Umberto Eco a tükörben

Umberto Eco: Kant és a kacsacsõrû emlõs.
Fordította Gál Judit. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1999. 686 oldal. 2500,– Ft.

        Ez a több mint hatszáz oldalas esszégyûjtemény olyan, mint egy bõségszaru. Elképesztõ gazdagságban árad lapjairól a nyelvrõl, az észlelésrõl vagy a jelekrõl és fogalmakról született elképzelések sokasága, miközben karneváli menethez hasonló tarkasággal vonulnak fel a szemiotika (általános jel-tan) és a vele társult tudományágak tételeit szemléletessé tevõ valaha is használt, vagy újonnan alkotott példák ("...ha egyszer, amint beszélik, véget ért a «nagy elbeszélések» kora, célszerû példamesékben fogalmaznunk..."1 – írja Eco az elõszóban).
        Sok mindenrõl esik szó, például a Szaturnusz gyûrûjérõl, Nixon elnökrõl és Hannibálról, Picasso Avignoni kisasszonyok címû képérõl, meg a betlehemi gyermekgyilkosságról, de még arról a csimpánzról is, akire Ophélia szerepét osztotta ki egy rendezõ. A könyv roppant méretû forgószínpadhoz hasonlít, amelynek a mûködtetése során, úgy érezzük, hogy majdnem csak merõ kedvtelésbõl, Eco a logika és a nyelvészet horizontján feltûnõ legkülönbözõbb szerzõket, mûveket, szellemi áramlatokat és ízléskorszakokat idézi meg a hozzájuk tartozó rekvizitekkel együtt. Tanácsosabbnak is látszik, ha annak az olvasónak a helyzetében maradunk, aki élvezettel fogadja mind ezt az irigylésre méltó hatalmat és tudást, és boldogan követi a szerzõt lehetetlent nem ismerõ kalandozásai során. Közben pedig arra gondolunk, hogy íme, a regényíró és a filológus Eco végre megtalálta azt a mûfajt, amelyben maradéktalanul kifejezésre juttathatja és bravúrosan egyesítheti tehetségének mindkét oldalát, mert noha szemiotikai vonatkozású esszéket ír, ezek a tanulmányok mégis inkább Odüsszeusz vadregényes bolyongásaira emlékeztetõ fûzérré állnak össze e könyvben. A fantázia parttalan áradása párosul itt a tudományok egzaktságával – gondolnánk.
        Ami a szaktudományos igényt illeti, Eco több helyütt is fölemlíti, hogy e kötetben sok tekintetben a hatvanas években lefektetett szemiotikai téziseinek a revízióját kell látnunk ("...köszönetet mondok mindazoknak, akik felráztak néhány dogmatikus álmomból."2). Vajon rendelkezem-e azzal a kompetenciával, hogy rátaláljak ezekre a fontos részletekre, és ha igen, többre legyek-e képes, mint hogy olvasás közben egyetértõen bólogassak? Amikor még bölcsész hallgató voltam, és aztán késõbb, mint gyakorló mûvészettörténész, hozzám is eljutott néhány foszlány a szemiotika nagy tekintélyû téziseibõl, meg az ezekbõl a "dogmákból" való ébredést övezõ vitákból. De utólag sem tekinthetem az úgynevezett tájékozottságomat többnek, mint sejtések láncolatának. Sok mindenbe beleolvastam, és elõbb-utóbb gyanítani kezdtem, hogy a szemiotika a második világháborút követõ évtizedekben tetõzõ virágkora után, úgy látszik, nehezebb helyzetbe került. Akár egy hervadó szépasszony, akit az a veszély fenyeget, hogy kimegy a divatból, szerényebb lett valamennyivel, miközben néhány korszerûbbnek és komplexebbnek tûnõ rokon diszciplína, – közéjük tartozott például a strukturalista nyelvészet a belõle kiágazott generatív nyelvészettel, aztán a pszicholinguisztika, a kognitív tudomány, valamint a dekonstruktív filozófiából érkezõ és néha a linguisztikát is átszínezõ áramlatok – egyre többet hallattak magukról.
        Errõl az átrendezõdésrõl azonban – ha kíváncsi lennék most a részletekre is – Eco tanulmánykötetében nem találnék semmilyen áttekintést, vagy összefüggõ képre törekvõ beszámolót. Igaz, maga a szerzõ sem ígér hasonlót. Az elõszóban úgy nyilatkozik, hogy eredetileg az 1975-ben megjelentetett Trattato di semiotica generale címû munkájának a második részét szerette volna ez alkalommal megírni, de a közben eltelt idõ alatt annyira kiszélesedtek a szemiotikai kutatások, és annyi minden megváltozott a kutatók asztalán (és talán Eco saját elképzeléseinek a rendszerében is), hogy ma már lehetetlen lenne – ahogy fogalmaz – a szemiotika Versailles-ját megtervezni. Csupán a függõben maradt alapfogalmakat illetõen igyekszik most az adósságait törleszteni.
        Az alapfogalmak azonban egyúttal szemiotika-történeti fogalmak is, és valószínûleg ezért lehet az a banyomásunk, hogy a könyv túlnyomó részét visszatekintõ jellegû elmélkedések foglalják el. A tanulmányfûzér fõ tartópilléreiként néhány majdnem, hogy tradicionálisnak mondható kérdéskör vagy tekintély szolgál: a létrõl szóló filozófiatörténeti adalékok újraolvasása a görögöktõl Heideggerig, a séma, a Ground és a kognitív típusok néven ismert szemiotikai fogalmak történetének az áttekintése Kant transzcendentális filozófiájától Peirce kutatásain át a kognitív tudományig, egy, a jelek felismerése és az értelmezése köré csoportosuló vizsgálódásokat tartalmazó, több részre tagozódó és nagyon gazdagnak tûnõ elemzés, amely talán a könyv legértékesebb része, majd pedig ezt tovább fûzve egy kísérlet, melynek során Eco megpróbálja, hogy a tükörbõl, amit õ a primer észlelés egyik "protézisének" nevez, meglepõ következtetésekre jutó szemiotikai összefüggéseket fedezzen fel, s ezekre egy ugyancsak nagyon egyéni média-tant alapozzon.
        A függelék megint a klasszikusokkal foglalkozik: a denotáció történetére visszatekintve Eco Arisztotelésztõl Boëthiuson és Aquinói Tamáson át Baconig, Ockhamig, Hobbesig és Millig jutva egy olyan filológia terülj asztalkámat varázsol elénk, hogy az párját ritkítja. Záradékul aztán beemel még a kötetbe egy megsemmisítõ Croce kritikát is (Croce ugyan nem nagyon foglalkozott nyelvészettel, de volt olyan meggondolaltlan, hogy írt egy esztétikát). Ez az utolsó cikk felér egy földcsuszamlással – utána már csak a bõséges jegyzetanyagnak és a névmutatónak nõhet némi fû. Mivel Eco apró sztorik tucatjaira fûzi a mondandóját, és a különbözõ elõzményekhez kapcsolódó termilógiát használnak, nem ártott volna, ha a kötethez egy szakmutatót és egy kislexikont is csatoltak volna a szerkesztõk.
        Az egész könyvet hallatlan szabadság és nagyvonalúság levegõje lengi át, érezzük, hogy Eco az elmúlt évtizedek alatt felgyûlt emlékei elõtt húzta fel a zsilipeket, és noha bõségesen használja a közben összegyûlt cédulaanyagát is, impulzív közlésvágya néha tovasodorja az ilyen papírhegyeket. Ha pedig írás közben mégis volt is valami vezérlõ fonala, amihez hû maradt, akkor az csak az lehetett, amit már a bevezetõben is ott olvashatunk: – "mindvégig egy (a filológiában) gyakran mellõzött szereplõre, a józan észre osztottam a fõszerepet".3
*
        Éppen e ponton, a józan ésszel összefüggésben lenne mégis egy részletkérdést (a már említett "média-tant") illetõ kritikai élû közbevetésem, aminek azért merek hangot adni, mert szûkebb szakmámat, a vizuális közlés és a vele kapcsolatos jelentésvilág kérdéseit is érinti. Umberto Eco, ez a szinte felülmúlhatatlan felkészültségû szerzõ ugyanis a könyv Még egyszer a tükrökrõl címû fejezetében bejelenti, hogy a józan eszére hallgatva felfedezett valamit, amit – szerinte – Lucretiustól Kantig (és akkor már legyünk pontosak, és tegyük hozzá a folytatást is: Wittgensteintõl Stephen Hawkinsig) még senki sem vett eddig észre, nevezetesen, hogy a tükörben nem cserélõdik fel úgy a jobb és a bal oldal, ahogy azt az "optikában megrögzült ötlet"4 tanítja. Hanem?
        "A tükörben a jobb kezünket a jobb oldalon, a balt pedig bal felõl látjuk."5 – szögezi le kiinduló pontként. Ám ebbõl az önmagában még evidens megfigyelésbõl kiindulva nem sokkal késõbb már (hogy megmagyarázza, miért beszélnek a lexikoncímszavak mégis a jobb és bal oldal cseréjérõl) a következõ vélekedéshez jut el: – "Egyszerûen arról van szó, hogy beleképzeljük magunkat annak a helyébe, akit a tükörben látunk, vagy egy velünk szemben álló másik személynek gondoljuk, ezért lepõdünk meg, hogy (a tükörben) a jobb csuklóján hordja az óráját... Csakhogy nem vagyunk azonosak a tükörben lévõ virtuális személlyel. Ha sikerül megállnunk, hogy ne «lépjünk be» a tükörbe, máris megszabadulunk ettõl az illúziótól..." – S néhány sorral késõbb: – "Csak az emberek jobb és bal oldala cserélõdik fel, a tükörképeké nem, s pusztán amiatt látjuk ilyennek a tükörképet is (ha egy másik embernek tekintjük), mert öröktõl fogva a velünk szemben álló ember hozzánk képesti tengelyes tükrösségéhez szoktunk hozzá..."6
        Nem árt, ha a fenti bekezdés sorait még egyszer elolvassuk, hogy megbizonyosodjunk afelõl, hogy nem a mi hibánkból történt, ha nem voltunk képesek teljesen megérteni ezt a szöveget. Ami pedig az utolsó mondatban foglaltakat illeti, a valóságban inkább fordítva áll a dolog: a tükrözés folyamán csakis a tükörkép jobb és bal irányultsága cserélõdik fel, maga a tükörben álló ember viszont nem úgy jelenik meg ott, mintha 180 fokos fordulat megtétele után lépett volna a tükörbe – ezt egyébként mintha még Eco maga is így gondolta volna a tõle vett legelsõ idézetében. Ha megpróbálunk rendet tenni az ellentmondó kijelentései között, akkor gyorsan rájöhetünk, hogy mi a zavar oka: Eco permanensen összekever két dolgot, nevezetesen: a tükrözés jelenségét, és a (térbeli testek) tengely körüli elforgatását. Hogy lennének ezek a dolgok inkább a helyükön?
        A tükrözés folyamán olyan egyenes állású virtuális kép jelenik meg a tükörben, amelynek a részletein a jobb- és bal oldalra utaló jegyek fonákul, egymással fölcserélõdve láthatók. A tükörkép e miatt a (topológiai értelemben vett) fordított helyzete miatt – bárhogyan is forgatjuk – soha nem hozható fedésbe az eredeti képpel. Ez a tükrözés lényege. Világos, hogy ez a definíció nem arról szól, hogy a jobb és bal oldalak globális felcserélését tekintjük tükrözésnek, ahogy azt Eco az "optika ötleteirõl" szólva elhamarkodottan a nyakunkba varrja, hanem csak annyit mond, hogy a jobb kezünk balnak látszik a tükörben, a bal kezünk pedig úgy jelenik meg ott, mint egy virtuális jobb kéz. (További példa: Ha egy jobb kézre való kesztyû helyett egy virtuális balkezeset látunk a tükörben, az nem azonos azzal, mintha egymás közt cserélõdtek volna fel az esetleg párosan meglévõ kesztyûink.)
        Továbbá: bárhogy is szeretné elhitetni velünk, még sincs igaza Ecónak, ha azt állítja, hogy a tükör elõtt állva "meglepõdünk", mert egy õsi beidegzés áldozatai vagyunk, és azt hisszük, hogy szemben áll velünk valaki. Ilyesmi csak akkor fordulhat elõ, ha valaki elõször kerül szembe a tükörrel, egyébként azonban egészen jól eligazodunk a tükörkép nyújtotta látványon, amely egyáltalán nem olyan paradox, mint ahogyan azt Eco – talán a pszicholinguisztika mélyenszántó analíziseitõl megihletve – elhitetni szeretné. Biztos vagyok például benne, hogy bejárhatnánk az egész Földgolyót, még sem találkozhatnánk olyan emberrel, aki reggelente, ha a hálószobatükre elé lép, egy vele szembeforduló idegennel vélne találkozni. Ugyanúgy valószínûtlen, hogy ez az ember arra gondoljon, hogy a tükörben ugyan önmagát látja, de nem az úgynevezett tükrös megfordítás szabályai szerint, hanem ténylegesen szembefordulva.
        És ezzel tulajdonképpen már a második esetnél tartunk, a térbeli testek tengelyes elfordulásánál.A tengely körüli elfordulás nem virtuális, hanem valóságos képet eredményez, mert az egész alakhoz mért jobb- és bal oldali viszonylatai a régiben maradnak, hiszen csak annyi történt, hogy ezek az idomok a gazdájukkal együtt mindenestül oldalra vagy egészen szembefordultak. A tengelyes elfordításhoz természetesen nincs is szükség semmilyen tükörre, megy az magától is. Nehéz megérteni, hogy miért gondolja Eco, hogy ha az emberek a saját tükörképük elõtt állnak, (és történetesen nem egy idegent vélnek a szobájukba lépni) akkor egy ilyen tengely körül megfordult önmaguknak képzelnék el a tükörben megjelenõ alakot, és még inkább kétlem, hogy azért tennék ezt, mert "öröktõl fogva a velünk szemben álló ember hozzánk képesti tengelyes tükrösségéhez szoktunk hozzá".7
        Végül pedig, hogy ne feledkezzünk meg egy egészen speciális esetrõl sem, a szárnyas tükrökre emlékeztetnék. Ha elég ügyes szögben állítottuk be a tükör szárnyait, akkor valóban elõfordulhat az, hogy egyszerre látjuk magunkat tükrözõdni is, meg tengelyesen elfordulni is. Ilyenkor néha még az is elõfordulhat, hogy a többszörös tükrözõdés után úgy látjuk magunkat – például féloldalból – a tükörben, hogy a tükörképünk nem is néz szembe velünk. Vagyis mintha a tükörben nem is a saját magunkról lenne szó. Késõbb még látni fogjuk, hogy Eco gondolt a szárnyas tükörre is.
        Elképzelhetõ lenne persze az is, hogy csupán a szerzõ pongyola fogalmazásmódja, vagy a fordító felületessége a ludas abban, hogy ennyi hibát találunk a szövegben, de ha a kérdéses néhány oldalt figyelmesen végigolvassuk, akkor megbizonyosodhatunk felõle, hogy nem ez történt, hanem arról lehetne inkább szó, hogy Eco – noha mindjárt a fejezet bevezetõ soraiban idézi (talán egy lexikonból) az optikai tükrözés szabatosan megfogalmazott szabályait – úgy látszik, egyszerûen nem érti õket. Mi több, még meg is toldja a szerencsétlen érvelését azzal, hogy az "egy ponton át egymást keresztezõ" fénysugarakkal történõ vetítést is felhozza példának arra, hogy bebizonyítsa, hogy végre ez lenne az az eset, amikor – ahogy õ gondolja: a sugarak keresztezõdése miatt – csakugyan tükrösen cserélõdik fel az ember jobb és bal oldala.8 Amirõl viszont itt beszél, az a camera obscura mûködési elve, illetve az optikai lencse segítségével történt képalkotás esete, és ezeket mindnyájan jól ismerjük. Ilyenkor csak fejreáll a kép, de eközben "valós" marad. Vagyis ez esetben sem keletkezik tükörkép: a jobb- és baloldali vonatkozások a képen belül egyáltalán nem cserélõdnek fel.
*
        Mindaz, amit eddig elmondtam, természetesen egy gimnáziumi fizika-óra anyaga is lehetne, úgy hogy lépjünk túl rajta végre. Ami valóban érdekelhet minket, az ugyanis inkább az lehetne, hogy miképpen vezethet innen út arrafelé, amerre a szemiotika tájain való kalandozások birodalmát sejtjük, s ahol vélhetõleg Eco tulajdonképpeni mondanivalójával is találkozhatunk.
        A következõkre gyanakszom: Tényleg az a helyzet, hogy az európai nyelveken nehéz egy rövid definíció keretében különbséget tenni a között, hogy a tükörben látott alakzat jobb és bal oldalának a komplett fölcserélésérõl beszélek-e, vagy pedig csak az ugyanezen alak egyes idomain megfigyelhetõ jobb-, illetve baloldali jegyek cseréjére gondolok. Eco impulzív módon reagált erre a pontatlanságra, és kihasználva a helyzeti elõnyét – egészen úgy, mintha csak egy olasz operanyitányról lenne szó – azonnal megfújta a gyõzelmi trombitákat. A tükörkép, noha paradox jelenség, mégis páratlanul valósághû a maga nemében – körülbelül így szól az üzenet. Ha egyszer megfejtettük a titkát, és tudjuk, hogy tükörrel állunk szemben (illetve, ha "introjektáltuk a fényvisszaverõdéssel kapcsolatos interakció szabályait" fogalmazza Eco), akkor "...a tükör igazat mond. A tükör nem «tolmácsol», nem interpretál, hanem rögzíti azt, ami elé kerül, úgy, ahogyan elé kerül. Ezért ugyanúgy hiszünk a tükörben, ahogyan rendes körülmények között hiszünk a saját érzékszerveinknek. Megbízunk a tükörben..."9
        Tekintsünk el most attól, nem sokkal korábban még ingatag volt ez a bizalom, hiszen problémáink voltak ama "hosszú idõk óta belénk idegzõdött velünk szemben álló másik ember" miatt. Ne akadékoskodjunk, hanem inkább arra keressünk választ, hogy mihez kezd Eco az így felértékelt és bizalmasává fogadott tükörképpel?
        Mivel a tükör a valósággal ekvivalens képet adó és ezért messzemenõen megbízható berendezés, Eco a tükröt is besorolhatja azok közé az eszközeink közé, amelyeket "protézisnek" nevez, azaz olyan szerepet kölcsönözhet neki, mintha egy segédszervünkrõl lenne szó. Arról beszél, hogy a tükröt tulajdonképpen annyira az érzékszerveinkhez hasonlóan szoktuk használni, mint a szemüvegünket, a távcsövet vagy a periszkópot. Olyan szervünkké vált a tükör, mintha például a mutatóujjunk hegyén is lenne egy harmadik szemünk, amivel aztán mindenhová betekinthetünk. A tükröt, ezt az extraponált harmadik szemünket akár szembe is fordíthatjuk önmagunkkal: "...általa olyan helyekre nézhetünk, ahová a szemünk nem ér el: megnézhetjük az arcunkat, sõt a szemünket is, láthatjuk, mi történik a hátunk mögött... Minden egyéb protézis, mivel bizonyos fokig elszigeteli egymástól a szerveket... becsaphatja észleleteinket... A tükörrõl ezzel szemben biztosra vehetjük, hogy úgy mutatja a dolgokat, ahogyan vannak..." És valamivel, késõbb: "... a tükörben az ingermezõ pontos másodlatát (sic) látjuk." Amibõl következtetve Eco megkockáztatja még azt az állítást is, hogy a tükörkép az "elménken kívüli egyetlen ikon, amelyrõl valós tapasztalattal bírunk."10
        Eco hangsúlyozza, hogy a tükörkép nemcsak minden kompomisszum nélkül valósághû, hanem ezen kívül nagyon visszafogott instrument is, mert csak az észleléshez szükséges ingereket közvetíti. A tükör nem pótlása a látványnak, hanem egyszerûen része annak, hiszen valódi (?) képet nyújt. Nem redukálja vagy tömöríti a vizuálisan észlelhetõ dolgokat, és ebbõl kifolyólag nincs is abban a helyzetben sem, hogy értelmezhesse a (tükör) képet. Ezért aztán a tükörkép nem is jel, hanem valami más, valami nagyon esetleges és mégis komplex dolog. (Én esetleg azt mondanám rá, hogy aktualitás.) Eco megállapítja róla, hogy "A tükörképnek nincs indexértéke. Nem mutatója a ténynek, hogy a tükör elõtt állunk... nem mutatója annak, hogy mondjuk egy folt van az orrunkon, hiszen a tükör protézis, ezért úgy látjuk a foltot, ahogyan például a kezünkön láthatnánk, ha ott volna..."11
        Még egy rövid idézet: "...a tükör õsidõk óta tartó bûvöletébõl születik meg az elképzelés arról a tudásról, amelyben a dolgok és az intellektus tökéletes egyezése (tükrözõdése) valósul meg. Ebbõl születik az index gondolata, amely azt mondja: «ez», «itt», s rám mutat, aki magamat nézem abban a pillanatban, amikor magamat nézem (sic). Ebbõl születik egy olyan jelrõl szóló elgondolás, amelynek nincsen jelentése, hanem közvetlenül utal referensére: a tükörkép valóban az «abszolút tulajdonnév» példája, valóban minden deszignáció legszigorúbbját valósítja meg, ellenáll minden kontrafaktuálisnak,.."12 stb. Belekapaszkodhatnék most abba, hogy Eco hol index-szerepet ad a tükörnek, hol pedig nem, attól függõen, hogy a tükörképnek a valósággal egyenrangú megbízhatósága, vagy pedig inkább a valóságra nyomatékosan rámutató, azaz deszignáló funkciója tûnik a fontosabbnak a számára. Ez a következetlenség azonban lehet apró egyeztetési hiba is.
        Ennél sokkal fontosabb, hogy azzal a feltevéssel kapcsolatban, ami szerint a tükör õsidõk óta "bûvöli" és szebbre-jobbra tanítgatja a tudatot, egy kardinális fontosságú fenntartást hozhatnánk fel, jelesen a következõt: Az ókor és a középkor századaiban, így például még az igen fejlett civilizációjú és rafinált szokásokat bevezetõ hellénizmusban is az volt a helyzet, hogy nem rendelkezett még az emberiség a mai értelemben vett tükörrel. Az üveget csak fújták, de nem húzták és nem hengerelték. Elõször csak a reneszánsz közeledtével terjedtek el fokozatosan a ma is ismert, s pontosabb képet adó foncsorozott üvegtükrök, és csupán a barokkban váltak hozzáférhetõvé a tábla nagyságú és "élményszerû" képpel szolgáló csiszolt tükörüvegek és falitükrök is (v.ö. versailles-i tükörterem). Körülbelül ettõl idõtõl eredeztethetjük a tükör határtalan megjelenítõerejét övezõ mítoszokat is, azt a tényleg bûvöletes, még a folklórt is átitató mesés csodálatot, amihez a fenti himnikus soraival Eco is csatlakozik.
        Azokban a valóban régi idõkben viszont, amikor kialakult az árnyaltabb gondolkodás és az intellektuális tartalmakat hordozó beszéd, és még azután is nagyon sokáig, csak tenyérnyi nagyságú, csillogóan felfényezett ezüstlapokat használhattak tükörnek azok, akik ezt a fényûzést megengedhették maguknak. Vagy pedig, ha többet akartak látni, mint a fél arcuk elmosódott tükörképét, akkor egy csendes, szélmentes napon oda kellett kuporodniuk valamelyik folyópartra – mint tudjuk, ez a kényelmetlen és veszélyes gyakorlat okozta Nárcisz sajnálatos balesetét is. Vajon milyen szerepet játszhatott a régiek kezdetleges tükre (itt aztán tényleg indokolt lenne, hogy protézisrõl beszéljünk!) a "dolgok és az intellektus tökéletes egyezésének" a kialakulásában?
        Ha a ennek utána néznénk, akkor nem csodálkoznék, ha az derülne ki, hogy a "valóság tükrözése" hangzású kifejezések meglehetõsen kései konstrukciók. Az ismeretelméleti irodalmat is meghódító elterjedtségükrõl pedig lehet, hogy az derülne ki, hogy az ilyen fordulatok használata nem régebbi két-háromszáz évesnél. Nárcisz története ugyan ennél sokkal õsibb, de nem a tükrözésrõl szól, hanem a kíváncsiság és a hiúság, illetve az emberi lényhez és a víz felszíne mögül rá tekintõ titokzatos hatalmú tükörképekhez tartozó mítoszvilágnak áll a kezdetén.
        És ha már a görögöknél tartunk, ne feledkezzünk el a mimézisnek a tükörrel kapcsolatba hozható (illetve attól végsõ soron mégis csak meglehetõsen független) mozzanatairól sem. Emlékeztetnem kell ugyanis arra, hogy Platón barlanghasonlatában az ember nem egy tükör elõtt ülve vesz tudomást a háta mögött zajló ideális világról (pedig mennyivel könnyebb lenne így a dolga!), hanem csak a barlang falára vetülõ árnyékokból következtet az eseményekre. A tükör szerepeltetése sok más indíték mellett már csak azért sem lehetett Platón számára kézenfekvõ, mert – ahogy láttuk – abban az idõben még nem voltak a barlang falára akasztható tükrök. És Arisztotelész esztétikája sem foglakozik direkt értelemben a tükörkép szerepével, noha lehet, hogy a mi szóhasználatunk szerint egyfajta tükörképként értelmezte a mûvészetet. Tükrözés helyett ugyanis rendszerint valamilyen aktív jellegû és a dolgokat értelmezni is képes emberi teljesítményre hivatkozott: például a festett kép hasonlóságára, vagy a szóval és színészi mimikával elért utánzás fontosságára. Meggyõzõdésem, hogy Eco is elutasítaná azt a gondolatot, hogy a tükörkép az "õsidõkben" olyan értelemben befolyásolta a tudatot, hogy azzal, hogy "tükrözött", az arisztotelészi mimézis értelmében "utánzott".
        Az eddigiek summázásaként azt mondhatnám, hogy noha Econak igaza van abban, hogy a tükörkép csak a környezõ világ része, és ezért nem képes többre, mint a valóság képeinek a közvetítésére, mégis úgy beszél idõnként a tükörrõl, mintha az "õsidõktõl fogva" az ember oldalán állt volna, hogy segítse õt az intellektus kifejlõdésében, illetve a nyelv és a kultúra megteremtésében. (kínálkozik a kép: majdnem olyan hûségesen tartott ki az emberi gondolkodás oldalán, mint fizikai valónk mellett a kutya.) Láttuk, hogy Eco már a tükörkép egyszerû funkcióinak a magyarázatánál is abba a hibába esett, hogy a tükörrel való kapcsolatainkba hol konfliktusokat, hol pedig messzemenõ bizalmat vetített bele, és ezzel a tükörkép fizikai jellemzõi közé emelt egy adag drámainak tûnõ emberi mozzanatot. Tarthatunk tõle, hogy ezt a történeti mélységeket sejtetõ pszichologizálást folytatja tovább akkor is, ha szemiotikai szempontból elemzi a tükörképet.
        *
        Balsejtelmünk rövidesen igazolódik. Eco ugyanis a tükrökrõl szóló részt megtoldja egy "Tükörlánc és televízió" címû fejezettel, és ebben közli, hogy van a tükrön kívül még egy olyan vizuális protézisünk, ami nem jelekkel, hanem közvetlen valóságélménnyel szolgál, mégpedig a televízió.
        Nem lehetetlen, hogy ehhez az elképzeléséhez az alapötletet a már említett szárnyas tükrök adták, illetve az egymással szembefordított tükröknek az a képessége, hogy látszólag megsokszorozzák egymást. Nem csak a hálószobatükör szárnyait állíthatjuk be így, hanem hasonló élményben lehet részünk például akkor is, ha olyan liftbe szállunk, amelynek a szemben lévõ falain, hogy ne érezzük magunkat annyira szûk helyre beszorítva, tükröket helyeztek el. Ilyenkor az a benyomásunk, mintha egy végtelen tükörsor egyik szegmensében állnánk, ahonnan jobbra vagy balra tekintve azt látjuk, hogy a tükrök lánca szinte "kézrõl-kézre adja" az arcvonásainkat tovább, a végtelenségig.
        Eco felteszi a kérdést, mi lenne akkor, ha ez a sok-sok tükör nem csupán illúzió volna, hanem tényleg egy valóságosan megépített, és nagyon messzire vezetõ tükörsor. Úgy áramlana akkor ezen a tükörsoron át akkor a kép, hogy valóságosan is hosszú utat tenne meg, miközben megtartaná a legelsõ tükörre jellemzõ primer funkcióját is, vagyis nem jeleket, illetve üzeneteket, hanem csupán percepciós ingereket közvetítene a távolba. De hadd adjam át a szót neki:
        "Tételezzük fel, hogy A pontban található egy tárgy vagy egy esemény zajlik, a B pontban pedig megfigyelõ áll, s hogy a közöttük lévõ néhány kilométernyi távolságon egymással megfelelõ szöget bezáró tükrök folytonos sorát helyezzük el oly módon, hogy a tükrözõdések sorozata révén a B pontban álló megfigyelõ (ahogyan mondani szokás) «élõben» látja azt, ami az A pontban történik... Most képzeljük el, hogy a megfigyelõ tudja: a tükör által visszavert fényjelek valamiképpen «anyagtalaníthatók» (azaz lefordíthatók vagy átírhatók más természetû impulzusokká), majd pedig a célállomáson újra összerakhatók. A nézõ a végsõ kép láttán ugyanúgy viselkedne, mintha az tükörkép volna... Ugyanez történik a televízió esetében. A televízió elektromos tükörként mutat meg olyasmit, amit a szemünk másként nem érhetne el, olyan távoli helyen történik. Mint a teleszkóp, vagy a mikroszkóp, a televízió is a magnifikatív protézis nagyszerû példája... Természetesen az eredeti, hamisítatlan televízióra gondoljunk, amikor egy zárt láncú rendszerben mozdulatlan kamera veszi fel mindazt, ami egy adott helyen történik."13
        Rendkívül csábos ez az elmélet, mert azzal, hogy a tévé képernyõjén látható dolgokat Eco a nyers ingerek szintjén kezeli, és ezzel eleve megtagadja a televíziótól az értelmezhetõ jeleknek és a magasabb rendû tudati funkcióknak még a lehetõségét is, szinte ontológiai mélységû magyarázatot ad arra, hogy a televízió mûsora miért olyan rossz. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy elfogadhatatlan ez a gondolatmenet. Egy egész sor kifogást lehet felhozni ellene.
        Az elsõ megjegyzésem merõben technikai természetû: Eco tükörsora hasonló lenne egy, a tájban cikk-cakk vonalban kinyitott leporellóhoz, illetve megfelelõ szögben felállított tükör-kulisszák sorához. Csak hogy az a baj, hogy a fénysugárnak teljesen mindegy, hogy egyenes vonalban halad-e, vagy számtalan tükör között cikázva. Õ a távolsággal arányosan és a perspektíva szabályainak engedelmeskedve tükörrõl-tükörre csökkentené a tárgyak látható méretét. A végén már csak távcsõvel tudnánk fölismerni, hogy mi volt a tükörlánc elején.
        Fogadjuk azonban el, hogy a tükörsor pusztán gondolati modell, és nem számítanak az optika törvényei. Akkor is ellentmondást érzek a között, hogy Eco számára annyira fontos, hogy sok-sok tükör vezesse a képet abba az irdatlan messziségbe, és a között, hogy a tükrök hadáról a végén mégis minden nehézség nélkül le tud mondani. Mert hiszen csak csettint egyet az ujjával, és máris egy "anyagtalanított" impulzust kapott. Ami – és ez sem mellékes – ugyancsak akármilyen hosszú (de ugyanúgy: akármilyen rövid is) lehet. Beláthatjuk, hogy ami a dolog elvi felépítését illeti, pusztán két tükör segítségével is ugyanúgy mûködne ez a lánc, mint kétezer tükör esetében, és természetesen akkor sem játszana különösebb szerepet a közvetítés hossza, ha "anyagtalanítanánk" közben a képet.
        Az egész elképzelésben van valami gyermekien felelõtlen és fantasztikus – hasonlóan csacska logikával akár olyan javaslatot is tehetnénk, hogy megfelelõ számú tükör közbeiktatásával hosszabbítsuk meg például egy tükörreflexes fényképezõgép tükör-aknáját, mondjuk, egy kilométeresre, és ha történetesen afrikai fotó-szafarin vagyunk, így közelítsük meg a legelészõ orrszarvút. Aztán fedezzük fel, hogy a meghosszabbított tükör-akna helyett egy könnyebben kezelhetõ szerszám is ott rejlik a podgyászunkban, például a fénysugarakat szabályozni tudó teleobjektív. A végén pedig levonhatnánk e fölfedezésbõl a fenti minta szerinti tanulságot, ami esetleg megint csak a közvetítõ-lánc fontosságának felfedezésére és a televíziónak a tükörrel való rokonságára vonatkozna.
        Különben is úgy érzem, Eco csupán azért hangsúlyozza azt, hogy a képek továbbítása mennyire "messzire" vezet, mert ezzel rangot adhat a tükörsornak. Azt a rangot, hogy a sor végén álló nézõnek így nagyobb lesz majd a meglepetése, hiszen számára a megérkezõ kép még ilyenkor is mint az "itt" és "most" élménye jelenik meg. Erre az "itt" és "most"-ra késõbb még vissza kell térnem.
        Lássunk azonban egy másik elemi szintû problémát. Az a feltevés, hogy egy hosszan kiépített tükörsor zárt láncot képezhet, végül is megengedhetõ elképzelés, már csak azért is, mert sehol a világon nem építettek még eddig sem zárt, sem pedig nyitott, azaz manipulatív közbeavatkozást is megengedõ tükörsort. Vagyis az Eco féle tükörlánc eleve csak gondolati hipotézis.
        Nem így azonban a televízió! Mindnyájan tudjuk, hogy a televíziós kamerától nem egyenes út vezet a nézõ képernyõjéig, hanem sokszor olyan bonyolult hányattatásokon esik át az eredeti felvétel, amíg eljut a szobánkban álló készülékig, mint amilyen kalandos utat az a muszter fut be, amibõl végül is egy Metro-Goldwin-Mayer produkcióként nézünk meg a moziban. Csak a bankokat és más fontos intézményeket õrzõ, vagy a forgalmas közúti csomópontokat figyelõ kamerák mûködnek éjjel-nappal, és továbbítanak megszakítatlan képet a felügyelõrendszerek központjaiba (ezt a fajta zárt tévé-láncot azonban Eco nem említi!). Optimális esetben tényleg elõállhat az a lehetõség, hogy úgy tekintsünk az ilyen õr-készülékek monitorjaira, például egy bank fõbejáratát mutató képre, mintha azt tükörbõl figyelnénk. Egyébként azonban a zárt láncot alkotó televíziós adás, ami, úgy tûnik, Eco számára az "eredeti", a par excellence televíziót jelenti, fikció, és ha mint kivétel mégis elõfordul, akkor a jellegzetességeit nem szabadna a televíziós médiára általánosítani.
        Már csak azért sem, mert még a"lebutított", a zárt láncot alkotó televíziós közvetítés sem garantálhatja, hogy a monitorba tekintve ugyanazt lássuk, mint egy tükörben. Az ilyen mûsor ugyanis nem lenne képes megmutatni azt, amit a tükör elõtt állva magunk körül, vagy magunk mögött, illetve oldalra hajolva látnánk. E helyett mindig valami teljesen mást hozna be a szobába, valami idegen elemet, valami távolabbi szenzációt. Míg a tükörkép mindig hû marad ahhoz a valóságtartományhoz, amit az "itt" és "most" határoznak meg, a televízió soha nem képes ilyesmire.
        Érzi ezt Eco is, és igyekszik is elébe menni az ilyen kifogásoknak: "Hogy még nyilvánvalóbbá tegyük a tévé és a tükör egyenértékû voltát, képzeljük el, hogy a zárt láncú kamera a lakásunkban áll, s amit vesz, azt egy ugyancsak a lakásban elhelyezett monitorra vetíti ki. A tükrösség jelenségéhez hasonló tapasztalatokban volna részünk, abban az értelemben, hogy láthatnánk magunkat szemtõl szembe, vagy háttal (mint két szembefordított tükör között), s a képernyõn azt látnánk, amit abban a pillanatban éppen csinálunk... Meghagyom a látás kutatóinak a feladatot, hogy megállapítsák, mennyiben különbözik optikailag a televíziós kép a tükörbélitõl... E helyt inkább az érdekel, hogy milyen pragmatikus szerepet játszik, hogyan fogadjuk be, milyen igazságértéket tulajdonítunk neki. Természetesen a tudatos befogadás szempontjából is van némi különbség..." (Itt Eco a monitoron megjelenõ kép néhány fizikai jellegû korlátozottságát sorolja fel, és megállapítja, hogy a televíziós képet) "...Ennélfogva paraspekuláris kép-nek nevezzük."14 Vagyis para-tükrözésnek, olyan megjelenítésnek, ami majdnem eléri a tükör képességeit.
        Ehhez kapcsolódva tér ki aztán arra a kérdésre is, hogy megváltozna-e a televízió karaktere akkor, ha olyan fejlõdésen menne keresztül, ami tökéletesítené a közvetítés illúzióját, akár egészen odáig, hogy a készülék már arra is képes lenne, hogy közvetlenül küldje az ingereket a látóidegeinkhez. Ám, mondja Eco, "... ez mit sem változtatna ezen ingerek definícióján: továbbra is protézis által kapott ingerek maradnának, ennélfogva tehát szemiotikai szempontból ugyanolyan relevanciával bírnának, mint a valóságos tárgy rendes észlelete."15
*
        Úgy tûnik, mintha Eco itt rövidre zárná az ingerek és az észleletekbõl alkotott jelek körét: – ami ott van az ingerekben, azt kell megtalálnunk az észleletekben, illetve a jelekben is. Nem törõdik többé azokkal a különbségekkel, amiket a könyv korábbi fejezeteiben tárgyalt, amikor arról beszélt, hogy hasonló szenzuális ingerek esetén (mi több, néha hasonló jelek láttán is) a körülményektõl függõen igen különbözõ észlelések és felismerések születhetnek meg bennünk, amik aztán visszahatnak arra, hogy milyen várakozással tekintünk a továbbiakban az ingerekre. Bizonyos sémákat és típusokat alakítunk ki magunknak, és ezek alapján próbáljuk az észleléseinket értelmezni. Elõfordulhat tehát, hogy még az "ugyanolyan relevanciával bíró" ingerek esetében is nagyon különbözõ képen olvassuk a hozzánk érkezõ jeleket.
        Arról a fejezetrõl beszélek, amelyben Eco a kognitív típus (rövidítve: KT) fogalmát határozza meg.16 Ez mindazoknak a jegyeknek az összevont képzete, ami egy fogalmat azonosíthatóvá tesz (Eco azt hozza fel példának, ahogy az aztékok, akik még nem láttak lovat, a spanyol hódítók megérkezésekor fokozatosan megismerik ezt az állatot és kialakítják maguknak azt a típust, azt a hozzávetõleges képet, aminek a segítségével felismerhetik a továbbiakban a lovat). Egy másik fontos kategória a moláris tartalom (molaritás = lényegi jegyek), amely megjelölés inkább a dolgok enciklopédikus tartalmára vonatkozik (a ló esetében az MT az, amit egy spanyol katona "tud" a lóról, és ez nem feltétlenül azonos azzal az MT-vel, amivel egy zsoké, vagy egy hentes tekint esetleg ugyanarra a lóra). Belátható, hogy ugyanaz a KT esetenként más és más értelmezést válthatnak ki belõlünk, és ez akkor fordulhat elõ, ha közben megváltozott a típust speciális tartalommal megtöltõ MT.
        Hogy miként lépünk az egyik MT-tõl a másikig, arra példaként az ausztráliai Ayers Rock-ot hozza fel Eco. Ez egy különös látványt nyújtó hegy, amit "ottfelejtettek" a sivatagban, geológiai értelemben véve azonban csupán egy, a homokban fekvõ gigantikus méretû kõ, vagy kavics.17 Ha valakit azzal az információval küldenénk a sivatagba, hogy addig menjen, amíg meg nem lát egy követ, akkor az illetõ valószínûleg soha nem találna rá az Ayers Rock-ra. Ha tényleg azt akarjuk, hogy odataláljon, akkor azt kell neki mondanunk, hogy keressen egy magában álló hegyet. A hegy szó itt kétféle funkcióban szerepel. Egyszer csupán mint kognitív típus (hegyféle észlelet, a hegy jele), és ez körülbelül lefedi azt is, mint a hegy szótári alakja lehet, másodszor pedig úgy fordul elõ, mint moláris tartalom (a hegynek nevezett geológiai képzõdmény) az összes idevonatkozó enciklopédikus megjegyzésekkel.
        A kõ szót is használhatnám mindkét értelemben, de esetünkben csak a geológiailag értelmezett formájában fordul elõ – vagyis az, hogy "egymagában álló kavicsszerû képzõdmény", ami a kõ szó MT-je. Ismerõsünk, aki végül is elérkezett az Ayers Rock-hoz, közben megtudhatta (például a többi turistától), hogy ez a hegyszerû tájképi elem tulajdonképpen csak egy nagy kavics. Biztos, hogy ettõl a pillanattól kezdve teljesen másként néz már az Ayers Rock-ra. A hegy szó KT-je ugyanaz maradt a számára (mert az Ayers Rock továbbra is hegyként néz ki, nem lett közben kisebb), de teljesen megváltozott a geológiai besorolásra utaló MT-je, mert mindaz, amit a hegy vagy a szikla jelenthetett a számára, most közelebb került a kõ, illetve kavics fogalmához.
        Hasonló tartalmi különbségtevésre kényszerülnénk akkor is, ha két egymás mellé tett bekeretezett kép ugyanazt a tárgyat mutatná, csak hogy az egyik képet egy tükör tükrözné, a mellette lévõt pedig egy hasonló méretû televíziós képernyõ közvetítené. Még ha tökéletesen azonosak is lennének a két kép észlelési feltételei (mint például a képfelbontás rasztere, a fényerõ, a színek, stb.), és eltekintenénk attól a megkerülhetetlen különbségtõl is, hogy a két jelenet – akár csak a lepke két kiterített szárnya – egymás tükörképeként jelenne meg elõttünk, nos, még az így biztosított ideális feltételek között is azonnal másként tekintenénk a kétféle képre, ha megtudnánk, hogy az egyik csak egy tükörbõl látszik, a másikat pedig egy – esetleg ugyanazt a szobajalenetet közvetítõ – zárt láncú televíziós rendszer segítségével észleljük. Érdemes-e ezek után feltenni még a kérdést, hogy igaza van-e Umberto Econak akkor, amikor feltételezi, hogy ugyanolyan mentális kondícióval nézzük a televíziót, mint amilyen elvárásokkal a tükörbe szoktunk nézni? A könyve címében is ott szereplõ kacsacsõrû emlõs a megmondhatója, hogy nem.
        Hadd ismertessem még ezt a történetet is, hiszen Eco is éppen annak az illusztrálására hozta fel, hogy szemléltesse, a hasonló eredetû és jellegû információkat is tökéletesen másként fogadjuk, ha alkalmanként és a változó prekoncepcióink szerint más és más a velük szembeni elvárásunk. Eco egy egész fejezetet szentelt a kacsacsõrû emlõs körül kialakult taxológiai vitának, ami a közben felmerült fordulataival és meglepetésekkel vegyes kitérõivel felért már szinte egy krimivel, és ami a múlt században mintegy nyolcvan éven át foglalkoztatta a szakembereket.18
        A disputát az indította el, hogy a British Museum 1798-ban egy kitömött kacsacsõrû emlõst kapott, amit a tudósok aztán megpróbálták az állatvilág ismert osztályai szerint meghatározni, ám minél több újabb információhoz (és kacsacsõrû emlõshöz) jutottak, annál nehezebbnek tûnt, hogy eligazodjanak az állat tulajdonságai között. Mint jó tudósok, állandóan egy-egy már létezõ kategóriát vagy osztályt szem elõtt tartva próbáltak a kacsacsõrû emlõsnek is helyet találni. Hogy emlõs állat-e, esetleg madár, vagy pedig hüllõ, ezek voltak a legdurvább rendszertani alternatívák, de elmondhatatlanul sok finomabban árnyalt anatómiai kérdés és kétely is felmerült, amelyek szinte lehetetlenné tették a döntést. Bravúrosan mutatja be Eco, hogy ha sikerült is az állatot ideiglenesen valamelyik osztályba, például a madarak vagy a hüllõk közé besorolni, akkor az mennyire megnehezítette a közben felfedezett emlõsszerû jegyek tudomásulvételét, és viszont. A vita félidejében a kacsacsõrû emlõsnek (az állat kloákájára alapozva) elõször Monotremata néven egy új osztály létesítettek. Végül is azonban ez a fura lény csak megtérhetett az igazi emlõsök osztályának abba a speciális csoportjába, ahová ma az ugyancsak csõrös és tojásokat rakó hangyászsûn is odatartozik.
         A kacsacsõrû emlõs határeset, olyan állat, amely a rendszertani osztályozás szempontjából ugyan alaposan megkeveri a típusra utaló észleleteket (KT) és a életfunkciókat számba vevõ tartalmi jegyeket (MT) is, de önmagában véve "kerek", befejezett lény, és annyira tökéletes, hogy végül is a biológusok voltak azok, akik engedtek. Bele kellett törõdniük abba, hogy tévedtek, amikor azt gondolták, hogy "már pedig ilyen állat nincsen", sõt, az alaposabb vizsgálatok azt is kiderítették, hogy a kacsacsõrû emlõs ellentmondó KT-i mögött nagyon ökonomikusan szervezett és egységes felépítésû MT húzódik meg. Az állat életképes, annyira az, hogy képzeletben akár egy egész kontinens faunáját lehetne biológiai funkciói alapján megteremteni.
        Alkossuk meg most az eddigiek mintájára a magunk szemiotikailag értelmezett tükrét! Milyen jegyeket "kever" vagy egyesít a tükör? Mindazokat a KT-at, amik a vizuális észlelés "itt" és "most" típusához tartoznak (ezt neveztem egy korábbi alkalommal aktualitásnak). És mi lehetne a MT-je? Az a tartalom, amit a tükörrõl egyrészt a fizika-könyvek, másrészt (egy teljesen más közelítés kapcsán) a tükör motívumát értelmezõ mítoszok és mesék mondanak el.
        Ezek után azt nézzük meg, hogy mit állapíthatunk meg a televízióról? A tévé még akkor is, ha bizonyos mértékig képes azt az illúziót kelteni, hogy a mûsorát az "itt" és "most" feltételei között vették fel, még ilyenkor is valami teljesen mást nyújt, mint a tükör. Ez a más lehet mint képi inger hasonló, ám lélektanilag és kulturálisan mégis teljesen mást fog számunkra jeleneti, mint a tükör. Éppen az a lélektani "itt" és "most" hiányozna a televízióból, ami a tükör-szituáció sajátja, a tévé erre a primer, közvetlen inger-adásra soha nem lenne képes. Ha belefeledkezünk a tévé mûsorába (még akkor is, ha csak a híreket nézzük), akkor is mindig egy imaginatív idõ keretei közé lépünk, és távolabbi aktualitást kap a tévében mutatott ellenõrízhetetlen helyszín is. A televízió KT-jét tehát úgy definiálhatnám, hogy tévé olyan média, ami egy "akárhonnan"-ról szóló "valamikor"-t hoz vizuális jelekkel közelebb. Ha pedig ennyire különböznek már a tükör és a tévé kognitív típusát illetõ jegyek is, akkor mennyivel inkább kell, hogy különbözzenek egymástól a velük szemben támasztott elvárások és a tartalmi igények (az MT-k) is!
        A televíziótól soha nem várjuk el, hogy a saját pillanatnyi helyzetünkrõl adjon olyan képet, aminek a percipiálásához elég lenne, ha egyszerûen csak a szemünket használnánk, vagy – Eco terminológiájánál maradva – egy, a tükörhöz hasonló protézist vennénk elõ. Nem ülünk például a televízió elé, hogy megfésülködjünk benne. De egyébként sem úgy fogja fel a legtöbb tévé-nézõ, ha odaül a képernyõ elé, az "itt"-nek és a "most"-nak az elmaradását, mint valami veszteséget. Ellenkezõleg, többnyire úgy tekinti ezt a helyzetet, mint nyereséget – még akkor is, ha nem különösebben tetszik neki a mûsort.
        Ismertek az olyan történetek, amelyek a televízió lebilincselõ hatását és irracionalitását pellengérezik ki. Ezek mind arra az alap-sztorira épülnek, hogy valaki a televízió közvetítésén át nézi, hogy miként ég le egy ház, és bele is pusztul a szerencsétlen, mert annyira elmerül a szenzációs látványban, hogy nem veszi közben észre, hogy a tévé direkt adásban volt, és a mûsor a saját házának a porrá égését közvetítette. Ez a parabola mélységesen igaz képet fest a televízió mágikus szerepérõl és valóságos ingereket feledtetõ mákonyos hatásáról. Az belõle a tanulság, hogy a televízió képernyõje igenis valahonnan távolról érkezõ jellé, szimbólummá, vagy pedig mítosszá stilizálja a valóságot. Ez a hatalma pedig abból fakad, hogy a képernyõ mindig többlet-információt ígér ahhoz az információ-szinthez képest, amit a nézõ közvetlen környezete nyújthat.
        A tükör viszont nem ígér semmi ilyen fajta többletet, hanem megmarad annak a néhány négyzetméternek a "közvetítésénél", ami körülöttünk elterül, és a meséktõl eltekintve (ahol a "tükröm, tükröm, mond meg nékem, ki a legszebb a világon" jellegû varázsigék járják) nincs is a tükörnek semmiféle varázslatos hatalma ahhoz, hogy a realitást valamilyen fikcióval helyettesítse, vagy a megszokott otthoni környezet információ-szintjét túllépje.
*
        Ahogy már szóltam róla, Eco a televíziónál sem áll meg, hanem egész média-tanná fejleszti ki a tükörhöz hasonló protézisek és a belõle származó technikák világát. Elõlegezem a végeredményt: a fénykép és a film nem más, mint annak a televíziós monitor-képnek a "lenyomata", jellé stilizált gyermeke, ami a maga részérõl meg a tükör közvetlen leszármazottja. A családfa így nézhetne ki: A tükör megszülte a televíziót, az pedig gondoskodott az unokákról, a fotó- és a filmmûvészet világrajöttérõl.
        Sok jel mutat arra, hogy Eco elképzelései ez esetben is nagyon spontánul (az olvasó talán úgy érzi: felelõtlenül) jöttek létre. Valószínû, hogy onnan eredtek, hogy már a tükörrõl szólva is meglehetõs részletességgel taglalta, hogy a tükörkép miért nem lehet jel. Egyebek közt azért nem, mert a tükörképet még valaminek a lenyomataként sem képzelhetjük el, hiszen a jelként értelmezett lenyomat mindig valami más dolog helyett áll, és tulajdonképpen olyan kifejezés-, vagy közlésforma, amelynek általános az érvénye. Ezen kívül pedig a lenyomat természetesen olyan anyagi természetû "nyom" is, ami akkor is megmarad, ha a lenyomatot elõidézõ eredetit már eltávolítottuk a közelébõl. Mindez azonban nem érvényes a tükörképre, amely nem kifejezés, nem általánosít, és mint "nyomat", sem marad meg, hiszen azonnal megszûnik, mihelyt az eredetije, az "impresszor" otthagyta õt.19 (Ez a dráma történik a tükörképünkkel, valahányszor kilépünk a tükör befogta térbõl.)
        De mégis mi lenne, ha a tükörkép képes lenne arra, hogy nyomot hagyjon maga után? – kérdezi Eco.
        "Valamilyen (technikai vagy boszorkányos) eljárás segítségével «fagyasszunk le» egy paraspekuláris képet. Lefagyaszthatjuk teljesen, mondjuk papírra nyomtatva, vagy filmszalagra fagyaszthatunk egy cselekvéssort, amelyet aztán ismét levetíthetünk... Nem tennénk mást, mint «feltalálnánk» a fényképet meg a filmet. Vagyis a film és a fénykép, noha történetileg megelõzték a televíziós képet, elméleti tekintetben ennek mintegy fogyatékos változatai, mondhatni olyan ügyetlen találmányok, amelyek egy technikailag még kivitelezhetetlen optimum elérésére tettek kísérletet."20 Eco ezután megállapítja, hogy a film és a fénykép annyiban különbözik a protézisektõl, vagyis a tükörtõl és a televíziótól, hogy míg ez utóbbiak észleleti ingerek, a film és a fotó csupán az észleleti ingerek pótlásaként született jelek.21
        Hogy a televízió miért nem jel, azt már korábban láttuk: mert majdnem tükörnek számít, mert paraspekuláris kép. Ezért kellett volna neki idõben is elõbb megszületnie. De nem fárasztom az olvasót ennek az elméletnek a további taglalásával, hiszen, gondolom, eléggé megviselte õt már annak a körülménynek a tudomásulvétele is, hogy a "technikai" és a "boszorkányos" megoldások az Eco által használt példákban egymás mellett, úgyszólván karnyújtásnyi közelségben állnak a rendelkezésünkre – kedvünk és tehetségünk szerint válogathatunk belõlük. (S ennek kapcsán lehetetlen lenne, hogy ne gondoljunk rögtön arra is, hogy aligha véletlen, hogy A rózsa neve címû középkori környezetben játszódó kriminál-regényt is ugyanez a szerzõ írta meg.)
        Inkább azt közlöm, hogy Eco a film és a fénykép kapcsán még bevezeti a hipoikon fogalmát is.22 Ez alatt azt kell értenünk, hogy szemben a valóságtól érkezõ ikon-szerû ingerekkel, a hipoikon az, ami ezek lenyomataként marad fenn. Hogy világosan lássuk a helyzetet: Az ikonok nyelvén a valóság beszél, meg az úgynevezett protézisek, vagyis a tükör meg a televízió (illetve ahogy a "tökéletesített" televízióról írt ecoi sorok sugallják, talán a virtuális valóságot produkáló elektronikus technikák is). A hipoikonok viszont a film és a fotó nyelvi termékei. Ezek a képek már csak másodlagosan, azaz hipotétikusan nevezhetõk ikonoknak, és talán ezért is az a nevük, hogy hipoikon. Azért mondom, hogy "talán", mert ennek a definíciónak a kifejtésére nem találtam rá a könyvben – viszont jó volna, ha így lenne, mert akkor nagyon logikusnak látszódna a rendszer.
        *
        Jómagam máris továbblépek Eco egyik általánosított megfigyeléséhez, amit õ az elmondottakhoz kapcsolódva tesz meg. Elénk tár egy két fokozatból álló minõsítõ rendszert, amely szerint a hozzánk érkezõ ingerek értelmezését és felismerését vagy Alfa modalitásban, vagy Béta modalitásban tesszük meg.
        Alfa modalitásban a dolgokat "bázisszemiózis révén észleljük, azaz anélkül is a kifejezés síkjaként észleljük, hogy elõre el kellene döntenünk, hogy egy jelfüggvény kifejezésével állunk szemben." Ilyenkor még mielõtt még eldöntöttük volna, hogy egy jelfüggvény kifejezésével van dolgunk, pótingerek – tehát jelek – alapján észleljük a tárgyakat. (Például egy óra számlapját Alfa modalitásban is észlelnénk, legfeljebb nem ismernénk fel, hogy mi az, hanem csak egy kerek lapot és két mozgó pálcikát látnánk.) Béta modalitásban viszont már "ahhoz, hogy a szubsztanciát formaként észlelhessük, elõször is fel kell tételeznünk, hogy egy jelfüggvény közlési céllal... létrehozott kifejezésérõl van szó".23 Ilyenkor a jelfüggvényt úgy kezeljük, mint egy hipotézist, és ez irányítja a továbbiakban az észlelésünket. (Az elõbbi óránál maradva: elõre feltételezem, hogy az óra számlapja olyan kifejezés, amelyet a Föld és a Nap egymás közti helyzete motivál, illetve az, ahogy erre a csillagászi összefüggésre utalva az óra az idõt mutatja, és ha ezt tudom, akkor képes leszek arra is, hogy úgy észleljem a számlapot, mint egy olyan jelet, ami mutatja az idõt.)
        Eco azután sokféle példát hoz még a kétféle modalitás szerepére, én azonban csak egyetlen egy parabola ismertetésére szorítkoznék még, mielõtt befejezném ezt az áttekintést. Két egymással rokon rajzot közöl a könyv, amelyek Alfa modalitásban, vagyis puszta inger-szinten interpretálva nagyon hasonlítanak egymásra (két kerekeken nyugvó valamit látunk a rajzokon, amik egy vonallal vannak összekötve). De ha Béta modalitásba átlépve már azt is tudjuk, hogy itt vázlatosan skiccelt jelenetekrõl van szó, akkor az elõbb észlelt pót-jeleket néhány további motivált jellé bonthatjuk fel, és így interpretálva a rajzot arra is rájöhetünk, hogy az egyik képen egy furgon húz egy defektes autót, a másikon ez az utóbbi autó húz az ellenkezõ irányba egy utánfutóra fölpakolt motorcsónakot.
        Eco figyelmeztet rá, hogy mindkét rajzon ott süt a "nap" is (ez egy-egy kör alakú forma), de ezeket, mint égitesteket csak a Béta-modalitásban méltányolhatjuk. És ott repül a levegõben még két kismadár is, amik elsõ ránézésre csak egy 33-as számjegyhez hasonló irka-firkának tûnnek, pedig nem azok. Igaz, annyira csak hozzávetõlegesen vannak odaskiccelve e madarak a papírra, hogy Eco meg is jegyzi: "Bizonyos értelemben ahhoz, hogy e két jelet mint pótingerek jelét interpretáljam, a méltányosság elvéhez kellett folyamodnom." És megfigyeli önmagán, hogy e jelek kezdetlegessége miatt nehéz is megtartani a Béta modalitás szintjét, az ember újra-és-újra rajtakapja magát, hogy nem madarakat, hanem csak görbe vonalakat lát. Tanulság: "a hipoikonok interpretációja során szüntelenül ide-oda billenünk az Alfa és Béta modelitás között".24
*
        (Groteszk epilógus):
        Errõl aztán eszembe jutott, hogy a tükörkép interpretálásában jelentkezõ ominózus tévesztéseknek is a modalitások közti ingadozás lehet a magyarázata – akkor lép fel ugyanis a bizonytalanság érzése, ha a hipoikonok és motívációik olyanok, hogy nem tudjuk pontosan, hogy milyen jelfüggvények kifejezését kell feltételezzük ahhoz, hogy helyes hipotézisekkel irányítsuk az észlelést. Ilyenkor aztán alig van valami kapaszkodónk ahhoz, hogy a Béta modalitás szintjén maradjunk.
        Könnyebb lenne a dolgunk, hogy ha szabálytalan oldalviszonyokat mutató, aszimmetrikus testtel rendelkeznénk, például olyannal, mint egy üres csigaház, vagy amilyen egy kinyitott zongora. Így ugyanis már több esélyünk lenne rá, hogy rájöhessünk: az egész virtuális tükörkép csupán egy olyan kifejezés, amelybõl szinte égbe kiált az, hogy mennyire megváltozott (a topológiai értelemben vett oldal-viszonyok jelfüggvényeinek a tekintetében) ez a virtuális kép. Ilyenkor a tükörképben megjelenõ, és helyesen interpretált pótingerek és hipoikonok segítségével végre nem csak azt tudnánk egyértelmûen észlelni, hogy íme, egy csigaház, vagy egy zongora vagyunk, hanem afelõl is hibátlan felvilágosítással tudnánk szolgálni, hogy virtuális képünk a tükörben valós-e, vagy tükrösen fordított, más szavakkal: hogy jobb- vagy balmenetû.
        Sajnos, egyenlõre nincs sok kilátásunk arra, hogy testünk aszimmetrikussá váljon, törhetjük hát a fejünket, hogy miként könnyíthetnénk meg a Béta modalitásban végzett észleléseink dolgát. Több esélyünk lenne talán akkor, ha az olyan absztrakt nyelvi jelek használata helyett, mint amilyen a bal és a jobb, ahhoz a másik módszerhez folyamodnánk, amit az egyszerû baka esetében alkalmazott a kiképzõ õrmester. Ismerjük a történetet: az újonc egyik lábára szénacsomót, a másikra pedig szalmaköteget kötött, és így adta ki a vezényszót: szénás lábad, szalmás lábad...
        Fogadjunk, hogy tükör elõtt állva is változatlan megbízhatósággal mûködne ez a módszer. Errefelé van a szénás lábam, arrafelé pedig a szalmás – ezek olyan jelek, amik akkor is abszolút helyesen mutatkoznának, ha a szemiotikában kevésbé jártas tükröket használnánk, hiszen bázisszemiózis szintjén is jól észlelhetõk. Nagy baj természetesen abból sem adódna, ha ennek ellenére sem tudnánk rögtön eligazodni a látványon. Mert a tükörben látszó virtuális bal cipõnket soha nem húzhatnánk fel a valóságos jobb lábunkra, ezért aztán soha nem kerülhetnénk abba a helyzetbe se, hogy szorítson a cipõ.
        Jegyzetek
  • Umberto Eco: Kant és a kacsacsõrû emlõs. Európa. Bp. 1999. 10 o.
  • i.m. 13 o.
  • i.m. 11 o.
  • i.m. 452 o. A tükörrõl szóló fejezetben Eco megemlíti, hogy már korábban is publikált a témával kapcsolatban. Eco–Sebeok: Sugli specchi. Milano. Bompiani, 1985
  • Eco: Kant és a kacsacsõrû emlõs. 453 o.
  • i.m. 453 o.
  • i.m. 454 o.
  • i.m. 452 o.
  • i.m. 454 – 455 o.
  • i.m. 456 – 457 o.
  • i.m. 458 o.
  • i.m. 460 o.
  • i.m. 460 – 461 o.
  • i.m. 462 – 463 o.
  • i.m. 464 o.
  • Kognitív Típusok és Nukleáris Tartalom. i.m. 155 o.
  • (Ezen belül a Kognitív Típusokról: 163 o., a Morális Tartalomról: 177 o.
  • Lásd a Hegyek és hegyek címû fejezetet: 280 – 286 o.
  • Lásd A kacsacsõrû emlõs igaz története címû részet: 301 – 313 o.
  • i.m. 459 o.
  • i.m. 466 o.
  • i.m. 467 o.
  • i.m. 466 o.
  • i.m. 475 – 476 o.
     24        i.m. 478 – 480 o.


     Függelék
     (Levélváltás Schiller Róberttel)

    To: softgeometry@t-online.de
    From: schiller@sunserv.kfki.hu (Robert.Schiller)
    Subject:
    X-Attachments: C:\WINWORD\DOC\KÖZÖTT25.DOC;
    2000. aprilis 11.

    Kedves Géza!

    Emlékszel talán, hogy néhány éve Nyikos Lajos jóvoltából találkoztunk.
    Engedd meg, hogy mellékeljem egy cikkem kéziratat, amely egy hosszabb idõ
    óta iródó sorozatom részeként fog májusban megjelenni a Természet Világa c.
    folyóiratban. Minden megjegyzésednek, (ellen)vélemenyednek természetesen
    nagyon örülnék.

    Tisztelettel üdvözöllek,

    Schiller Róbert
    Central Research Institute for Physics
    Atomic Energy Research Institute, P.O.B. 49 Budapest H-1525, Hungary
    Tel: (36-1) 392-2222-1313
    Fax: (36-1) 392-2299
    E-mail: schiller@sunserv.kfki.hu

    ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

    Tükröm, tükröm ...

    ... tévednek azok, akik szerint a matematikai
    tudományok semmit sem mondanak
    a széprõl vagy a jóról.
    Arisztotelész

            "Tükre van a filozófusnak!” – kiáltotta felháborodottan a feljelentõ a proconsul bírói széke elõtt. Africa provincia egyik kis városában, Sabrathában folyt a per, Róma alapítása után a 912. évben, vagyis Krisztus után 158-ban. A vádlott: Apuleius, akkor már provincia-szerte ismert szónok, író, költõ. Nekünk, mai olvasóknak a neve egyetlen regényéhez, az Aranyszamár címûhöz kapcsolódik, abban is talán leginkább Amor és Psyche csodás történetéhez. A per egyébként nem irodalmi kérdésekrõl szólt. Apuleius nem sokkal korábban nõsült, felesége nála jóval idõsebb, kétgyermekes, gazdag özvegy – hozomány és örökség volt a vád indítéka. Indítéka, de nem a tárgya. A vád ugyanis az volt, hogy az író bûbájosság, varázsló praktikák segítségével szerezte meg felesége szerelmét. Apuleius mágus!
            Ezt a vádat ugyan egy fúvással meg lehetett volna semmisíteni, a gyakorlott szónok nem is habozik, hogy kimondja: neki, a fiatal, jóképû, jóbeszédû, tehetségérõl híres és még csak nem is szegény kérõnek ugyan miért kellett volna természetfeletti erõkhöz folyamodnia, hogy elnyerje az öregedõ (és – mint kevéssé lovagiasan el is mondja – nem különösebben vonzó külsejû) asszony kezét. A vádat azonban nem lehetett félvállról vennie. A mágia gyakorlásáért Róma törvényei szerint halál járt.
            A tükör birtoklása is azt bizonyítja, hogy a vádlott mágiát ûz. Apuleius ezzel a vádponttal kapcsolatban nem is saját magát, hanem a tükröt védi. Három értelemben is: mint az ábrázolás leghívebb szerszámát, mint az öntökéletesítés segítõjét és mint fizikai eszközt. Mert egyfelõl "felülmúlja a hû ábrázolás tekintetében a képzõmûvészeteket a tükör játszi mûvészete és mesteri visszfénye”. Másfelõl pedig "hát nem éppen arra buzdította tanítványait a hagyomány szerint Socrates, a filozófus, hogy gyakran nézegessék magukat a tükörben, és amelyikük elégedett a szépségével, annál inkább igyekezzék, hogy teste kiválóságát ne csúfolja meg rossz erkölcsökkel, amelyikük pedig úgy gondolja, hogy megjelenése kevésbé megnyerõ, annál buzgóbban fáradozzék rajta, hogy rútsága erényei fénye mellett elhomályosodjék”.
            A filozófus azonban természettudós is, ezért a képalkotás fizikai törvényeivel is foglalkoznia kell. "Nem kell-e arra is magyarázatot találnia, miért mutatkozik síktükrökben teljes hasonlatosság a tárgy és a tükörképe között, a domború és gömbölyû tükrökben miért látszik minden lekicsinyítettnek, a homorúakban pedig felnagyítottnak? Aztán milyen esetekben cserélõdik fel a jobb oldal a ballal? Mikor tûnik úgy, mintha a kép a tükör mögött volna, és mikor lép a kép eléje? Miért lobbantják lángra a homorú tükrök az eléjük helyezett kócot, ha a nappal szembe fordítjuk õket?”
            Itt kicsit elcsodálkozhatunk azon, hogy milyen sok fizikát tudott ez a kor. A katroptika, a tükrökrõl szóló tudomány nagyon fejlett volt az antikvitásban. Már Arkhimédész is írt errõl, ez a munkája azonban nem maradt ránk. (Hogy Syracusa falain elhelyzett tükrökkel gyújtotta volna fel a támadó római hajókat, nem tudjuk, igaz-e. Liviusnál legalább is nem találtam nyomát, pedig õ gondosan felsorolja Arhimédész hadi gépeit.) Héron és Ptolemaiosz munkái azonban, arab és latin közvetítéssel, fennmaradtak. Ptolemaiosz helyesen írja le a síktükör képalkotását, azt, amit mi úgy mondunk, hogy a beesés és visszaverõdés szöge egyenlõ egymással, azt is, hogy virtuális a kép. A megfogalmazása azonban kissé furcsán cseng. Magyarázatért forduljunk újra Apuleiushoz. Õ világossá teszi, hogy itt már nem a tükrök, hanem a látás elméletérõl van szó.
            "Vajon helytálló-e amit Epicurus állít, hogy testünk bocsát ki képeket, amelyeket, mint valami levetett burkot, szüntelen áramlatként sugároz ki magából, és ha ezek sima és tömör közeghez érnek, nekiütközve visszaverõdnek, és fordított képként érkeznek vissza hozzánk? Vagy ahogy más filozófusok tanítják, szemünk bogarából magunk bocsátunk ki sugarakat, és ha ezek – Plato vélekedése szerint a külsõ fénnyel keveredve és egyesülve, Archytas elmélete alapján pusztán szemünkbõl kilövellve és külsõ segítség nélkül, a sztoikusok feltevése szerint pedig a légáramlástól hajtva – tömör, fényes és sima testre vetõdnek, ugyanolyan szögben, amilyenben ráestek, visszaverõdnek és visszatérnek az ember szemébe, így jelenik meg a tükörben a képe annak, amit a tükrön kívül látunk és tapintunk.”
            Mai szóval tehát a látásnak többféle mechanizmusát is elképzelhetjük, ezek azonban a tükrözés törvényei szempontjából fenomenologikusan egyenértéküek, pusztán a képalkotás törvényei alapján nem lehet köztük különbséget tenni. Ptolemaiosz a szembõl kiinduló "látósugarak” modelljét fogadja el. Ezt ma hamisnak tudjuk. A jelenség leírása mégis hibátlan.
            Vitathatalan megfigyelés és vitatható magyarázat kettõssége egyébként máig kisért. Umberto Eco legújabb tanulmánykötetében, Kant és a kacsacsõrû emlõs a címe, ír a tükrökrõl "még egyszer”. Mint mondja: "Olyan mélyen gyökerezik az a naiv elképzelés, hogy a tükörben felcserélõdik a jobb és bal oldal, hogy egyesek el is csodálkoznak rajta, hogyhogy a jobb és a bal megfordul a tükörben, a lent és a fent viszont nem.” Helytelenül gondolkodunk, írja Eco. "Egyszerûen arról van szó, hogy beleképzeljük magunkat annak a helyébe, akit a tükörben látunk, vagy egy velünk szemben álló másik személynek gondoljuk, ezért lepõdünk meg azon, hogy a jobb csuklóján hordja az óráját (vagy baljával markolja a kardot). Csakhogy nem vagyunk azonosak a tükörben lévõ virtuális személlyel.” Hogy a karddal hogyan áll a dolog, nem tudom, az órámat azonban valóban a bal karomon hordom. Perneczky Géza, a matematikában is járatos müvészettörténész, keményen elveti Eco gondolatát. "Eco permanensen összekever két dolgot, nevezetesen: a tükrözés jelenségét és a (térbeli testek) tengely körüli elforgatását.”
            Azt hiszem, Perneczkynek van igaza. Elég talán Hermann Weylt idéznünk, aki különbséget tesz az egybevágóságok két osztálya között. "Egy egybevágóság vagy valódi: bal csavart balba, jobb csavart jobba visz, vagy nemvalódi, tükrözõ: bal csavart jobbra vált és viszont.” Ezen az eltérésen nem segít az, ha két, nemvalódi módon egybevágó test egymással szembe sétál. Weylnél olvastam Leibniz egy mondatát: a síkbeli tükrözés egymástól megkülönböztethetelen alakzatokat eredményez, "ha az alakzatokat önmagukban tekintjük”.
            Talán ebben rejlik a válasz. A testeket és tükörképüket soha nem tekintjük önmagukban, hanem mindig környezetükkel együtt látjuk õket. Életünkben az egyik legfontosabb jelenség (és ezt tessék nagyon is szó szerint érteni) a szerves molekulák egy részének az aszimmetriája. Az az iskolában is tanított tény, hogy a vegyületek között sok olyan fajta van, amelyek molekulái nem mindig egyformák, hanem egyetlen tulajdonságukban eltérhetnek egymástól. Ez a tulajdonság a kiralitás vagy optikai izoméria. Az eltérés mindössze (mindössze?) annyiban áll, hogy a két molekulafajta egymásnak tükörképi párja. Ez csak egyetlen, látszatra nem is nagyon fontos fizikai tulajdonságukban, a poláros fényre gyakorolt hatásukban mutakozik meg. Az összes többi tulajdonságuk, valamennyi kémiai reakciójuk tökéletesen egyforma. Ezért, ha lombikban állít elõ a vegyész ilyen vegyületeket, a kétféle molekula egyszerre, éppen fele-fele arányban keletkezik. Az élõ szervezetek azonban nagyon is tudják a különbséget. Az élõlények mindig csak az egyik fajtát állítják elõ, csak az egyik fajtát tudják feldolgozni. Az élõ szervezetnek alapvetõ tulajdonsága, hogy a királis vegyületek közül csak az egyik változatot, az egyik optikai izomért tekinti a magáénak.
            A királis izomérek közötti különbséget persze se a szervezet, se a kémikus nem venné észre, ha a molekulát "önmagában tekintenénk”. A vegyész az óramutató járásának valódi (nem a tükörbõl megfigyelt) járásának iránya szerint tesz különbséget a kétféle szerkezet között. A szervezet pedig megérzi az összes többi molekula szomszédságát. Kémiai reakciók nem mennek végbe a síktükörben!
            Ezek a problémák persze messze meghaladják ennek a cikknek a kereteit, Hargittai István könyvébõl lehet errõl sokat tanulni. De hétköznapi szemlélõdéseinktõl nem független a kérdés. Bizonyára nem véletlen, hogy Simonyi Miklós a királis molekulákon gondolkodva vette észre, hogy Rodinnek imára kulcsolódó pár kezet formázó szobra, a Katedrális, két jobb kezet ábrázol.
            Ha a síktükör képalkotásán még a mi századunk végén is el lehet vitatkozgatni, nincsen mit csodálkoznunk azon, hogy tükör és tükrözés varázslásnak és mágiának, mitosznak, erkölcsi és vallásos metaforának volt mindig kimeríthetelen anyaga. Egyiptom és a régi Kina mint szimbólumot ismeri már, és a XVIII. század végének Európájában is gyakorolják a tükörjóslást, a katoptromantiát.
            A legismertebb, költõi szempontból és lélektani tartalom dolgában egyaránt leggazdagabbnak ismert tükör-mítosz Narküsszosz története. A szép görög ifjúé, aki a patak vizében megpillantja a saját tükörképét és szerelmes lesz belé. Ovidius (és Devecseri Gábor) szavai szerint:
            
            Szomját oltani vágy, s más szomj nõ benne eközben,
            míg iszik ott, a saját képét meglátja, szerelme
            fellobban, s ami csak rezgõ víz, testnek alítja.
            -------------------------------------------------------------
            Kába, kivánja magát, a varázs gyúl benne meg érte,
            vágyakozik s vágyott, fölgyúl és gyújtja a lángot.
            Hasztalanul csókkal hányszor csap a csalfa habokra.

    A dolog nem megy: virtuális képpel nem lehet ölelkezni. Narküsszosz sorsa azonban nem véletlen baleset, hanem büntetés. Azért érte, mert elutasította egy nimfa szerelmét. Ekho volt ez a nimfa, a visszhang maga. A visszhang, ami nem más, mint idõbeli tükrözés. Térbeli és idõbeli tükörkép nem találhattak egymásra.
            A tükör csak a láthatót veri vissza, ezt jól tudták a görögök. Vannak tulajdonságok, amelyeknek nincsen tükörképe. Meduza iszonyú fejét aki megpillantotta, kõvé változott. De az okos Perszeusz egy csiszolt pajzson tükrözõdõ képét nézte csak; így baj nélkül férkõzhetett a közelébe és vághatta le a halált hozó kígyófõt.
            A tükör nagyerejû metaforák eszköze is lett az évezredek során, fontos hitbéli igazságok megvilágítására alkalmas szókép. "Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színrõl színre;” – igéri Szent Pál az I. Korinthusi levélben. A tükör homálya két dolgot is jelenthet. Vonatkozhatik arra a technológiai tényre, hogy az I. században még nem nagyon ismerték az üvegtükröt, csiszolt bronzlapokat használtak csak, azok pedig valóban homályos képet adnak. De utalhat arra is, hogy a tükörben képet látunk csak, és az akármilyen hûséges is, nem azonos a megtapasztalható valósággal.
            Megbûvölten nézzük a tükörképeket évezredek óta. Megkockáztatom: nem a kép az, ami megbûvöl bennünket, akár a magunk képét látjuk, akár a világét. A természet általában fukaron mutatja nekünk a törvényeit. Elérhetelen és befolyásolhatatlan folyamatokat tár elénk, mint az égitestek mozgása. Vagy hozzánk közel esõ, de elõre nem látható, véletlennek tetszõ jelenségeket tapasztalunk, amilyen az idõjárás, a termés, a madarak röpte vagy az áldozati állat májának alakja. A mindig azonos törvényt követõ, az ember tetszése szerinti helyen és idõben elõidézhetõ jelenség történelmünknek csak a legutolsó évszázadaiban lett ismertté. A természettudományos kisérlet fogalmával igazából Galilei ajándékozott meg bennünket. A korábbi évezredek során a tükrözés volt talán az egyetlen olyan ismert jelenség, amely szigorú törvényeket követ, és ugyanakkor bárki, bármikor elõidézheti, megfigyelheti. Mert ez a varázslatosan következetes jelenség mindig a szolgálatunkra állt.
            Meglehet, Narküsszosz nem is a saját képmásával esett szerelembe. Egy optikai megfigyelés nyûgözte le.
            Szókratésztõl máig a tükör az erkölcsi tanításnak is eszköze volt. Persze, a tanítás tartalma idõrõl idõre változott. Anatole France ír egy erényes párizsi asszonyról, aki azt kérte gyóntatójától, hogy az hozna neki egy szép tükröt, ha Velencében jár. Az atya visszatért az útjáról, és a hölgy szobájába lépve kámzsája redõi alól egy halálfejet rántott elõ, és így szólt: "Asszonyom, ime ez az Ön tükre, mert ... bizony ez az egyik legszebb velencei asszony feje volt. Olyan volt õ mint Ön s Ön egykor majd nagyon fog hasonlítani hozzá.” Mely tanítást a jámbor hölgy oly igen megszívlelte, hogy még azon a napon nagyon is készségesen eleget tett udvarlója kérésének, akit addig váltig csak epekedni hagyott. Mert, mint mondta, "a jó fráter hasznos leckével szolgált nekem. Megtanított õ becsülni az idõt, amely elfut elõlünk.”
            Amibõl egy természettudományos folyóirat lapjain morális leckét venni nem volna illendõ.
            
    IRODALOM
    Apuleius: A mágiáról. Virágoskert (ford. Détshy Mihály), Magyar Helikon, h.n., 1974
    Szabó Árpád, Kádár Zoltán: Antik természettudomány, Gondolat, Budapest, 1974
    Titus Livius: A római nép története a Város alapításától, 3. kötet (ford. Muraközy Gyula), Európa,         Budapest, 1970.
    Umberto Eco: Kant és a kacsacsõrû emlõs, Európa, Budapest, 1999
    Perneczky Géza: Umberto Eco a tükörben, Holmi, XI. 1320 (1999)
    Hermann Weyl: Szimmetria, Gondolat, Budapest, 1982
    Hargittai István: Szimmetria – egy kémikus szemével, Akadémiai, Budapest, 1983
    Miklós Simonyi (ed.): Problems and Wonders of Chiral Molecules, Akadémiai, Budapest, 1990
    Fónagy Iván: Mágia, Bibliotheca, Budapest, 1943 (reprint: Tinódi, Dabas, 1989)
    Pál József, Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár, Balassi, Budapest, 1997
    Kerényi Károly: Görög mitológia, Gondolat, Budapest, 1977
    Szent Pál: I. levél a korinthusbeliekhez, 13,12
    Anatole France: Nyársforgató Jakab meséi (ford. Keleti Arthur), Tevan, Békéscsaba, 1948

    --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

    Date: 11 Apr 2000 12:55 GMTFrom: 320038985675-0001@t-online.de (Geza Perneczky)To: schiller@sunserv.kfki.hu
    Subject: =?iso-8859-1?q?Al=EDz_Csodaorsz=E1gban.?=
    X-Mailer: T-Online eMail 2.3
    MIME-Version: 1.0
    Content-Type: text/plain; charset=ISO-8859-1
    Content-Transfer-Encoding: 8BIT

    Kedves Róbert,
    kösz a küldeményedet, természetesen azonnal el is olvastam bár arra voltam felkészülve, hogy esetleg a fraktálokról fogok valami érdekeset megtudni. Cikked azonban még érdekesebb volt ennél is, ez volt az elsõ eset, hogy valakivel "találkoztam", aki az Eco-írásomat olvasta, mi több, valamilyen módon reagált is rá. Szépet írtál. Én persze egy kicsit (a tükörbõl) Eco szemiotikai eszmefuttatásait is igyekeztem megcsipkedni, bár nem nyiltan, hiszen Eco e téren világtekintély, és mit értek én az ilyen hermetikus nyelvészeti ügyekhez? De az volt a gyanúm, hogy ott sem állnak a dolgok egészen jól a lábukon.
    *
    A tükör motívumot persze lehetne még sokáig tovább követni, én nem akartam nagyon elkalandozni Eco közelébõl, és neked is csak jelzem, hátha van kedved errõl még egyszer írni (én már nem jutok hozzá):
    Ugyanis éppen egy matematikusnak köszönhetjük a tükör-motívum talán legõsibb gyökerekig visszamenõ, és ugyanakkor nagyon modernnek is tûnõ, és egyúttal nagyon kreatív feldolgozását. Az Alíz Csodaországban címû remek kis könyvre gondolok. Itt (is!) a tükör pont az ellenkezõje annak, amire Eco gondol, nem az egyetlen abszolút valósághû észlelési segédeszköz (Eco szavaival: protézis), hanem kapu, amelyen át a mágia és az álmok világába léphetünk át. Vagyis olyan információk forrása, amelyek "veszélyesek". Ez a veszély jutott eszembe, amikor az élõvilágnak a tükrös megfordításban jelentkezõ jelenségekkel szembeni "iszonyát" ecsetelted.
    *
    Ezt a motívumot, és a mitologiával, mesékkel, stb. való rokonságát érdemes lenne alaposabban is feldolgozni – volna kedved hozzá? Egy egész könyv is kikerekedhetne belõle, és olyan valakinek való téma, aki a dolog természettudományos oldalát legalább olyan jól ismeri, mint amennyire kézenfekvõek számára az irodalmi-mitológiai párhuzamok. A "gonosz" vagy "mágikus" tükör jelenségének az emberi-lélektani eredete nyilván az ókor (és a késõbbi századok) nagyon torz és tökéletlen tükreiben (is) keresendõ, amikbe bizonyára egy rémség volt beletekinteni, valamint abból eredhet még a dolog, hogy az egyetlen akkoriban rendelkezésre álló "jól csiszolt" tükör, a nyugodt víztükör meg szinte mindig kettõs képet mutatott: a "szárazulaton" megmutatkozó formák racionális tükörképét, és a víz alatti világ homályos és veszélyes hinarasát az ott uszkáló irracionális élõlényekkel együtt.
    *
    Alíz egy ilyen "akváriumba" lépett bele a tökör segítségével, és noha a történet az Übü király mellett (amelyet szintén az avantgárd, a szürrealizmus, stb. egyik õsének tekinthetünk, noha azt is egy outsider írta tulajdonképpen) szóval noha Alíz története az Übü király mellett az egyik legelsõ és legfontosabb jelentkezése a modernizmusban kedvelt szabad asszociációknak, a sztori valójában nagyon sötét, gyilkos és irracionális világot mutat. Tulajdonképpen semmi szabadságot, de annál több archaikus determinációt! – legfeljebb el van kicsit bájolva a veszély a karácsonyfadíszek és a csengettyûk világának az irányában, tekintettel az Alízhoz hasonló nagyon kiskorú olvasókra, és (mert bizonyára ez is szerepet játszott:) a szerzõnek az ilyen kislányok iránt megmutatkozó gyöngéd vonzalmára.
    A témát azonban mégsem a freudizmus irányában kéne kibontani (gondolom, sokan megtették ezt már), hanem az általad megpendített probléma felé, mert úgy érzem, hogy az élõ szervezetek és a tükrösen fodított világ összeférhetetlensége lenne pillanatnyilag az igazán érdekes téma.
    *
    Na, ennyi elég is egy e-mailre, kösz a cikket, s talán egy idõ után olvashatom a folytatását is. Üdv. Géza.