'); if (verzio == "3") { msg.document.write(lab[szam]); msg.document.close(); msg.document.write(lab[szam]); } else { msg.document.write(lab[szam]); } msg.document.write("

"); msg.document.close(); msg.focus() return "javascript:void(0)"; } function labjstat(szam) { kiir = ""; fl = 0; for (i = 0; i < lab[szam].length; i++) { mun = lab[szam].substring(i, i+1); if (mun == "<") fl=1; else { if (fl == 0) kiir += mun; else { if (mun == ">") fl = 0; } } } if (kiir.length > 125) { for (i = 124; i >= 0; i--) { if (kiir.substring(i, i+1) == " ") { kiir = kiir.substring(0, i)+"…"; break; } } } status = kiir; return true; } defaultStatus=""; // -->
Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

Párhuzamos műfordítás: a stilisztika kivételes lehetősége*

Ha a nyelvész szembesül a fordítás, netán a műfordítás tényével, kissé mindig zavarba jön. Egyfelől érzékeli, hogy itt a nyelv használatának, a nyelv „megvalósulásának” tagadhatatlan, tehát számára szakmai kihívást jelentő tényéről van szó. Másfelől azt is tudja, hogy minden e jelenség kapcsán megfogalmazódó problémánál felmerül a kérdés: tényleg a nyelvről van-e szó, valóban a nyelvre vonatkozó kérdést tettünk-e fel, s ha a válasz igen, azt támadhatatlanul meg kell indokolni. De talán éppen ezért a kétarcúságért is olyan vonzó a fordítással általában és az egyes fordítási problémákkal külön-külön is foglalkozni.

Két azonos „tartalmú”, mert ugyanazt a forrásnyelvi szöveget visszaadni kívánó célnyelvi szöveg összehasonlítása ezen túl is különösen vonzó lehetőség. Amikor a következőkben a két bemutatott fordítás eltéréseit megpróbálom elemezni, a nyelv, pontosabban a stílus leírásában használatos fogalmakra próbálok támaszkodni. Ilyen fogalmakra gondolok, mint szójelentés, implikatúra, analitikus és szintetikus kifejezésmód stb. Kérdés, hogy ez a módszer, amely tehát a nyelvtudományban kidolgozott (esetenként megkérdőjelezett) fogalmakra támaszkodva a szöveget segít feldolgozni, gazdagszik-e ezáltal úgy, hogy visszahasson a nyelvtudományra, vagyis a nyelvtudományban lehetséges kérdésfeltevésekre. Kérdés másfelől az is, hogy az interpretációnál felhasznált fogalmak ebben a használatban még nyelvészeti fogalmak-e, avagy voltaképpen már semmi közük nincs a nyelvészethez. Az elemzést követően ehhez a két kérdéshez próbálok meg hozzászólni.

Ha szemügyre vesszük az idézett kétféle fordítást, azonnal feltűnnek bizonyos eltérések és ezek rendszeréből más és másfajta fordítói hangsúlyok, végső soron bizonyos értelemben eltérő jelentésű versek keletkeznek. A szöveggel való szembesülés eredményét, az interpretációt hermeneutikai értelemben létrejött olvasatnak tekintem. Először összefoglalom a vers egy lehetséges olvasatát mint a recepcióesztétika értelmében (Jauss 1982) egyéni, ugyanakkor a szöveg (és az olvasó) összes közös meghatározója révén feltételezhetően közös, illetve közössé, interszubjektívvá tehető interpretációját. Ezt követően hasonlítom össze a két fordítást – anélkül azonban, hogy esztétikai értékítéletet fogalmaznék meg a fordítások kapcsán: ez mindenképpen túlmutatna minden stilisztikai fogantatású elemzés lehetőségein, illetve képviselhető céljain. Mivel a két fordítást mint azonos „tartalmú”, de önálló műalkotást elemzem, ebben a dolgozatban eltekintek az eredetivel való részletező összevetéstől és attól a fordításkritikák számára kötelező kérdéstől, hogy melyik fordítás a „jobb”, bármit értsünk is ezen.


Sarah Kirsch:

 

HIRTENLIED

 

Ich sitz über Deutschlands weißem Schnee

der Himmel ist aufgeschlitzt

Wintersamen

kommt auf mich wenn nichts Schlimmres

Haar wird zum Helm

die Flöte splittert am Mund

 

Der Wald steht schwarz es kriecht

Draht übern Felsen es riecht

nach Brand da hüte ich die vier

Elemente am Rand des Lands

 

meine Federn am Kleid

mein ängstlicher Schuh

seid ruhig tragt

mich nicht fort

 

Ich knote an Bäume mich lieg unter Steinen

streu Eis mir ins Hemd ich schneide

das Lid vom Aug da bleibe ich wach:

Meine tückische Herde

die sich vereinzelt die sich vermengt

meine dienstbare tückische Herde

wird Wolke sonst: winters noch

ist sie zerkracht

 

(In: Sarah Kirsch: Landaufenthalt. Aufbau-Verlag Berlin / Weimar 1967: 18)

Kalász Márton fordítása:

 

PASTORALE

 

Itt ülök Németország fehér haván

Az ég fölszakadt

téli magvak

zuhognak rám még rosszabb is jöhet

hajamból sisak lesz

a fuvola szétpukkan szájamon

 

Feketén áll az erdő drótsövény

kúszik az sziklán égésszagot

érzek a négy elemet

így őrzöm országom peremén

 

Szárnytollak ruhámon

riadt cipőm

nyughassatok nyughassatok

tova ne vigyetek

 

Fákhoz kötözöm magam fekszem kövek alatt

jeget csúsztatok ingem alá levágom

a héjat szememről ébren hadd maradjak

hamis nyájam

mely szétszóródik összetorlódik

meghunyászkodó hamis nyájam

felhő lesz különben: még a tél

idején magasba röppen

 

(In: Nagyvilág 1967/2: 210)

Nagy László fordítása:

 

PÁSZTORDAL

 

Ülök Németország fehér haván

Fölhasítva az ég

Magja a télnek

Jön rám rosszabb is jöhet

sisakká lesz a haj

A furulya szilánk a szájon

 

Sötéten áll az erdő drót

Mássza a sziklatetőt

Égés szaga van – itt

az országszélen őrzök négy elemet

 

Ruhámon tollaim

félénk cipőim

Nyugodjatok engem

Tova ne vigyetek

 

Fákhoz bogozódom kő alatt fekszem

Vasat szórok ingembe én levágom

Szemhéjamat ébren maradok így

Fondorlatos nyájam

Az szétbomol az elvegyül

fondorlatos és kezes nyájam

Felhő lesz mégis: még a télen

ropogva szétesik

 

(In: Nagyvilág 1974/5: 667)


Sarah Kirsch verse az 1967-es Landaufenthalt című kötetben jelent meg először (Aufbau-Verlag, Berlin-Weimar), keletkezése szorosan kötődik az NDK akkori történetéhez. Középpontjában az egyes szám első személyben megszólaló költő áll, mint pásztor, tehát mint értékek őrizője. Az őrzés magában rejti a veszélyeket, amelyek miatt a mindenkori „nyájat” őriznünk kell. A vers rejtélye éppen ez a hármasság: az őrző pásztor, az őrzött értékek és az őrzést igénylő veszély rejtjelezett, utalásokban és azokhoz kötődő asszociációkban gazdag mivolta. A mindenkori interpretáció ezen belül mást és mást emelhet ki, más és más hálószerkezetet feszíthet a vers mögé. Biztos pontoknak a következők tűnnek: (i) A pásztor – az értékeket őrző költő – életét is fenyegető veszélyben őrzi a nyájat; e veszély összetevői közt ott van (a kettéhasított) Németország, a történelmi helyzet, mindazzal, amit hozzá kötni tudunk. (ii) A pásztor menekülne, rendkívüli erőre van szüksége, hogy teljesíteni tudja küldetését. (iii) A nyáj nehezen őrizhető, nemcsak a pásztort veszélyeztető körülmények miatt, hanem önmaga mivolta okán is: a négy elem, a hatalmas természet, vagyis közismerten (és Arisztotelész nyomán) a föld, a levegő, a tűz és a víz önmagában is veszélyes, együttesen még inkább az, s ha a pásztor nem marad ébren, nemcsak a nyáj tűnik el, hanem eltűnésével a pásztort is magával ránthatja (lásd a tél idején szétroppanó felhő és a vers elejéről hozzá köthető hóvihar képét). (iv) Az őrizendő nyáj mibenléte a vers rejtjelezett tartalmának legizgalmasabb, legsokszínűbb kérdése. E sorok írója számára jelentésében egybefolyik az eszmék és hitek őrzése, a költői hitvallás megtartása minden fenyegetettség ellenére (ezen belül többek között a történelmi helyzetből eredő hangsúlyokkal), de ugyanígy és mindezzel együtt az egyéni tartás, a lét és az élet őrzése, az egzisztenciális félelem legyőzésére való törekvés is.

A két fordítás legfontosabb különbségét a következő tételekben fogalmazhatnám meg:

A) Kalász Márton fordításában (i) meghatározó a hóvihar és a hófelhők képe (Az ég fölszakadt / téli magvak / zuhognak rám…, nyájam, / mely szétszóródik összetorlódik…, felhő lesz különben: még a tél / idején magasba röppen), (ii) ehhez társul a költő-pásztor képe, aki a tél mint háttér, illetve a cím és a hangszer megnevezése révén (Pastorale, fuvola) a karácsonyi ünnepkört övező képek pásztorára emlékeztet.

Nagy László fordításában ezzel szemben (c) – nem kis mértékben az Eis Eisen-ként való (félre)fordítása miatt: Vasat szórok ingembe én…, de ugyanennyire a Wintersamen „átvitt értelmű” megjelenítése – magja a télnek – következtében is – a tél képét arányaiban elnyomja az általánosan fenyegető természet erőinek képe, (cc) a pásztor pedig, ugyancsak a cím és a hangszer megnevezése révén (Pásztordal, furulya) a magyar (népmesei) pásztor alakjára emlékeztet, és a nyáj is ezt a pásztorképet erősíti (Az szétbomol az elvegyül / fondorlatos és kezes nyájam). A szétbomol–elvegyül igepár emellett a vegytani szaknyelvi jelentésre is utalhat, és ezzel erősíti a négy elem jelenlétét a képben, szemben a szétszóródik-összetorlódik párral, amelynek különösen a második tagja idézi erőteljesen a hófelhők képét.

B) Kalász Márton fordítása részleteiben „konkrétabb”, ezen azt értem, hogy egyfelől részletezőbb, analitikus megoldásokat választ, másfelől nyomatékosabban használja a deiktikus elemeket. (i) A részletezés többféleképpen történik: például több szóból álló analitikus kifejezést keres (téli magvak, országom peremén, fákhoz kötözöm magam, fekszem kövek alatt, a héjat szememről, még a tél idején), vagy értelmező kiegészítést fűz az egyszerű szóhoz (drótsövény, szárnytollak), esetenként specifikusabb jelentésű szót választ, mint ami a forrásnyelvi szövegben áll (kommt: zuhognak, splittert: szétpukkan) (ii) Feltűnő a konkretizálás a deiktikumok: Itt ülök…, így őrzöm…, illetve az egyes szám első személyre utaló birtokos személyjelek révén: hajamból, szájamon, országom, ruhámon.

Nagy László fordítása „tömörebb”, vagyis (c) szűkmarkúbban bánik az értelmező, kifejtő részletekkel (jön rám rosszabb is jöhet, drót, tollaim), (cc) kedveli a szintetikus kifejezéseket: az összetett szavakat (az országszélen, bogozódom, szemhéjamat), illetve az ugyancsak szintetikus, tömörítő szerkezeteket (például: ragozott igealakkal alkotott állítmányi szintagma helyett igeneves szerkezet: Fölhasítva az ég vagy névszói állítmány: A furulya szilánk a szájon, vagy mellékmondat helyett sajátos régies szerkesztésű főmondat: Az szétbomol az elvegyül.) (ccc) Emellett Nagy László kifejezésmódja „általánosabb”, ezen azt értem, hogy ahol lehet, lemond mind a konkrét referenciális utalást lehetővé tévő birtokos személyjelről (sisakká lesz a haj, szilánk a szájon, az országszélen) vagy határozott névelőről (őrzök négy elemet, kő alatt fekszem), de a konkrétabb jelentést is általánosabbra cseréli (Feketén áll az erdő helyett Sötéten áll az erdő), s ez is fokozza azt a hatást, amit a felsorolt szintetizáló és általánosító nyelvi eszközökkel elér: a pásztor mindannyiunk helyett és nevében a fenyegető ismeretlennel szembesül.

C) A versértelmezés nehéz mesterségéből egyedüli kiutat mutató metaforikus szóhasználattal azt mondhatnánk, hogy Kalász Márton (intellektuális) pásztora egy hideg, idegen, embertelen világra tekint, Nagy Lászlóé viszont mintegy benne van, belülről él meg egy ismeretlen, hatalmas és pusztulással fenyegető világot. Ezt a kétféle látásmódot vagy megélésmódot közvetítheti a befogadó számára két további fontos eltérés.

Az egyik: Kalász Márton a kriecht igét a kúszik, Nagy László a mássza igealakkal adja vissza. Az utóbbi nagy erejű megszemélyesítést tesz lehetővé (a tárgyas ragozás következtében is: a közvetlen tárgyra való utalás összefűződhet a cselekvés intencionalitásával, vagyis a cselekvő eleven erővé válik), ez a megszemélyesítés az adott szövegösszefüggésben fokozza a félelemérzést.

A másik: A dienstbar és tückisch szavak fordításakor Kalász Márton a „kívülről szemlélő” pásztor nevében negatív jelentésű megoldást választ (meghunyászkodó, hamis), ezzel fokozza az őrizendő nyáj és az őrző pásztor különállását, a köztük lévő distanciát. Nagy László viszont olyan megoldást keres, amely nem, illetve kevésbé tekinthető negatív ítéletnek (kezes, fondorlatos), és ha elfogadható az a következtetés, amely szerint a negatív ítélet növeli az ítélő és a megítélt közti távolságot, akkor itt az ellenkezőjére gondolhatunk, vagyis fölerősödhet (vagy legalábbis nem gyengülhet) a pásztor és a nyáj közössége.

D) A befejező két sor eltérése meghatározó a vers egésze számára. Nemcsak és nem is elsősorban azért, mert Nagy László nyilvánvalóan megmásítja a sonst jelentését (különben helyett mégis-re), és ezzel mintegy hangsúlyozza a pásztor küzdelmének kilátástalanságát, hanem elsősorban a befejező sorok eltérő igéje miatt. Kalász Márton fordításában a pásztor elől elröppen mindaz, amit őriznie kell, Nagy László fordításában viszont a pásztort is elborítja a szétroppanó felhő (felhő lesz különben: még a tél / idején magasba röppen versus Felhő lesz mégis: még a télen / ropogva szétesik).

A fenti meggondolások nem tartalmazzák azokat a hangzásképpel, alliterációval, ritmussal összefüggő lehetséges meggondolásokat, amelyek a két műfordító-költőt egy-egy választásukban befolyásolhatták. Nem vehettem figyelembe továbbá azt a lehetséges kulturális ismeretanyagot sem, amely a fordítók birtokában lehetett vagy nem. (Elképzelhető például, hogy a német kultúrában anyanyelvi szinten jártas Kalász Márton számára fel sem merülhet, hogy mondjuk, a Matthias Claudius igen közismert, híres versére emlékeztető sorban – Der Wald steht schwarz [und schweiget] – éppen e miatt az emlékeztetés miatt ne szó szerint fordítson stb.)

Ha a fenti elemző megállapításokkal – egyoldalúságuk és hiányosságaik ellenére – egyet lehet érteni, akkor a következőkön érdemes elgondolkodnunk:

1. Milyen nyelvészeti fogalmakat vezettünk be? Mire használtuk ezeket a fogalmakat?

2. Milyen következtetésekhez jutottunk a szöveg interpretációjában e kategóriák használatával – és vajon eljutottunk volna ugyanezen következtetésekhez akkor is, ha nem áll rendelkezésünkre két összehasonlító szöveg?

3. Milyen nyelvészeti kérdésfeltevés adódhat – adódhat-e – a szöveggel való interpretatív szembesülésből az ilyen és ehhez hasonló, kivételes, mert összehasonlításra alkalmat adó esetben?

A következőkben ezekre a kérdésekre próbálok feleletet keresni.

1. A stilisztikában kölcsönvett nyelvészeti fogalmakról

A mindenkori szöveg interpretációja számára a legfontosabb fogódzót természetesen a jelentéstani elemzés nyújtja. Ennek az elemzésnek a részmegállapításai összeférnek egy olyan szemantikai gondolkodásmóddal, amelyben meghatározó szerep jut a szemantikai jegyek, a következtetések és beleértések nyitott halmazának.

Egyfelől tehát olyan szemantikára van szükség, amelyben értelmezni tudjuk a szavak és kifejezések eltérő specifikációját, vagyis az adott használatban eltérő jelentésmozzanatok kognitív kiemelését. Erre volt példa a kommt mint zuhognak versus jön kapcsán lehetséges fenti megállapítás: a konkrétabb, részletezőbb, illetve az általános, globális cselekvésleírás szembeállítása. Ugyanígy járunk el akkor is, amikor a szétbomol és elvegyül esetében az elemekre (úgy is mint vegytani fogalmakra) asszociálva teszünk elemző kijelentést, vagy amikor a meghunyászkodóban a negatív értékelést, a kezesben a pozitív értékelést emeljük ki. Amellett szeretnék érvelni, hogy mindehhez nincs szükségünk a stilisztikában egyébként kedvelt konnotáció, jelentésárnyalat, mellékjelentés stb. fogalmakra, helyettük elégséges kiindulópont a lehetséges jelentésjegyek vagy perspektívák nyitott halmaza, illetve az ebből a halmazból való választás és súlyozás, kiemelés vagy középpontba állítás, mint egyfajta jelentésspecifikáció fogalma. A konnotáció igen kérdéses fogalom, amely (sporadikus előzmények után l. Tolcsvai Nagy 1996) Stuart Mill nyomán került a nyelvészetbe, de eredeti logikai értelmét elvesztette (l. erről és ennek zavaró körülményeiről Kanyó 1976). Eszerint a jelentésben elkülönülnek fogalmi és egyéb (?) összetevők. Nagy hatású kezdeményezés volt ebből a szempontból K. O. Erdmann „Nebensinn” és „Gefühlswert” kategóriája. (Értékelő ismertetését l. Dieckmann 1979.) A mellékjelentés Erdmann megközelítésében Mill konnotáció fogalmával és Frege „Sinn” fogalmával, vagyis az úgynevezett intenzionális jelentéssel tűnik azonosnak, ehhez kapcsolja Erdmann az érzelmi érték kategóriát, amely az analitikus tudományfilozófiai álláspontot képviselő nyelvészek számára mint pszichológiai entitás nem tűnt kutatható területnek. A későbbi konnotációkutatás ezt a hármasságot elmossa, helyette a denotáció-konnotáció ellentétpárt vezetve be és esetenként a konnotációt tovább osztályozza, l. W. Schmidt érzelmi-értékelő és akarati jelentés-összetevőit (Schmidt, W. 1967: 18 k; kritikáját l. Ludwig 1976: 21 kk.) A konnotáció kategóriát az egyes irányzatok és kutatók meglehetősen eltérő, önkényes, illetve tisztázatlan fogalomként használják. Dieckmann (1979) szemléletesen bizonyítja, hogy a konnotáció fogalma a későbbiek során a (lexikológiai) szemantika egyfajta lomtárává változott. A denotáció-konnotáció fogalompár többszörös metamorfózis következtében tarka egyvelegben jelezheti például (i) a lexikális és kontextusbeli jelentés, (ii) az „individuális” (értsd: egyéni asszociációkkal kísért) és az általánosan használt jelentés, (iii) a köznyelvi és a szociális nyelvi variánsokhoz kötődő jelentés, (iv) az úgynevezett „jelentésmag” s a periferikus vagy mellékjelentés elválasztását stb. A konnotációt emellett úgy is értelmezik, mint a szavak úgynevezett érzelmi töltetét. Változatlanul tisztázatlan azonban, hogy mi is ez az érzelmi töltet, amely nem a kontextus függvénye, nem egyes beszélőkhöz kötött, viszont egy-egy társadalmi csoport használatában a lexikális egységekhez kapcsolódó tulajdonság. Több kutató álláspontja szerint ilyen tulajdonság nincs, mert ami nem írható le egy lexéma jelentéseként, az a kontextus vagy a beszélő függvénye. Mások szerint ez a tulajdonság nem a nyelv, hanem a nyelvhasználók sajátja; bizonyos felfogás szerint nem a szavak, hanem a megjelölt dolgok tulajdonságáról van szó. (Az összefoglaláshoz az említetteken kívül a következő műveket használtam fel: Bochmann 1974, Rössler 1979 részletes bibliográfiával, Tolcsvai Nagy 1996 további adatokkal.) Az irodalomtudomány és az irodalmi stilisztika, beleértve a fordításkritikát is, előszeretettel használja a konnotáció fogalmat (l. ehhez különösen: Tolcsvai Nagy 1996) mint olyan hermeneutikai fogantatású mankót, amellyel a kritikai interpretáció egyes megállapításait pontosítani, általánosítani próbálja. A konnotáció létrejöttének kettős lehetősége egyfelől a szókészleten belüli konvencionalizált konnotatív viszonyrendszer (például szleng, archaizmusok, választékosság stb.) és másfelől a nyelvi elem mindenkori helyi értéke, amely visszanyúlhat a sztenderdhez való viszonyhoz is (l. Tolcsvai i. m.). A fogalom vázolt tisztázatlansága azonban nem szükségszerűen szolgálja az elemző érdekeit és céljait. Ezzel szemben a nyitott virtuális halmazként értékelt kompozicionális jelentésfogalom és a mindenkori kognitív specifikáció lehetővé teszi a mindenkori asszociációk egységes kezelését is.

A másik fontos, jelentéstannal kapcsolatos feltétel a kompozicionalitásnak az a nézőpontja, amely szerint a jelentések egy-egy meghatározó jegyük révén összekötődnek a szövegen belül. E gondolatnak is van többféle irányzatban kikristályosodott változata, kezdve Greimas (1966) strukturális szemantikájában az izotópia fogalmával. Itt azonban nem erről van szó, hanem sokkal inkább arról a gondolati műveletről, amelynek során a világról való ismereteink és a szövegből kiolvasott ismeretek összhangjában egy-egy jelentést specifikálunk, egy-egy átfogóbb fogalomkörre való rávillantással ragadunk meg: például amikor a Flöte a Pastorale jelentésben megragadott Hirtenlied jelentéséhez csatlakozik, és így lesz belőle fuvola, ellentétben a másik lehetséges megoldással (pásztorének és furulya), vagy amikor a Wintersamen jelentéséből a Samen ’apró magvak (= hópelyhek) zuhataga’ avagy ’magja (= ereje, lényege, közepe, sűrűje stb.) valaminek’ jelentésű lesz a zuhognak, illetve a jön rám mellett. (A kognitív irányzatok az ilyen és hasonló gondolatot a frame, script, scenario fogalmához kötik, l. ehhez: Rickheit–Strohner 1993 további irodalommal.)

A jelentéstani háttér harmadik igen fontos momentuma az implikatúrák, a sokféle következtetés (részletesen l. Liedtke 1995 további irodalommal) bennefoglalása a jelentésben. A stilisztikai elemzés akarva-akaratlanul ezzel a lehetőséggel él a legsűrűbben. Egyúttal azonban el is rugaszkodik a nyelvészeti pragmatikában meghatározott implikatúra fogalomtól egy olyan bennefoglalás-rendszer felé, amely – hasonlóan a jelentést alkotó elemek halmazának nyitottságához – maga is nyitott a mindenkori enciklopedikus tudás alapján, illetve irányában. Ezért lehetséges következtetés a kívülálló szemlélő tekintetére utalnunk a magasba röppen, illetve az eseménytől érintett ember sorsára asszociálnunk a ropogva szétesik olvastán, és ezzel meghatározóan fontos eltérést rögzítenünk a két versszöveg egészére vonatkozóan. Hasonló következtetést fűztünk hozzá a kúszik a sziklán – mássza a sziklatetőt szembeállításhoz, amikor a második esetében a tárgyas ragozás jelentésösszetevőinek lehetséges implikációit kerestük. De a szorosabb értelemben vett, a jelentés összetevőit értékelő következtetésre példa a bevezető elemzés is, amely a vers egészét az őriz ige jelentésére vezeti vissza (valamit őrizni azért kell, mert értékes, mert veszélyforrás stb.). Az analitikus és szintetikus kifejezésmódok rögzítésekor is így jártunk el: szabadon tovább fejlesztettük a következtetés lehetőségét, mondván, hogy a nyelvi kifejezés analitikus, kifejtő, részletező módja a szemlélő szerepével jár együtt, míg a szintetikus, általánosító kifejezésmód mögött az ismeretlen, nem részletezhető „egész” áll. Ez a következtetés azonban lényegesen messzebb visz a nyelvészeti pragmatika gazdag implikatúra- és következtetésfogalmaitól. A stilisztikának, illetve a szövegelemzésnek komoly adóssága azoknak a princípiumoknak a kidolgozása, amelyek az elemző következtetéseire vonatkoznak, és így összekötik a nyelvi kifejezést/kifejtést a mindenkori interpretációval.

2. Az elemzés eredménye és az összehasonlítás lehetősége

A fenti elemzéssel kapcsolatban megfogalmazódó legsúlyosabb kérdésnek azt a felvetést tartom, hogy észrevételeink, jelentéstani elemzésünk, a fordításban választott „gondolati keret” (l. Pastorale és fuvola versus Pásztorének és furulya) stb., illetve a feltárt következtetésrendszer vajon akkor is létrejött volna-e, és így jött volna-e létre, ha nem áll rendelkezésünkre két azonos „tartalmú” szöveg, ha tehát nincs módunkban az egyik szöveget mintegy a másikhoz mérnünk, a másik révén láttatnunk olyannak, amilyen, és megfordítva. Ezt a következményeiben akár destruktív hatású kérdést mindenképpen jogosnak tartom, jóllehet nincs módunkban válaszolni rá. Azért nincs, mert miután megszületett az óhatatlanul összevető elemzés, az elhangzottakat nem tudjuk meg nem történtté tenni, vagyis nincs módunkban olyan helyzetet teremteni, amelyben az elemző nulláról indulva elölről kezdi az elemzést, de csak egyetlen szöveggel szembesülve. A másik szöveg tudása elkerülhetetlenül beleékelődik, beleépül az elemző világról való tudásába, és hermeneutikai értelemben befolyásolni fogja az elemzést. A kérdés persze ezzel együtt jogos. Nem biztos, hogy Nagy László fordítása nélkül mindazt és ugyanazt értenénk Kalász Márton fordításából, amit így értünk. Éppen ellenkezőleg: biztosra vehető, hogy nem ugyanazt vennénk észre. Ez a tény azonban nem teszi semmissé az elemzést, csak megerősíti azt a tényt, hogy minden stíluselemzés és szöveginterpretáció viszonyít: az új közleményt a régi ismerethez. A párhuzamos fordításokkal való találkozás „csillagórájában” éppen ezt a viszonyítást lehet tetten érni.

3. A nyelvtudomány és a szövegelemzés viszonya

A párhuzamos fordítások és elemzésük elvileg empirikus anyagot kellene, hogy szolgáltasson a nyelvvel foglalkozó tudomány számára. Természetesen nem azokhoz a kérdésekhez társítható empirikus anyagot, amelyek, mondjuk, a lexikális szemantikában feltehető kérdések. Mégis kirajzolódni látszanak bizonyos, a leíró szemantikák, illetve a kognitív irányultságú és érdeklődésű kutatók számára talán nem érdektelen kérdések.

Az egyik ilyen kérdés a szóválasztás hatásossága. Azt gondolhatnánk, hogy ez tipikus stilisztikai-retorikai kérdés. De a stilisztika nem tud rá választ adni, csak le tudja írni, pontosabban meg tudja kockáztatni azt a megállapítást, hogy egy-egy kifejezés hatásos(abb). A hatás okai között bizonnyal ott van (i) a hűvösen józan statisztika is: a ritkán használatos hatásosabb (például: bogozódom, fondorlatos). (ii) Utalhatunk emellett a mindenkori (hangzós) kontextusra. (iii) De felfedhetők elemei a hatásosságnak a jelentés összetevői között is, például a cselekvés intenzitása révén (e sorok írójának például bizonnyal ezért tűnik „hatásosabbnak” a fölhasítva, mint a fölszakadt, hozzávéve, hogy a két szó megerősíteni látszik azt az interpretációs hipotézist, amely szerint Kalász Márton fordítását a rátekintés, Nagy Lászlóét a belső átélés határozza meg: a fölhasítva feltételez egy intencionális cselekvőt, a fölszakadt nem). (iv) A hatásosság emellett függhet a vizualitás erejétől is: a látás a legmeghatározóbb érzéki élményünk stb. A kognitív irányultságú nyelvtudomány talán találni fog magyarázatot a hatásosság egy-egy válfajára. Hozzá kell fűzni, hogy a „hatásos” nem azonos az esztétikai értékítélettel. (Bár a szétpukkan Kalász Márton fordításában igen hatásos, részint a cselekvés intenzitása, részint a vizualitás ereje révén, és szép alliterációt is teremt a szájjal, az az esztétikai elemzés kérdése, hogy a groteszkül erőteljes jelentést pozitív esztétikai értékkel ruházzuk-e fel, vagy éppen a vizuális benyomás groteszksége révén negatív megoldásnak tartjuk.)

A másik hasonló kérdés az „elsődlegesség” kérdése, vagyis az a kérdés, hogy egy-egy kontextusban, illetve egy-egy fordítás során miért nagyobb a valószínűsége a lehetséges szinonimák közül éppen egy bizonyos megoldásnak. E kérdés feszegetése elvezethet ahhoz a fordítói gyakorlat és a nyelvelsajátítás szemszögéből nem jelentéktelen kettős kérdéshez, hogy (i) van-e „elsődleges” jelentés, és ha igen, mi az, illetve (ii) hogyan lehet tudatosítani a nyilvánvalóan létező, bár nem látványos idiómákat, vagyis egy-egy szintagmában együtt szereplő kifejezéseket, amelyekről az óvatlan szemlélő észre sem veszi, hogy éppen idiómává, frazeológiai egységgé váló kifejezéstípussal van dolga. Utalnék itt a drótsövény kúszik példára, ahol a kúszik a szintagma alanyának függvényében válik az adott szintagmában elsődlegessé, szemben a mászikkal.

Mint minden szövegértelmezés, a párhuzamos szövegeké is csak kérdőjelekkel zárulhat.

SZAKIRODALOM

Bochmann, K. 1974. Zum theoretischen Status und operativen Wert der Konnotation. Linguistische Arbeitsberichte 10. Leipzig. 24–38.

Dieckmann, W. 1979. K. O. Erdmann und die Gebrauchsweisen des Ausdrucks “Konnotationen” in der linguistischen literatur. In uő: Aufsätze zum Konnotationsbegriff und zur Sprachkritik. LAB 13. Berlin West. 1–60.

Greimas, A. J. 1966. Sémantique structurale. Recherche de méthode. Paris.

Jauss, H.-R. 1982. Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik. Frankfurt a.M.

Kanyó Z. 1976. Stil und Konnotation. LiLi (Zeitschrift für Literaturwissenschaft und Linguistik) 6. H. 22. 63–77.

Liedtke, F. 1995. Das Gesagte und das Nicht-Gesagte: Zur Definition von Implikaturen. In: Liedtke, Frank (ed.): Implikaturen. Grammatische und pragmatische Analysen. Tübingen.

Ludwig, K.-D. 1976. Zum Verhältnis von Sprache und Wertung. Untersuchungen an einigen Adjektiven, die negative ästhetische und moralische Wertungen fixieren. Linguistische Studien Reihe A H. 31. Berlin.

Rickheit, G.–H. Strohner 1993. Grundlagen der kognitiven Sprachbetrachtung. Tübingen / Basel.

Rössler, G. 1979. Konnotationen: Untersuchungen zum Problem der Mit- und Nebenbedeutung. Wiesbaden.

Schmidt, W. 1967. Lexikalische und aktuelle Bedeutung. Berlin.

Tolcsvai Nagy G. 1996. A konnotáció kategóriája a stílusértelmezésben. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Budapest. 108–29.

Kocsány Piroska

SUMMARY

Kocsány, Piroska

Parallel translations: an exceptional chance for stylistics

A comparison of two Hungarian translations of a poem by Sarah Kirsch makes it possible for the author to discuss the following issues: 1. The value (respectively, vagueness) of linguistic terms as used in stylistics, with special reference to connotation, frame of thought (frame, script, scenario, etc.), and implications. 2. The issue of evaluating perceptions resulting from the comparison: the possibility of inserting the categories applied into a hermeneutical framework. 3. The relevance of the results of text analysis for linguistic studies, especially in terms of ‘effectiveness’ and ‘primary meaning’.

Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

----------

* Dolgozatomat tisztelettel ajánlom a közelmúltban jubiláló Hell Györgynek.

----------

{444} {445} {446} {447} {448} {449} {450} {451}

{452} {453}