Olvas vagy felolvas

Néhány éve a húsvéti református istentisztelet televíziós közvetítése közben a riporter többek között ezt mondta: „A bibliai részt Rideg Gyula beosztott lelkész olvasta.” Tehát nem így: olvasta fel. Aztán korábban a Kossuth rádió Reggeli Krónika adásában a műsorvezető szintén így utalt a továbbiakra: „A híreket Zahorán Adrienn olvassa”, vagyis ismét nem: olvassa fel. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei újságban pedig nemrégiben ez állt: „A város (Törökszentmiklós) önkormányzata rendeletet alkotott a Fáy-emlékmű állításáról”, azaz nem: felállításáról.

Mind a három kiemelt igét megértjük: a beszédhelyzet megmagyarázza, hogy felolvasásról van szó, illetve a szövegkörnyezet szintén érthetővé teszi, hogy egy emlékmű felállításának a tervéről adnak hírt. Mégis hiányérzetünk van, úgy érezzük, hiányzik – ezúttal – a fel igekötő. Mivel az igekötőt az utóbbi évtizedekben sokan elhagyják, érdemes ezzel a nagyon fontos szófajjal egy kissé bővebben foglalkozni.

Nem véletlenül jegyezte meg néhány évvel ezelőtt egy finn nyelvtudós, hogy a magyar nyelv akkor távolodott el igazán a finnugor nyelvek családjától, amikor kifejlesztette az igekötőt. Valóban, nyelvünk nagyon sokat nyert elsősorban az igék jelentésárnyalatainak, stilisztikai lehetőségeinek a gazdagítása révén az igekötők létrehozásával.

Mivel az igekötők helyet jelentő nyelvi alakulatokból jöttek létre – gondoljunk effélékre: „a szeg belemegy a fába”, „félreálltak az útból” –, elsősorban irányt jelölnek: kimegy, lehull; átvitt értelemben is: kimond, szétkürtöl valamit. Ebből a – mondhatnánk – alapfunkcióból aztán létrejött a cselekvés és történés lefolyásának a legkülönbözőbb módjait, árnyalatait kifejező számos szerepük. Utalhatnak a befejezettségre, például megebédel, leír; a cselekvés tartósságára, például elbeszél valamit; a cselekvés elkezdésére, például elindul, felfigyel valamire; a cselekvés eredményes vagy éppen túlzott voltára, például levizsgázik, illetve eltúloz; valaminek az elhibázott voltára, például elsózza a levest; és még folytathatnánk a sort sokáig.

Térjünk vissza az olvas : felolvas kérdéséhez. Az olvas ige alapjelentését így írja körül az értelmező szótár: „(írott, nyomtatott szöveget) tekintetével sorról sorra haladva néz, és íly módon megért”, például „könyvet olvas”. Az igekötő nélküli forma tehát elsősorban a magunkban való, néma olvasásra utal. Persze a szótár szerint is az olvas lehet ’felolvas’ értelmű, tudniillik a harmadik jelentés meghatározása így szól: „(szót, szöveget, szemével követve hangosan (el)mond”, például „fennhangon, folyékonyan olvas”, „A verset nem tanulta meg, csak könyvből olvasta”. Viszont ez utóbbi esetben olyan határozó is szerepel a mondatban, amely utal a „felolvasás”-ra (fennhangon, folyékonyan). Másrészt az igekötő nélküli olvas igében nincs benne a befejezettség és az ezzel együttjáró és a hangos olvasást is kiemelő hangsúly.

Ezért föltétlenül pontosabb, kifejezőbb, ennélfogva helyesebb, odavalóbb a felolvas ige, így: „A híreket Zahorán Adrienn olvassa fel.”

Az állít : felállít esetében is hasonló a helyzet. Az állít-nak ugyan van ilyen jelentése: „5. (építményt) emel(tet), épít(tet)”, például „szobrot állít valakinek”. De a felállít igekötős igében ott a többlet, hogy tudniillik „rendeltetési helyére” állít (például „felállítják a sátrakat, a szobrot”), továbbá érvényesül benne a fel igekötő térbeli utalása, valamint a befejezettség és a mindkettővel együttjáró hangsúly. Tehát az idézett mondat is így helyesebb: „A város rendeletet alkotott a Fáy-emlékmű felállításáról.”

Szathmári István