'); if (verzio == "3") { msg.document.write(lab[szam]); msg.document.close(); msg.document.write(lab[szam]); } else { msg.document.write(lab[szam]); } msg.document.write("

"); msg.document.close(); msg.focus() return "javascript:void(0)"; } function labjstat(szam) { kiir = ""; fl = 0; for (i = 0; i < lab[szam].length; i++) { mun = lab[szam].substring(i, i+1); if (mun == "<") fl=1; else { if (fl == 0) kiir += mun; else { if (mun == ">") fl = 0; } } } if (kiir.length > 125) { for (i = 124; i >= 0; i--) { if (kiir.substring(i, i+1) == " ") { kiir = kiir.substring(0, i)+"…"; break; } } } status = kiir; return true; } defaultStatus=""; // -->
Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

Személyragozott igekötők?

1. Kövendi Dénes (Nyr. 2000: 270–2) szóvá tette a igekötőnek és határozószónak helyesírási problémáit. Kifogásolja a Nyelvművelő kézikönyvnek (II. k. 553: ráfér) azt a megállapítását, hogy a névmási határozószónak személyragos alakját mindig különírjuk. Bemutatja, hogy a rám, rád, rátok stb. alakok is lehetnek igekötőfélék, ezért javasolja ezeknek ilyen értelemben való egybeírását.

Kövendi érvelése gondos jelentéselemzésen és átalakítási kísérleteken alapszik. Példái mégis hiányérzetet hagytak, megállapításai itt-ott túlzóan általánosítók, helyesírási végkövetkeztetése pedig cáfolatot érdemel.

2. A ugyanis elsősorban személynévmási határozószó, ilyenként pedig beleillik a bele, benne, neki, róla, utána-féle szavak csoportjába. Ezek közül a hová? kérdésre felelők gyakran használatosak igekötőként is. Az igekötői használatnak legbiztosabb kritériuma az, hogy a lativusi (hová?) értelmű vonzat rag formájában szinte megismétlődhet a vonzott főnéven: beleszól a vitába, nekimegy a falnak stb. Az 1., 2. személyű és a többes számú alakokban ilyen kettős jelölés szóba sem jöhet: a beléd esett, nekünk jött stb. szerkezet csak igéből és határozói vonzatából áll, nincs ott még egy szinonim elem. Az ilyen névmási határozói vonzatot, ha az ige előtt áll, az igével együtt egyetlen hangsúllyal ejtjük, mintha egyetlen szó volna. – Még inkább kívánkozik az egybeejtés a igekötővel és határozószóval, mert ez csak egy szótagból áll s ez ritmikailag is természetessé teszi a rá következő ige hangsúlytalanságát. Ugyanez a fonetikai helyzet a rám, rád személyragos alakoknál is.

A jelentésbeli, használati különbség a rám stb. igekötői (Kövendinél: I) és határozói (H) funkciója közt valóban megvan. De az is igaz, hogy ezt a különbséget helyesírásunk nem fejezi ki. A NymKk. idézett cikkeinél (melyek közül az egyiket magam írtam, a másikat Kovalovszky Miklós) jóval korábban: hétkötetes értelmező szótárunkban világosan kifejeztük, hogy a személyragos határozószókat még az igekötőszerű állandósult kapcsolatokban is különírjuk (pl. a fér, a hagy ige egyik különálló jelentésében). Ezt a szabályt Ferenczy Gézával és Ujváry Lajossal egyetértésben egyértelműnek tekintettük, döntésünket Fábián Pál a Helyesírási Bizottság részéről ellenőrizte.

Különbséget kell tenni a tulajdonképpeni igekötő és az igekötőszerű állandó határozó közt. (Kövendi nem ezt a különbséget tartja döntőnek, hanem az igekötőszerű és a nem igekötőszerű, szabadabban mozgó határozóvonzat különbségét.)

Kövendi egyik példája: „Mindent hagy a gyerekre” (NymKk. i. h.). Ennek 1. személyű alkalmazását így írja: „mindent rámhagytak.” Az igekötői értelmű rám-mal ennek egyetlen tagadó formája: „Nem hagytak rám mindent.” Ellenben a határozói funkcióban más szórend is előfordul: „Rám nem hagytak mindent”; „Nem (én)rám hagytak mindent”. Ez utóbbi, egyértelműen határozó+ige kapcsolatban – melynek három jelentése a ráhagy-nál (ÉrtSz. V, 897–8): 1. ’örökségül hagy’, 2. ’felügyelete alá helyez’, 3. ’feladatává teszi vkinek’ – a nyelvtani személy határozottan névszói értékű, ezért 1. és 2. személyű vonatkozásban ezt a személyre utalást a névmási határozószó különírása jellemzi. Mellette a hagy ige olyan jelentésben szerepel, mely egyezik saját jelentésével (ÉrtSz. III, 25: hagy 8., 10., 12.). E szókapcsolat szabadságát az mutatja, hogy a rám, rád stb. nem csak főhangsúlyos szóként (fókusz szerepben) állhat, hanem téma (v. topik) szerepben is (pl. az ige tagadása esetén). A Kövendi által csak igekötősnek, nem határozósnak tekintett első példában, a ráhagy 4. (valódi igekötős) jelentésében a nemigen előzheti meg topikként a tagadott igét, mert a hagy-nak önmagában nincs ilyen jelentése. Tagadása az igekötős igék szokott formulája szerint: nem hagyta rá.

Ez a különírási szabály érvényes az olyan alanytalan igére is, mint ráesteledik. A Magyar grammatika (2000. 91) egészen természetesen ad példát ennek 1. személyre vonatkozó változatára mint az esteledik vonzatára: „Nem is vettük észre, hogy ránk esteledett.”

A gondot nem a rám hagyta típus különírása okozza (melyet Kövendi kifogásol a ráhagy igekötős értelmében), hanem a ráhagy 3. személyű egybeírása a határozószói jelentésekben. Más ilyen személynévmási határozózókat inkább különírunk az igétől: hozzá fordultam, mellé állt (’melléje’) a titkárja, hozzá megy feleségül, utána ment (’őutána, mögötte’). Az egy szótagú azonban csábít az egybeírásra akkor is, ha határozói értelmű. Könnyebben egybeírjuk a rááll, ráborít, rácsap stb. igéket akkor is, ha nincs mellettük -ra/-re ragos névszó. Ezek egybe- vagy különírása olyan árnyalatnyi különbséget fejezhet ki, melynek eltévesztése semmiképp sem nagy hiba.

3. A Magyar grammatika (Bp., 2000) az igekötőt a nem teljes lexéma értékű szavak közt tartja számon (28), melyek részben prefixumszerűek (55), a „viszonyszók” (pontosabb és célszerűbb megnevezéssel: viszonyító szók) közé tartoznak (61, 69), ezek közt is átmeneti jellegűek (73: nem tisztán morfológiai természetűek). Az igekötők irányjelölő szerepét egyebek közt a rákalapál példázza (88), az ige vonzatkeretét módosító szerepére pedig ilyen példák vannak: alábújik valaminek, belebújik vmibe, ráakad vmire, beleakad vmibe, nekifog vminek, hozzáfog vmihez. Ebből a példasorból kissé kilóg az alábújik, mert a dativusi (birtokos részeshatározói) vonzat kiemeli az alá 3. személyű vonatkozását; explicit személyraggal alája bújik is lehetne. Az igekötő és a határozószó elhatárolására a Magyar grammatika (211) ad ugyan néhány alapvető kritériumot, de ezek felsorolása nem kimerítő, alkalmat ad sok bizonytalankodásra. A személyragozás szempontját meg sem említi. Ahol ez a grammatika (265) olyan igekötőket említ (ide, oda, haza), melyek határozószóként is élnek, olyan különbségekre utal, amelyeket Kövendi is elismer, sőt gondolatmenetének alapjául tekint. Később (266) példapárokon mutatja meg a Magyar grammatika ezeknek a szóknak igekötői és határozószói jelentését. E szakasz végét (267) ezzel a mondattal zárja: „Személyes névmások a személyraggal ellátott igekötők: alám áll, belém szeret.” (Ez a fogalmazás kiemeli ugyan e szavak névmási jellegét, mégis némi pontosítást kíván. Nem elég ezeket személyes névmásoknak minősíteni; ezek személynévmási határozószók.) E személyragozott alakokat nyilván Kövendi is határozói értékűeknek tartja. Amit ő igekötő módjára egybeírna az igével, arra nincs példa ebben a nyelvtanban. Az idézett megfogalmazásból azonban nyilvánvaló, hogy a személyragozott igekötő már nem igekötő, hanem szófajváltással névmási határozószóvá válik akkor is, ha ez a névmási jellegű szó egészen szoros szemantikai egységet alkot az igével.

4. A helyesírási értelemben vett szó tudniillik nem azonos a jelentéstani (szemantikai és lexikai) egységgel. A két (sőt néha több) szóból álló lexikai egységek legismertebb példái egyrészt a szólások, másrészt az igekötőszerű kapcsolatok felé mutató vonzatos igei szerkezetek.

A szólások annyira lexikológiai jellegű szókapcsolatok, hogy például a Magyar grammatika alig foglalkozik velük. (Csupán az állandósult szókapcsolatokról ír tizenkét sorban: 350.) A vonzatok viszont (a 19. századi Becker-féle fordulat óta1 százötven év után) az újabb nyelvtanokban megint a részletes tárgyalás homlokterébe kerültek; sokáig a szintaxisnak ezt az alapvető fogalmát is a szótárak belügyének tekintették.

Majdnem ilyen lexikai egységet alkotnak azok a főnévből és igéből álló (de talán még nem állandósult) szókapcsolatok, melyek főnévi eleme névelőtlen: iskolába jár, pipára gyújt. Ezek főnévi tagja nem meghatározott tárgyat jelöl (tehát nincs közvetlen referenciája), hanem a fogalmat az adott konkrét tárgytól elvonatkoztatva általánosságban jelöli meg. Mint ilyen elem új és meghatározó jellegű, ezért ige előtti helyzetben éppúgy elveszi az ige hangsúlyát, mint az igekötők. Az iskolába jár olyasféleképpen viszonyul a jár az iskolába szerkezethez, a pipára gyújt a rágyújt a pipára szerkezethez, mint a ráhagy ’nem ellenkezik vele’ a ráhagy ’örökül hagy’ jelentéséhez. Az első formák kötöttebb alakzatok, személyraggal szokatlanabbak (bár a rám hagyták kevésbé szokatlan, mint például a pipámra gyújtok), – a második (névelős, külső referenciájú: konkrét tárgyra vagy személyre utaló) változatok szabadabb mozgásúak. Igaz, hogy a névelőtlen iskolába is lehet topik szerepű, így megengedést és ellentétet sejtetve vagy előkészítve: „iskolába nem jár (de otthon olvas)”; „rá nem hagyták (de nem sokat vitatkoztak vele)”.

A Magyar grammatika bőven foglalkozik a vonzatossággal, részletezi a vonzatfajtákat, másfelől jól jellemzi a főnevek határozott vagy határozatlan voltát. De ennek a két szempontnak az összekapcsolását nem végzi el. E kettős szempont szerinti elemzés jelentőségét különösen Kiefer Ferenc emelte ki. A strukturális nyelvtan fontos szerepet tulajdonít az igemódosítóknak (Strukturális magyar nyelvtan. 3. Morfológia 2000. 461–5). Igemódosító lehet olyan névszói vonzat, melynek sem névelője, sem jelzője nincs. A levelet ír, újágot olvas, ajánlatot tesz, gazdát cserél, ruhát mos szókapcsolatok főnévi tagja nem vonatkozik konkrét, valóságos tárgyra, hanem annak csak általánosított, elvont fogalmára. Az „Éva szép levelet írt” mondatban a tárgy nem igemódosító, mert egy újabb állítást rejt magában egy konkrét levélről: ’Éva írt egy levelet, amely szép volt’. Viszont nem mondunk ilyet: *Levelet írt, majd betette a fiókjába. (Ehhez a folytatáshoz ilyen előzmény kellene: Írt egy levelet,…) Határozó is lehet igemódosító ilyen kifejezésekben: iskolába jár, moziba megy (illativus); zöldre fest, butának tart, szénné ég (praedicativus értelmű sublativus, dativus, ill. translativus).

Ez a nyelvtani szemlélet az igemódosítók közt tárgyalja az igekötőket: „Az igekötő olyan igemódosító, amely nem vonzata az igének” (StrMorf. 463).

Itt nem feladatom a strukturális Morfológia igekötő-szemléletét tovább boncolgatni, csak arra kívánok rámutatni, hogy a Kövendi által egybeírandónak vélt rám fér, rám hagy típusú alakulatok olyan igemódosító-félét tartalmaznak, melyek igekötőszerűek is, de vonzatok is: igéjük csak ebben a szerkezetben kapja meg sajátos jelentését. Mégsem igazi igemódosítók (hiszen van konkrét referenciájuk) és nem is igekötők, hanem igevonzatok. Helyesírási szakembereink tehát jól döntöttek, amikor ezeket a személyragos alakulatokat mindig külön szóba íratják, a kapcsolat jelentésétől függetlenül. Könnyebb is megtartani ilyen formális szabályt, mint a jelentések finom megkülönböztetésére ügyelni.

5. Kövendi részletmegállapításai közül a következőket látom vitathatónak:

IF [azaz igekötői értelmű felszólító] funkcióban csak az első forma használható [„Hagyj rám mindent.” – Hagyján; ez így van.] – HF [azaz: határozói funkció felszólításban] csak a másik kettő [„(én)rám hagyj mindent. Mindent rám hagyj.” – Ez utóbbi megszorítás nem áll, hiszen „Hagyj rám mindent” forma is használható ebben az értelemben, ha a rám nem fókusz.]

Nincs kellő ok az egybeírásra a következő példában: „Alaposan rámterítették a vizeslepedőt”. Ez 3 elemű szókapcsolat egyetlen jelentéstani egységként, szólásként: vkire (rá)teríti a vizes lepedőt. A jelzős tárgy egybeírására éppenséggel semmi ok, hiszen a konkrét képben a lepedő vizes. Különírva megvan a Helyesírási tanácsadó szótárban.

A ráförmed is csak 3. személyben jogosult az egybeírásra. Az igekötőt hangsúlyos határozó is helyettesítheti; az egybemondás nem ok az egybeírásra, tehát szabályosan így: jól rátok ijesztett. Az efféle vonzatos szerkezet is a szólásokhoz hasonló, egyetlen jelentéstani egység, de nem egy szó.

Rádjött a bolondóra”? Dehogy! Rád jött! Hiszen azt is mondhatjuk: „Most őrá jött a bolondóra”. – És a „rámjött a hátvéd” helyett nem mondhatjuk: „énrám jött a hátvéd”?

Többi példái közt is találunk szólásokat.

Rádnézett a kakas?” Hogy a határozó az igével egy mondattagot, kiejtésben egyetlen ütemet alkot, az nem ok az egybeírásra. Persze, hogy a határozó kiemelése esetén aktuális tagolási viszony van a hangsúlyos határozó és az ige közt, és természetesen ezt mindenki különírja: „Nem rád nézett a kakas (hanem a tyúkokra).” Hogy a belső tagolódás hiánya ok volna az egybeírásra, azt helyesírási szabályzatunk egésze nem igazolja, csupán néhány kivételes írásmódú szókapcsolat a szójegyzékekben.

Költők helyesírására hivatkozni kétélű dolog. Az ötvenes években vita folyt arról, van-e külön szépírói helyesírás. (L. pl. Tompa József: Nyr. 1955. 67–80.) Annyi igaz, hogy költők, szépírók helyesírási szabálytalanságokkal éreztethetnek olyan különbségeket, melyek a közírói helyesírásban nem érvényesülnek; egybeírással jelezhetik azt, hogy a kivételesen egybeírt alakulat a számukra sajátosan külön fogalmat jelent. Ennek szélső esete Borbás Gabriella Dóra nemrég megjelent kis kötete: Őszinteversek (Bp., 1999). Ady gyakran alkotott sajátos összetételeket. Az igei kapcsolatok az ő idejében még nem voltak úgy szabályozva, mint 1954 óta, ezért írhatta: „az életet / Rámparancsolta”. Van nála ilyen is: „Mikor rásüt a Hold, megremeg / s elébemerednek a hegyek” (Csók az ájulásig).

A költői helyesírás nem mérvadó a köznyelv helyesírásában.

De attól a hiedelemtől is meg kellene szabadulni, hogy „egy fogalom egy szó”. A szónak nem csupán jelentéstani ismérvei vannak, hanem formaiak is. O. Nagy Gábor túl későn hozta nyilvánosságra a szólásokról írt fejtegetéseit. Már nem tudta megakadályozni az AkH. 1954. szójegyzékében található cserbenhagy, síkraszáll egybeírását, pedig ezek tipikus szólások. Előtagjuk igekötőnek látszik, holott nem az. A jólesik egybeírásának nyelvtani képtelenségéről magam is írtam: MNy. 1994. 73.

6. A személyragos előtagok különírásáról azonban nagyon helyesnek látom a helyesírási szakértők döntését. Aki mégis éreztetni akarja a ráhagy igének és néhány társának sajátos jelentését a személyragozásban, ám írja egybe, nem követ el nagy hibát. (Sokan megteszik.) De az ajánlott írásforma továbbra is az, amit a helyesírási szabályzat sugall és a Nyelvművelő kézikönyv világosan kifejt: az igekötő személyragozása szófajt változtat, névmási határozószóvá teszi az igekötőt, ezért különírandó.

Elekfi László

Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

----------

1 Becker, K. F. (Organism der Sprache als Einleitung zur deutschen Grammatik 1827) állapította meg – túlhaladva azokat a grammatikákat, melyek a mondatot közvetlenül a logikai ítéletből vezették le – azokat a logikainak nevezett mondattani jelentésviszonyokat, melyek alapján a német nyelvtanok, majd az őket követő magyar és más nyelvű nyelvtanok a mondatrészeket tárgyalják, szinte a mai napig, nemigen ügyelve arra, hogy a mondat bizonyos szavai hogyan függenek össze egymással, hogyan feltételezik egymást. Becker jelentőségét és iskolai nyelvtanokban betöltött szerepét magvasan jellemzi Hell György: NP + VP. (Papp Ferenc akadémikus 70. születésnapjára. A Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója 2000. 200–5).

----------

{250} {251} {252} {253}