Elôször 1984-ben, Bécsben, a Josephinumban láttalak. Ôszi délután volt. Hideg napsütés járta át Ferenc József városát. Sötétítôk árnyékolták a szobád. A redônyök függôleges résein áttörô ezüstös sugarak visszaverôdtek az üvegtáblákon.
A szoba közepén elomlott fehér, ártatlan tested. Pillantásom végigsiklott selymesen fénylô bôrödön. Zavarba ejtô volt meztelen szépséged látványa, csontjaim mélyéig megrázott. Amíg a szobádban voltam, enyhe remegés vibrált a testemben. Gyöngyözô izzadságcseppek szaladtak le melleim völgyében. Tested eksztázisba feszült, és dióbarna hajad hullámai vállaidra omlottak. Megfeszülô nyakad igazgyöngyök sora körbefonta. Szépséged egyre elviselhetetlenebbé vált. Elbûvölt a fehér selyemmel bélelt üvegvitrinben kirajzolódó látványod. Mozdulni sem bírtam. Hirtelen rámszakadt az azonosság felismerésének mélysége. Az arcom közelébe emeltem fényképezôgépem. Ujjaimmal megérintettem rajta a gombot. Észrevettem, hogy finoman remeg. Moccanni sem bírtam. Úgy éreztem, mintha a gerincem megmerevedett volna. Ebben a félelmetes mélységben semmi másra nem voltam képes, mint téged bámulni. Felismertem magam benned. Minden üveglap az én képmásomat tükrözte. A tükrök sebezhetô termében semmi mást nem tudtam látni, csak téged, és saját tükörképem. Megpróbáltam lenyomni a fényképezôgépem gombját, de megmerevedtem. Mély lélegzetet vettem, és utasítottam végtagjaim. Elôre-hátra hintáztattam a testem. Pörögtem. Úgy éreztem, mintha eggyé válnék veled. Lassított lépésekkel az ajtó felé hátráltam. Hosszasan sétáltam a folyosón. Nem emlékszem, hogy mennyi idôt töltöttem a folyosó ablakainál. A vágyam, hogy az én határaimat áttörjem, az én-nélküliségben való feloldódás félelme ellen hadakozott. Megbabonázva visszasétáltam hozzád. Gondolom, ott bent nálad most több fény lehetett. Percekre megvakultam. Semmi mást nem tudtam látni, csak a tükrözôdô üvegeket. Olyan volt, mintha teljesen eltûnt volna a tested. Azt hittem, hogy képzeletbeli látványod szétfoszlott a visszaverôdô fények között. Percekkel késôbb újra megjelentél. Viasztested kis lángra állította meglágyult tekintetem. Bármit megtettem volna érted. A fejed kicsit felemelve, az ujjaid ellazulva nyugodtak a selymen. Vágyakoztam pillantásodért, de szemed csukva volt. Halvány mosoly bujkált a szád szögletében. És akkor azt éreztem, hogy felismertél, hogy válaszoltál mély odaadásomra. Éreztem, hogy mámorod csodálatom által mind jobban elmélyül. Áhítoztam a szeretetedre. Tested szélesre tárult. Melleid dombjai pihenô karjaid fölé borultak, mellbimbóid majdnem megérintették a karjaidon feszülô bôrt. Kitárt nagy és rózsaszín tüdôd úgy nézett ki, akár egy kettôs méhkaptár. Mellkasod közepén az artériákhoz kapcsolva piroslott szíved. Jobb tüdôd alatt volt a májad. A szíved alatt a méhed. Benne köldökzsinóron egy magzat rejtôzött. A bal combod lágyan pihent a jobbon. A jobb térded csaknem érintette a balt. Az én testem minden izma megfeszült, míg a tieid ellazulva pihentek. Két órával késôbb még mindig elôtted álltam, tekintetem összekapcsolt belsôddel. Négy óra tájt lehetett. A szoba sötétedett. A délutáni fény enyhén bearanyozta bôrödet. Felemeltem fényképezôgépem, és arra kényszeríttettem magam, hogy lefényképezzelek. Megmozdultam és kattintottam, mozdultam és kattintottam. A lencse meghatározta látószögemet, és így a te képmásodat is. Te a lencse mögött voltál. Másnak tûnt a tested így. Darabokra hullt. A fény az üvegtáblák és a lencse üvege közt oda-vissza verôdött. Látásom elhomályosult. Az üveg csillámlása nem engedte, hogy a lencse áthatoljon a testeden. Csak látásom tudott átjárni egészen. A fényképezôgép töredékeket készített rólad. Tested fekete-fehér töredékes képeit. Fotókat. Annak a napnak az emléke mélyen belém fagyott. Semmi Hô sem tudja felolvasztani. Szürkületkor gyakran ülök az ablak elôtt, és rád gondolok. Néha a rólad készült fényképeket nézegetem. Elnézek a végtelenbe felettük, és könnyek szaladnak le az arcomon. Irántad érzett szeretetem - erotikán túli rajongás. Látásom érzéki emlékképpé változott. Tested látványa újra és újra emlékezésre késztet. A sejtjeimbe, a szerveimbe, egész testembe vetítelek. Bennem, a létezésem legbelsôbb belsejében növekszel. Kilélegezlek. Testedet az enyémmé alakítom. Nem tudok többé különválni tôled. Eksztázisod a saját húsomban öltött testet. Gyakran hordom gyöngysorod, érzem, körbefonod a nyakam. Az éjszaka közepén megérintem a nyakadon futó gyöngysort. Belsô sebed a fájdalom kikerülhetetlen lelki tere marad. Nyolc hosszú éven át lappangtam a testedben. Köldökzsinórom testedtôl elszakíthatatlan. Most pedig, a kilencedikben kiemelkedek belôled, és te vagy a mélyemben. Lehetséges, hogy a testem most megszabadíthatom tôled? Saját magam öntöm létezésedbe, a te tested formájába. Biztos kicsit különbözônek látod a testem a sajátodétól. Az én testem nem olvad oly könnyedén eksztázisba. A térdeim is másként nyílnak. A szemem nyitva tartom, hogy figyelhessem a szemlélôk vágyát. Nem tudok úgy bízni csodálóim tekintetében, mint te. Az eksztázisom is egy kicsit más, mint a tiéd. Engedd meg nekem ezt a különbözôséget. Amikor a szám sarkába formáztam mosolyodat, olyan volt, mint a tied, és mégis más lett. Amikor kialakítottam a szemed, akkor az én szemem biztonságot keresve tágra nyílt, míg a tied csukva maradt. A te mozdulatod negatívjába öntöm a magam szobrát. Fizikai jelenlétem testesíti meg eksztázisodat. Narcison keresztül Pygmaliont mintázom meg. Már nem is tudom, hogy a te testedbe, avagy az enyémbe szerettem-e bele. Mihez kezdjek a köldökzsinórommal, amely a te magzatodhoz kötött. Hogy tudom megszülni a magzatodat? Meg tudok-e szabadulni tôled úgy, hogy megalkotom a testedet mint saját magamét, vagy az enyémet a tieddé alakítom? Képes leszek-e szeretni azt a másikat, aki se te, se én nem vagyok? Ki tudsz-e emelni ebbôl az öntôformából? Megérted-e irántad, és ugyanakkor magam iránt érzett vágyamat? Hogy tudom elválasztani az "ént", amit méhed formázott meg, Medikai Vénuszom? Meg tudsz-e te, vagy valaki más szabadítani ettôl az öntôformától, hogy képes legyek belépni a saját életembe, az én saját történetembe? Meg tudom-e szabadítani magamat attól a börtöntôl, amit öntômestered formázott számodra? Meg tudod-e szabadítani magadat az ô téged meghatározó tekintetétôl? Hogyan tudod megszabadítani magadat abból az eksztázisból, amit mestered vágya szabott rád? Az a mester, aki megformázta a tested, hogy magába zárja a méhet, aminek köldökzsinórja az én testemhez is kapcsolódik, ô tekint le az én testemre is. A beleid belsô labirintusába bújtál el. Elvesztetted a kapcsolatot a mással, a különbözôvel. Légmentesen elzárt létezésed üvegszilánkokat hozott létre, ami megrajzolja és meghatározza belsô önmagad. Rajtad keresztül az én belsômet is ugyanazok az éles, törékeny szilánkok bélelik. Drága Vénuszom, miért tartottad vissza a véred, amikor a mestered felhasította, és teljesen felnyitotta a tested. Hogyan tudod meggyógyítani testi sebed? Miért mosolyogtál, amikor szíved kitárta? Miért akartad védelembe fogadni és körülfogni mestered, holott a kését a húsodba szúrta? Felvágta ártatlan tested. Könnyeim megfagynak a szájpadlásomon, és sósak, mint az a visszatartott vér. Vénuszom, a kilenc benned töltött év a véremet szabadon folyó könnyekké változtatta, melyeket üvegszilánkokként nyeltem, és emésztettem meg. Aludtál, amikor a fájdalmasan behatoló penge fájdalma megnyitotta a méhed? Színlelted-e a mosolyt, vagy beleképzelted azt a téged védelmezô szerelmet, amit megálmodtál? Azt képzelted, hogy a penge érintése simogató szerelem? Hogyan ajánlhattad fel szelíd mosollyal nedves ajkaid, miközben beleid ki voltak tépve belôled? Hogy tudtad túlélni ezt a hullaszerû testet? És én hogy élhettem túl rejtett fájdalmad? Hogy létezhetek a te léteden túl: Túl a sötétség rétegein. Testem az asztalhoz lapul. Fejem túlnyúlik a végén, testem egészen nyitott. A hajam sûrûn omlik a vállamra. Könnyeim megfagynak a szájpadlásomon, mosolyom felett megnedvesítik az ajkam. Ó, Medikai Vénusz, szeretlek téged.

1993. március 3.