattá, fraktál szerkezetű rendszerré válik. (A szubjektum életvitelében például jellegzetesen tükröződik a tárgyi környezet fenti felosztása: szokás ugyanis megkülönböztetni az ember anyagi, testi, lelki és szellemi életét.) Természetesen a “részben az egész” csak lényegileg: rendszerszerűen tükröződik, ez azonban megengedi, hogy a valóságelsajátításhoz vagy éppen tárgyi-fogalmi kifejtéséhez a rendszer valamelyik részét modellként használhassam. Ezeket a lehetőségeket most konkrét példákkal illusztrálom: a filozófia- illetve tudománytörténet néhány művét röviden összefoglalva “körbejárom” a fenti térképet, felvillantva ezáltal a különböző nézőpontokra alapozható világképeket.

Általában véve elmondható, hogy a különbség abban áll, hogy a valóságfolyamat közömbös mozgásformáit az egyes szerzők az egyes rétegek különös mozgásformáiból kiindulva, azoknak a segítségével igyekeznek megérteni és ábrázolni. Így uralhatja a “nagy teleologizáló rendszerek” általános világképét az elvont szellemi munka; így képezheti a pszichologizáló megközelítések lényegét a lelki-tudati folyamatok fundamentalitása; így tekintik általános modellnek az egyébként modern biologista koncepciók az élővilág sajátos jelenségeit; és végül ugyanezen oknál fogva húzódik végig az újkori filozófia történetén egy állandóan jelenlévő fizicista vonulat (a mechanikus materializmustól a pozitivizmusig).

Kevésbé a szélsőségek bemutatása, mint inkább az egyensúlyi pont megtalálása az, amire a jelen vizsgálódás törekszik. Éppen ezért a célom nem annyira a szembenálló irányzatok (idealizmus-materializmus stb.) elkülönítése vagy összebékítése, hanem sokkal inkább az, hogy iránymutatásaikkal kijelöljem azt a lehetőségeket fenntartó horizontot, amely a megszerkeszthető középpontból nyílik. Mégsem pluralizmus, mégsem súlytalan tolerancia az, ami ennek az eljárásnak a konceptuális magvát képezi. Amik a meta-szinten zajlanak: az egyensúlykeresés általános elve által vezérelt folyamatok és az ezeknek irányt adó egyensúly-törvény – ez az az alap, amelyből egy integráló jellegű világnézet fakadhat. Ez a filozófiatörténeti bevezetés tehát egy mediatív eljárás (meditáció): a szisztematikát megelőző genetikai szál, egy vezérfonál, amely a módszertani kiindulópontba vezet. Az elv mély és biztos tudatosítása a cél, mert ez az az eszköz, ami a filozófia megvalósítását egyáltalában lehetővé teszi.

Hegellel kezdem, aki jó referenciát szolgáltat az őt követő, és rá explicite támaszkodó, nézeteit belőle kifejtő Marxhoz. Rövid rendszer-etológiai kitérő után Kaczvinszky József fő művére, a Kelet világossága című opuszra koncentrálok; végül Arisztotelész erénytanából egészítem ki a fő témámat – az egyensúlyelvet – is megalapozó gondolatokat. Így, mintegy “csigavonalban” közelítek az elérendő kiindulóponthoz.

A szellem fenomenológiája lényegében a valóságelsajátítás szellemi-gondolati folyamatának megjelenítése, ami a puszta tárgyszerűtől (objektum) a társadalmilag elsajátított (objektiváció) felé mozog. Ennek a mozgásnak az elvont szubjektuma: a szellem, amely ezalatt a mozgás alatt “önmagánál maradó”, tehát a változással szembenálló, vagyis szubsztanciális (= maradandó). Pontosan ezt jelenti a hegeli “szubsztancia mint szubjektum”, illetve a szellem “önmagával való azonossága a máslétben” elve. A folyamat eredménye a társadalmi valóságelsajátítás különös objektivációs rendszere: a tudomány. A rendszer felépülése a szubjektum oldaláról önismereti folyamatként zajlik. Hegel szavaival: “[…] a szubsztancia lényegileg szubjektumnak mutatkozik. Azzal, hogy ezt tökéletesen megmutatta, a szellem azonosította létezését lényegével, tárgya magának, amint van, s a közvetlenségnek, valamint a tudás és az igazság szétválasztásának elvont eleme le van győzve. A lét abszolút módon közvetett; – szubsztanciális tartalom, amely éppoly közvetlenül az én tulajdona, személyes én jellegű, vagyis a fogalom. Ezzel zárul a szellem fenomenológiája. Amit benne készít magának a szellem, az a tudás eleme.” Ennek a folyamatnak a kivetítése a valóságra – ez a hegeli világkép tulajdonképpeni alapja. A kivetítés következménye, hogy a társadalmi objektivációs folyamat mint történelem mutatkozik meg. Végső soron pedig a teljes valóság a szellem “önkivetülési” folyamataként fenomenalizálódik. Hegel elegáns mondatainak hátterében ott a halvány keresztény reminiszcencia: “A szellem ereje csak akkora, mint ennek az erőnek a megnyilvánulása, mélysége csak olyan mély, mint amennyire erőkifejtésében kiterjedni és elveszni mer.” “Ez az önfeláldozás az a külsővé-válás, amelyben a szellem bemutatja szellemmé-levését a szabad esetleges történés formájában, magán kívül szemlélve tiszta személyes énjét mint az időt, s éppígy létét mint teret. Ez utóbbi levése a természet, az ő eleven közvetlen fejlődése; a természet a külsővé-vált szellem. […] Levésének másik oldala azonban a történelem, a tudó és magát közvetítő levés – az időben külsővé-váló szellem […]”

A hegeli eljárást nemcsak a teljességre való törekvés szempontjából tartom példaértékűnek, hanem azért is, mert Hegel tevékenységét a tudatosság rendkívül magas foka jellemzi. Munkájának hitelessége – meglátásom szerint – abban áll, hogy az elméletet a gyakorlattal szoros összefüggésben, alakulásában tárgyalta, és a valóságelsajátítást a maga “természetes folyamatába”, vagyis a társadalmi alany tárgyi környezetszabályozásába ágyazta. Ezt a megjelenítést nevezem szocio-kibernetikai valóságmodellnek.

“Az uralkodó gondolatok nem egyebek, mint az uralkodó anyagi viszonyok eszmei kifejezései, a gondolatként megfogalmazott uralkodó anyagi viszonyok.” “A tudat sohasem lehet más, mint a tudatos lét, az emberek léte pedig az ő tényleges életfolyamatuk.” “Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot” – írják a dialektikus materialisták. “A szilárd földkerekségen álló, minden természeti erőt be- és kilélegző valóságos, testi ember a maga valóságos, tárgyi lényegi erőit külsővé-idegenné válása által idegen tárgyakként tételezi […]

Csak azért teremt és tételez tárgyakat, mert tárgyak által van tételezve, mert eleitől fogva természet. A tételezés aktusában tehát nem esik ki “tiszta tevékenységéből” a tárgy valamely teremtésébe, hanem tárgyi terméke csak igazolja tárgyi tevékenységét, tevékenységét mint egy tárgyi természetes lényeg tevékenységét – hangsúlyozza a fiatal Marx saját, felettébb objektív (tárgyilagos) álláspontját. – Látjuk itt, hogy a végigvitt naturalizmus vagy humanizmus különbözik mind az idealizmustól, mind a materializmustól, és ugyanakkor kettőjüknek őket egyesítő igazsága […]

Az ember közvetlenül természeti lény. Mint természeti lény és mint eleven természeti lény egyrészt fel van ruházva természetes erőkkel, életerőkkel, tevékeny természeti lény; ezek az erők benne adottságokként és képességekként, ösztönökként egzisztálnak; másrészt […] ösztöneinek tárgyai rajta kívül, tőle független tárgyakként egzisztálnak, de a tárgyak az ő szükségletének tárgyai, lényegi erőinek tevékenykedéséhez és igazolásához nélkülözhetetlenek, lényegi tárgyak. Hogy az ember testi, természeti erejű, eleven, valóságos, érzéki, tárgyi lény, ez azt jelenti, hogy valóságos, érzéki tárgyakkal bír lényének, életnyilvánításának tárgyául, vagyis hogy csak valóságos, érzéki tárgyakon nyilváníthatja életét. Tárgyinak, természetesnek, érzékinek lenni és ugyanakkor tárggyal, természettel, érzékekkel magán kívül bírni egy harmadik számára: ez azonos. […]

Egy lény, amely a természetével nem rajta kívül bír, nem természetes lény, nem vesz részt a természet lényegében. Egy lény, amely nem bír rajta kívüli tárggyal, nem tárgyi lény. […] Egy nem tárgyi lény nem-lény, képtelen lény [Unwesen].”

A gondolatmenet érezhetően tendenciózus, de lényegi. Éppen azt akartam megmutatni, mennyire érzékenyen tapint rá Marx, a társadalmi valóságelsajátítás (szubjektiváció), természetes (objektív) alapjaira. A tőke filozófiai előtanulmányainak lezárásaként felfogható Grundrisse módszertani részében található aprólékos “termelés-fogyasztás” elemzés mutatja, hogy a rendkívüli módon gyakorlatorientált, “echte” társadalomfilozófus Marx, gazdaság-filozófiai alapvetésének kidolgozásakor voltaképpen a társadalom operacionális működésének kibernetikai alapfogalmait “tapogatja”. Az ő tisztán ontológiai megfogalmazásában, rögtön a mű elején rögzíti a szocio-kibernetikai alapparadigmát: “Vizsgálatunk tárgya mindenekelőtt az anyagi termelés. A társadalomban termelő egyének – ennélfogva az egyének társadalmilag meghatározott termelése természetesen a kiindulópont. […] Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén. [Kiem. – S. P.]”

Az eltárgyiasítás-elsajátítás folyamatot összefogó marxi kategória: az anyagi újratermelés (reprodukció), vagyis a tárgyi körülmények tevékeny alanyi átalakítása után, most a másik oldalról veszem szemügyre ugyanazt: az alanynak a természetes környezetéhez való tárgyilag (objektíve) meghatározott tevékeny alkalmazkodását.

Ahogyan a történelmi és dialektikus materializmus is megállapítja az alacsonyabb rendű természeti lények sajátosan szűkre szabott élettevékenységét, hasonlóképpen a humánetológia is az ember nembeliségének álláspontján van. Hangsúlyozza egyfelől az egyén testi-biológiai meghatározottságát, másfelől azonban – éspedig a modern rendszerelmélet talajáról – a szocio-kibernetikai paradigmát képviseli. A rendszerelméleti megközelítésben most – Gánti segítségével – az élet mint jelenség egyáltalában vett keletkezéséig megyek vissza, hogy alaposabban előkészítsem a használandó fogalmi apparátust. Gánti az élet princípiumát egy véges kritériumrendszerben foglalja össze, amely alapján az élő szervezetre a következő rendszertani meghatározás adható: olyan homeosztatikus, eredendően információvezérelt egységrendszer, amely a környezetével folytatott anyagcsere révén homomorf önreprodukcióra (= replikációra) képes.

Az élő szervezet tehát mindenekelőtt kibernetikus organizmus. “Az élő rendszerekben végbemenő folyamatoknak szabályozottaknak és vezérelteknek kell lenniök.” a) szabályozottság: “Az élő rendszerek belső környezetének fenntartása, vagyis a homeosztázis nem valósulhat meg másként, mint a külső környezetben bekövetkezett változások érzékelése és az azokra adott kompenzáló jellegű aktív válaszok révén.” A homeosztatikus szabályozás megvalósulásának szervezeti előfeltétele tehát az érzékenység (passzivitás) és tevékenység (aktivitás). Az élő rendszernek ehhez nyilvánvalóan olyan alrendszerrel kell rendelkeznie, amely a teljes környezetről együtt (a környezet egészéről, vagyis holisztikusan) hordoz a rendszer számára információkat. “Az élő rendszerekre az is jellemző, hogy az információtároló alrendszereikben levő információt leolvasni és hasznosítani, sőt, a szaporodás során az információkat átmásolni, azaz replikálni képesek. Nemcsak az információk tárolása jellemző az élőlényekre, hanem az információs műveletekre való képesség is.” b) vezéreltség: Az egyedi élőlény egyedi életét, fejlődésének egyirányú programját a szervezetet felépítő sejtek szinte mindegyikében megtalálható filogenetikus emlékanyag, a DNS irányítja. Ez a biológiai úton, de végeredményben vegyileg akkumulált évmilliós program a test életfolyamataként nyilvánul meg, ahogyan lassan “kisül”, és eközben az anyag különböző (fizikai, kémiai, biológiai, szocio-biológiai stb.) szinteken zajló lokális szerveződési folyamatain keresztül némileg megváltozott formában újratermeli önmagát. A morfogenezis (alaki-alkati fejlődés) generációkon keresztül megmaradó általános (= szubsztanciális) irányú – vagy, ha úgy tetszik, egymásra rétegződően, mintegy “vektoriálisan” összegeződő – meta-folyamata: a filogenezis, a törzsfejlődés. A törzsfejlődés elvont-általános mozgásformája: a biológiai evolúció. “Az önreprodukáló (autokatalitikus) körfolyamatrendszerek képezik tehát a valóságos élővilág növekedésének az alapját.”

A rendszer-etológiai vizsgálatok további következtetésekre adnak lehetőséget. “Egy önmagára visszacsatolt rendszer viselkedésének időbeli változásáról például jogos feltételezni, hogy meghatározott iránya van, hogy egyensúlyi állapotba kerülhet, nem lesz meglepő, ha szerveződési szinteket mutat. Valamint – és ez a legfontosabb – a klasszikus modell külső tényezője, a környezet jórészt belső ágenssé válik, amely maga is alanya ugyanannak az evolúciós folyamatnak.”

A modell a hegelivel rendszertanilag izomorf. – “Az evolúció iránya mindig egy magasan szervezett individualitással rendelkező, autonóm rendszer kialakulásának irányába tart, és ez az evolúció mindaddig folyik, amíg ez a legmagasabb organizációs szinten be nem következik.” A humánetológus Csányi szerint ez a magasabb szint az emberi történelem korai szakaszában megjelent egyedfeletti szociális szerveződéssel már eleve kialakult. Marx ugyanezt mondja. Erről az oldalról nézve tehát úgy látszik, hogy “az emberi csoport autonóm individuumként jelenik meg tervekkel, célokkal, saját identitással és gondolkodással, és ettől elválaszthatatlanul mindezen tulajdonságok belső differenciálódásával, tehát a csoporttagok egyéni szerepeivel, funkcióival, kooperáló akcióival, önálló, személyes gondolkodásával”. Továbbá – ahogyan ezt egyébként fejlődéslélektani vizsgálatok is alátámasztják – mivel “az ember” elsődlegesen a szociális szabályok mintájára képes elvont szabályokat létrehozni, nyilvánvalóan “az, amit elmének nevezünk, valójában nem individuális, hanem szociális konstrukció. Az érzések, jelenségek, események káoszából a szociális globális [filozófiai nyelven: az általános szubjektív – S. P.] reprezentációk konstruálnak valamilyen felfogható, ideig-óráig stabilis struktúrát. A globális reprezentáció mint rendszer hozza létre a jelentés jelenségét.” Ahogy Csányi írja, az emberi csoportlény minden lényeges organizációs paraméterében megfelel egy önálló, működőképes organizmus kritériumainak, tehát egy magas szintű biológiai lény. Ez a megállapítás pedig ismét a szocio-kibernetikához, az autonóm alrendszerekből álló élő szervezetek működésének elméletéhez vezet.

Vessünk egy pillantást a térképre: A szellemi szubsztancialitástól a tárgyi tevékenységen keresztül az anyagi alaphoz ereszkedtünk le; a tárgyi-természeti oldalról pedig az alany testi-biológiai természete irányában közelítettünk az egyensúlyi pont felé. A rendszer-etológia már újra az alany társadalmiságára mutat. Az intraperszonális mezővel homomorf interperszonális szférában, a lelki-tudati világban tett kitérővel érdemes bezárni a kört. (2. ábra)

A számkhya-yoga természetfilozófiai szemszöge más, mint a nyugati természettudományoké. “Míg a nyugati kultúra a Természet jelenségeit ősidőktől fogva önmagukban és egymás közti viszonyukban igyekezett megismerni és megmagyarázni – addig a yoga a jelenségeket egyedül a megismerő elme szempontjából kategorizálja és értékeli!” A számkhya-yoga – vagyis a számkhya-rendszerre támaszkodó és avval egybeolvadt yoga-filozófia – huszonöt “valóságot” ismer és különböztet meg. A yoga a valóságokat öt csoportra osztja fel:

a) anyagi elemek, vagy elvontan: a természeti anyag;

b) aktív és passzív képességek, amelyek a természeti anyagot feldolgozó élőlény sajátjai;

c) benyomás–egységek (impressziók), amelyek az elmebeli (elméleti) tevékenység feldolgozandó nyersanyagát alkotják;

d) és az elme tényezői, vagyis konkrétan a tárgyi környezete természetes anyagát társadalmilag feldolgozó alany (egyedileg mint egyén, általánosan mint társadalom).

Az emberre mint élőlényre vonatkozóan Kaczvinszky fel is rajzolja a kibernetikus organizmus rendszertani vázát, vagy, ahogyan ő nevezi, az alany “szubtilis testét”: 3. ábra.

A táblázat felső részén helyezkednek el az elme tényezői (értelem, karakter és operacionális tudat), amelyek Honti László intraperszonális elméletében a személyiség motivációs (tervező ill. cél-szerinti szabályozó), vezérlő (irányító ill. folyamat-szerinti szabályozó) és műveletvégző (végrehajtó ill. művelet-szerinti szabályozó) alrendszereit alkotják. Ezek a tényezők különösítik az ember világát. A táblázat alsó részének egyes szintjein az alsóbb rétegeket megszüntetve-megőrző ásvány-, növény- és állatvilág foglal helyet.

A Lélek, azaz az emberi lényeg fogalmát Kaczvinszky Marxhoz hasonlóan az egyénen túlra, az egyének interperszonális egységébe helyezi el. Sajátos szemszögéből kifolyólag, a rendszertani szempontból Lélek-Természet viszonyként megjelenített elvont szubjektum-objektum viszony mozgásformáját – Hegelhez hasonlóan – egy kozmikus, önmagába térő közvetítési folyamatként (objektiváló-szubjektiváló emanáció) ábrázolja. Saját szavaival: “Az egyéni megnyilvánulási tényezők minden megnyilvánulását örvények alkotják. Valamennyi funkciójukban tehát ugyanúgy a lélegzés öt fázisát ismerhetjük fel, mint magának a létnek, az életnek a körforgásában. […] E ciklikus változások […] jellemzők […] magára az egész Természetre is. A Természet is lélekzik. Lélegzése pedig a kozmosz ismételt újrakeletkezésében – örök elmúlásában és újjászületésében – nyer megnyilatkozást. A Lélek […] kiterjed […] és megteremti az anyagvilágot. […] Az anyagvilág, illetőleg a megnyilvánulások szüntelen egyensúlyra törekvése azonban oda vezet a Természetben, hogy – idők múltával – egykor beáll a teljes egyensúly állapota. […] Az egyetemes egyensúlyra-törekvés, a maga egészében, valamint minden legkisebb részletében: a ’Természet rendje’ [dharma]. […] Ez a Természet elnyugvásának, nem-létének szakasza [pralaya], melynek tartama már nem mérhető az idő mértékével, minthogy az idő éppen a megnyilvánulásoknak, a változásoknak a függvénye.” “Akkor a szemlélő [a Lélek – S. P.]: saját mivoltának az állapotában marad meg.” Ez az ún. “Lélek Csendje”!

Ahová filozófiatörténeti körutazásunk végén elérkeztünk, az éppen a keresett kiindulópont, a világnézeti egyensúlykeresés anticipált mozgató elve, az egyensúlytörvény. Az egyensúly elmélete ősi filozófiai gondolat, amely keleten inkább a természetfilozófiában, míg nyugaton inkább a társadalomfilozófiában került újra meg újra előtérbe. Egyik közismert nyugati filozófiatörténeti forrásunk pl. Arisztotelész, akinek közép-elmélete alkotja erénytanának módszertani magját.

Arisztotelész filozófiájának középponti fogalma: a cél. Nemcsak az onto-teologikus “mozdulatlan mozgató”, vagy a formateleologikus irány-elv (tehát a Metafizika pillérei), hanem már az etikai alapvetés is ezen a bázison épül fel. A Nikomakhoszi etika első két könyvét szokás frappánsan úgy összefoglalni, hogy “Arisztotelész szerint a mérték az érték, és az arány az erény”. Természetesen ő is a társadalmi gyakorlat irányában haladja meg az érték-etikai alapkoncepciót. A társadalom organizált tevékenységének alapmozzanata, vagyis a munkamegosztás az a vezérmotívum, aminek Arisztotelész a tisztán szellemi tevékenységet alárendeli. Nem véletlen, hogy vizsgálódásai a teljes társadalmi spektrumot, a szokás–erkölcstől (éthosz) a tudományon keresztül a művészetig és mesterségig (tekné), mai szóhasználattal: az etikától a technikáig átfogják. (4. ábra)

A társadalmi együttműködés interperszonális elve Arisztotelész számára a legfőbb társas erény: a barátság.

“Minden barátság a közösségben gyökerezik. (1161b) A barátság összes formáiban, amelyekben a két fél nem hasonlít egymáshoz, az arányosság hozza egyensúlyba és őrzi meg a barátságot. (1163b) A közmondás szerint: barátság = egyenlőség. Mindez persze elsősorban a jó emberek barátságára áll. (1157b) A becsületes emberek barátsága erkölcsös marad, s a társas együttélés által egyre erősebbé lesz. S így nyilván jobbakká is lesznek, tevékenységük és egymás folytonos figyelmeztetése által: mintegy lemintázzák magukban azt, amit egymásban kedvükre valónak látnak. (1172a)”

Ennek a filozófiának az axio-ontológiai gyökere az egyensúlyelvre alapozott mezon-elmélet: “Az erény tehát olyan lelki alkat, amely a hozzánk viszonyított középben áll. (1106b) Középhatár két rossz között, amelyek közül az egyik a túlzásból, a másik a hiányosságból ered […] Az erény a középet találja meg, és azt le is választja. Ezért lényegét és mibenlétét tekintve az erény közép, de abból a szempontból nézve, hogy mi a legjobb és a helyes, az erény a legfelső csúcs. (1107a) Ezért is olyan nehéz dolog erkölcsösnek lenni: nagy feladat mindenben a középet eltalálni; a kör középpontját sem tudja akárki eltalálni, hanem csak az, aki ért hozzá. (1109a) Néha el kell hajolnunk a túlzás vagy a hiányosság irányába, mert így találjuk majd el a legkönnyebben a középet és a helyes utat. (1109b)”

A gyakorlatra alapozott módszertani elvek ezek. Nemcsak az eszmei cél az, ami a munkát előrecsatolásszerűen mozgatja, motiválja; hanem a teendő maga is a megoldandó élethelyzetben fakad, és megfordítva: az élethelyzetek megoldhatóságának gyakorlati elveire támaszkodhat igazán a működőképes elmélet.

A filozófiai világkép, amely ezekre az alapokra építhető integratív jelleget kíván. Ahhoz, hogy a “kemény fizikai” tézisek és az “érzékeny társadalmi” (szocio-kibernetikai) rendszerelvek között észrevehetően felmutathatóvá váljon a járható ösvényt, a rendszerelmélet metodológiáját hívom segítségül.

(A tanulmány 2. részét következő számunkban közöljük.)