GALÉRIA MINT MÛFAJ 1981 március

A februári Stúdió-kiállitás Drozdik Orsolya elmúlt évekbeli munkásságának szerény részét képviseli csupán. Ezért mindenképp tanácsosnak látszik , ha megpróbáljuk felidézni a mûvész itthoni és külföldi tevékenységének egy-egy mozzanatát, valamennyire is tisztázni a beszélgetés során, hogy mi áll a mostani kiállítás hátterében, milyen utak vezettek a konceptuális body-arthoz tartozó xerográfiák bemutatásáig. Az interjúban elsõsorban azokról a munkákról esett szó, melyeket Drozdik Orsolya fontosnak tartott, végsõsoron a geléria jelentõsége és jelentése, a galéria mûfajaként való felhasználásának kérdése került beszélgetésünk középpontjába. Az alapprobléma: hogyan épült fel az az út, amely visszavezetett a galériához, mert - mint nemzedékének oly sok társa - Drozdik Orsolya, pályája elején éppen a galériától eltávolodva indult el a mûvészet újabb lehetséges színtereinek felkeresésére. (Rózsa-presszó, Hajókirándulás). Ez a konceptet, minimal artot (amit Drozdik a vizuális redundancia elkerülésére tett kísérletként, útként értelmez), body-artot, performance-ét, installációt egyaránt magába foglaló mûvészi tevékenység - szerintünk - egy ponton konzekvens, ebben rejlik önmagával való azonosságának a titka: a mûveket létükben támadó - épitõ kérdésben - mi (a) mûvészet még? (Mi még a mûvészet?) Ez az általános és ismert kérdés Drozdik munkásságán belül meghatározható formát nyert. S ha nem is általános érvényûen, de önmagára vonatkozóan: a felismerhetõen egyénített és soha nem félig feltett kérdés - egyben válasz is. Kérdés: Beszéljünk elõször a galériáról, arról a problémáról, amit a galéria jelent. Úgy látjuk, hogy viszonyod a galériához soha nem volt semleges: a galéria-ellenesség ugyanis nem más, mint a galéria komolyan vétele. Hiszen belátható, hogy egy cselekedet, gesztus, másként érvényesül a galériában, és másként azon kivül (még ha az alkotó éppúgy mûvészetnek is tekinti azt). A mûvész bármely cselekedete más minõséget, a priori hitelességet nyer a galéria által (legalábbis a jelenkor kulturális-kereskedelmi konvenciójában). Annak az állandóan tolakodó (és vissza nem utasítható) kérdésnek: mûvészet-e ez még, egy részét a galéria átvállalja; a szinhely automatikusan meghatározza a cselekmény minõsítését. És ha ez a jelleg kihasználható és kihasználandó elõny, úgy tûnik, korruptságával számodra éveken át akadály is volt egyben. Válasz: Az elmúlt években a mûvészet elemzése során rendkivül sok alapvetõ, tisztázandó kérdés merült fel számomra. Ezek közül az egyík legfontosabb probléma a mûvészet bemutatásának, a galériának mint intézménynek a kérdése. A galéria mai munkáimban eleve adott színhely, amit alakítzok, átépítek, elfordítok, vagy épp szerkezetileg analizálok. Korábban a Rózsa-presszó idején viszont kiléptünk a galéríából, s tõle távol, más szíínhelyeken akartuk létrehozni a mûvészeti eseményeket. Ennek két oka is volt: nem hittünk a galéria mûvészetet hitelesítõ szerepében, és másféle közegen keresztül , az élethez közelebb esõ területeken kerestük a kapcsolatot a közönséggel, vagy talán magával a mûvészettel is. Ezenkívül ez akkor már avantgarde tradició is volt, hiszen a mûvészet és a galéria viszonya rendkivül feszültté vált. A morális, esztétikai, etikai problémákon túl a galériatulajdonos számára egyszerûen magántulajdonának megvédése, galériájának a mûvészeti célzatú rombolással szemben megóvása vált szükségessé. Kérdés: Ez valószínûleg így is van. Mindenesetre elképzelhetõ egy olyan kísérlet, mikor a leghíresebb mûvészek (a sztárok) akciója nem állna másból, mint a galéria széjjelrombolásából. Így hipotetikusan egy olyan mûvészeti mozgalomról beszélhetnénk, amely a mûvészet (nyílvános) helyeinek mintegy a megsemmisítésére törne, e ebben állna lényege...... De térjünk vissza az idõrendhez: miképp is indultál, hogyan kezdõdtek meg a galérián kívüli akciók? Válasz: Az elsõ említendõ esemény a Rózsa-presszó volt, 1975-1977 között. Többek között Károlysi Zsigmond, Halász András, Fazekas György, Tolvaly Ernõ, Kelemen Károly vettek részt benne. Még fõiskolások voltunk, s tulajdonképp a presszót szerettük volna a mûvészeti esemény színterévé tenni, megpróbáltunk szellemileg is meghóditani azt. A presszó tere magában foglalta a közönséget is, akik végül is majdnem ugyanazokból álltak, akik egyébként is eljöttek volna egy mûvészeti akcióra. Ezzel kapcsolatban a következõ munkáimat szeretném megemlíteni: "Kártyajáték vízben". Tulajdonképp ez egy variáció volt a megváltozott közegre, arra hogy új közegében maga a jaték is megváltozik. Másik munkám egy videó-akció volt. A felvétel elsõ részében az üresen álló presszót mutattam meg majd, az addig az utcán maradt közönséget beengedtem, és a videó-akció másik felében rögzítettem az emberek, a közönség bejövetelét. A kiállítás tehát azonosult a kiállításra való belépés eseményével. A másik dolog amit itt szeretnék megemlíteni a Hajókirándulás, a Ganz-Mávag-beli események része volt. (1977. Kelemen Károly, Tolvaly Ernõ, Halász András, Bogdány Dénes. Itt a kiállítás és akció keretét a diszkó jelentette. Én táncoló mozdulataimról készült diasorozatot vetítettem,amelyek közé a mai Magyarországról készült reprezentatív diasorozatot illesztettem.) A hajókirándulás hajnalban volt. Maga az esemény egy vízibusz kibérlése, és Pesttõl Esztergomig tartó sétaútja volt, több mint kétszáz nézõvel a fedélzeten. Nem véletlen a fogalmazás, ez volt a kiállításom, eszmeileg és gyakorlatilag egyaránt. A Hajókirándulás számomra mûalkotás volt. Kérdés: A hajókirándulást a mûvész személye hitelesíti. Másfelöl pedig döntõ, hogy mindenki, aki ide eljött, tudta, hogy nem egyszerû sétahajózáson, hanem egy olyan hajókiránduláson van, amelynek a neve mûvészet. Beszéljünk most az 1977-es FMK-beli kiállításról. Válasz: Itt egy rajzkiûllítás ürügyén vernisszázsokat állitottam ki. (Beke László, Károlyi Zsigmond, Halász András, Erdély Miklós, Kelemen Károly nyitották meg ugyanazt a kiállítást.) Ezek a megnyitók, az egyes performanece-ok a kiállítás összetevõi - mindegyik önálló, ami valamilyen formában összefüggött egymással. Kérdés: Tehát a vernisszázst ugyanúgy mûvészet és mûvészetet igazoló, tekintélyszerzõ erõnek tartod, mint a galériát..... Válasz: Igen, itt a vernisszászs a mûvészet részévé vált. A nézõ a terem ajtaján kivül maradt, és csak a performance-oknak volt szemlélõje. Bizonyos szempontból nem volt kiállítás, a megnyitók csupán alkotói folyamat lehetõségét, a mûvészet feltételezett szituációját prezentálták. Kérdés: Ismét a hitelesítés problémájához jutottunk el. A mûvészt- szemben a színésszel - nem helyettesítheti senki: akármit csinál, csak Õ csinálhatja. Végsõ soron ettõl a személyességtõl válhat cselekedete mûvészetté. Ilyen szempontból értékelhetõ egyik Torontóban bemutatott performance-od is. Válasz: A Transzparenssé próbálok lenni cimû performance-om a következõképp épült fel. Két és fél méter magasba, mennyezettõl másfél méterre, egy háromszor 1.7 méteres plexilapot függesztettem fel. Az átlátszó plexi felett egy 2x0,9 méteres tükröt helyeztem el ferdén: ebben bizonyos nézetbõl a felülnézetet lehetett látni. A két oldalnézetet fekete-fehér video-monitor mutatta egymással szembefordítva. A harmadik szines monitor a sarokból a fõnézetet mutatta. Alulról, a plexi átlátszóságából következõen, minden követhetõ volt. A performance elején a plexire ragasztott fedõréteget eltávolítottam, majd meztelenül végigfeküdtem a lapon. Fent a magasban feküdve a tükör, a kamerák, és a lenti monitorok között én is az egész viszonylatrendszer, az installáció részévé váltam. Különös, hogy a közönség a performance alatt mindvégig a terem oldalainál maradt, senki sem mert belépni az imaginárius építménybe. Ennek ellenére a fenti egész lent újra összerakhatóvá, megint egésszé vált. Így alakulhatott ki a nézõvel való dialógus lehetõsége. Aki - eképpen is interpretálhatjuk - részt vehetett egy szobor analízisében. A szobor analizisében. A szobor számomra szorosan összefügg a transzparenciával és a dialógussal. Ebben az esetben én voltam a szobor - így lettem transzparenssé. Kérdés: Térjünk át az idei budapesti kiállításodra. Hogyan körvonalazható e kiállítás kapcsán az a probléma, amellyel beszélgetésünk kezdõdött, a galéria újbóli felhasználásának, mûbe strukturálásának a lehetõsége? Válasz:A galériát ismét a mûvészet szükséges részének tartom, olyan átalakítható interiurnek, mely felhasználható az alkotás számára. Egyúttal fel szeretném mondani, meg szeretném változtatni azt a már-már otthonos, kényelmesen intim viszonyt, ami a galériához fûzi az oda belépõt. Ezt célozza, amikor a galéria egész terét a mû részévé tesszük, esetleg újratájoljuk, amikor az egyes mû és a galéria közötti határok többé meg nem húzhatóak. kérdés: Ez a törekvés érvényesült a Stúdióbeli kiállításon is, ahol egy video-felvételrõl készült színes xeroxsorozatot mutattál be. A képeken egy alapsíkra terített fehér vásznon fekszek, minden felvételen változtatod a poziciódat, saját testeddel jelölöd ki az átlót, a vertikális és a horizontális tengelyt, a felszínt és a határoló oldalakat. A sorozatoknak a galéria falára helyezésében ugyanezeket a vonalakat ismételed meg nagyban, immár az egész kiállitótérre vonatkozóan. A három fal egyikén a vertikálist, a középsõn az átlót, a harmadikon a horizont vonalát jelölöd ki. Megjegyzendõ, hogy a horizontális helyzeteket elemzõ képek, épp a nézõ horizontján jelennek meg: a kép és a nézõ horizontja egybeesik, így aki belép a galéria terébe, az elkerülhetetlenül részévé válik a mûalkotásnak. Válasz: Visszajutva a galéria problémájához, nem a galéria szerkezetét, hanem az adott teret vizsgálom. Jelen esetben az adott szituációt mint ideális formát, mint az installáció részét és helyszínét tekintem. Az eddigi, galérián kivüli, radikális galériakritika helyett. a tér szerkezetének felhasználásával próbáltam meg befolyásolni, manipulálni magát a galériát. Azaz, a mû szerkezetével lehetõséget teremtesz ara, hogy a galéria szolgáljon téged, és ne fordítva. Kiállításod a Studióban végsõ soron a centrálperspektívának, mint meghatározott kulturális és festészeti hagyománynak az elemzésén alapul. Koncept, amennyiben koncepciók nyilvánvalóvá tételérõl és ütköztetésérõl van szó. Mindvégig fontos szerep jut benne az emberi testnek, a fentiekre emlékeztetve, nem közömbös, hogy ez a mûvész saját teste. Többek között ennek köszönhetõ, hogy a koncept bizonyos fokú sterilitását - a szó eredeti, nem szexuális értelemben használt - az érzékiség (a személyiség jelenléte) ellensúlyozza.

Budapest, 1981. márc. a beszélgetést vezették György Péter - Pataki Gábor