(Angol eredeti: "Journal is a piece about a specific woman, my grandmother, and her journals. There is a borderland between art and craft where the creativity of many women lives in the knots of their knitting and the pages of their journals. Paper, as a material and as a process, travels that land well. My own art may include many things beside paper, but paper is the heart of it. It is inclusive, accepting of things embledded, receptive in things imprinted, a fluid medium.")

        Ezt a rövid vallomást – hogy is lehetne ez 2000-ben máskép? – az interneten találtam. Ahogy azt már megszoktuk, a kérdéses honlap, amely egy online mûvészkönyv kiállításoknak is helyet adó virtuális galéria publikációja volt, egyszóval eme internet-cím pontos földrajzi lokalizálására szinte semmilyen közelebbi adat nem utalt. Jómagam a Yahoo!-tól félbalra két link-nyi távolságban találtam rá, úgyszólván véletlenül (www.colophon.com/ gallery/cba/catalogue.html). Ha mégis találgathatnék, akkor – ami a helyszínt illeti – valószínûleg New York-ra, vagy valamelyik másik domináló szerepet játszó, a kulturális élet számára is központi jelentõséggel bíró amerikai nagyvárosra gondolnék (nincsen belõlük olyan sok...), mert az ilyen kiemelt helyeken szoktak mûködni azok a Center for Book Arts nevû intézmények is, amik internetre teszik aztán azokat a kiállításokat, amikbõl egy kostolónyi itt most digitalizálva volt. Harmincöt mûvész könyveibõl lehetett a "cba/catalogue" oldalakon mutatóban néhányat megtekinteni, ami azt jelenti, hogy két-három tucat 32 bit-mélységû (azaz hatmillió színárnyalatnyi) fotó jelent meg egymásután a képernyõn. A Book Art Center mellékelt szöveg-oldalain pedig a képek gazdái, harmincöt könyvmûvész közölt hosszabb-rövidebb nyilaltkozatokat ezekrõl a munkákról.
        Akadt a kiállítók közt egy magyar nevû hölgy is, egy bizonyos Anita Lynn Forgach, aki azonban cseh illetõségû lehetett, mert az itt szereplõ "Nationalismus" címû mappáját a Contemporary Czeh Art and Literature Edition of Prose adta ki. Amirõl az jutott eszembe, lám, a Center for Books Arts-tól Keleteurópa is csak egy internet szöveg-sornyi távolságban van. Az õ állásfoglalása volt a leghosszabb szöveg ebben a nyilatkozat-sorozatban, hiába, a keleteurópai nacionalizmus grafikai vetületét nem olyan könnyû az amerikaiaknak megmagyarázni. A Book Center kiállítására jellemzõ vallomások többsége azonban nem hordozott ilyen közéleti terhektõl roskadozó gondolatokat. Valami más foglalkoztatta ezeket a mûvészeket, valami olyasmi, amit érezhetõen más okok miatt nem volt könnyû szavakba foglalniuk.
        "Szita nyomással készült, és kézel színezett, kézzel merített rongy vagy kókusz papír, könyv-szövet, szalag, fa, tinta" (Silkscreened and hand colored on handmade rag and coconut paper, book cloth, ribbon, wood, ink) – így jellemzi például Rebecca Goodale a She Talks in Circles, vagyis Körökben beszélt címû munkáját. És ezzel a rövid kezdõ-mondatnak ható megállapítással már be is fejezõdik a (az egyébként nyilvánvalóan "körökben beszélõ") könyv jellemzése. Ez a velõs fogalmazásmód persze nem azért érdekes, mert annyira szûkszavú, hanem azért, mert valami igazat mond ki. Arra utal, hogy ez a könyv nem betûkkel íródott, és ebbõl nem is lehet a betûk és a szavak segítségével igazán jellemezni õt. A nyelv, amin e mû megnyilatkozott, õsi, animális lelemény, mert a tapintás és a látás primér élményeinek az összegubancolódott sokaságára épült – ha ilyen könyvet adnának a kezébe, Pavlov nyilván azt mondaná: tessék az elsõ jelzõrendszert elõvenni az olvasásakor. Természetes hát, hogy a felhasznált anyagok és technikák, ezek a hangsúlyozottan tárgyiasult jellegû dolgok, teljesen ki is merítik az ilyen jellegû mûalkotás belsõ dimenzióit. Ha elolvasni és tovább mesélni akarjuk e könyv tartalmát, akkor nem a sorokat, hanem az egyes oldalak anyagszerûségét és mûves kidolgozottsságát, a könyv tárgyi vonásait kell lapról-lapra sorra vennünk.
        Tovább mesélhetõ... ezen a ponton érdemes megállni. Vajon tovább meséli-e az internet e mûvészkönyv-kiállítás tartalmát? Képes-e a hatmilliónyi színárnyalat a kókusz-rostokból filcelõdõtt borító sercegõen érdes textúráját visszaadni? Vagy érzékelem-e, hogy a könyv húsos lapokból álló teste néhány oldallal késõbb már foszlóan lágy és viaszként fakó merített papírból készült? És mennyire tudja a képernyõ a kézi színezésû felület akvarell-színeinek a lazúros fényét visszaadni? Vajon eljut-e a katódcsõ elõtt ülve hozzám, hogy e könyv lapjain eredetileg arról volt szó, hogy úgy tegyük színessé az oldalakat, hogy a papír fehér anyaga az ecset mozgását megörökítõ vékony festékrétegen átderengve továbbra is lélegezni tudjon, már-már világítson? Ami azt jelenti, hogy az egyes oldalak, ha elkészültek, maguk is térbeli kompozíciókként hatnak, hiszen több egymást letakaró, egymáson áthatoló rétegbõl épültek fel. Vagy egy másik könyv-objekt esetében: képes-e még életben maradni a rizspapír sápadt holdfénye, ez a matt és utánozhatatlanul visszafogott felület-hatás, ha a róla készült fotófelvételt a monitoron látjuk? Egy szóval: mennyire tolmácsolja hûségesen a digitalizált technika az anyagok költészetét?
        Igen, az anyagok költészete, a tökéletességek és perfekciók sokfélesége... ez most a másik engem foglalkoztató dolog. Míg ugyanis a Book Center virtuális galériájában bolyongok, és sorra rákattintok az egyes mûvészkönyv-reprodukciókra, bekapcsolva maradt a rádió, és a zenei mûsor végeztével komputer-újdonságokkal megspékelt média-híreket kezd a Westdeutscher Rundfunk sugározni. Figyelek, mert érdekes dolgokról van szó. Például arról, hogy mi a most nekilendülõ 2000-ik év legígéretesebb médiális szenzációja. Egy bizonyos MP-3 technikáról hallok (bõvebb adatokért tessék kinyitni az mp3.com-ot – így a bemondó), ami arra képes, hogy az akusztikai információkból kiszûrje azokat az elemeket, amik azért fölöslegesek, mert a legérzékenyebb emberi fül sem képes õket az amúgy is fölöslegesen gazdag akusztikai szövetbõl kihallani. Egy zenei mûben – közli a mûsor – az ilyen fölösleges információk aránya kilencven százalék (És mi lesz a kutyákkal – jut eszembe – vagy a delfinekkel, "akik" tökéletesebb érzékszervekkel rendelkeznek, miknt mi, és akik számára ezért a hallható és értelemszerûen hasznosítható akusztikai anyag is esetleg több mint ötven százalék?). Mindenesetre az a helyzet, hogy a maradék tíz százalék, amivel az MP-3 technika megelégszik, mint zenei följegyzés annyira kis helyet foglal el, hogy egy szokásos CD tartalma ezután már akár egy bélyegnagyságú lemezen is elfér.
        Mennyiben érinti ez a fejlõdés azt a fajta kommunikációt, amivel a mûvészkönyvek is élnek? Ezek esetében ugyanis a vizuális és taktilis élmények egymásba fonódó szövetérõl van a szó, olyan quasi-képekrõl vagy grafikai jellegû alkotásokról, amiknek alapvetõ tulajdonságuk, hogy kézbe kell venni õket, érezni kell a súlyukat és tapintani az anyagukat is – egy szóval: lapozni kell bennük. Képzeljük csak el, hogy a látás és a tapintás élményébõl is elvennénk, mondjuk, úgy 90 százalékot! Vagy már meg is történt ez a redukció a digitális technikának köszönhetõen? Igaz, egy sor virtuális élménnyel lettünk közben gazdagabbak – végül is az, hogy a komputert bekapcsolva most egy New York-i mûvészkönyv-kiállítás darabjait is láthatom, ez a lehetõség tagadhatatlanul nyereségnek számít. Ám, ha így megy ez tovább, akkor esetleg attól tarthatok, hogy nagyon is rászokom az internetre és az onnan lehívható virtuális kiállításokra – és majd a szomszéd galériában rendezett tárlatokra is csak a komputer segítségével látogatok el. A pontosabb és a gazdagabb szenzuális ingerekrõl, például a kókuszrostok zizegõ fonadékát megismertetõ, vagy a holdfény ezüst tallérjait is tapinthatóvá tevõ mûvészeti élményekrõl ez esetben majd nagylelkûen lemondok.
        Újra a Center for Book Arts internet-közleményihez fordulok. Van itt egy bevezetõ oldal is némi általános ismertetõvel. Ez a fejtegetés azzal kezdõdik, hogy a szerzõ elárulja, hogy a mûvészkönyvek mûfaja körülbelül úgy 1970 körül kezdett kialakulni. Milyen érdekes – így a szerzõ – hogy a könyveket évszázadokon át csak a beléjük írt szövegek miatt vették kézbe, és senkinek sem jutott eszébe, hogy magát a könyvet kezdje olvasni, a könyv megmunkáltságát, színeit, formai gazdagságát, stb., mint sajátos információkat hordozó tárgyi élményt kezdje értékelni. Szinte már várom, hogy a rátérjen a Gutenberg-galakszis köré fonódó gondolatok ecsetelésére is, például arra az aggodalomra, hogy a nyomtatott könyv az elektronikus médiák korában – és a betûk nélkül is oly fantasztikus tartalmú mûvészkönyvek miatt! – úgy látszik, lassan kipusztul. A szerzõ azonban óvatosabb, nem hamarkodja el ennyire a dolgot. És igaza is van, mert a papírra nyomtatott szövegek eltûnésérõl szó sem lehet, hiszen éppen az elektronikus médiák tették lehetõvé, hogy manapság minden magára valamit is adó ember azonnal egy egyszemélyes kiadó is legyen, aki aztán naponta több tucat – mit több tucat, néha több száz! – oldalnyi szöveget produkál a fotókopírozó gépeken vagy otthonában, a komputer-nyomtatón.
        Tessék, egy közeli példa: ehhez a cikkhez, amit most írok, természetesen nem csak a már említett Center for Book Arts-ot kerestem fel, hanem begépeltem az "artists'_book" szót is (így, a szóközt jelõlõ mély-vonallal!) a Yehoo!-ba és az Alta Vistá-ba, és amit ezek a keresõ-programok az elsõ percekben válaszoltak, abból azonnal több mint száz oldalt nyomtattam ki, amit aztán fûzõgéppel rögtön egy vaskos könyvvé kapcsoltam össze, hátha szükség lesz rá még valamikor.
        Mielõtt azonban ezt a kinyomtatott információ-tömeget részletezném, néhány szót még a mûvészkönyv genezisérõl. Egy felületesebb elemzés csak arról számolhat be, hogy lám-lám, az emberek felfeldezték, hogy könyv teste és színe, vagy az oldalak struktúrája és a papír mûves megmunkálása is képzõmûvészeti élmények forrása lehet. Az 1970 körül a fejlõdés azonban ennél sokkal többrétûbb és bonyolultabb volt. Ez idõtájt jelentek meg a porondon például azok az underground mûvészeti áramlatok, amelyek nem a nagybetûkkel írt "mûalkotást", hanem az annál igazabbnak és fontosabbnak tûnõ kommunikációt írták a zászlajukra. Ennek megfelelõen nem is az esztétikum, az üzenetek mûves kimunkáltsága volt az igazi ihletõjük, hanem a közvetlen gesztusokat tükrözõ improvizáció, úgy, ahogy az a mindennapok asztalára került – sokszor egyszerûen csak a szemét. Mostanában kezd elterjedni erre a három évtizeddel ezelõtti korszakra visszatekintõ érdekes szakkifejezés: new ephemera, új efemer jelenség.
        A percnyi szükségletnek eleget tevõ, és az azonnali múlandóságnak átengedett információk különféle alakzatairól van tehát szó, az instant print-nek nevezett olcsó offszet nyomdák füzeteirõl, illetve az õket kiszorító xerox-shopok lompos termékeirõl, a kazettás magnókon otthon felvett zajokról és "zenékrõl", a magazinok oldalairól összevágott, vagy filctollal hevenyészve odafirkált ábrák végtelen sokaságú sokszorosításáról, a pamut, fa és mûanyag dolgokból fabrikált fétisek és talizmánok használatáról, vagy azokról a színes ronyokról, amik egy idõ után többe kerültek a butikokban, mint amennyibe valamivel korábban a szeriõz ruhadarabok – igen, a hatvanas évek flower children-jeinek az öröksége egy évtized múltán már meglehetõsen "antik"-nak tûnt, és alkalmassá vált arra is, hogy bizonyos patinát lehessen felfedezni rajta, és ezúton nosztalgikus utópiák vagy ábrándok közvetítõjévé váljon. Azt is mondhatnám, hogy a mûvészkönyv eredetében fontos volt az a mozzanat is, hogy egyike lehetett azoknak a másodlagos termékeknek, amik a hatvanas évek életforma-forradalmából maradtak fenn, mint értékes requizitek, vagy egyszerûen, mint a "fiatalságra" emlékeztetõ univerzális szemét. Préseljük le a Beatles-rõl megmaradt emlékeink virágait, és kössük könyvbe, mintha papírlapok lennének. Szinte halljuk, ahogy zenél. Mivel a Beatles-nemzedék képviselõi lassacskán már maguk is nagyszülõknek számíthatnak, valami olyasmi lesz az eredmény, mint amilyet Ann Corley Silverman hozott össze a nagyanyja naplójára emlékeztetõ mûvészkönyvével.
        S ezzel kimondtam a bevezetõ sorokban említett vallomás szerzõjének a nevét. Nem csak azért érdekes ez a név, mert Silverman (kis-?) asszony az internet lapok tanusága szerint a kiállítás egyik kurátora volt, vagyis lelkes barát, és nyilván a közügyeket szolgáló fáradozásai révén is megérdemelten kiemelt személy, hanem azért is, mert ez a név különben is ismerõsen csenghet. A Silverman féle Fluxus gyûjteményre gondolok, amely nemzetközi mércével mérve is a hatvanas évek new ephemerájának talán a legteljesebb anyagát képviseli, ha pedig azt kérdezném, hogy mi fán terem e kollekció névadója, a Silverman család, akkor azt felelhetném, hogy Chicago egyik leggazdagabb dinasztiájáról, egy ingatlan-spekuláns familiájáról van ez esetben szó. Hogy vajon Ann Corley (kis-) asszony is ehhez a családhoz tartozik, azt persze nem tudom így kapásból ellenõrízni, de érdekes feltételezni, hogy igen. Mert éppen a másod-harmadgenerációs középosztály-sarjak, valamint az alkotó értelmiség, és a kultúrával fertõzött jómódúak és vállalkozó-családok (nõ?-) tagjaira jellemzõ, hogy lelkük egyik felét eladták az ördögnek – de ugyan mit beszélek, a múzsáknak! Igen-igen, mert a mûvészkönyvek mûvelése az underground és a szubkultúrák egyik megszelídített változata is lehet. Úgy is mondhatnám, hogy középúton van a szubverzív tendenciáknak is engedelmeskedõ naplóírás ördöge, és az angyali kézimunkák szelid örömének a természete között. Vagyis Ann Corley Silverman pontosan tudta, hogy amikor a mûvészkönyveit ismertette, mirõl is beszélt.
Egy kis rosszmájúságért nem megyünk persze a szomszédba, hadd mondjam ki hát hangosan is azt, amit eközben gondolok, hiszen az olvasó elõtt úgy sem tudom letagadni, hogy ott van az a bizonyos kritikai él is az ismertetésem elején vagy a végén. A mûvészkönyv majdnem az egyetlen a new ephemera (mint amilyen a Mail Art, a népmûvészetté süllyedt ökológiai megnyilatkozások és performance-ok, a titkos szekták határait áttörni nem tudó mûvészeti radikalizmus, például a neoizmus, illetve a punk-grafika vagy az undergroundban kialakult video-és audio-network, stb.) produktumai között, ami ellentétben a társaival meglehetõs gyorsasággal emelkedett múzeumi mûvészetté, ami tehát bekerült az establishment kedvencei közé is. A mûvészkönyv mégis csak könyv – majdnem szent könyv! –, és ha megszületésekor volt is még fenegyerek jellege, végül is nem valamiféle fegyverrõl van szó. A szemtelenségét pedig, ha volt neki ilyen, ügyesen el lehetett rejteni. És a mûvészkönyv különben is olyan, hogy minnél szebb, annál kevésbé szemét. Továbbá: a mûvészkönyv letagadhatatlanul munkás dolog, a munkának pedig ára van, mi több, ethosza van, a kettõ együtt pedig azt eredményezi, hogy a mûvészkönyvekbõl már majdnem (vagy teljesen?) meg is lehet élni.         Azonkívül: voltak földrészek és városok, például a hetvenes évek latinamerikai országai, vagy a nyolcvanas évek DDR-je és Kelet-Berlinje, ahol bizonyos fajta underground könyvek kézzel készültek, laponként összeadott anyagból fûzõdtek, magyarán: az igazi kreativitás és a társadalmilag is igazabbnak tûnõ gondolatok e helyeken mûvészkönyvnek álcázva terjedtek a nép között. Noha itt "nép" alatt csak egy igen kicsiny diák-társadalmat vagy fél-értelmiségi réteget kell érteni, ezeket a termékeket mégis csak megbecsüli azóta az egyetemes kultúra – és pénzt ad érte az antikvárius is. A mûvészkönyvnek tehát jól látható és könnyen megragadható az esztétikus értékei mellett ott ágaskodó humanista fogantyúja is. A múzeumok butikjaiban például a mûvészkönyv már két évtizede az egyik legnagyobb sláger. És csak természetes, hogy ott van az interneten is.
        Mit találtam az internet keresõ-programjaival? Íme egy kis statisztika: Éppen most, tehát a 2000-ik esztendõ elején, a Yahoo!, ha beírtam neki, hogy "book art" vagy egyszerûen "artists' book", akkor a válaszként ajánlott lapok olyan ezreit kínálta fel, aminek semmi köze nem volt az általunk most tárgyalt mûvészkönyvekhez. Hatvan százalékban comics-rajzolók publikációiról, kiállításairól és (szak?-) szervezeteirõl volt itt szó (jól látszik, hogy az internet, és a rajta megjelenõ könyvkultúra eredendõen amerikai illetõségû), a maradék pedig az úgynevezett "fine book" képviselõi (ezt nevezték korábban "small press"-nek) és a kommersz mûvészeti könyvkiadók különbözõ címei és publikációi között oszlott el. Az egyetlen igazi artists' book oldal, ami, bárhogy is próbáltam a Yahoo!-t, rögtön megjelent a listák elején, a jelenkori orosz mûvészkönyvek kiállítására készült szentpétervári katalógus volt. Ez egy Achmatova-gyûjtemény abból az idõbõl, amikor a várost még Leningrádnak hívták, és igen ritka futurista és zaumista kiadványok képezik a türzsanyagát. A kollekciót késõbb, amikor a költõnõtõl megörökölték, az erre hivatott intelligens könyvbarátok és orosz múzeológusok egy köre az újabb hullám orosz mûvészkönyveivel egészítette ki. Nagyon rangos kiadvány, de hozzám már késõn érkezett a figyelmeztetés – a kötet meg van a könyvtáramban.
        Csak amikor a szakszerû "Artists'_book" megjelölést alkalmaztam, jött be az, amire kiváncsi voltam. Elõször is az volt feltûnõ, hogy a Yahoo! rögtön leapasztotta a kínálatát 19 címre. Valamennyi egy-egy "site", azaz internet honlap tulajdonos volt, olyan személy vagy intézmény, ami már a nevében ott hordja a mûvészkönyv szót. Természetesen nem csak gyûjteményeket vagy mûvészeti egyleteket és szervezeteket találtam itt, hanem teljesen kommersz antikvárius boltokat is. Ismerõs csak egy volt a listán, a Nexus Press Atlantából, egy alapítványszerûen mûködõ kultúrintézmény és kiadó, ami a nyolcvanas években Mail Art show-kat is rendezett, azonkívül egyszer, a Los Angeles-i olimpia évében meg akartak hívni oda zsüri-tagnak is egy olimpiai mûvészkönyv-pályázat élére (ahogy azt Móricka elképzeli...). Hogy az internet hálója nem mentes a szélesen tátongó lyukaktól, arra viszont jó bizonyítékul szolgált, hogy a New York államban lévõ rochesteri Visual Study Workshop, a világ talán legrangosabb mûvészkönyv mûhelye és gyûjteménye egyszerûen nem jutott be a Yahoo! szerencsés 19 címe közé.
        Az Alta Vista viszont ugyanerre a lekérdezésre már hétezer-kilencszázhatvankettõ címmel válaszolt. A magyarázat: õ úgy értette, hogy azokra a lapokra vagyok kiváncsi, amelyek nem csak a címûkben, hanem a tartalmukban is ott hordozzák a mûvészkönyvek valamilyen formáját. Kinyomtattam az elsõ százat, és próbaképpen jónéhányat az elsõ száz címben ajánlott oldalak közül is (ebbõl lett a vastag könyv), és megállapíthattam, hogy két-három félreértéstõl eltekintve minden stimmelt. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy a címek és utalások ilyen tengerével tulajdonképpen semmit sem tudtam kezdeni – valamilyen újabb címszó bevetésével tovább kellett volna szûkíteni a kört. Mindenesetre annyi világos volt, hogy elsõsorban az amerikai társadalomban – de talán kisebb mértékben másutt is – a mûvészkönyvekkel való foglalkozás egzisztenciális alap lehet a mûvészek, kiadók, könyvkötõk, restaurátorok és könyvkereskedõk számára. Egy teljes felmérés természetesen csak akkor lenne lehetséges, ha a "Künstlerbuch", "Livre d'artistes", stb. címszavakat is sorra kipróbálnám. A legkevésbé még a múzeumi és közgyûjtemények voltak képviselve abban a fantasztikus cím-tömegben, amit az angol nyelvû keresés eredményezett. No de hát gondoljuk meg, egy-egy nagyobb városban kortárs múzeumból vagy a helyi egyetemi könyvtár mûvészkönyv-gyûjteményébõl normális körülmények között egy is elég.
        Kinyomtattam néhány katalógus-névsort is a mûvészkönyv-kiállítások közül, hátha találok ismerõst. Nem találtam, ehhez nyilván sokkal tovább kellett volna szörfölnöm. Az viszont feltûnt, hogy helyes volt az elsõ benyomásom, amikor nekiültem, hogy begyûjtsem a mûvészkönyvekrõl szóló internet anyagot. Mert mindjárt az elején úgy érztem, hogy a mûvészkönyv szerte a világon a nõk ügye. Természetesen itt arra a fajta mûvészkönyvre gondolok, ami az én szememben is az igazi – a kézi munkával készült egyedi darabokra! Ezeknek a megformálása azokat a lányokat és asszonyokat foglalkoztatja, akik túlságosan is más korban élnek már ahhoz, semhogy egyszerûen inget hímezzenek vagy harisnyát kössenek, ha éppen otthon ülnek, mert vigyázni kell a gyerekre, vagy mert lakatot tett az ajtóra a kemény tél (végül is nem élünk egy skandináv családregény kandallófénnyel melegen tartott körülményei között). Nagyon megváltozott az ezredfordulóra a nõket foglalkoztató tágabb értelemben vett kultúra jellege. Nem a család szolgálata – fogalmazzunk egészen élesen: ki-szolgálása – áll az elõterében, hanem az értékeknek ismert dolgokkal való autonóm kapcsolatteremtés, olyan élmények és ismeretek megszerzése, amik kivezetnek az otthon négy fala közül, és esetleg országhatárokon is átnyúló kontaktusokat eredményezhetnek. Ehhez pedig a legjobb anyag a papír, vagy a könyv – lám, a gutenbergi idõk mégis csak tovább élnek ebben a formában!
Ann Corley Silverman jól fogalmazott: utazás, mi több repülés ez a tevékenység a könyv anyagának és a mûves mesterségek imaginárius szárnyainak a segítségével. Napló, amelyet nem tollal tintával, hanem egész szenzuális figyelmével, az öt érzék valamennyi fortélyával ír a szerzõ. De a könyvek így is, ezt a szempontot szem elõtt tartva is még mindig az õsi feladatot teljesítik, ugyanazt, amiért a bibliát is írták. Kiemelik az olvasót a székébõl az egyetemes kultúra közelébe, ki a ház négy fala közül az alkotó intellektus, a szellem dimenziói közé. Akkor is, ha – mint ahogy az egyre gyakrabban elõfordul – nincsen az ilyen könyvekben betû.