Rövid beszámoló a Paksi Képtárról

        Paksról olvasom: Európában itt található a legmagasabb löszfal, aztán, hogy tréfás anekdóták szólnak a paksi "mogyoróról", valamint, hogy itt született a kalandos életû Trebitsch Ignác (azonos lenne a P. Howard regényekbõl ismert "igazi" Trebiccsel?). De vannak komolyabb adataim is. Például gazdag régészeti leletekrõl, köztük egy ókori Mithrász-szentélyrõl, vagy a híres paksi halászcsárdáról, továbbá az atomerõmûrõl, amit nem kell bemutatnom, hiszen az ország egyik legfontosabb energiaipari létesítménye. És a kilencvenes évek eleje óta – ismételten is – sokat hallok a Paksi Képtárról.
        Ezt az intézményt jelenleg az önkormányzat tartja fenn, de valószínû, hogy létrejöttében és állandó bõvülésében valamennyi korábbi paksi tényezõ közremûködött: az õsrégi kultúrák és kultikus szentélyek búvópatakként továbbélõ emléke, a magyar vidék ízét-zamatát megadó kert-, szöllõ-, és konyhamûvészet, és természetesen a város gazdasági súlyát és erejét biztosító erõmû is, amely nem csak fõiskolát vagy különbözõ sportlétesítményeket segített itt világra, hanem olyan kulturális intézmények megszületését is hathatósan segítette, amelyek alkalmankint túlmutatnak a város regionális jelentõségén. Ennek az északra és délre nyúló paksi kisugárzásnak talán a Duna lehetne a legszebb és legtalálóbb jelképe. Mint egy kiterjesztett karokkal álló emberi figura, aminek az történeti hangulatú városközpont a törzse, olyan itt a táj. Ha magasabbra emelkednénk, akkor a folyóvízet fölfelé követve egészen Pestig látnánk el. Lefelé, déli irányban követve a vizet Mohács tûnne fel, de kissé oldalra tekintve, talán megpillanthatnánk a Mecsek alatt megbújó Pécs városát is. Mert Paks valószínûleg inkább Pécsre támaszkodik, ha délre kalandozik el a tekintet.
        Van egy jó ismerõsöm itt Pakson, aki néha úgy áll a tájban, mintha éppen õ lenne az, aki széttárt karjaival azon igyekszik, hogy közelebb húzza magához a fõvárost és Pécset. Magához is közelebb – de fõleg Pakshoz közelebb. Úgy hívják, hogy Halász Károly. Már körülbelül negyed évszázada annak, hogy Pakson élve azon dolgozik, hogy ne csak a halászcsárdája miatt álljanak meg a város határában azok, akik a hatos úton Pestrõl Pécs felé igyekeznek. Halászt Károly ugyanis egy képtárat épített. Maga az épület persze nem tõle való – az egykori Erzsébet Szálló megyeházára emlékeztetõ klasszicista architektúrája készen állt a fõtéren, az õ feladata csak az volt, hogy meggyõzze az illetékeseket, hogy miután az épület megszûnt ifjúsági-, és úttörõ-ház lenni, hát úgy és akkor szolgálhatná a legjobban a várost, ha az általa gyûjtött képtári anyag állandó kiállítás formájában a falakra költözne. Ez a munka – a gyûjtés, és a meggyõzés – pedig építkezés volt a javából. Hadd idézzek egy levelébõl:
        "Ezen a területen egy vákuum volt itt Pakson, Tolna megyében, Budapest-Pécs között. Egy nagy fehér folt. A múltban sokszor volt reménytelen a helyzet, de szerencsére a kollégák, a barátok és a jószándékú ismerõsök segítettek, és ha lassan is, de mentek elõrébb a dolgok. Fontos volt a helyzet és a lehetõségek helyes felismerése, a példák megválasztása, és egy adag bátorság is, amit legtöbbször a kényszer szûlt. Úgy igyekeztem a dolgokat végezni, hogy hosszú távon is funkcionáljanak. Igyekeztem kreatívan gondolkodni, ahogyan a pécsi Mûvészeti Gimnáziumban tanították. Példáim voltak: a pécsi múzeumok, a Grazban rendezett festõ-hetek és az ottani múzeumi gyûjtés módszere, aztán a kölni, kasseli, berlini tanulmányútak, és persze Párizs, Amszterdam, és Róma is a fantasztikus kiállításaikkal és gyûjteményeikkel. A közelebbi szellemi háttér pedig a Pécsi Mûhely...
        A gyûjtés 1980-ban kezdõdött. Mindenki hagyott itt munkát, dokumentációt. Nagyon sokat segítettek a mûvészettörténészek, akik közremûködtek a szakfelaladatok elvégzésénél és a rendszeres kiállítások elõkészítésénél, akik elõadásokat tartottak, vagy megnyítókat szerveztek... Amikor kiderült, hogy semmi másra nem alkalmas a mûemlék épület, megengedte az önkormányzati hivatal, hogy a raktárakban összegyûlt anyagból állandó kiállítást rendezzünk be. Az 1991-ben megnyílt kiállítás alapján a minisztérium kiadta az engedélyt, hogy a képtár mint országos gyûjtõkörrel rendelkezõ múzeum mûködjön. Így született meg a sok-sok ingyen munkával rendbehozott termekben a Paksi Képtár, ami nem akar porosodó kiállítás maradni a jövõben sem. A régióban és a városban folytatott munka fõ mozgatórugója a képzõmûvészeti oktatás és továbbképzés, a mûvészeti információk gyûjtése és továbbatása, valamint kiállítások és alkotótelepek szervezése... Megpróbáljuk magunk mellé állítani a kreatív embereket, rajztanárokat, képzõmûvészeket, mûvészettörténészeket. Szeretnénk megõrízni szakmai függetlenségünket... A gyûjtemény bõvítésénél fontos a hiányok pótlása és karaterünk további alakítása, megerõsítése... A legnagyobb kihívások: a mûvészeti életben történõ változások, az új technikai lehetõségek, a régiók és városok szabad versenye..."
        És nem hallgathatom el azt sem, ami ezután áll még a levélben: – hogy állandó kihívás a szegénység is, a korlátozott anyagi lehetõségek. Azok, akik valamilyen kulturális intézménynél dolgoznak, jól tudják, hogy amit Halász Károly a fent idézett levérészletekben felsorol, az körülbelül a maximum, az körülbelül minden, amit egy jól mûködõ múzeum vagy közgyûjteménnyel is rendelkezõ kommunális intézmény feladatvállalásként magának eltervezhet. De õ vállalta ezt a maximalista programot, és a szerény anyagi lehetõségek ellenére sem érzi úgy, hogy magára hagyták volna az illetékesek. A paksi erõmû mellett a kulturális tárca és a Nemzeti Kulturális Alap Kollégiumai támogatják a Paksi Képtár ügyét. Ezek az összegek nemcsak újabb mûvek vásárlásához segíthetik hozzá a képtárat, hanem néhány olyan dologhoz is, ami nélkül nem dolgozhat egy korszerû mûvészeti intézmény: például mûvészeti adatbázisa és videotárja van már a képtárnak, és meg vannak ahhoz is a kezdeti feltételek, hogy itt találjon otthonra egy olyan archívum, amely az elmúlt évtizedek magyar mûvészetében oly fontos szerepet játszó Pécsi Mûhely dokumentumait gyûjtené egybe. Amit Halász Károly pillanatnyilag nagyon remél, az az egykori Erzsébet Szálló egész épületének a használata lenne. A csak az emeleti szárnyra korlátozódó kiállítási termek már nem fogadhatnak be több alkotást, viszont a raktárak egyre jobban telnek. És aki egy kicsit ismeri az ott felgyûlõ anyagot, az tudja, hogy Paksra nem küldenek a mûvészek mûteremhulladékot vagy raktári kelléket. Ott fõmûvek gyûlnek.
        Errõl szeretnék még pár szót szólni, a barátság és a respektus hatalmáról. Mert noha ezek a tényezõk nem hivatalos múzeumi kellékek, mégis nagyon fontosak, nélkülük nincs siker. Hiszen általában is az a helyzet, hogy nincs jobb mecénás vagy igényesebb zsüri annál a fajta megbecsülésnél, amivel a magyar mûvészek nemzetközi szerepet is játszó derékhada egy olyan, minden próbát megállt kollégájára tekint, mint amilyen például Halász Károly. Elõször is ott áll Halász mögött a Pécsi Mûhely tekintélye, hiszen tagja volt ennek a mûvészcsoportnak a hetvenes-nyolcvanas években, és azóta is aktív, igen jelentõs mûvész, egyike a magyar neo-konstruktivizmus és akció-mûvészet legjobbjainak. A nyolcvanas évek eleje óta, amikor Hegyi Lóránd õt is bevette az egymást követõ "Új Szenzibilitás" kiállításokba, a neve újra-és-újra felmerül a nemzetközi tárlatok katalógusaiban. De ez csak a dolgok egyik fele. A másik fele az, hogy "Karesz" nagyon igényes, és ugyanakkor nagyon önzetlen és korrekt szolgája a mûvészet ügyének. És az ilyesminek fénye van, ezt szeretik az emberek. Ezzel magyarázható az, hogy a Paksi Képtár 90 százaléka a mûvészek ajándékaiból gyûlt össze, és ezek a képek és szobrok, vagy grafikák mind nagyon jól válogatott, nagyon erõs mûvek.
        Lehetetlen lenne itt felsorolni a leltárt, csak találomra lapozgatok a katalógusban. Az elsõk között szerepel a Pécsi Mûhely mentorának, Lantos Ferencnek néhány mûve, aztán egy fontos gyûjtemény következik, a Paks közvetlen régiójába tartozó egykori és újabb helyi mûvészek neve. Utána az országot reprezentálók (a leltározás sorrendjében): Bukta Imre, Fajó János, Gulyás Gyula, Kõnig Frigyes, Soós Tamás, Nádler István, Július Gyula, Bak Imre, Maurer Dóra, Szenes Zsuzsa, Szirtes János, El Kazovszkij, Galántai György, Kelemen Károly, Hencze Tamás, Keserü Ilona, Mengyán András, Jovánovics György,... és így tovább. Jól kirajzolódik a gyûjtemény gerincvonala, az "Iparterv-csoport" nemzedékhez, és az utána következõ Új Szenzibilitás tárlatokhoz tartozó mûvészeknek a szinte hiánytalan listája. Ami nem akadálya annak, hogy újabb keletû nevek is felmerüljenek néha, például Csörgõ Attiláé, vagy Sugár Jánosé. Közben azonban átugortam a pécsi illetõségûeket, ezek érthetõen különösen fontos csoportot képviselnek: Ficzek Ferenc, Kismányoki Károly, Pincehelyi Sándor, Szijártó Kálmán, és még jónéhányan. Mindent összevéve igen sok olyan mû szerepel itt, amit néhány évtized múlva már semmilyen öszeköttetéssel vagy áron nem lehet majd a felhajtani a mûtárgy-piacon – még országos intézmények vagy gyûjtemények számára sem. Ez az igen rangos leltár pillanatnyilag kb. 200 címet tartalmaz, de a tételek között olyan mappák és sorozatok is vannak, amelyek egyenként 20-30 alkotásból állnak.
        Nyilvánvaló, hogy nem csak a gyûjtés volt sikeres, hanem a feldolgozás munkája is szorgos kezeket igényel. Egy szinesen illusztrált katalógus már készült a Paksi Képtár gyûjteményébõl, de szinte megjelenése percében azonnal el is évült, és ezért egy újabb, bõvebb kiadvány elõkészítésén fáradoznak a képtár mentorai. Kik ezek? Már évek óta (és remélhetõleg egyideig még továbbra is) Aknai Katalin és Merhán Orsolya vállalkoznak arra, hogy együtt dolgozzanak a Paksi Képtárral, õk azok, akik a mûvészettörténeti szakmunka javát végzik. Az oktatásban pedig Ritter János, Takács Éva és ifj. Ficzek Ferenc tevékenykednek. De esetenként és alkalmanként igen sokan mások is megfordultak már Pakson, hogy valamit elvégezzenek az ott felgyûlt szakmai munkából – legyen az szövegszerkesztés, kiállításrendezés vagy mûtárgyfotózás. A legtöbben nem fogadtak el jelentõs ellenértéket a munkájukért, legfeljebb a felhasznált anyaggal számoltak el. Azért jöttek, mert kedvük volt hozzá, és mert egész egyszerûen jó Pakson lenni.
        Ha most az olvasó a fejét csóválja, és azt mormolja maga elé, hogy szép-szép, de ezek tulajdonképpen archaikus viszonyok, a kezdetek hõsi gesztusaival és az önzetlenség nagyon mulandó erényeivel, amit majd el fog söpörni a rutin, meg az idõ,... nos, akkor erre csak azt felelhetem, hogy tudom, hogy így lesz. Ha a Paksi Képtár igazi nagy intézmény lesz, számos fõállásban lévõ munkatárssal, akkor majd rá is jellemzõk lesznek azok a viszonyok és problémák, amik olyan helyeken szoktak elõfordulni, ahol fõállások vannak.
        Másrészt viszont: "Bár csak ott tartanánk", – sóhajt fel néha, egy-egy nehezebb percében Halász Károly. Szeretném megnyugtatni, hogy mi mellette állunk. És arról szólni, hogy pillanatnyilag még mítikus idõket élünk, és ennek is meg van a haszna. Nem csoda hát, ha az alapító-személy mesébe illõ alakja tölti be a látóterünket. Mit is ír még azokban a levelekben és katalógus-bevezetõkben a Karesz? Hogy úgy hiszi, hogy Paks peremvidéke egyrészt Pannóniának, de a Duna-medencétõl délebbre fekvõ mediterrán világnak is. Ahogy fogalmaz: "peremvidéke a virágzó mandulafáknak". Azonkivül persze peremvidéke Budapestnek, Pécsnek, Tolnának, Baranyának, és az Adriáig vonuló hegyes-dombos, hol sziklásan goromba, hol pedig füge-gyümölcsként édes és lágy Balkánnak is. Ezért teszem hozzá:
        Ennyi perem szolgálata együttvéve kiad egy – legalább is nekünk centrális jelentõségû – képtárat.