KALAND A TECHNIKAI DYSZTOPIUMBAN VÉGTELEN DYSTOPIA



Részlet az 1992. márciusi Coppenhágai szinpoziumi elôadásomból, amelyet Cornélia Lauf mûvészet kritikus szervezett 1984-ben kezdtem a KALAND A TECHNIKAI DISZTOPIUMBAN CÍMÛ munkámon dolgozni. A pszeudó latin cím az utópia ellentétét jelenti, és az abban megtett kalandomra utal. Ebben a munkában a tudományos diskurzus fizikát, természetet és testet reprezentáló módszerét elemeztem. Kutatásom az elmúlt három évszázad tudománytörténetében mésfél évtizeden át tartott.A tudományos reprezentáció dekonstruktiv elemzéséhez postmodern stratégiát használtam. A munka kezdetén felkutattam a még mindíg létezô 18. 19. századi tudományos muzeumokat, odautaztam és látogatásom alatt, -gyakran eldugott- fényképezô géppel a kezemben, mindent amit felfedeztem megörökítettem. Felderítettem a 18. század gondolkodási modszerét és annak szimbólumait. Több ezer fekete fehér fotóval megörökítettem a múzeumi kiállításokba fagyott tudomány történetét. Ennek a fotó sorozatnak VÉGTELEN DYSTOPIA címet adtam. A fotosorozat egyes képeit számokkal jelöltem. A képeket különbözô témákba soroltam; fizika, technologia, test-anatomia-patologia, természet. A muzeumokban talalt archeologiai leletekrôl készült fekete-fehér fotóim dokumentálják a tudománytörténet reprezentációját felfedô kritikai elméletemet. Ezek az alíg megvilágított poros múzeumok lettek kalandom szinterévé. Nem volt nehéz felfedezni a mindenek hátterében meghúzódó fallikus szimbolumot, a kiállított kisérleti ezközökben sem. Hirtelen támadt casanova-i vággyal akartam magamévá tenni a felfedezett tárgyakat és a muzeumokban elrejtett jelentést. Intellektuális vágyam szekszuálissal telítôdött. A falloszt öleltem magamhoz. Körülvéve a tudományos múzeum aurájával és a kiállított kisérleti ezközökkel, egészséges tudásvággyal telítve nôvé tett . Az üres múzeumok sötétek és misztikusak voltak. Egyszerre éreztem félelmet és vágyat a tudásra és a valóság megismerésére. A tudományos múzeum tájképe és tárgyai jelentették az igazság és a valóság világát és az kizárta a nôt. Azért, hogy magamat befogadtassam szerelmes leveleket írtam a kiállított es lefotozott tárgyakhoz. Egy szerelmes levélben, SZERELMES LEVÉL A LEIDENI PALACKHOZ, Virginia Woolf Orlandójából választott redy-made-szerelem-szöveget-töredéket dolgoztam át a lejdeni palackhoz írt szerelmi vallomásomhoz. A patriarhalis társadalomban a fallocentrikus tudományos diskurzus bizonyítja az igazság-ot és a valóság-ot, ezért megkérdôjeleztem a tudomány elméletek történelmi hitelességét és fizikai realitást bizonyító elméleteinek hitelességét is. Egyben feltérképeztem annak idealizmusát, empirikusságát és szimbolumait, amely a logikát és matematikai formát használt erre. A 18. század ártatlansága és optimizmusa jelöli a modern utópia kezdetét. Azóta az utópia felszívódott, mint az a levegôburok réseiben az ózon és bennünket itt hagyott a technológiával, amely feleszi a természetet. A kisérleti ezközök a vitrinekben megkövesült lerakódások és minta példényok, egy józan létezésnek bizonyítékai, amely funkciója ma már az elveszett-jelentések barlangjában van eltemetve. A természet törvényei, az archaikus tudáshoz hasonlóan és a tudományos eszkôzôkkel együtt demonstrálják egy hosszan fenálló racionalitás létezését. És a nézôben felmerul a ketseg, hogy tudományos diskurzuson racionalizmusának bizonyító ereje nélkül a valóság nem létezik, ahogy a fallikus diskurzuson kívül sincs semmi, csak a csend zónája, a nô. Már egy éve dolgoztam és használtam a dekonstrukció módszerét a tudományos múzeumok kiállítási metodusának elméleti elemzésére fekete feher fotóimat, amelyeket írásokkal és szerelmes levekkel együtt állítottam ki, amikor a munka klasszikus konceptuális stílusa miatt limitálva éreztem munkámat. Ezért úgy döntöttem, hogy kitágítom stílusomat hagyományosabb technikákkal is. Elkezdtem szobrokat, talált tárgyakat, rajzokat használni installációmhoz. És ezzel egy idoben, kitaláltam egy 18. századi tudósnô történetét és munkásságát. 1985-86-ban fogalmaztam meg pszeudo personámat, Edith Simpsont, akinek neve Thomas Edison nevét és hírnevét viszhangozta. Ennek a kitalált tudósnônek a munkáját egy létezô, de elfelejtett 17. századi angol tudósnô Anna Conwey Finch mukásságáéra alapoztam. Ô a tudományos elméleteiben azt állította, hogy az anyag nomád transformáción megy keresztül és egy magasabb formává fejlôdik és igy tíz különbözô modern evoluciós elméletet alapozott meg. Korának két rendkívül képzett férfi árnyékában élt, és mégis jobb volt More-nál és Helmont-nál, mert egy originális és egy teljes filozófiai szintézist hozott létre. Anna Conwey Finch tagadta a különbözôséget az anyag és a szellem között, azokat szétválaszthatatlanul egynek látta. Számára a természet nem egy kozmikus gép volt , de egy élô valóság, amely függetlenül létezô monadokból áll, amelyeknek élet-energiájuk a kozmikus rend által szervezett és integrált. Könyve, A nagyon régi és modern filozófia principiumai, Leibnitz természet filozófiájának alapkövévé vált. ( más szóval Leibnitz azt eltulajdonította tôle) A principiumok felmérhetetlen hatást tett a 18. század természet tudományos gondolkodására, de Lady Anna nevét a tudománytörténet teljesen elfelejtette. Mennyire másként fejlôdött volna a tudomány, ha ezeknek a tehetséges tudósnôknek a munkája és filózófiája részévé vált volna a tudomány fejlôdésének. Ezen gondolkodva fejlesztettem ki elképzelt tudósnôm természettudományos elméletét.... ....... 1983-ban végén kezdtem a VÉGTELEN DYSTOPIA címû munkámon dolgozni és azóta is folyamatosan dolgozom rajta. Már majdnem két évtized múlt el és még mindíg végtelennek érzem vizuális és elméleti lehetôségeit és rendkívül sok új lehetôséget látok benne. Ezek a fényképek gyakran egy-egy installáció részei voltak, amelyekben más médiumokat is használtam mint szobor, rajz, írás, viszont nagyon sok kiállításon csak mint fotó installációk szerepeltek. VÉGTELEN DYSTOPIA Resumé részlet A korai nyolcvanas években kezdtem el dolgozni a természet és az emberi test tudományos reprezentációjának elemzésével, postmodern elméleti stratégiát használva. A Kaland a technikai dystopiumban , a fôcím alatt különbözô installációkat állítottam össze, amelyeket kritikai elmeletemre épültek. Ezekben az installációkban fogalmaztam meg skeptikus kritikámat a tudomány azon kisérletérôl, hogy a relalitás modelljét a hatalomon keresztül hitelesíti és azt a modszet, ahogy a racionalitás hogyan hozza létre az igazságot és a rendet a meglévô fallocentrikus hatalmi structurában. A munkám megvizsgálja ennek limitáltságat, elsôsorban a nôk helyzetére figyelve. Kutatatásom 1983-90 között egy sorozat installációt eredményezett, amelyekhez különbözô szobrászati technikákat és anyagokat használtam, üveg, vas, olom, gipsz, porcelán. (azokhoz az anyagokhoz hasonlóakat amelyeket a múzeumokban találtam) ás ezeket együtt használtam fekete-fehér fotókkal és szöveggel. Egy önálló fotósorozatot is létrehoztam, amelynek Végtelen Dystópia címet adtam. Ezek az installációk elemzik azt a módszert, amellyel a racionalista felvilágosodás kori tudósok és gondolkodók az univerzális jelenségre az emberre magára modelezték kutatásaikat. Azaz a férfi és nem az emberi az, amely mikrokozmoszt szolgálta és amelyhez minden felfogható valóság mérve és kutatva lett. Ennek a másfél évtizedes munkának a kezdetén rengeteget utaztam felkeresve a különbözô 18. és 19. századi tudományos, medikai, és technológiai múzeumokat, ahol több ezer fotót készítettem. A fekete-fehér foto szériát Végtelen Dystopiumnak címeztem és ezek a Semmelweis muzeum, Budapesten, Tyler Muzeum, Harlemben, Boerhave Museum, Leidenben, a régi Vrolic Muzeum Amsterdamban, La Specola, Firenzében es a Josephina kollekció Bécsben, es meg nagyon sok mas helyen keszitettem. Az ezekben a muzeumokban talált kísérleti eszközökhöz szerelmes leveleket írtam és similiakat (hasonlókat) készítettem a 18. századi kisérleti eszközökhöz. 1985-86-ban kezdtem a pseudo személyisegemet kitalálni, neve Edith Simpson, egy 18. századi tudósnô 200 évvel született elöttem.. Kitalált élet-mûvét öszeállítottam, kifejlesztettem elképzelt felfedezéseit és kisérleti ezközöket hoztam létre, elképzelt munkájához. Személyiségét Anna Convey Finch, egy 17. századi létezô angol tudósnô inspirálta. 1983-ban végén kezdtem a VÉGTELEN DYSTOPIA címû munkámon dolgozni és azóta is folyamatosan dolgozom rajta. Már majdnem két évtized múlt el és még mindíg végtelennek érzem vizuális és elméleti lehetôségeit és rendkívül sok új lehetôséget látok benne. Ezek a fényképek gyakran egy-egy installáció részei voltak, amelyekben más médiumokat is használtam mint szobor, rajz, írás, viszont nagyon sok kiállításon csak mint fotó installációk szerepeltek.