'); if (verzio == "3") { msg.document.write(lab[szam]); msg.document.close(); msg.document.write(lab[szam]); } else { msg.document.write(lab[szam]); } msg.document.write("

"); msg.document.close(); msg.focus() return "javascript:void(0)"; } function labjstat(szam) { kiir = ""; fl = 0; for (i = 0; i < lab[szam].length; i++) { mun = lab[szam].substring(i, i+1); if (mun == "<") fl=1; else { if (fl == 0) kiir += mun; else { if (mun == ">") fl = 0; } } } if (kiir.length > 125) { for (i = 124; i >= 0; i--) { if (kiir.substring(i, i+1) == " ") { kiir = kiir.substring(0, i)+"…"; break; } } } status = kiir; return true; } defaultStatus=""; // -->
Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

Retorikai-stilisztikai
konstrukcionális egységek grammatikai szerveződése
(Nagy Gáspár-kommentárok)

Az alakzatok tüzetes, funkcionális vizsgálata azt a tételt látszik igazolni, hogy az alakzatokat felépítő grammatikai struktúrák és retorikai-stilisztikai olvasatuk között többszintű, kölcsönös összefüggés létezik.

Mivel a nyelvvel épülnek ki az alakzatok, szükségszerűen rendelkeznek grammatikai struktúrával. Az alakzatokat megjelenítő nyelvi struktúrák pragmatikai-kommunikatív tényezők következményei, másképpen a tartalom által előhívott formák. Minden nyelvileg megformált tartalom tehát olyan, alakzatokba rendeződő élmény, melyet a nyelvi-retorikai létesülés kódol. Ez a szerveződés, illetve létesülés – poétikai természeténél, jellegénél fogva – a nyelv kínálta lehetséges (olykor különféle) funkciókat egyidejűleg, egyszerre foglalja magában, s válik – összetett, többfunkciós formaként – a többféle olvasat grammatikai kódjává. De a nyelvvel megformált komplex alakzategyüttes – bármely retorikai újraolvasás esetében is – visszahat saját grammatikai struktúrájára, kijelöli annak olvasati lehetőségeit, és szabályozza szemantikai-pragmatikai viselkedését. Valójában tehát arról van szó, hogy a többértelmű (vagy meghatározatlan) grammatikai formára – éppen e formában kiépülő alakzat funkciójával – ráépül egy szilárdabb, kötöttebb jelölés, mely a társult grammatikai szerepek közül valamelyiket föl-, illetve megerősíti. Ily módon kétirányú a kölcsönös függőség: a szemantikailag definiált grammatikai státus és a grammatikailag meghatározott szemantikai funkció az alakzatokon belül egyaránt érvényesülhet, ám hogy mikor melyik és milyen formában, az már a funkcionáló alakzatok tipológiai kérdése.

Ezt példázzák – többek között – a retorikai-stilisztikai konstrukcionális egységek grammatikai szerveződései Nagy Gáspár nyelvében.

Kommentárok A valóság égető nyelvé-hez

a) A zeugmatikus metaforalánc grammatikai jelöltsége a határozottság kategóriájának pragmatikai kiterjesztésével:

I.
Már nem álmodsz,
csak elképzelsz egy temetőt,
fölmagzott, évek óta kaszálatlan,
kaszálhatatlan ős-fű hullámzó tengerét,


Egy azonosító értelmező jelzős szerkezetbe ágyazódik be a genitivus explicativus, és a kombinált forma jelentésképző szerepe – „a szemantikai uralhatatlanság” tételével szemben (Kulcsár Szabó 2000: 299) – a fokozatosan kiépülő zeugmatikus metaforalánc grammatikai jelöltségében nyilvánvalóvá válik.

A tenger az ős-füvet, majd a temetőt azonosítja, az előbbit közvetlenül – az azonosság birtokviszonyában –, az utóbbit a birtokos ős-fűn keresztül (mely kettős funkciójában viszonyított és viszonyító is). Az ős-fűtengere így közösen értelmezi az egy temetőt határozatlan tárgyat mint értelmezettet, s mert a szerkezetes értelmezőben az azonosság birtokviszonyának az egyeztetésre utaló kötelező morfémája (Szépe szerint pragmatikai szuffixuma1) határozottá minősíti a birtok tárgyat, az általános ragozású igei alaptagra a viszonyítás folyamatában szükségszerűen ráértődik a 2. személyű határozott személyrag. A grammatikai konstrukciónak ez a természete – a jelölt relációk szoros kapcsolatában – anaforikusan kiterjeszti a határozottság kategóriáját.

b) A kötőszó-eltolásos konstrukció (a közölés és a hiperbaton egybefonódó alakzata)

s azt mondod: barátaim, ha veszitek
a fáradságot és a bátorságot, most
az alant nyugvókat kiültetjük a sírok szélére,
és egy napig – mi is étlen szomjan,
félrehajtva ki-ki maga előtt a fűrengeteget –
s z e m b e n é z ü n k;
a változó arcvonások lezúduló ráncain
az akkor és azóta történteket,
és történelemnek nevezzük,
tiszta valóságnak…


Az és konstrukcióépítő szerepét a transzmutációs eljárással felülírt szórend késleltetett, központi pozícióba helyezi, és kataforikus (szemantikai) jelentése mellett (Kiefer 1979: 220) anaforikus (pragmatikai) jelleggel is felruházza. A kötőszó a szembenézünk után következne (és a változó arcvonások lezúduló ráncain / az akkor és azóta történteket / történelemnek nevezzük, / tiszta valóságnak), míg kiemelve az essivusi (nuncupativusi-praedicativusi) állapothatározót (történelemnek) köti, mely az állítmányt közölő azonosító értelmezőjével (valóságnak) – az értelmezőt és értelmezettet szétválasztó hiperbatonnal – a történelem–valóság azonosságának ívén a történteket tárgy állapotára utal. Az és-nek ez a kétirányú viszonyjelzése egyrészt a látszólag széteső mondattani hálót rendeli alá az intellektus fegyelmének, másrészt kiemeli az előrevetett tárgy és a rá vonatkozó állapothatározó kapcsolatát. Ezért a zárt mondatszerkezet többszörös megbontása mint kötőszó-eltolásos sajátos konstrukció (a közölés és a hiperbaton egybefonódó alakzata) a fő tartalmi elemre koncentrált szintetikus nyelvi formaként érvényesül. Fölmerülhet még egy olyan olvasati lehetőség is, melyben a valóságnak utólagos hozzátoldás lenne (Magyar grammatika 2000: 463), tehát a történelemnek és valóságnak halmozott határozó. (Ebben az esetben az és protozeugma, tudniillik még közölő helyzetüket megőrizve is a két essivusi állapothatározót kapcsolná.) A jelölt tartalom viszont „érvényteleníti” a grammatikai forma e potenciális szerepét, mivel az egymást értelmező történelem és valóság itt szemantikailag definiálja a grammatikai funciót.

c) A chiasztikus epanasztrofé

Hasonlóan igazodik a chiasztikus epanasztrofé grammatikai megformáltsága a kifejezendő tartalomhoz:


II.
A nyelv már nem ad világot,
a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat;


A nem – (hanem) viszony először a variációs epanasztrofé (világot / a világ) alakzatát ölti, majd az így ellentétbe foglalt tartalom szükségszerűen építi ki a chiazmust, melynek az epanasztrofén állításba forduló tagadása a grammatikai struktúráját is közvetlenül meghatározza. Az ellentét igés szintaktikai párhuzamában (Nagy L. 1998) az azonos szintatktikai funkciókkal együtt az általuk jelölt (és az igével szétosztott) azonos thematikus szerepek (Komlósy 1992: 337) kereszteződnek (alany/cselekvő – tárgy/eredmény – alany/cselekvő – tárgy/eredmény). A tagadás/állítás korrelációjához társuló pozitív/negatív elemek sorrendje (nyelv – világ/világ – nyelvzsarnok) a pragmatika szintjén ugyanakkor helyreállítja a szemantika szintjén történő „rendbontást”.

Az elhagyott kötőszó erősíti az ellentétet (Cohen 1996: 179), és leplezetlenné teszi magát az epanasztrofét, melynek kereszteződve ismétlődő szintaktikai egységeit az ad reddiciója vonatkoztatja egymásra ([nem] ad világot, a világ ad). Ez a nyelvvel megformált komplex alakzategyüttes visszahat saját grammatikai struktúrájára, és irányítja szemantikai-pragmatikai viselkedését (Kulcsár Szabó 2000: 171). A pozitív, negatív értékek rendje ellenszegül a többféle olvasat elvének, illetve annak, hogy az alakzat „másként is lehetséges” (Kulcsár Szabó 2000: 191). A pragmatikai kötöttség nyelvi mutatója itt a chiazmust bővítő két szóösszetétel, amely a nyelv alannyal oppozícióban álló teljes metaforák megjelenési formája, az ellentéten belüli kifejtett ellentét (és a képi-pragmatikai szinten gemináció: megegyező struktúrájú metaforák ismétlődése). Az egész-egész viszonyt tartalmazó birtokos jelzős alárendelő szóösszetétel a szemantikai azonosításnak olyan válfaja, mely a genitivus explicativus természetéhez hasonlóan szerkezeti elemeivel egyértelműen rögzíti a jelölt teljes metaforák pólusait. A nyelvzsarnok, szóterrorista alakzatok esetén grammatikailag ezért „szabályozott” az olvasat, a zsarnok/terrorista utótag az azonosító, s ez a nyelv teremtő erejét kikezdő, a hiteles, személyes nyelvet elnémító demagóg és totális nyelv diktatúrájának kimondása egy kifejtő chiasztikus epanasztrofé által.

d) a ha – akkor/(addig) – míg

III.
[…]
ha most az isteni taps
júliust követel
ha most gondolja ő
hogy eljött és itt az idő
akkor a lisztté lapított
emberiség fehér „hamuja”
a tenyerek élet-halál-ráncaiban
mint tengerek árkaiban
besül: emberiség hamubasült
útravalója rejtezik
megfejthetetlen kódként
míg ki nem hűl a két tenyér
míg kottázható lesz a taps
míg a Föld elföldelhető
míg az Ég kiégő csillárjai
zörögve lengnek az isteni ásítás huzatában.


A végítéletbe belépő szenvedés-megsemmisülés megfejtésre-feloldásra váró állapotát – az elő-, egy- és utóidejűség dimenzióiban – a ha – akkor prototipikus konstrukció az (addig) – míg-gel kiegészülve jelöli. A mellékmondatok–főmondat, főmondat–mellékmondatok feltételrendszert alkotó közölő sorrendje az állapot létrejöttét, fenntartását és feloldását magában foglaló olyan paradigma, ahol az állapot szempontjából a középső elem, vagyis a két főmondat megkülönböztetett jelentőségű. A „ha most”-ban bekövetkezett feltétel okozataként általuk létesülnek a szenvedés alakzatai, a koncentrált szemantikai tartalomnak megfelelően az állapotot kifejező határozók struktúrájában. A „lisztté lapított emberiség fehér »hamuja« […] / besül” komplex metafora közös viszonyítottja az enjambement-nal sor eleji helyzetbe állított és kiemelt birtokos jelző: az emberiség. Egyik viszonyítója a lisztté eredményhatározó (melyet grammatikailag a lapított igenév kapcsol), a másik birtoka, a hamuja alany. E közölő metafora két viszonyítója ily módon szemantikailag egymást is azonosítja. Majd két birtokos jelzős szintagmából („a tengerek élet-halál-ráncaiban / mint tengerek árkaiban”) kiépül egy mint-es, többfunkciós szerkezet, az azonosító értelmező és az essivusi állapothatározó szemantikailag ekvivalens komplex alakzata (Magyar grammatika 2000: 466), melynek grammatikai eldönthetetlensége nem teszi „bizonytalanná” a létesült struktúra jelentésképző olvasatát. Az azonosító formák társulása ugyanis csak megerősíti elemeinek metaforikus relációit (tenyerek – tengerek, ráncaiban – árkaiban), méghozzá úgy, olyan sajátosan, hogy az azonosító értelmező figuratív viselkedését (hogy „engedélyezi” a metafora pólusainak megfordítását) itt a szorosabban kötő állapothatározó szabályozza.

A nyelv performatív képessége által ezt a szintetikus, rétegelt megoldást még sűrítettebb, tömörebb jelleggel foglalja magában a második főmondat. A kettőspont vesszőt és kötőszót pótol (Jánosik 1971: 11), a folytatás lehet az és/mint együttes, de lehet azaz értelmező-magyarázó is (Magyar grammatika 2000: 455): és mint az emberiség hamubasült / útravalója rejtezik / megfejthetetlen kódként, illetve: azaz az emberiség hamubasült útravalója rejtezik / megfejthetetlen kódként.

Ez az egymásba szerkesztett grammatikai organizáció olyan jelölő-összetevőt alkot, amely az előző rétegelt struktúra ismétlődéseként, ahhoz hasonló módon jelöli és szilárdítja meg a szemantikai tartalmat. Az útravaló váltakozó mondatrész-pozíciója (mint-tel kapcsolva essivusi állapothatározó, az értelmező-magyarázó viszonyban alany) érintetlenül hagyja azonosító szerepét: mindkét esetben a hamura vonatkozik. Így a szintetikus forma bármilyen tagolásában is az emberiség hamuja önnön útravalója, mely a bonyolult képszerkezet utolsó mozzanatával beépül egy újabb állapothatározós szószerkezetbe, és – igazodva a grammatikai struktúra természetéhez – a képi síkon funkcionálisan már szerepet vált (ahogy szerepet váltott jelöltje, a hamu is), jelölő-azonosítóból jelölt-azonosított lesz, a kódként állapothatározó szemantikai viszonyítottja. A lisztté és a kódként állapothatározók szórendjével a grammatikai szerkesztettség reddíciót képez, a képszerkezetben pedig kitágított közölést, mely az elsőnek (lisztté – emberiség – hamu) a koncentrikus, láncszerű kibővülése. A lisztté és a kódként mint két viszonyító, mint közös viszonyítottakkal rendelkező zeugma fogja rendkívül szorosan össze, társítja egymáshoz a képrendszer elemeit. Ez a grammatikai-képi szerveződés itt Pilinszky „architektonikusan zárt” (Tverdota 1996: 375) komponálását idézi:


Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.
    (Parafrázis)


S talán úgy tűnhet, hogy a vers zárlatában is „a Semmi tapasztalatával szembesülő” (Kulcsár Szabó 1994: 75) pályatárs Istenfelfogása szüremkedik át, de valójában az a Nagy Gáspár-i Istenkép szublimálódik, mely „a földi létet” mindig „a keresztény Isten maximális lét fölöttiségének kontextusában érzékeli”, „a lét fölött… »Isten tenyerei« verődnek össze (Lehet, hogy nyár) (Jánosi 2000: 370). Ezért a földi léthez kötődő tragikumnak, a szenvedés titkának, idejének, értelmének az isteni kegyelemtől való függősége az (addig) – míg konstrukcióba ágyazva – és annak utóidejűségét is kifejező koordinátájában – a végítélettel bekövetkező feloldást preszupponálja, mert a „kottázható lesz a taps” Szent Pál szavainak, a „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, / akkor majd színről színre” (1 Kor 13, 12) versbeni parafrázisa.

FÜGGELÉK

A valóság égető nyelve

„Századunk tragédiái nemegyszer afféle
tesztet jelentettek a költészet számára,
melyek lehetővé tették, hogy felmérhes-
sük, mennyi valóságot bír el a költészet”.

(Czesław Miłosz)

I.
Már nem álmodsz,
csak elképzelsz egy temetőt,
fölmagzott, évek óta kaszálatlan,
kaszálhatatlan ős-fű hullámzó tengerét,
s azt mondod: barátaim, ha veszitek
a fáradságot és a bátorságot, most
az alant nyugvókat kiültetjük a sírok szélére,
és egy napig – mi is étlen szomjan,
félrehajtva ki-ki maga előtt a fűrengeteget –
s z e m b e n é z ü n k;
a változó arcvonások lezúduló ráncain
az akkor és azóta történteket,
és történelemnek nevezzük,
tiszta valóságnak…
aki akar, helyet is cserélhet
a sír szélén ülőkkel,
de szabadon temetkezhet vissza a holt,
és szabad elvonulást kap az élő.


II.
A nyelv már nem ad világot,
a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat;
teremtődnek a nyelvi Nagy Ponyva alatt
nyelvfilozófiák, fűrészporban lovagló kis bohócok,


pompás feminin nyafogások,
hercegi tapsalattvalói egy közepes kreatúrának;


és eljön maga Kreon is,
engedélyt ad a temetésre: temetik a világot;


a nyelv nem gyújt világot,
nem világosul meg általa a sötét konyhában
egyetlen mosatlan edény sem:


a politikusok nyelvi matricákat ragasztanak
az újságok címlapjaira, s egymás hátára is,
hogy a majom emberiség
és a megtermett biztonsági majmok
onnan is elolvashassák a teendőket;
a mi teendőnk tehát a föntiekből következik.


III.
Éget az Ég: felső tenyér
forró a Föld: alsó tenyér

          – ·  –

ha most az isteni taps
júliust követel
ha most gondolja ő
hogy eljött és itt az idő
akkor a lisztté lapított
emberiség fehér „hamuja”
a tenyerek élet-halál-ráncaiban
mint tengerek árkaiban
besül: emberiség hamubasült
útravalója rejtezik
megfejthetetlen kódként
míg ki nem hűl a két tenyér
míg kottázható lesz a taps
míg a Föld elföldelhető
míg az Ég kiégő csillárjai
zörögve lengnek az isteni ásítás huzatában.

SZAKIRODALOM

Biblia 1973. Az Apostoli Szentszék könyvkiadója, Budapest.

Cohen, Jean 1996. Alakzatelmélet. (Ford.: Bárdos Miklós.) In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I. Jelenkor – JPTE. Pécs, 171–214.

Jánosik Zsuzsa 1971. A tömörítés eszközei Németh László prózájában. Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelvtudományi Dolgozatok 4. Budapest.

Jánosi Zoltán 2000. „Két part között a hit.” In: Görömbei András (szerk.): In honorem Tamás Attila. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Keszler Borbála (szerk.): 2000. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Kiefer Ferenc 1979. Szövegelmélet – szöveggrammatika – szövegnyelvészet. Nyr. 216–25.

Komlósy András 1992. Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan I. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kulcsár Szabó Ernő 1994. A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest.

Kulcsár Szabó Ernő 2000. Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Nagy L. János 1998. Chiazmus: a rendszer és a használat? Kézirat.

Szépe György 1999. A magyar morfematikus elemek sorrendjéről. MNyj. 419–24.

Tverdota György 1996. Pilinszky János. In: Sipos Lajos (főszerk.): Pannon Enciklopédia. Dunakanyar 2000 Könyvkiadó, Budapest.

Gáspári László

SUMMARY

Gáspári, László

Grammatical organization of rhetorical-stylistic constitutional units
Commentaries on Gáspár Nagy

On the basis of examples from Gáspár Nagy’s poetic language the author illustrates that there is manifold correlation between the grammatical structures constructing the figures and their rhetorical-stylistic reading. The system of complex figures, itself a linguistic product, affects its own grammatical structure, assigns the possible readings of the underlying grammatical structure and controls its semantical-pragmatical manifestation. Therefore the semantically defined grammatical status and the grammatically determined semantical function may equally be present within the figures.

Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

----------

1 „A pragmatikai szuffixum bevezetése arra világít rá, hogy a magyarban a szótő körül, vagyis a morfológiai szó – stabil – első részéhez lokalizálható a szó lexikális funkciója; a szó vége körül, vagyis a határozóraghoz és a névutóhoz kapcsolódik a szó szintaktikai funkciója; a két funkcióhoz kapcsolódó rész közötti rész, a szó közepe pedig a szóval kapcsolatos pragmatikai funkció helye” (Szépe 1999: 423).

----------

{40} {41} {42} {43} {44} {45} {46} {47}