A hűség kalligráfiája
Nádler István képei a Mûcsarnokban

        Úgy írom e sorokat, hogy tudom, mire megjelennek, már rég más tárlatoknak adta át a helyét az a Nádler kiállítás, amely e pillanatban az idei nyári szezon fõ attrakciójának tûnik. Vagyis mire az olvasó kezébe kerül a véleményem róla, nyilván már csak az elmúlt hónapok egyik nagy élményének / elmulasztott lehetõségének számíthat majd (nem kívánt törlendõ). Sokan voltak természetesen olyanok, akik igyekeztek felhívni a figyelmet erre a nem mindennapi kiállításra. Szinte még meg sem érkeztem Budapestre, amikor az Új Mûvészet máris rám csöngetett, kérvén, hogy ha már írtam tavaly a Bak Imre életmû-bemutatóról, akkor legyek szíves az idén az iker-pár nem kevésbé érdemdús másik tagjáról is megemlékezni – mire föl nem csak igen-t mondtam, hanem úgy gondoltam, hogy Nádler stílusának általános ismeretében megtehetem azt, hogy a megírandó cikk címe is az iker-technikát kövesse: ha volt egyszer Hûség Geometriája, akkor legyen, mert oda kívánkozik utána, az Elkötelezettség vagy a Barátság Kalligráfiája is. Hogy mit értünk alatta, majd kiderül ez aztán menet közben.
        Mikor aztán beléptem a Mûcsarnok középsõ tengelyének az elsõ termébe, ahol a Nádler kiállítás – akárcsak egy falakat megremegtetõ hatalmas orgona-akkord – a fekete árnyalatokban gazdag és ünnepélyesen emelkedett tábláival elkezdõdött, akkor aztán mégiscsak elfelejtettem ezeket az elõregyártott címkéket. Egész egyszerûen néhány másodpercig semmi sem jutott az eszembe. Nem tudom, hogy a feuilleton rovatokat megtöltõ szak-író barátaim, illetve kritikus kollégáim mennyire érzékenyek a transzcendens tartományokra és a kis hazánk dimenzióival csak nehezen összeegyeztethetõ mélységekre és magasságokra, nevezzük így: megnyilatkozási méretekre, de nekem akkor elõször csak egy artikulátlan sóhaj tolult az ajkamra. Ajánlanám persze, hogy aki jelentõs mûvek elé lépve még soha nem érezte ilyen üdvözült-nyomorultan magát, az ne menjen mûvészeti írónak, mert nem annak való.
        Mennyire volt indokolt a megrendültségem? Meglehet, hogy van más iránya, sokkal finomabb dimenziója is a boldogságnak, mint amit most Nádler a falakra akasztott, például azok a kicsiny méretû Tanguy-, Miro-, és Klee-képek, amelyek tavaly nyáron voltak egy japán mûgyûjtõ jóvoltából a Szépmûvészetiben láthatók. De hogy pont egy magyar mûvész pont a magyar Mûcsarnok túlzóan öblös méreteihez (analóg a Parlament épülete) így fel tudjon nõni, és ezt úgy tegye, hogy közben baljával a Soulage-életmûvet, jobbjával Barnett Newmann monumentális képeit ragadja magával, igen, úgy ölelve a testéhez a nemzetközi avantgárd abszolút csúcsait jelentõ fejezeteket, mintha a Kárpátmedencében is ez a kontinentális léptekkel mért biztonság és nagyvonalúság lenne a legtermészetesebb dolog, hát ez sok egyéb téren ért csalódásért képes kárpótolni.
        Másrészt azonban már elsõ látásra is nyilvánvaló volt, hogy ezek a képek mégsem a francia vagy amerikai mûvészet termékei. Mert azonnal emlékezetünkbe idézik azt a tájat, ahol Nádler mûterme is van, Feketebács határát, azt a horizontot, amely fölött a Badacsony és a Szent-György-hegy bazaltoszlopai magasodnak, és ahol, akár csak egy selyem-öv fodrozódó fénye, megcsillan a láthatáron ama ezüstösen távoli víztükör is. Ahol szinte lélegzik, domborodik a hegyoldalak lankája, és sötétkék mélységekkel jelenti be magát vacsorára az este, és ahogy az éjfél közeledik, duplájára dagad éjszakánként a Balaton – igen, itt minden fekete, és a fonákján, teljesen titokban, a vászoncselédek sikolyára emlékeztetõen vakítóan fehér, miközben gerendákból épített terraszokhoz hasonlóan tagolódik a szántás, iszaposan síkos a rét, és a menydörgés is sokáig visszhangzik, s tõzegesen darabos. Ami pedig kicsillan e fekete tartományok mögül, arról meg nem lehet tudni, hogy lidércfény táncol-e ott, vagy csak a sûrû fû fölött guggoló mécsesek, esetleg bikák szemei leselkednek, keszegek, sügerek pikkelyei fénylenek, vagy – mert hiszen emberi települések között vagyunk – egyszerûen ablakok...
        Igen, a második pillanatban, ott, a Nádler-kiálltás küszöbén, amikor a lenyûgözést felváltotta az emelkedés érzése, talán a hazatérés öröme, akkor majdnem elkiáltottam magam, hogy lám-lám, végre megérkeztünk a tapolcai medencébe, itt vagyunk azoknál a fekete-ölû, fanyar vulkánoknál, ezeknél az emberi megnyilatkozásokat és kátrányként sûrû olajképeket öklendezõ gejzíreknél. Mert itt más dolgok képesek a nagyság és az ünnepélyesség érzetét felkelteni, mint az Alpoktól nyugatra, itt ez a kimért és súlyos dobütésekkel lépkedõ ritmus számíthat költészetnek, mert ez az igazi, és nem a napról-napra pasztörizált, meg újra felöntött és cukorral feljavított tejszínes joghurtocskák talmi világa, amiben egyébként naponta paskolunk. Nádler rátalált, visszatalált a szikár venyigékhez, s alattuk talajként a kemény bazaltsziklákhoz, úgy hogy már kiáltanám is, üdvözlésként, hogy Hahó, Pista, Hahó!
        Mondhatnám mindezt úgy is, kevésbé személyes hangon fogalmazva, és inkább elgondolkodva, mint spontán elragadtatottsággal felkiáltva, hogy: Lám-lám, a nem-ábrázoló mûvészet is lehet közéleti. Bizony, így igaz ez, közéleti. És nem csak azért, mert nincsen vegytiszta értelemben vett nonfiguratív festészet, hiszen még a kevésbé erõs mûvek is mindig megszólalnak és állásfoglalásra késztetnek valamiképpen, hanem azért is, mert annyira szuggesztíven "viselkednek" például éppen ezek a képek, és oly ismerõsen boronganak, dudorásznak, s társalognak, ahogy ott a falon megtámaszkodnak, igen, figurázzák azt, ami én vagyok, illetve te voltál, vagy õ lesz. E képek olyan dolgokra emlékeztetnek minket, amik fontosak voltak addig, amíg az életünk sikere, vagy a nagyobb dolgok, mint például az ország sorsa is fontosnak látszott, de amiket majdnem elfelejtettünk azóta, amióta a mindennapok foglyaként csak beletörõdünk abba, ami az egyedül lehetséges adottságnak látszik.
        Maradjunk még állva a bejáratnál. Mindjárt jobbra az ajtó mellett egy pult, s rajta az obligát vendégkönyv. Mivelhogy közéleti mûvészetnek tituláltam Nádler képeit, hát lássuk, hogy miként válaszol erre ama bizonyos "köz". Sok szép bejegyzés olvasható a vendégkönyvben, ismeretlen látogatók dicsérõ sorai, meg természetesen az elmaradhatatlan baráti gratulációk is. De szinte minden oldalon egy-egy hangos közbekiáltás is felsérti ezt a harmóniát, és ha durvább a fogalmazás, akkor majdnem hogy a papírt is. Ami bántó bennük, és majdnem hogy unikum számba megy (mert ezzel aztán tényleg ritkán találkozunk, ha a világ nagy múzeumainak a vendégkönyveiben lapozgatunk), az a hangvétel érces öblössége, a hivalkodó magabiztosság, ami azt jelzi, hogy aki itt megszólalt, az fölöslegesnek tartja kijárni az iskoláit. Majdnem hálásan nyugtázom: A közélettel is kapcsolatba hozható mûvészet – mint amilyen Nádleré is – lám, próbára teszi a világképpel és a kulturális értékekkel kapcsolatos öntudatot. A vendégkönyv pedig olyan mérleg, amire – ha tudnak róla, ha nem – a saját büszkeségük és értékszemléletük tartalmát teszik oda megmérettetésre a látogatók.
        Vannak persze olyan bejegyzések is, amiknek csak találgathatjuk a tartalmát. Például egy hosszabb japán szövegre leltem, és elgondolkodtam azon, hogy mire lehet büszke egy japán látogató, ha váratlanul olyan képekkel találkozik, amilyeneket Nádler állított ki most. Talán arra, hogy a kalligrafikus mûvészet, a Keletnek ez több ezer éves kulturális öröksége, íme, a Kárpátmedencében sem egészen ismeretlen, idõnként úgy tûnik, mintha otthon lenne itt, lehet, hogy egyenesen õshonos? Ez a bejegyzés maga is kalligrafikus jegyekkel lett beírva a vendégkönyvbe, és azt a benyomást keltette, hogy a japán vendég golyóstollal odavetett finom mívû hurkai és egymást keresztezõ vonaljai kicsiben ismételték meg azt, amit Nádler képei hatalmas ecsetvonásokkal, mondhatnám a Balaton tükrén kanyargó hajók nyomvonalának a méretére emlékeztetõ széles mozdulatokkal örökítettek meg a vásznakon. Mennyire tud maga Nádler errõl a rokonságról – ha egyáltalán rokonságról van szó?
        Emlékszem, a hatvanas évek második felében Nádler azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az elsõk között volt, akik az akkor magára találó amerikai avantgárd eredményeibõl igyekeztek meríteni. Amit talált, azt azonban inkább sorolhattuk oda az orosz avantgárd tradícióihoz, mert hiszen az orosz származású Kruschenik ornamentális pántlikákra emlékeztetõ színes vásznai szolgáltak ösztönzésül ahhoz, hogy Nádler meg a magyar népmûvészet sújtásos-zsínóros motívumait dolgozza fel a képein. Azóta is ezt a Keletrõl Nyugatra és onnan vissza Keletre tekintõ összegezõ módszer ismerhetõ fel a képein. Az absztrakt geometrizálást elõször a zenei inspirációk spontán lüktetésével tette oldottabbá, a nyolcvanas évek eleje óta pedig sokáig, mintegy másfél évtizedig szinte monomániás következetességgel ismételt egyetlen motívumot, Málevics híres fekete négyzetének szabad formákká, lendületes színfoltokká feloldott változatait. Ez a kézírást utánzó, a jegyzetelés ritmusát eltúlzó és felnagyító ecsetjárás vezette el õt a kalligráfiák közelébe. Noha meg kell mondanom, hogy egyúttal a környezõ természet képei is ezen az ajtón át tértek vissza a képeibe. Mert a kéz gesztusainak a spontenaitása úgy látszik utat engedett annak is, hogy a növényi vegetáció és a geológiai alakzatok ismerõs képei öltsenek testet ezekben a látszólag szabad formákban.
        Amikor tehát Nádler egyetlen hosszan tartó és merészen hajladozó ecsetvonással segíti elõre a sárga vagy a vörös szín haladását a fénylõen lazúros vagy iszaposan sûrû alapozáson, akkor egyúttal a fûz és a mogyoró vesszõinek is utat enged, hadd szólaljanak meg azok is. És ugyanígy, szinte halljuk a fagyal-bokrok sikongó zizegését, vagy a diófák ágainak a ropogó-recsegõ merülését, ha engedünk a szélesebb ecsetvonásokkal felhordott színfoltok hallucinatív erejének. Nádler tájai éppen ez okból persze aligha rokoníthatók a magyar festészet múltjának a legjobb tájaival, például Szinyei, Mednyánszky vagy Csontváry, esetleg Rippl vásznaival. Nem a személyes hangulat vagy a csapongó fantázia víziói, hanem a természet organizmusainak a belsõ tartományaiban átélt, és onnan újra kivetített színek és formák együttesei ezek, amelyek – úgy tetszik – sokkal személytelenebbül formálódnak, mert a növényi és állati vegetáció, vagy a geológiai alakzatok titkos, többnyire láthatatlanul maradt erõinek engedelmeskednek. De mégis hazai tájak valamiképpen – és ezért aztán például Weöres mágikus fényû természet-idézõ rigmusait juttatják az eszünkbe: ...izzik a galagonya..., szél szalad ide-oda... Vagy ha a legújabb, fekete festékbe merített képeire tekintünk, akkor meg egy másik Weöres lelemény sorait halljuk az ajtón kopogni: Egy hegy megy...
        Ezek a hegynyi méretû és súlyú vásznak valahol, a lelkük mélyén visszakapják értelmesen tagolt és poetikus szépségû beszédképességüket, és – hála a Mûcsarnokban rendezett kiállítás akusztikai installációjának, ami (nyilván Nádler instrukcióit követve) ugyancsak a hegyek felé mutató asszociációk irányába mutatott – monumentalitásuk, komor benyomást keltõ külsõ megjelenésük dacára is képesek arra, hogy zenei asszociációkat is keltsenek, a tibeti kolostor-szertartások mély regiszterekben zengõ zsolozsmáira emlékeztessenek. Nádler pesze nem túrista, nála az ilyen akusztikai hátterek sem úti élményeket vagy Baedeker-oldalakat közvetítõ illusztratív elemek. Inkább érezzük úgy, hogy a föld gyomrából érkezõ hangokról van szó, amelyek néha a festményeken is testet öltenek. Mintha ezek az üzenetek képesek lennének arra, hogy titkos csatornák segítségével a kontinensek között közlekedjenek, s adott alkalommal itt-is, ott-is felszínre törjenek. Ha közelebb léptünk az utolsó években festett képekhez, akkor láthattuk, hogy azok olyan címeket kaptak, amik meditációra és a barátokkal való társalgás szertartásaira utalnak. Kútak mélységeit idézõ beszélyek ezek, melyeket a mûvész szélesen hömpölygõ írásjelekkel rögzített. Nádler, úgy látszik, ott, a tapolcai medencében rátalált arra a barlangrendszerre vagy geológiai rétegre, amely "vezeti a hangot", és e csatornák segtségével kommunikál most New York felhõkarcolói és a Himalája hegyrendszere között.
        Idáig próbáltam követni a japán kiállításlátogató gondolatait, de itt leteszem a pennát. Inkább egy másik fonalat követve arra emlékeztetnék, hogy Karátson Gábor egyik írásában megpendítette azt a gondolatot, hogy Árpád vezér óta Csontváry volt a legnagyobb hongyarapítónk, mert hiszen az országhoz "csatolta" a szentföld egyes tartományait, valamint a libanoni cédruserdõket. Nádler nem földrajzi értelemben folytatja ezt a hongyarapítást, hanem a kultúrának azokban a tartományaiban, amelyek a közvetlen környezetünkben is feltalálhatók, de amik messzire elágaznak, mondhatnám, hogy a nemzetek fölött lombosodó fák koronáiba vezetnek, és ezért soha nem lehetnek kizárólag csak a mienk.
        Maradna még a kérdés, hogy a képei mihez hûségesek? Az avantgárdhoz? A posztmodern kísérletekhez? Vagy inkább ahhoz a tradícióhoz, ami ezen a tájon Berzsenyi ódáiban szólalt meg eddig a legsikeresebben? Az óda nem rossz megjelölés, ha tájékozódás irányát keressük, s föntebb már leírtam azt a szót is, hogy zsoltár, zsolozsma. Ám ezek a fogalmak rögtön azt is jelzik, hogy Nádler kinõtte azokat a kategóriákat, amik a rutinos besorolás közben a kezünk ügyébe esnek. Igaz ugyan, hogy ebben a mûvészeti piac nélküli országban él, ahol a kortárs mûvészet leginkább még a hivatalok ügye, meg egy szûk baráti kör csodálatának a tárgya, de azon túl a kutyának sem kell, mégis, e mostoha helyzet ellenére is Nádler, és "ikertestvére" Bak is azon nagyon kevesek közé tartoznak, akiknek nincs más dolguk a világon, mint hogy fessenek. És mivel Nádler is úgy fest, hogy csak féllábbal foglal le magának egy helyet a nagyvilágban, mert a másik lábával itt maradt Feketebácson és Budapesten, hát tovább fejlõdhetett abban az irányban, amit negyven évvel ezelõtt elkezdett. Másutt, ahol sokkal árnyaltabb és kiterjedtebb mûvészeti élet van, már rég továbblépett a közélet – sajnos így látjuk: – a semmi fele.
        Hogy ez a kivételes pálya milyen értékek megvalósulását teszi lehetõvé, annak megítélése még korai lenne – könnyen lehet, hogy ötven vagy száz évet kell még várnunk a válaszra. Biztos viszont az, hogy e mûvekben szokatlan értékek vannak jelen. A képek olyan dimenziók és komplexitások felé fejlõdnek, amiknek a kiérlelésére az avantgárd gyorsan továbbpörgõ és önmagát is felemésztõ központjainak nem volt ideje.