'); if (verzio == "3") { msg.document.write(lab[szam]); msg.document.close(); msg.document.write(lab[szam]); } else { msg.document.write(lab[szam]); } msg.document.write("

"); msg.document.close(); msg.focus() return "javascript:void(0)"; } function labjstat(szam) { kiir = ""; fl = 0; for (i = 0; i < lab[szam].length; i++) { mun = lab[szam].substring(i, i+1); if (mun == "<") fl=1; else { if (fl == 0) kiir += mun; else { if (mun == ">") fl = 0; } } } if (kiir.length > 125) { for (i = 124; i >= 0; i--) { if (kiir.substring(i, i+1) == " ") { kiir = kiir.substring(0, i)+"…"; break; } } } status = kiir; return true; } defaultStatus=""; // -->
Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

A nyelvészeti konverzációelemzés1

0. Bevezetés

A hetvenes évek elején először Amerikában, majd Európában „(nyelvészeti) konverzációanalízis” (conversation analysis, Konversationsanalyse, magyarul konverzációelemzés2, a továbbiakban KE) néven ismertté vált új nyelvészeti diszciplína egyszerű empirikus módon, természetes hétköznapi beszélgetések rögzítésének és elemzésének segítségével a verbális interakció szerkezetét vizsgálja. Kutatásainak középpontjában annak ábrázolása áll, hogy a beszélgetőpartnerek hogyan hoznak létre újból és újból, a beszélt nyelv szabályozottsága alapján, a szabályrendszer elemei segítségével szituációkat, s ezáltal hogyan reprodukálnak bizonyos értelemben vett absztrakt intézményesült formákat.

Bár a beszélt nyelv vizsgálatának meglehetősen régi – elsősorban a nyelvtani szerkezeteket kutató – hagyománya van, a kommunikatív aspektus iránti érdeklődés csak fokozatosan fejlődött ki. Míg azok a korábban kialakult nyelvészeti diszciplínák, amelyek a kommunikációt vizsgálják, a nyelvprodukció eredményét érintő problémákra összpontosítanak (mint a beszélt és írott nyelv közti különbségek vagy a szöveg struktúrájának speciális beszélgetésspecifikus jelei), addig a KE a beszélgetés létrejöttének folyamatát kutatja.3

A hagyományos strukturalista felfogással ellentétben a KE azt feltételezi, hogy a beszélt nyelv – hasonlóan a langue elvont nyelvi rendszeréhez, de attól eltérő elemekkel – bizonyos szabályokat követ, s a beszélgetések vizsgálatával éppen ezeket a törvényszerűségeket és szerkezeti mechanizmusokat próbálja kimutatni. Ez a rend nem csupán nyelvi strukturáltságban nyilvánul meg, hanem részét képezik a nyelv és a magatartás összefonódásának specifikus jellemzői is: a beszélgetés interaktív, szekvenciális felépítése, a beszélőváltásnak és a hibajavításoknak a mechanizmusa stb. Ebben a szabályrendszerben helyet kapnak a rendszernyelvészet által le nem írható elemek, azaz a verbalizáció látszólag egyéni „zavarai” (a beszéd folyamatát megtörő szünetek, akadozások, bizonytalanságok, ismétlések, javítások), valamint a metadiszkurzív és szupraszegmentális elemek. Ezeket a jelenségeket a KE mint a „beszélt nyelv szintaxisának” alapvető elemeit vizsgálja.

1. Történeti áttekintés

A nyelvészet bizonyos más tudományágaival ellentétben a KE nem a hagyományos nyelvtudományban gyökerezik, hanem egy új szociológiai diszciplína, a nála kb. 10 évvel korábban keletkezett etnometodológia (a továbbiakban EM) egyik ágának, az etnometodológiai konverzációelemzésnek a továbbfejlődése. Ahhoz tehát, hogy elméleti háttérfeltevéseit, módszertani sajátosságait megismerjük, feltétlenül szükséges a nevezett két kutatási irányzat jellegének megismerése is.

1.1. Etnometodológia4

Az EM a 60-as évek amerikai szociológiájának egyik kutatási programjaként azokkal a módszerekkel foglalkozott, melyek segítségével a társadalom tagjai hétköznapi cselekvéseikben a szociális valóságot és rendet létrehozzák (vö. Streeck 1987: 672). Gyökerei egyrészt az észak-amerikai kulturális antropológia, a kognitív antropológia (ethnoscience) elméletére, másrészt német szociológusok elméleti hagyományaira vezethetők vissza. A szociológia elméletének klasszikusai, a német Alfred Schütz és az amerikai Talcott Parsons az ötvenes években, egymással csaknem egyidejűleg, bár egymásnak ellentmondó nézeteket képviselve azon fáradoztak, hogy a hagyományos, standardizált empirikus szociológiai kutatásnak új, saját metodológiai programot adjanak, illetve a szociális cselekvés általános elméletét kidolgozzák. Később Parsons tanítványa, Harold Garfinkel,5 az EM megalapítója tanárának szubjektív-elméleti nézeteivel szembefordulva s Schütz fenomenológiai társadalomfilozófiáját képviselve kifejtette azt az elméletet, amely szerint a szociális valóságot a cselekvők hozzák létre interakcióik segítségével. Aaron Cicourellel, az EM másik alapító tagjával együtt feltárták a szociológiai kutatás hétköznapi cselekvésekben gyökerező előfeltételeit (vö. Bergmann 1988/1: 4–18 és Streeck 1987: 672–6).

A szociológia korábbi metodológiai törekvéseivel szemben, mely „annak tudományos megalapozottságát a természettudományokéhoz hasonlóan a logikai pozitivizmus, illetve a kritikai racionalizmus keretein belül próbálja igazolni” (Streeck 1987: 676), az EM azt igyekszik bizonyítani, hogy a szociális rend szerkezeti összetevői – a természeti folyamatokkal szemben – mindig „értelmesen”, a társadalom tagjai által előre interpretált módon épülnek fel (vö. uo. 676). Szociológiai tudományként tehát azt a módszert vizsgálja, hogyan hozzák létre a társadalom tagjai szociális interakcióban a valóságot, s hogyan formálják, hogyan értelmezik azt rendezettnek, megmagyarázhatónak, szabályosnak (vö. Bergmann 1988/1: 18). Az EM-nek ebből fakadóan két célja van: először is azt akarja megmutatni, hogy mit tesz az ember hétköznapi életében „ügyei intézésekor”, mit tud és mit feltételez ennek mechanikájáról, milyen módszerekkel, mindennapi gyakorlati technikákkal és mechanizmusokkal jön létre s magyarázható a szociális valóság. Másrészt azt akarja szemléltetni, hogy a cselekvők aktívak, tetteiket maguk szervezik s ezáltal értelmet adnak annak, ahelyett, hogy előre meghatározott alternatívák szerint cselekednének. Tehát nem a szociális világ az, amely mindennapi cselekedeteinket determinálja, hanem fordítva, a társadalom tagjainak interakciójában valósul meg a szociális világ. A szociális rend előfeltétele nem a meglévő kulturális értékrend, hanem a sikeres kommunikáció, s kizárólag az aktív cselekvés vezethet el a világ megismeréséhez és magyarázatához. Ebben a folyamatban azonban nem szubjektíven, tetszőlegesen veszünk részt, hanem metodikai modellek, minták alapján. Tulajdonképpen az EM nem más, mint ebben a cselevésben gyakorolt módszertan (vö. uo. 21).

1.2. Etnometodológiai konverzációelemzés

A hatvanas évek végén kialakultak az EM egyes irányzatai, miután követői a társadalmi valóságot különböző területeken kezdték elemezni. A hétköznapi beszélgetések – a nyelvi cselekvés és interakció – jelenségeinek elemzése a conversation analysis elnevezés alatt vált ismertté. Ez a legélesebben körvonalazódott etnometodológiai kutatási irányzat központi programadó kérdésfeltevését az EM-től kölcsönözte:

„hogyan állítanak fel a résztvevők egy bizonyos lokális rendet, […] mely eszközökkel hozzák létre az érdekeltek az interakció rendezettségét, értelmezik saját és partnerük viselkedését ennek a rendnek a szempontjából, illetve hogyan juttatják kifejezésre ezt az értelmezést” (Schegloff–Sacks 1973: 290, idézve in: Kallmeyer 1988: 1097).

A konverzációelemzés kutatói tehát vizsgálati anyaguk, a hétköznapi beszélgetés rendezettségét feltételezték, és azokat a módszereket szerették volna feltárni, amelyeket a nyelvi interakció résztvevői követnek, amikor beszélgetőpartnerük viselkedésére reagálnak (vö. Bergmann 1988/2: 3 és Schegloff 1979b: 281).

Az etnometodológiai konverzációelemzés később számos kutatási ágra bomlott – különböző specifikus kutatási területtel. A német nyelvterületen kialakult irányzatok (linguistische Konversationsanalyse6, Diskursanalyse7 vagy funktionale Pragmatik, Dialoganalyse vagy Dialogforschung stb.) összefoglalóan a Gesprächsanalyse (beszélgetéselemzés) elnevezés alatt ismeretesek (különbségeikhez vö. Becker-Mrotzek 1992). Jelen dolgozatnak nem csupán az a célja, hogy e különböző irányzatok közös elméleti és módszertani alapfeltevéseit ismertesse, hanem kiemelten a nyelvészeti konverzációelemzés (a KE) irányvonalait kívánja a középpontba állítani. Ezért nem használjuk itt a beszélgetéselemzés elnevezést, hangsúlyozva ezáltal azt is, hogy a beszélgetéselemzés és a konverzációelemzés nem egy és ugyanazon irányzat: utóbbi csupán egyik kutatási ága az előzőnek.

2. A konverzációelemzés vizsgálati tárgya

A KE követői abból a feltevésből indulnak ki, hogy a beszélgetés olyan – a nyelven belül független – terület, amely az írott nyelvvel szemben saját törvényeit követi:

A beszélgetésekben elhangzott mondatok számos formai adottságát a beszélgetés általános és meghatározó szerkezeti mechanizmusa okozza, nem pedig […] a nyelvé […] (Streeck 1983: 74, vö. Gülich–Kotschi 1995: 32 is).

Ezért a beszélgetés, mint a nyelvhasználat alapvető formája – szemben a beszélt verbális kommunikáció más formáival, melyek csak ezzel egybevetve értelmezhetők (vö. Schegloff 1979b: 282) – saját vizsgálati módot igényel.

A KE központi vizsgálati tárgya tehát az intézményspecifikus formális jellemzőktől és korlátozottságoktól mentes, szóbeli, hétköznapi beszélgetés. Ennek a beszédhasználat-típusnak az a metodológiai jelentősége, hogy sokkal elterjedtebb, mint más kommunikációs típusok, amelyeknek ez egyébként előfeltétele: ebből a formából juthatunk el más formákhoz, amelyekből aztán visszatérhetünk ehhez (vö. Bergmann 1988/3: 52 és Streeck 1983: 74). Így a beszélgetés fontos, alapvető része az intézményspecifikus beszélgetéstípusoknak is (például különböző ceremóniáknak, vitáknak és interjúknak, a konferenciák, gyűlések, szemináriumok, terápiás kezelések, interjúk, kísérletek stb. nyelvének), amelyek mind a beszélgetés bizonyos átalakulása során jönnek létre, s amelyek jellemzői csak a hétköznapi beszélgetéssel egybevetve határozhatók meg. Ezek a rendszerek nemcsak a beszélgetéstől, hanem egymástól is különböznek, mert külön sajátos rendszerük van a beszélők váltakozásának szabályozására (vö. Bergmann uo.), vannak például preferált beszélőik, s olyan, aki kiosztja a „szerepeket”, és meghatározza a beszélők sorrendjét, egyszóval: ezeknek a rendszereknek a felépítése – szemben a hétköznapi beszélgetésével – polarizált (vö. Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 45–7).

A hétköznapi beszélgetés normális, természetes környezetben zajlik, anélkül, hogy megtervezték volna. A beszélgetés résztvevői is normális, hétköznapi – bár különböző tudású, foglalkozású és intelligenciájú – emberek. S míg a szociológusok azt vizsgálják, hogyan viselkednek, a beszédelemzők azt, hogy mit mondanak (vö. Schegloff 1979b: 282, Schenkein 1978: 1–2).

A KE tehát azt állítja, hogy a beszélgetés interaktív, rendezett nyelvi aktivitás, melynek szerkezete szabályokból, szabályrendszerekből és konvenciókból épül fel (vö. Kallmeyer–Schütze 1976: 13; Streeck 1983: 96 és Schenkein 1978: 2–3). A beszélgetést olyan rendezett folyamat eredményének kell tekintenünk, amely nem kész egészként, hanem a beszélgetők interakciójában lépésről lépésre jön létre.8 Az interaktivitás ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy akkor is, ha csak a résztvevők egyike beszél, mindkét (vagy minden) résztvevő szerepet játszik az aktuális megnyilatkozás (Äußerung) kialakításában.9 Rendezettségen vagy szabályszerűségen pedig azt értjük, hogy minden megnyilatkozást egy meghatározott struktúrákban előre megadott, kötelező vagy alternatív cselekvési típus végrehajtásaként értelmezünk. A „strukturális kényszer” elfogadása vagy elvetése megválasztható (vö. Kallmeyer–Schütze 1976: 14).

A beszélgetés létrehozásakor a következő strukturális feladatok, illetve megoldásukhoz a következő eszközök állnak rendelkezésre:

a) 

a beszélgetőpartnerek együttműködési készsége, mely biztosítja a kommunikáció lefolytatását;

b) 

a személyekre, helyre és időre vonatkozó referenciák értelmezése és ezzel annak biztosítása, hogy a partner megnyilatkozásait megértsük és saját nyilatkozatainkat érthetővé tegyük;

c) 

az időbeli sorrend (a beszélgetés kezdete, közepe és vége) szervezése (vö. uo. 6–13).

A beszélgetésekben elhangzó mondatok, azaz a megnyilatkozások írott megfelelőikkel szemben a következő jellemvonásokkal rendelkeznek:

• 

szorosan kötődnek a beszélőváltás egységeihez, a beszédlépésekhez (l. 2.1. rész);

• 

soha nem lépnek fel elkülönülten, csak a mindenkori helyzet által meghatározott kontextusokban. Részei egyidejűleg más megnyilatkozások eredményeként is felfoghatók, hiszen létrejöttüket nagymértékben meghatározzák a megelőző nyilatkozatok, maguk pedig a szekvenciális implikáció (sequentielle Implikation) révén a következő nyilatkozatokat készítik elő;

• 

a mindenkori befogadóhoz (s annak igényeihez) szabottak (recipient designed);

• 

tele vannak „hibákkal”10 és javításokkal (l. 2.3. rész);

• 

csak bennük jelennek meg a verbalizációs folyamat bizonyos ismertetőjegyei, valamint egyes partikulák és kérdéstípusok.

A nyelvi interakciós folyamat rendjének elvei és szabályai – mint a KE központi vizsgálati területei – a beszélgetésnek éppen ezeket a jellemvonásait érintik: a beszélőváltás (Sprecherwechsel)11 mechanizmusát, a szekvenciális rendet (Sequentielle Organisation)12 és a javítási mechanizmus szabályait (Organisation von Reparaturen) (vö. Bergmann 1988/3: 2; Kallmeyer 1988: 1098; Kallmeyer–Schütze 1976: 3–5 és Streeck 1983: 74 f.).

2.1. A beszélőváltás mechanizmusa

A hétköznapi beszélgetés alapvető rendje, a beszélőváltás annak a problémának a metodikai megoldása, hogy hogyan lehet biztosítani, hogy a beszélgetőpartnerek ne egyszerre, összevissza beszéljenek, hanem úgy váltsák egymást, hogy megszólalásaik között egyáltalán ne vagy csak minimális hézag keletkezzen.

Az interakció alapegysége az úgynevezett (beszéd)lépés (turn, Redezug):13 az az aktivitás, amely él a megszólalás lehetőségével. Ez lehet egy mondat, egy frázis, vagy lehetnek különböző lexikai konstrukciók.

A beszélőváltás jellemvonásai röviden a következők: minden beszélgetésben váltakoznak a beszélők. Általában egyidejűleg csak egy beszélgetőpartner beszél. A résztvevők megnyilatkozásai rendszerint szünet és átfedések nélkül követik egymást. (Azokat az eseteket, ahol ezek mégis átfedik egymást, vagy a köztük lévő átmeneti zónában hézagok keletkeznek, javításra szoruló hibaként értelmezzük. Erről részletesebben l. a 2.2. részt.) A beszédlépésváltás (Turnübergabe) nem előre meghatározott helyen történik, hanem rekurzív módon, lépésről lépésre különbözőképpen, mindig a lehetséges váltási ponton vagy váltásra alkalmas helyen (übergangsrelevante Stelle). A nyilatkozatok sorrendje, tartalmuk és hosszúságuk nem meghatározott.14

A beszédlépésváltás (vagy sorváltás)15 szigorú rendszert alkot, amely két összetevőjével és azok szabályaival befolyásolja és szabályozza a beszélgetés lebonyolítását. Tehát koordinálja a hézag nélküli beszédátadást, és meghatározza a mindenkori következő potenciális beszélőváltás idejét, helyét és beszélőjét.

A beszélőváltás rendje (Organisation des Sprecherwechsels),16 mint annak a problémának a megoldása, hogy hogyan kövessék egymást a beszélők, meghatározza a lehetséges váltás helyét. Ez az a hely, ahol az aktuális beszélő nyilatkozata lezártnak minősül, tehát beszédhez való jogát elveszti, illetve ahol a következő beszélőnek el szabad, sőt el kell kezdenie a lépését (Turn, Zug, Redebeitrag). Az átadásra, azaz váltásra alkalmas helyet a beszélők a nyilatkozatok végén jelzik. A KE alaposan vizsgálja és elemzi a két lépés közötti átmeneti területek szerkezetét is annak üres és kitöltött hézagaival (előbbiek a szünetek, utóbbiak az öh-k, hüm-ök és ahá-k)17.

A beszélőváltás rendjének szabályai hivatottak arra is, hogy eldöntsék, ki következhet következő beszélőként. Ezek a szabályok a következők:

1. 

A beszéd jogának odaítélése a váltásra alkalmas helyen történik.

a) 

A következő beszélőt az addigi beszélő választja külválasztással (Fremdwahl)18. Csak a választottnak szabad, illetve kell beszélnie.

b) 

Ha nem történik külválasztás, a beszélgetőpartnerek egyike ön(ki)választás vagy belválasztás (Selbstwahl)19 útján nyeri el a beszélő rangját. Aki elsőként kezd beszélni, az nyer jogot egy beszédlépés megtételére.

c) 

Ha sem kül-, sem belválasztás nem történik, az eredeti beszélő folytathatja lépését.

2. 

1. c) esetén, a lehetséges beszélőváltás következő helyén újra az 1. a)–c) szabálysorozat lép érvénybe, és így tovább minden beszélőváltásra megfelelő helyen (vö. Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 12–3, 25–33).

A rendszer szabályai mind lokálisan lépnek érvénybe, és együttes működésüknek rekurzív jellege van: esetről esetre mindig csak két lépésegységet határoznak meg – azokat, amelyek az aktuális beszélőváltásban részt vesznek – és átadásukat szabályozzák.20

Bár a beszédlépés szemantikája, szintaktikai felépítése, fonológiai és intonációs jellemzői21 megkönnyítik a beszélőváltást – minthogy lehetséges lezárásukat és a potenciális átadásra alkalmas helyet előre kiszámíthatóvá teszik –, ennek ellenére szerkezetük nyelvtanfüggetlen korlátozásoknak is alá van vetve. Interakcionális és nem nyelvi feltétel például, hogy a beszélő lépése lezárásával a beszédhez való jogát elveszítheti. Ennek elkerülése s a beszédlépés lehetséges végpontja kitolásának az érdekében a lépés mellékmondatok beépítése, hozzáillesztése, melléknévhalmozás stb. segítségével expandálható, kiterjeszthető. Egy ily módon bővített beszédlépés létrehozásához szükség van mindkét interakciós partner beleegyezésére: a kezdeményezést a beszélő teszi, a befogadónak azonban le kell mondania a beszédhez való jogáról és lehetőségéről.22

Nemcsak maga a beszélgetés, hanem – a beszélőváltás modelljének köszönhetően – az egyes megnyilatkozás is a beszélgetőpartnerek interaktív együttműködése során jön létre. Ellentétben a hagyományos nyelvészettel, amelynek keretében interakciós szituációtól elkülönített példák is elemezhetővé válnak, a KE-ben az egyes beszédlépés belső felépítése kizárólag az aktuális beszélgetés kontextusától függ, azaz kontextusérzékeny (kontextsensitiv): háromrészes, interaktív szerkezete rendelkezik egy visszautaló – azaz a megelőző beszédlépéssel való kapcsolatát demonstráló –, egy előremutató – a következő, lehetséges vagy kívánatos szerkezetű beszédlépés realizálását meghatározó – és egy az aktuális helyzettel összefüggő elemmel, amelyek mindegyike a mindenkori beszédlépés feladataihoz igazodik (vö. Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 36–8). A beszélő úgy alkalmazkodik partneréhez, hogy beszédlépése szemantikai tartalmát az aktuális „címzett”-hez viszonyítva módosítja, s annak figyelmét a szemkontaktus és egyéb különböző interakciós technikák (mint például saját maga félbeszakítása s más „szabálytalanságok”) segítségével irányítja. A beszélgető partnernek nemcsak figyelnie kell, hanem figyelmét kifejezésre is kell juttatnia. Ez szintén a szemkontaktus, a testtartás, a mozgás23 és nyelvi befogadójelzések segítségével történik, melyek a megnyilatkozás alakulását befolyásolják, s ezáltal jelentős szerepet játszanak a beszélgetés interaktív létrehozásában (vö. Bergmann 1988/3: 10–3 és Streeck 1983: 78–82). Így egy megnyilatkozás hosszúságának, tartalmának és struktúrájának oka sok esetben a különböző „címzettek” váltakozása és a mindenkori befogadónak a beszélőre gyakorolt hatása (azaz interaktív közreműködése) lehet (vö. Goodwin 1979: 112).

2.2. Szekvenciális rendezettség

A KE a megnyilatkozások interakciós folyamatokká való összekapcsolódását cselekvésláncolatoknak tekinti (vö. Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 36; Kallmeyer 1988: 1097; Streeck 1983: 76 és Schegloff 1981: 75).24 Elméletében a beszélgetés alapmodellje a szekvencia (Sequenz), beszédcselekvések bizonyos szériaegysége, mely két egymást követő s egymással összefüggő megnyilatkozásból áll. Az egymást követés nemcsak időben történik, hanem a második megnyilatkozás bizonyos formában meg is világítja az első tartalmát. Az pedig meghatározza, vagy legalábbis hatással van arra, hogy mi következzen a másodikban (vö. Schegloff 1979b: 267).

Ennek a „követés-modellnek” a struktúráját és hosszúságát a szekvenciális rendezettség (sequentielle Organisation) elvei irányítják. Ha egy megnyilatkozás – a szekvenciális implikáció segítségével – meghatározza, mely cselekvőnek, milyen cselekvés és milyen megnyilatkozás segítségével kell a következő beszédlépést létrehoznia, azaz ha az első megnyilatkozás létrehozása a feltételes relevancia (konditionelle Relevanz)25 segítségével a második megnyilatkozás létrehozásának normatív elvárását vonja maga után, egy úgynevezett párszekvencia (Paarsequenz)26 keletkezik.27 Ez olyan egymásra válaszoló megnyilatkozások kettőse, melyet két különböző beszélő hoz létre. E megnyilatkozások közvetlenül követik egymást (például kérdés – felelet, üdvözlés – viszont-üdvözlés, meghívás – a meghívás elfogadása vagy elutasítása stb.),28 s szekvenciális elhelyezkedésük megmutatja cselekvésjellegüket: a megállapítások szekvencianyitó, a válaszok szekvenciazáró egységek. Az olyan jellemzők, mint szintaktikai struktúra, szemantikai tartalom, intonáció, szemkontaktus és más nem verbális kísérő cselekvések segítenek felismerni egy megnyilatkozásban egy párszekvencia első részét, azaz egy szekvenciakezdeményező beszédcselekvést, amely az azt követő és arra reagáló megnyilatkozást cselekvése jelentésében dominálja és meghatározza. Vannak azonban olyan esetek, amikor a megnyilatkozásnak a beszélgetésben játszott szerepét csak az abban elfoglalt helye vagy más, szintaktikai, fonológiai vagy szemantikai támpontok segítségével lehet meghatározni.29

A feltételes relevancia egyrészt elvárási séma, amely az arra következő megnyilatkozás létrehozását befolyásolja, másrészt értelmezési alap, amennyiben a párszekvencia típusát is meghatározza. Az elvárási séma okozhatja azt a problémát, hogy a beszélgetőpartner nem ismeri fel a megnyilatkozás végpontját, s így idő előtt megszólal. Ez pedig egyidejű beszédhez vagy a megnyilatkozások elmaradásához is vezethet (vö. Bergmann 1988/3: 14–22; Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 28–9 és Schegloff–Sacks 1973: 295–9, l. a 2.3. részt is).

A párszekvenciák különböző módon bővíthetők, kiegészíthetők, módosíthatók, például a feltételes relevancia hatásának időleges szüneteltetésével, más cselekvéseknek a párszekvencia részei közé illesztésével vagy elő- és utószekvenciák segítségével (a mellékszekvenciákról a 2.3. részben szólunk). Ezáltal, valamint különböző párok összefűzésével nagyobb egységek, cselekvés-láncolatok jönnek létre.

A szekvenciapárok lehetőséget nyújtanak a megértés-ellenőrzésére is, mivel szabályszerű második részük egyben implicit beismerése a megértésnek. Gyakran nem az a fontos, mit jelent egy nyilatkozat, hanem, hogy azt a „fogadó” hogyan értelmezi. A „címzett” ugyanis a választott megnyilatkozástípussal azt is kifejezésre juttatja, hogy hogyan értette meg a megelőző beszédlépést.

Az egyes megnyilatkozások logikája és felépítése segítségével rekonstruálható az azzal véghezvitt cselekvéstípus is, azaz, hogy mit „tesz” a beszélő egy bizonyos megnyilatkozás kifejezésre juttatásával. Egy-egy cselekvéstípus lehet panasz, bocsánatkérés, kívánság, kérdés, meghívás, javaslat, orvosi vizsgálat vagy egyetemi vizsga lefolytatása stb.

A kezdeményezett megnyilatkozás több olyan cselekvési alternatívát kínál a befogadónak, melyek nem egyenrangúak, hanem bizonyos intézményesített preferenciarendszer hatása alá tartoznak.30 Az interakcióban résztvevők rendszerint arra törekszenek, hogy a diszpreferált alternatívákat – az elutasításokat és tagadó válaszokat – elkerüljék vagy legalábbis késleltessék.31 E célt szolgálják többek között az úgynevezett előaktivitások (Präaktivität) vagy előszekvenciák (Präsequenz), melyek látszólagos bevezető megnyilatkozások, „előkérdések” vagy „előkérések”, melyeket a beszélő egyszerű közlései vagy kérdései helyett vagy azok előtt verbalizál. Feladatuk az, hogy tisztázzák, tisztában van-e a beszélgetőpartner a szükséges körülményekkel, vagy hogy elkerüljék, hogy negatívan reagáljon a feltett kérdésre, kérésre vagy javaslatra, de lehet egyszerűen csak az is, hogy felkeltsék figyelmét, s biztosítsák a beszélgetés folytatásának megfelelő szituációt stb. Alakjuk és mondattípusuk is a befogadóra szabott, azaz alkalmazkodik a mindenkori befogadó igényeihez. Tartalmuk attól függ, hogy mit feltételez a beszélő a partner előismereteiről (vö. Schegloff 1980: 115). Különböző megjelenési formái az előmeghívások, -bejelentések, -javaslatok, -kérések stb., egyszóval: az előszekvenciák.

Nemcsak az egyes megnyilatkozások, hanem a beszélgetés mint szociális egység is elemezhető. Éppúgy megvannak speciális rendező elvei az azokhoz tartozó különleges mechanizmusokkal, melyek a beszélgetés határainak megszabását s tematikus alakulását szabályozzák (vö. Bergmann 1988/3: 47).

A beszélgetésnek van egy kontextustól független váza, egy bizonyos szervezési rendje (a beszélőváltás, a szekvencialitás), amelyre a személyspecifikus és kontextusfüggő beszélgetés épül.32 A beszélgetést nem lehet hirtelen elkezdeni vagy befejezni: kezdetét fokozatosan kell bevezetni, majd a végét ennek tükörképeként fokozatosan „kivezetni”. Az eközben fellépő szerkezeti problémák megoldásában (például hogy egy interakciót egyáltalán létrehozzunk-e, vagy nem, hogy ki tegye az első megnyilatkozást stb.) számos konvencionális, valamint az adott kultúrára jellemző,33 szituatív és státusfüggő szabály segít: például vizuális azonosítás és a szociális viszonylatok felismerése. A beszéd végét tulajdonképpen előre meghatározhatja annak kezdete, gyakran egész struktúrája is.

A megfelelő mechanizmus alkalmazása más, interaktív szempontból fontos releváns cselekedeteket is megvalósíthat, például parancsot és akceptálását, javaslatot és elfogadását stb. A záróformulák tehát tartalmilag és alakjukat tekintve különbözők lehetnek, s több-kevesebb információval szolgálhatnak a beszélgetőpartner számára, kombinálhatók és bővíthetők. Egy dologban azonban minden formula egyforma: alakjuk, tartalmuk s megfelelő előszekvenciáik előre meghatározhatják s meggyorsíthatják befejező fázisukat (vö. Schegloff–Sacks 1973: 312–24).

A nagyobb interakciós egységek – mint például egy történet, vicc vagy pletyka elmesélése, egy probléma ábrázolása egy beszélgetés keretein belül – spontán módon jönnek létre, mint a hétköznapi beszélgetés egy része, felépítésükben azonban világosan elkülöníthetők az őket körülvevő lépésről lépésre zajló beszélgetéstől. Bár nagymértékben meghatározza őket a beszélgetés beszélőváltásának szekvenciális rendezettsége, mégis saját, komplex szerkezettel rendelkeznek, azaz több megnyilatkozásból, párszekvenciából állnak, tartalmi és formális korlátaik, valamint tipikus elemeik és kifejezőeszközeik vannak.34

Különösen a társalgáskezdés és -zárás (vö. Clark–Clark 1983: 342–6) problémájának megoldásához specifikus eszközökre és formákra van szükség, hiszen a beszélgetés csatolását a megelőző és azt követő egységhez fokozatosan, törésmentesen kell véghezvinni (vö. Hausendorf–Quasthoff 1991: 263–5).

2.3. A hibajavítások szerkezete

A KE foglalkozik a verbalizáció és a megértés folyamatával kapcsolatos empirikus jelenségekkel is. A kölcsönös megértés biztosításának (Verständigungssicherung) elvei alapján a szociális interakciós eseményekbe beépülnek a megértés ellenőrzését előre és utólag biztosító lehetőségek, hogy megelőzzék a megértési problémákat, vagy egy már létrejött problémát megoldjanak. Ennek egyik része a megnyilatkozások úgynevezett befogadóspecifikus (rezipientspezifisch) felépítése, azaz azoknak az előfeltételeknek a figyelembevétele, amelyek segítségével a partner megérti a megnyilatkozást, s ennek alapján részt vesz a beszélgetés további folytatásában (vö. Kallmeyer 1988: 1100). Ez fontos része a már említett kontextusérzékenységnek, amelynek alapján a megnyilatkozások létrehozásában kódolva van a címzett, a megnyilatkozás szituációja és a cselekvés kontextusa.35 Ebben nagy szerepet játszanak mind a befogadó ismereteiről és identitásáról feltételezett előismeretek, mind a beszélő mindennapi ismeretei (vö. Schegloff–Jefferson–Sacks in: Streeck 1983: 85 és Schegloff 1979b: 267).36

A beszélgetés tartalmazza a verbalizációs folyamat nyomait is, amelyek elsősorban a beszélt nyelvre jellemzők37, és amelyek vizsgálata lehetővé teszi, hogy a beszélgetés létrehozásának cselekvési típusait feltárjuk. Ezeknek a nyomoknak egy részét a verbalizáció természetes jeleként, másik részüket a beszéd folyamatában történő olyan zavarként vagy hibaként értelmezhetjük, melyeket javítanunk kell.38 Ezek oka a beszéd és az értés, valamint az interakció rendszerében résztvevő mechanizmusok meghibásodási hajlamában keresendő (vö. Streeck 1983: 85), tehát a rossz artikulációra, szekvenciaképzésre vagy szintaxisra, emlékezetkiesésre, halláshibára vagy a környezet zaja által okozott zavarokra vezethetők vissza: hezitálások, megszakítások, hosszú hallgatás,39 újrakezdések, visszakérdezések, ismétlések és átfedések40 jelzik a problémát.

A hibák legtöbbje nem szintaktikai eredetű, javításuk azonban mindig hagy valamiféle szintaktikai nyomot (vö. Schegloff 1979b: 269). Még azok a javítási folyamatok is, melyeket nem előznek meg látható hibára utaló jelek, megváltoztatják az illető mondat szintaktikai szerkezetét, lévén, azok erősebben hajlamosak a meghibásodásra, mint más szerkezeti egységek (vö. Streeck 1983: 84–7).

Következésképpen a beszélgetések rendelkeznek egy úgynevezett – más szóbeli közlésektől különböző – szuperszintaxissal,41 amelyben a javítások és a javításokra való törekvés jelentős szerepet játszanak: meghatározzák a mondat összetevőinek alakját és struktúráját, s ezáltal az egész mondatot átalakítják.42

A javítás interaktív jelenség, s általában mellékszekvenciának tekinthető, mivel az aktuális tevékenységet megszakítja, s annyi ideig szünetelteti, míg a javítás folyamata le nem zárul (vö. Bergmann 1988/3: 44; Jefferson 1972 és 1983: 58–9).

A hibajavítás jelensége bizonyos szabályszerűségeket mutat, s ezek rendszere szintén egyszerre kontextusfüggetlen és kontextusérzékeny (vö. Streeck 1983: 86). Tehát pontosan meg van határozva, hol és ki javíthatja a hibát, anélkül, hogy a beszélgetés kilépne a beszélőváltás rendjéből. A javítás tehát nemcsak beleillik a beszélgetés szekvenciális szerkezetébe, hanem a beszédlépésváltás rendjéhez hasonlóan annak integrális része (vö. Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 40 és Streeck 1983: 87). A javítási típusokat aszerint lehet osztályozni, hogy ki kezdeményezi43 és viszi végbe azt. Előnyben részesül a beszélő által kezdeményezett önjavítás (Selbstreparatur), míg ennek partner által kezdeményezett változata a küljavítás44 (Fremdreparatur) elkerülését szolgálja.

Az ön- és külkezdeményezést speciális, de különböző kezdeményező technikák valósítják meg, a javítások helyét s kezdeményezését bizonyos preferenciák határozzák meg (vö. Streeck 1983: 86–7; Jefferson 1983: 58–67 és Schegloff–Jefferson–Sacks 1977: 366–7).

A mindenkori második beszédlépés funkciója mindig kétféle:

a) 

reflektál a megelőző beszédlépésbeli megnyilatkozásra,

a) 

ha a befogadónak bármilyen megértési problémája volt azzal, kezdeményezi a javítást.

A két funkciót nem lehet együtt gyakorolni. Preferált helyzetben az a) funkció van, amely azonban a külkezdeményezett (fremdinitiiert) javítás esetében a háttérbe szorul, és egészen addig szünetel, amíg a kérdéses problémát tisztázták. A beszélő, hogy a diszpreferált b) funkciót elkerülje, megpróbálja megelőzni a kezdeményezést, s kijavítani a hibát vagy még ugyanabban a beszédlépésben, vagy a beszélőváltóhely után, a kibővített beszédlépés második részében. Az ön- és küljavítás, valamint az ön- és külkezdeményezés (Selbstinitiierung, Fremdinitiierung) szekvenciálisan összeegyeztetve egymásra épül, s lépésről lépésre, alternatív módon szabályozott: a kettő követi egymást, s szomszédos beszédlépésekben helyezkedik el (vö. Schegloff 1979b: 267–8 és Schegloff–Jefferson–Sacks 1977: 361–74).

A javítások első csoportját azok a jelenségek képezik, melyek cseréjét a fent leírt hibák okozzák. Második típusukba olyan nyelvi szerkezetek tartoznak, melyek nem zavarok kiküszöbölését célozzák meg, hanem bizonyos kifejezéseket „dolgoznak át”: a körülírás (Paraphrasierung), a reformulálás (Reformulierung) és az újrafogalmazás (Rephrasierung), a különböző ismétlések, értelmezések, az általánosítás és a példákkal való bizonyítás. Felépítésük összetettebb, s egy megelőző nyelvi szegmentumra utalnak vissza.45

Végezetül van a verbalizációs tevékenység nyelvi nyomainak egy harmadik típusa is: ide a metadiszkurzív kifejezéseket soroljuk, melyeket a beszédértékelés és -magyarázat címszó alatt foglalhatunk össze. Ez a típus a beszédprodukció különböző hibáira és problémáira (például a szókereső folyamatra) utal, anélkül, hogy megoldaná azokat.46

A három típus jelzései és nyomai között vannak közös vonások és eltérések is, hiszen a szövegstruktúra különböző szintjeihez tartoznak, s különböző nyelvi aktivitást jelölnek. Különbségük nemcsak előfordulásuk feltételeiben mutatkozik, hanem abban is, ahogyan a beszéd struktúrájára különböző hatást gyakorolnak (vö. Gülich–Kotschi 1995: 55–60). A különböző típusok nyomai azonban gyakran együtt jelennek meg, s minthogy a problémák gyakran nem jutnak el a megoldáshoz, a beszélő megelégszik azzal, hogy jelenlétüket megmutatja. A különböző aktivitások és módszerek típusai között inkább átmeneti fokozatok vannak, mintsem világos határok. A cselekvési típusok azonban minden esetben interaktívak, s a beszédlépésváltás szerkezete határozza meg őket. Megértésükben, értelmezésükben a beszélgetés specifikus környezete, illetve a kontextus (szituációs paraméterek, a cselekvések körülményei, a résztvevők személyiségjelei és véletlen események) segítenek (vö. uo. 34–61; Gülich 1994: 77–92 és Bergmann 1988/3: 5–6).

A javítások az aktuális nyelvi aktivitáson belül – mintha csak bizonyos szünetet alkotnának benne – önálló szerkezetű kiegészítő szekvenciákat képeznek. Ezeknek az úgynevezett mellékszekvenciáknak (Nebensequenz, Side-Sequenz) más tipikus példái is vannak, többek között a megértés biztosítását célzó megnyilatkozások, a magyarázatok, félreértések és ezek tisztázása, a szókereső folyamatok stb. Kapcsolódnak a fő témához, de nem konkurálnak annak aktivitásával, s nem folytatják szekvenciáját. Elhagyják vagy megszakítják a tematikus folyamatot, hogy valamilyen más aspektusra irányítsák a figyelmet. A mellékszekvencia lezárása után a beszélgetés, amelyet az csak kiegészített, általában zavartalanul folyik tovább.

A mellékszekvenciák lehetséges helye és használata pontosan meg van határozva a beszélőváltás rendszerének szekvenciális szerkezetében. Kezdetük és végük világosan felismerhető.47

3. A konverzációelemzés metodológiája

A KE metodológiája nem kanonizált, módszerei kölcsönös összefüggésben állnak tárgyával, hiszen a vizsgálatok elválaszthatatlan alkotórészét képezik (vö. Bergmann 1988/2: 5–6). Csak bizonyos beszédelemző hagyományról vagy kompetenciáról (vö. uo. 7.), illetve mentalitásról beszélhetünk (vö. Schenkein 1978: 1–6 és Kallmeyer 1988: 1101), amellyel a beszédelemzőnek előre megadott metodikai szabályok ismerete helyett rendelkeznie kell.48 A szociális események intuitív megértése a KE-nek nemcsak eszköze, hanem tárgya is: ez képezi ugyanis a társadalom minden tagjának interaktív kompetenciáját és azokat a hétköznapi cselekedetekbe beágyazott módszereket, melyeket az elemző – éppen úgy, mint saját kompetenciáját – feltárni próbál.

3.1. Adatgyűjtés

Az empirikus munka elvégzését egy bizonyos metodikai restrikció (Bergmann 1988/2: 9–10), illetve metodológiai elv (Bergmann 1985: 303) korlátozza: vizsgálati anyagként csak hétköznapi interakciós folyamatok olyan „nyers” hang-, illetve képi felvételei szolgálnak (magnó-, illetve videofelvételek), melyeket semmilyen gyakorlati, esztétikai vagy szubjektív szempontból nem csonkítottak vagy változtattak meg (vö. uo. 301). Csak ez a regisztráló konzerválás49 teszi lehetővé, hogy az időben lezajló és elmúló folyamatokat (például a beszédet) rögzíteni és az elemzés számára tetszőleges időben reprodukálni tudjuk.50 A felvétel ugyanis időben szinkron módon zajlik magával a beszélgetéssel, s így annak egyetlen lehetséges regisztráló verzióját képezi. Megvan tehát az az előnye, hogy egy szociális eseményt (anélkül, hogy az elsődleges értelmezést elfedné, és a szociális „originálét” kondenzált formában egy rekonstruktív műfaj formai struktúrájába transzformálná) valóságos folyamatában – fontos és nem fontos dolgokat egyaránt dokumentálva – tud regisztrálni és analizálni (vö. Bergmann 1985 és 1988/2: 11–2).51

Az elemzést etnográfiai előmunkálatok előzik meg: olyan releváns, elemzésre alkalmas kommunikációs esemény keresése és kiválasztása, amely viszonylag egész, hiánytalan folyamatot mutat fel. (A szekvenciális szerkezet elemzése céljából például nagy jelentőséggel bír, hogy a beszélgetés hogyan kezdődik, s hogyan végződik.) Nem használhatunk tehát kitalált vagy példaszerű adatokat, hiszen már a felvétel körülményét magát is befolyásolja a megfigyelés ténye, s ezáltal szelektívvé és perspektívafüggővé válik (vö. Kallmeyer 1988: 1102).

3.2. Transzkripció

A felvételek átírása52 arra szolgál, hogy a beszélgetést az írás tartósabb, stabilabb állapotába transzformálja, anélkül, hogy megőrizné a beszéd valódi gyorsaságát. Így nemcsak annak valódi folyamatát és tartalmát, hanem a lehető legpontosabb és legrészletesebb realizációs formáját is megtartja. Ennek megfelelően a transzkripció egy sor olyan különleges jelet is tartalmaz, amelyek a megnyilatkozás módját, például a hangképzés jellemzőit adják vissza, így a beszéd hangsúlyát, hangerejét, tempóját, az intonáció intenzitását, emelkedését és ereszkedését,53 zavarokat, megszakításokat, belégzést, kilégzést és aspirációt. Jelöli a szekvenciális jellemzőket (egy megnyilatkozás csatolását a megelőzőhöz, átfedéseket, szüneteket stb.) és a transzkribáló egyéb megjegyzéseinek is helyet ad. Az írásnál szokásos központozási jegyeket általában nem használja, az interaktív folyamatok időbeliségének viszont központi jelentőséget tulajdonít (vö. Bergmann 1988/2: 17–25 és Kallmeyer 1988: 1103).

A valódi interakcióhoz hasonlóan a felvett anyag és transzkribált variációja is értelmezhető struktúrával rendelkezik, amelyet az elemzés hivatott kimutatni (vö. Bergmann 1985: 310).

3.3. Elemzés

A transzkripció elvégzése maga is része az elemzésnek, hiszen a vizsgálati cél érdekében feltételezhetően relevánsnak tartott tulajdonságok és jelenségek figyelembevételével már interpretálta az anyagot (vö. Kallmeyer 1988: 1103).

A beszédelemző vizsgálatok olyan egyszerű megfigyelésekből indulnak ki, melyek megtételére a társadalom bármelyik tagja képes minden különösebb előismeret nélkül. Az elemzés három lépésben zajlik: először a rendszerességet kell felfedezni az anyagban, illetve annak a módját, ahogyan az adatokban rejlő, interaktív módon létrehozott rend szervezett és szabályszerű. Másodszor fel kell tárni azokat a problémákat, amelyeket a beszélgetés résztvevői a közösen létrehozott struktúraegységek alkalmazásával megpróbálnak megoldani, s ezáltal megfigyelhető rendezettséget hoznak létre. S harmadsorban le kell írni azt a módszert, amelynek segítségével ezeket a problémákat „problémamentes problémákká” teszik, és létrehozzák a rendszert. Azokat a rendszerelemeket kell feltárni, melyek tárgyát természetes, figyelemre sem méltó jelenségek képezik, melyek ismétlődő, visszatérő modelleket alkotnak. Ezek gyűjteménye képezi a vizsgálat tulajdonképpeni adatbázisát. Az elemzés során „a problémákat és kérdéseket […] úgy kell megfogalmazni és átalakítani, hogy azok az interakció […] rendszerének strukturális problémáit illessék, melyeket az interakcióban részt vevők oldanak meg bizonyos módszerek segítségével” (Bergmann 1988/2: 37; vö. uo. 30–5; Kallmeyer 1988: 1104 és Streeck 1983: 100).

A sacksi Order at all points (rend minden ponton) premissza alapján nem létezik „véletlen termék”. Minden szövegelemet a rendszer részének s releváns vizsgálati anyagnak tekinthetünk. Ezért nem szabad az adatok halmazát kizárólag megérzések alapján megtisztítani vagy kiegészíteni.54 Az elemzés egyrészt az interakció keletkezési folyamatát követi, mind globálisan, mind lépésről lépésre a részletes vizsgálat (Feinanalyse) során. Másrészt visszatekintve – a következők ismeretében – értelmezi is a megelőző jelenségeket.55 Eközben nem az a fontos, hogy egy beszélő mit szándékozik tenni megnyilatkozásával, hanem az, hogy hogyan értelmezik azt (vö. Kallmeyer 1988: 1103).

A KE vizsgálatainak célja tehát az, hogy megtalálja azokat a cselekvés szempontjából releváns eljárásokat, módszereket és szabályokat, amelyeket az interakció résztvevői – anélkül hogy tudatosan feltétlenül igazodnának ezekhez – használnak és követnek, hogy cselekvésük céljait elérjék, s „szociális rendet” hozzanak létre (vö. Bergmann 1988/2: 40 és Gülich 1994: 77).

A megfogalmazott hipotéziseknek egy olyan generatív elvet kell tartalmazniuk, mely képes létrehozni a kiinduló adatokat, illetve új eseteket és hasonló jelenségeket tud generálni, nem jogosultak azonban arra, hogy a cselekedeteket feltételezett okokra, érzésekre, kontextuális körülményekre vezessék vissza. Sem az EM, sem a KE nem akarja a cselekedetek pszichológiai okait feltárni (vö. Bergmann 1988/2: 42). A rekonstruált formális elvek, melyek a nyelvi, illetve nyelven kívüli kommunikációt lehetővé teszik, meghatározó kontextusfüggetlen struktúrával rendelkeznek, a kontextus feltételeit azonban – a velük való érintkezés során – figyelembe veszik és meghatározzák, hogy hol és hogyan válik kontextusfüggővé az indexikális utalásokkal bíró interakció (vö. uo. 45 és Kallmeyer 1988: 1100–1).

Ha a feltárt szabályszerűségek egy interaktív probléma módszertani megoldásának eredményét képezik, s a beszélgetőpartnerek követik a – hipotézisben megfogalmazott – modellt, akkor az interakció rendezési elve a rendezési modell minőségével rendelkezik (vö. Bergmann 1988/2: 46).

Összefoglalásképpen tehát megállapíthatjuk, hogy a KE állításait a következő három forrás igazolhatja egyértelműen:

1. 

funkcionálisan azonos cselekvéstípusok egyidejű fellépése,

2. 

olyan eltérő esetek, melyeket a beszélgetés résztvevői szabálytalanságként kezelnek (ilyen értelemben jelölik, majd javítják, értelmezik, s következtetéseket vonnak le belőlük) és

3. 

a befogadó válasznyilatkozatai, melyek egyidejűleg a megelőző megnyilatkozás értelmezéseként is szolgálnak (vö. uo. 46–8).

4. Zárszó

A KE – elsősorban német és angol nyelvterületen – napjaink egyik jelentős nyelvészeti kutatási ágává fejlődött. Világszerte lexikonok, kézikönyvek, egyetemi jegyzetek56 ismertetik elméletét, számos iskolája, irányzata, elnevezése alakult ki (vö. Becker–Mrotzek 1996: 87–90, uő (szerk.) 1992 és Fiehler 1995: 9). Magyarországi művelése ezzel szemben jelenleg csupán igen szórványosan megjelent hazai, főként idegen nyelvű tanulmányokra57 épül vagy magyar szerzők külföldön publikált írásaira58. A KE-t magyar nyelvű összefoglaló írás információim alapján még nem ismertette.59 Ezt a hiányt szándékozik pótolni a jelen tanulmány.

Terminológiai szótár (német és angol szakkifejezések magyar fordítása)60


adjacency pair -> l. Paarsequenz

Äußerung

megnyilatkozás

Feinanalyse

részletes elemzés

fremdinitiiert

külkezdeményezett

Fremdinitiierung

külkezdeményezés

Fremdreparatur

küljavítás

Fremdwahl

külválasztás

Gesprächsanalyse (discourse analysis)

beszélgetéselemzés

konditionelle Relevanz

feltételes relevancia

Konversationsanalyse (conversation analysis)

konverzációelemzés

Nebensequenz

mellékszekvencia

Order at all points

rend minden ponton

Organisation des Sprecherwechsels

beszélőváltás rendje

Organisation von Reparaturen

javítási mechanizmus szabályai

Paarsequenz (adjacency pair)

párszekvencia

Paraphrasierung

körülírás

postcompleter

beszédzárást követő (technika)

Präsequenz

előszekvencia

Präaktivität (preliminary)

előaktivitás

preliminary -> l. Präaktivität

prestart

beszédindítást megelőző (technika)

Recipient

befogadó

Recipientensignal

befogadójelzés

recipient designed

befogadóra szabott

recipientspezifisch

befogadóspecifikus

recompleter

beszédzárást megelőző (technika)

Redezug -> l. Redebeitrag

Redebeitrag, (Rede)zug, turn

beszédlépés, lépés

Reformulierung

reformulálás

Rephrasierung

újra fogalmazás

Selbstinitiierung

ön- vagy belkezdeményezés

Selbstwahl

ön(ki)választás vagy belválasztás

Selbstreparatur

önjavítás, beljavítás

Sequenz

szekvencia

sequentielle Implikation

szekvenciális implikáció

sequentielle Organisation

szekvenciális rend(ezettség)

Side- vagy Nebensequenz

mellékszekvencia

Sprecherwechsel

beszélők váltakozásának szabályozása

turn -> l. Redebeitrag

turn taking

beszélőváltás, sorváltás

Turnübergabe

beszédlépésváltás, beszélőváltás, beszédátadás

Übergangsrelevante Stelle

beszélőváltásra, lépésátadásra megfelelő hely, beszélőváltó hely

Verständigungskontrolle

megértés-ellenőrzés

Verständigungssicherung

kölcsönös megértés biztosítása

Zug -> l. Redebeitrag, turn

SZAKIRODALOM

Althaus, H.–Henne, H.–Wiegand, H. E. (szerk.) 1980. Lexikon der Germanistischen Linguistik. Tübingen: Niemeyer.

Ammon, U.–Dittmar, N.–Mattheier, K. J. (szerk.) 1987. Sociolinguistics / Soziolinguistik. Berlin–New York: de Gruyter.

Argyle, M. 1990. A társas készségek és a szituációk és beszélgetések elemzése. In: Síklaki (szerk.) 1990a: 77–89.

Asher, R. E. (szerk.) 1994. The Encyclopedia of Language and Linguistics. Oxford–New York–Seoul–Tokyo: Pergamon Press.

Bartha M.–Munsberg, K. S.–Péteri A. (szerk.) 1994. Äußerungen – Texte – Gespräche. Eine Einführung in ihre linguistische Beschreibung. Budapest. Germanistisches Institut der Eötvös-Loránd-Universität (ELTE-Chrestomatie 7).

Becker-Mrotzek, M. 1992. Diskursforschung und Kommunikation in Institutionen. Heidelberg. Groos (= Studienbibliographien Sprachwissenschaft, IDS 4).

– 1996. Diskursforschung in der alten BRD. In: Ehlich, K. (szerk.) 1996: 87–105.

Bergmann, J. 1985. Flüchtigkeit und methodische Fixierung sozialer Wirklichkeit. Aufzeichnungen als Daten der interpretativen Soziologie. In: Bonß, W.–Hartmann, H. (szerk.): Entzauberte Wissenschaft: Zur Relativität und Geltung soziologischer Forschung. Göttingen: Otto Schwartz (Soziale Welt. Zeitschrift für sozialwissenschaftliche Forschung und Praxis, Sonderband 3). 298–321.

– 1988. Ethnomethodologie und Konversationsanalyse. Kurseinheit 1–3. Fernuniversität – Gesamthochschule – in Hagen. Fachbereich Erziehungs-, Sozial- und Geisteswissenschaften.

Besch, W.–Knoop, U.–Putschke, W.–Wiegand, H. E. (szerk.) 1982. Dialektologie. Ein Handbuch zur deutschen und allgemeinen Dialektforschung. Berlin–New York. de Gruyter.

Brown, G.–Yule, G. 1989. Discourse analysis. Cambridge–New York–Port Chester–Melbourne–Sydney. Cambridge University Press.

Bußmann, H. (szerk.) 1983. Lexikon der Sprachwissenschaft. Stuttgart. Kröner.

Clark, H. H.–Clark, E. C. 1983. Hogyan tervezzük meg, hogy mit mondjunk? In: Pléh (szerk.) 1983: 333–74.

Clarke, D. D.–Argyle, M. 1997. Beszélgetési szekvenciák. In: Pléh Cs.–Síklaki I.–Terestyéni T. (szerk.) 1997: 565–602.

Čmejrková, S.–Daneš, F.–Havlová, E. (szerk.) 1994. Writing vs Speaking. Language, Text, Discourse, Communication. Proceedings of the Conference held at the Czech Language Institute of the Academy of Sciences of the Czech Republic, Prague, October 14–16, 1992. Tübingen. Gunter Narr.

Crystal, D. 1987. The Cambridge Encyclopedia of Language. Cambridge–New York–Port Chester–Melbourne–Sydney. Cambridge University Press.

– 1992. An Encyclopedic Dictionary of Language and Languages. Oxford–Cambridge. Blackwell Publishers.

Dausendschön-Gay, U. 1999. Wortsuchprozesse. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 9. 97–104.

Dausendschön-Gay, U.–Gülich, E.–Krafft, U. 1992. Gemeinsam schreiben. Konversationelle Schreibinteraktionen zwischen deutschen und französischen Gesprächspartnern. In: Krings, H. P.–Antos, G. (szerk.): Textproduktion. Neue Wege der Forschung. Trier: Wissenschaftlicher Verlag. 219–55.

Ehlich, K. (szerk.) 1996. Diskursanalyse in Europa. Frankfurt am Main ua.: Peter Lang (Forum Angewandte Linguistik 24).

Eysenck, M. W.–Keane, M. T. 1997. Kognitív pszichológia. Hallgatói kézikönyv. Budapest. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Fiehler, R. 1994. Analyse- und Beschreibungskategorien für geschriebene und gesprochene Sprache. Alles eins? In: Čmejrková, S.–Daneš, F.–Havlová, E. (szerk.) 1994: 175–80.

– 1995. Kommunikationsanalyse an der Fakultät für Linguistik und Literaturwissenschaft der Universität Bielefeld. In: Fiehler, R.–Metzing, D. (szerk.): Untersuchungen zur Kommunikationsstruktur. Bielefeld. Aisthesis. 9–20.

Fillmore, Ch. J. 1990. A nyelvészet mint a beszédelemzés eszköze. In: Síklaki (szerk.) 1990a: 90–118.

Flynn, P. J. 1991. The ethnomethodological Movement. Sociosemiotic Interpretations. Berlin–New York. Gruyter (= Approaches to Semiotics 95).

Franke, W. 1987. Texttypen – Textsorten – Textexemplare: Ein Ansatz zu ihrer Klassifizierung und Beschreibung. Zeitschrift für Germanistische Linguistik 15. 263–281.

Goodwin, Ch. 1979. The Interactive Construction of a Sentence in Natural Conversation. In: Psathas, G. (szerk.) 1979: 97–121.

Glück, H. (szerk.) 1993. Metzler Lexikon Sprache. Stuttgart–Wiemar: Metzler.

Gülich, E. 1994. Formulierungsarbeit im Gespräch. In: Čmejrková, S.–Daneš, F.–Havlová, E. (szerk.) 1994: 77–95.

Gülich, E.–Kotschi, Th. 1995. Discourse Production in Oral Communication. A Study Based on French. In: Quasthoff, U. M. (szerk.): Aspects of Oral Communication. Berlin/New York. Walter de Gruyter. 30–66. In deutscher Übersetzung 1994. Textherstellungsverfahren in mündlicher Kommunikation. Ein Beitrag am Beispiel des Französischen. Manuskript, Bielefeld.

Hausendorf, H.–Quasthoff, U. M. 1991. Kinder erzählen, Erwachsene hören zu: Zur entwicklungstheoretischen Integration interaktiver, semantisch-pragmatischer und formaler Beschreibungsaspekte. Linguistische Berichte. Forschung Information Diskussion. Opladen: Westdeutscher Verlag. 252–75.

Heritage, J. 1990. Híradó interjúk elemzése: a hallgatóság számára előállított beszéd aspektusai. In: Síklaki I. (szerk.) 1990b: 144–64.

Horányi Ö. (szerk.) 1977. Kommunikáció I. Válogatott tanulmányok. A kommunikatív jelenség. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

– 1978. Kommunikáció 2. Válogatott tanulmányok. A kommunikáció világa. Budapest. Közgazdasági és jogi Könyvkiadó.

Iványi Zs. 1996a. Die ethnomethodologische Konversationsanalyse. Eine darstellende Beschreibung. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 3. 61–89.

– 1996b. Wortsuchprozeß und Interaktivität beim Briefübersetzen. In: Nyelvek és nyelvoktatás a Kárpát-medencében. Nyíregyháza, Bessenyei György Kiadó. 441–9.

– 1997a. Die „Syntax“ von Wortsuchprozessen. Saussures langue-parole-Dichotomie im Lichte der Gesprächsanalyse. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 4. 7–31.

– 1997b. Warum-Fragen in der Gesprächsanalyse. Eine Fallstudie über den Wortsuchprozeß. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 4. 33–56.

– 1997c. Tip-of-the-tongue-Phänomene in alltäglichen Diskursen – Gedächtnistheoretische Überlegungen im Lichte der Gesprächsanalyse. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 4. 57–90.

– 1997d. Lücken im mentalen Lexikon. Eine gesprächsanalytische Untersuchung. In: Hetedik országos alkalmazott nyelvészeti konferencia. Budapest, 1997. április 3–5. Külkereskedelmi Főiskola. 283–6.

– 1998a. Wortschatzlücken-Phänomene in alltäglichen Diskursen. Ein Vergleich von Erkenntnissen gesprächsanalytischer und kognitivlinguistischer Untersuchungen. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 8. 27–50.

– 1998b. Wortsuchprozesse. Eine gesprächsanalytische Untersuchung und ihre wissenschaftsmethodologischen Konsequenzen. Frankfurt. Peter Lang (= Metalinguistica 6).

– 2000a. A szókereső folyamatok szintaxisa. Konverzációelemzési kutatás. Modern Filológiai Közlemények. 2000. II. évfolyam 1. szám. 52–64.

– 2000b. Gesprächsanalytische Untersuchung von Wortfindungsstörungen. In: Schecker, M. (szerk.): Wortfindung und Wortfindungsmöglichkeiten. Tübingen. Gunter Narr.

Jefferson, G. 1972. Side Sequences. In: Sudnow, D. (szerk.): Studies in Social Interaction. New York. Freeprint. 294–338.

– 1983. On Exposed and Embedded Correction in Conversation. Studium Linguistik 14. 58–68.

Kallmeyer, W. 1988. Konversationsanalytische Beschreibung. In: Ammon, U.–Dittmar, N.–Mattheier, J. (szerk.): Soziolinguistik. Ein internationales Handbuch zur Wissenschaft von Sprache und Gesellschaft. Halbband 2. Berlin/New York. Walter de Gruyter. 1095–108.

Kallmeyer, W.–Schütze, F. 1976. Konversationsanalyse. Studium Linguistik 1. 1–28.

Labov, W.–Fanshel, D. 1997. Beszélgetési szabályok. In: Pléh Cs.–Síklaki I.–Terestyéni T. (szerk.) 1997: 395–435.

Levinson, S. C. 1994. Pragmatik. Tübingen. Max Niemeyer.

Lewandowski, Th. 19905. Linguistisches Wörterbuch. Heidelberg–Wiesbaden. Quelle–Meyer.

Linke, A.–Nussbaumer, M.–Portmann, P. R. 1991. Studienbuch Linguistik. Tübingen. Max Niemeyer.

McArthur, T. 1992. The Oxford Companion to the English Language. Oxford–New York. Oxford University Press.

Pléh Cs. (szerk.) 1983. Szöveggyűjtemény. A pszicholingvisztika tanulmányozásához. Budapest. Tankönyvkiadó.

Pléh Cs.–Síklaki I.–Terestyéni T. (szerk.) 1997. Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Budapest. Osiris Kiadó.

Patzelt, W. J. 1987. Grundlagen der Ethnomethodologie. Theorie, Empirie und politikwissenschaftlicher Nutzen einer Soziologie des Alltags. München. Fink.

Psathas, G. (szerk.) 1979. Everyday Language. Studies in Ethnomethodology. New York. Irvington Publishers.

Reményi A. Á. 1999. Nyelvhasználat és hierarchia: Munkahelyi csoportok megszólítási rendszerének szociolingvisztikai vizsgálata. PhD-disszertáció. Budapest. Kézirat.

Sacks, H. 1971. Das Erzählen von Geschichten innerhalb von Unterhaltungen. In: Kjolseth, R.–Sack, F. (szerk.): Zur Soziologie der Sprache. Opladen. 307–14.

– 1978. Some Technical Considerations of a Dirty Joke. In: Schenkein, J. (szerk.) 1978. 249–75.

Sacks, H.–Schegloff, E. A.–Jefferson, G. 1978. A Simplest Systematics for the Organisation of Turn Taking for Conversation. In: Schenkein, J. (szerk.) 1978: 7–55.

Schegloff, E. A. 1978. A társalgás kezdetén… In: Horányi (szerk.) 1978: 143–72.

– 1979a. Identification and Recognition in Telephone Conversation Openings. In: Psathas, G. (szerk.) 1979: 23–78.

– 1979b. The Relevance of Repair to Syntax-for-Conversation. In: Givon, T. (szerk.): Syntax and Semantics. Vol. 12: Discourse and Syntax. New York ua.: Academic Press. 261–86.

– 1980. Preliminaries to Preliminaries: „Can I Ask You a Question?” Sociological Inquiry 50. 104–52.

– 1981. Discourse as an Interactional Achievement: Some Uses of „Uh huh” and Other Things that Come Between Sentences. In: Tannen, D. (szerk.): Georgetown University Round Table on Languages and Linguistics. Analyzing Discourse: Text and Talk. Washington. Georgetown University Press. 71–93.

– 1997. A beszélgetés néhány kérdéséről és kétértelműségéről. In: Pléh Cs.–Síklaki I.–Terestyéni T. (szerk.) 1997: 436–57.

Schegloff, E. A.–Jefferson, G.–Sacks, H. 1977. The Preference for Self-Correction in the Organization of Repair in Conversation. Language 53. 2. 361–82.

Schegloff, E. A.–Sacks, H. 1973. Opening up Closings. Semiotica 8, 289–327.

Schenkein, J. 1978. Sketch of an Analytic Mentality for the Study of Conversational Interaction. In: Schenkein, J. (szerk.) 1978. 1–6.

– (szerk.) 1978. Studies in the Organisation of Conversational Interaction. New York ua.: Academic Press.

Selting, M. 1993. Phonologie der Intonation. Probleme bisheriger Modelle und Konsequenzen einer neuen interpretativ-phonologischen Analyse. Zeitschrift für Sprachwissenschaft 11. 1. 99–138.

Síklaki I. (szerk.) 1990a. A szóbeli befolyásolás alapjai. I. kötet. Budapest. Tankönyvkiadó.

– (szerk.) 1990b. A szóbeli befolyásolás alapjai. II. kötet. Budapest. Tankönyvkiadó.

Streeck, J. 1983. Konversationsanalyse. Ein Reparaturversuch. Zeitschrift für Sprachwissenschaft 2. 1. 72–104.

– 1987. Ethnomethodologie. In: Ammon, U.–Dittmar, N.–Mattheier, J. (szerk.): Soziolinguistik. Bd. 1. 672–9.

Szende T. 1995. A beszéd hangszerelése. Idő, hangmagasság, hangerő és határjelzés a közlésben. Budapest. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.

Szalay Gy. 1998. Intersprachliche Defizite in Verhandlungen. Budapest. Universität für Wirtschaftswissenschaften. Lehrstuhl Deutsch.

Westley, B. H.–Maclean, M. S. Jr. 1977. A közvetlen emberi kommunikációtól a tömegkommunikációig. In: Horányi (szerk.) 1977: 103–11.

Iványi Zsuzsanna

SUMMARY

Iványi, Zsuzsanna

Conversation analysis in linguistics

Conversation analysis has recently developed into an important branch of linguistics, especially in the German and English speaking world. Encyclopedias, handbooks, university textbooks have been published to advocate the theory of conversation analysis. A number of different schools, trends, and names of this discipline have evolved or been proposed (see Becker-Mrotzek 1992; 1996: 87–90; and Fiehler 1995: 9). On the other hand, its appearance in Hungary is based on scanty publications in this country, mainly in languages other than Hungarian, as well as on papers by Hungarian authors published elsewhere. As far as the author knows, no Hungarian-language overview of conversation analysis has been published as yet. The present paper aims to fill that gap.

Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

----------

1 Jelen tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj és az FKFP 0330/1997 támogatásával készült; egy része német nyelven publikálásra került in: Iványi 1998b. Köszönettel tartozom Bartha Csillának, a tanulmány lektorának, valamint Kocsány Piroskának és Pethő Gergelynek értékes megjegyzéseikért és javaslataikért. Egyúttal hangsúlyozom, hogy a dolgozatban maradt hiányosságokért és tévedésekért kizárólag engem terhel a felelősség.

2 A konverzációelemzés (KE) elnevezés előtagjának ilyen formában való használatát (a német Konversationsanalyse mintájára, ahol az előtag szintén a latin eredetű idegen szót tartotta meg) több szándék indokolja: egyrészt, hogy az irányzatot megkülönböztessük a magyar nyelvű szakirodalomban beszélgetéselemzés, diskurzuselemzés és más hasonló elnevezésen ismert irányzatoktól (vö. 6. és 7. lábjegyzet), másrészt – egyetértésben Reményivel (1999: 10) –, hogy elkerüljük azt a téves látszatot, miszerint a tudományág kizárólag egyenrangú felek közti, jelentéktelen tartalmú „társalgásokat” elemezne.

3 A szövegnyelvészetben például a nyelvi jel szöveghez való kötöttségének, valamint ezek összefüggésének vizsgálata dominál, míg a pragmatikai kutatásokban a nyelvi jel és használója, valamint a megnyilatkozás és a szituáció közötti viszony áll a középpontban – mindenesetre mindkét irányzat az írott nyelv vizsgálata helyett a beszélt nyelv elemzésére helyezi a hangsúlyt. A KE hatására ezeken a kutatási területeken is megjelenik az interaktív jelenségek vizsgálata, olyannyira, hogy a szöveg, a cselekvés és az interakció önálló kutatási témákká válnak (vö. Gülich 1994: 77–80).

4 Vö. Patzelt 1987 és Flynn 1991.

5 Mi az etnometodológia? c. tanulmánya magyar nyelven is olvasható in: Horányi 1978: 173–202.

6 A német nyelvterületen művelt beszélgetéselemzésnek (Gesprächsanalyse) a 60-as évek beszélt nyelvi kutatásai, valamint a beszédaktuselmélet (és más, a beszélgetéselemzésre hatást gyakorló nyelvészeti irányzatok) mellett csak egyik forrása az amerikai fogantatású (etnometodológiai) conversation analysis. Feltétlenül hangsúlyoznunk kell tehát, hogy a két irányzat nem azonos egymással! (Vö. 7. lábjegyzet is.)

7 A német nyelvterületen művelt Diskursanalyse (diskurzusanalízis) a Gesprächsanalyse (beszélgetéselemzés) egyik pragmatikai fogantatású irányzataként a beszédaktuselmélet kritikájából fejlődött ki, s egy integratív nyelvészeti pragmatika (a nyelvi cselekvés elmélete) kidolgozásával áll összefüggésben (vö. Becker-Mrotzek 1992: 4 és 1996: 89). Az angol nyelvű szakirodalomban ezzel szemben a tágabb értelemben vett discourse analysis (DA) kifejezés az írott és beszélt szöveg vizsgálatát (tehát a szövegnyelvészetet és a beszélgetéselemzést) egyaránt magába foglalja. Különböző irányzataiként említhető az angol DA olyan képviselőkkel mint Halliday, Coulthard, Sinclair, az amerikai DA (ami conversation analysis néven is ismeretes) Goffman, Sudnow, Sacks, Schegloff, Jefferson stb. képviseletével és a Textlinguistics – mely elsősorban szövegnyelvészetet takar – van Dijk, Beaugrande, Dressler és mások munkásságával (vö. McArthur 1992: 316, és a discourse analysis és conversation analysis címszavai in Crystal 1992: 106, 84). Tehát a német Gesprächsanalyse megfelelője az angol discourse analysis, s ennek specifikusabb formája – a német nyelvterületen művelt (nyelvészeti) Konversationsanalyse-hez hasonlóan – a conversation analysis.

8 Annak mechanizmusához, hogy hogyan érjük el ezt az eredményt, l. Schegloff 1981: 73.

9 Még előadások esetén is fennáll ez, s még inkább a hétköznapi diskurzusokban, interjúkban, kísérletek lebonyolításának nyelvezetében. Ezek mindegyike „interakciószenzibilis”, s típusuk meghatározza a beszélő és hallgató közti interaktív kapcsolatot. Az interakcióban, valamint a szerepek felosztásában jelentkező hasonlóságok és különbözőségek kérdéséhez l. uo. 72–3.

10 A „hiba” fogalmát itt nem definiálom, de a 2.3. fejezetben – a teljesség igénye nélkül – felsorolom azokat a jelenségeket, amelyeket a konverzációelemzés hibaként értelmez. Itt szeretném megjegyezni, hogy mindazokat a fogalmakat, melyeket a tanulmányban nem definiálok, tudatosan preexplikatív értelemben használom.

11 A kifejezést magyar fordításban több tanulmánykötet is így használja (vö. Pléh 1983: 340, Pléh–Síklaki–Terestyéni 1997: 432, Síklaki 1990a: 158 és Síklaki 1990b: 209), de előfordul beszélgetésváltakozásként is (vö. Pléh–Síklaki–Terestyéni 1997: 452).

12 Magyar nyelvű fordításban sorbarendezésként, a szekvencialitás pedig sorozatként is olvasható (vö. Horányi 1978: 143 ff.).

13 A magyar nyelvű szakirodalom fordulatként (vö. Horányi 1978: 145) és újramegszólalásként (vö. Szende 1995: 79) is használja.

14 Kivéve hivatalos beszélgetésekben, ahol a „pro”-ra „kontra” felel és fordítva, vagy interjúkban, ahol kérdésre válasz következik, vagy beszélgetések elején, ahol az első lépés, az üdvözlés az üdvözlés viszonzását implikálja stb. Erről részletesebben a párszekvencia (adjacency pair, Paarsequenz) problémájakor szólunk a 2.2. részben, l. még Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 20–1, 27–33.

15 A beszédlépésváltás vagy sorváltás, (azaz „következés”) angol megfelelője, a turn-taking eredetileg egyfajta interaktív szociális rendet jelent, amely az életben különböző formákban jelenik meg. Ezt a kifejezést használják a különböző cselekvési sorok, lépések váltakozásának szabályozására, például játékban, közlekedésben, az üzleti kiszolgálás rendjében, interjúkban, gyűléseken, konferenciákon, hivatalos viták esetében, ceremóniák és hétköznapi beszélgetések lebonyolításakor (gondoljunk például a rajtad a sor, te lépsz, te következel kifejezésekre).

16 A magyar nyelvű szakirodalomban beszélőváltási rendszernek (Pléh 1983: 340) és sorbarendezésnek (Horányi 1978: 144), beszélőváltást irányító szabályoknak is nevezik (vö. Pléh–Síklaki–Terestyéni 1997: 430).

17 Ezeknek az úgynevezett recipiens- vagy befogadójelzéseknek (Recipientsignal) két funkciója van: egyrészt a befogadó fél figyelmét, érdeklődését és megértését jelzik, másrészt részvételét a beszélgetésben, amely az interaktív, egymással összeegyeztetett aktivitást teszi lehetővé. A szakirodalom foglalkozik ezekkel a kis beszédegységekkel, vokalizálásukkal és az azzal összefüggő magatartásformákkal. Ezekhez a kutatásokhoz, a befogadójelzések különböző megjelenési formáihoz és funkcióihoz vö. Schegloff 1981: 77–89 és Sacks 1978: 261–2.

18 A Fremdwahl és a hasonló szóösszetételek (fremdinitiiert, Fremdreparatur) szavak előtagjának fordításánál azt vettem figyelembe, hogy a gyakran használt magyar nyelvű megoldás – tudniillik idegen (vö. Fremdkörper – ’idegen test’, lásd még Fremdsprache, Fremdenverkehr, Fremdherrschaft, fremdrassig stb.) szemantikai tartalma ebben az esetben nem fedi a németét, míg a ritkábban előforduló külső szó jelentésében sokkal közelebb van hozzá (vö. Fremdantrieb – ’külső motormeghajtás’, fremderregt – ’külső erjesztésű’, Fremdgeräusch – ’külső zaj’, fremdgesteuert – ’külső vezérlésű’). Végül a fremdländisch (’külföldi’) analógiájára született a külválasztás (Fremdwahl), külkezdeményezett (fremdinitiiert), illetve küljavítás (Fremdreparatur) megoldás.

19 A Fremdwahl – külválasztás analógiájára fordítottam a Selbstwahlt és a hasonló összetételeket (Selbstinitiierung, Selbstreparatur) bel- előtaggal, bár esetükben az ön- előtagot is szerencsésnek találtam.

20 Ezért nevezi az angol szakirodalom a rendszert egyidejűleg „local management system”-nek és „interactionally managed system”-nek (vö. Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 40–3; Bergmann 1988/3: 3–4; Streeck 1983: 96–7).

21 A szintaxis, a fonológia és az intonáció szerepéhez a beszélők váltásának mechanizmusában l. Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 33–8.

22 A tágítás módszereihez és okaihoz vö. Schegloff 1981: 75–7 és Streeck 1983: 79.

23 Ezek a nonverbális technikák csak egy „szemtől-szembe-beszélgetés” esetében befolyásolhatják az interakciót. Elárulják a beszélgetőpartnerek viszonyát, s jelzik azon készségüket, hogy éppen megnyilatkozást szándékoznak intézni a partnerhez, vagy megmaradnak a befogadó szerepében. A beszélő azáltal lesz recipient designed, azaz úgy igazíthatja mondandóját a mindenkori befogadó igényeihez, hogy pillantása irányának megváltoztatásával nemcsak befolyásolja a megnyilatkozás alakítását, hanem különböző technikák segítségével a célzott „címzett” pillantásának irányát is irányítja, aki őt ugyanígy befolyásolhatja. Goodwin (1979: 99–108) felállított egy olyan szabálysort, amely a beszélgetés alatti szemkontaktus rendszerét szervezi (vö. Schegloff 1979b: 281 is.)

24 Ezt a problémát a nyelvészeti pragmatika hasonlóképpen kezeli. Vö. ehhez: Streeck 1983: 88.

25 Vö. Schegloff 1997: 157–64.

26 A párszekvencia kifejezés helyett Pléh (1983: 341 f.) és Pléh–Síklaki–Terestyéni (1997: 440) a szomszédsági pár elnevezést használja, de előfordul szekvenciapár alakban is (uo. 439).

27 A feltételes relevancia figyelmen kívül hagyása vagy a reakció elmaradása is fontos jelentőséggel bír az elemzés számára, amely azt hibaként értelmezi és kezeli. Vö. Kallmeyer 1988: 1099.

28 Néhány típusát l. Clark–Clark 1983: 341 f. A „beszédaktus-korrelációk” klasszifikációjához vö. Franke 1987: 265 f.

29 Míg a klasszikus KE az alapszekvenciát két elemből állónak tartja, a beszélgetéselemzés más irányzatai kiegészítik egy harmadikkal (l. Heritage 1990: 145–9, valamint a visszacsatolás fogalmát in: Westley–Maclean 1977: 109), sőt, esetenként több elemmel is. Így említi Argyle (1990) nagyobb egységekként például a négylépéses célirányos szekvenciákat, az interakció-ciklusokat, ciklusperiódusokat és epizódokat.

30 A preferált alternatívák közé tartozik az ajánlat a kéréssel szemben, egy kérés vagy ajánlat elfogadása annak elutasításával szemben. (Vö. Kallmeyer 1988: 1099 és Bergmann 1988/3: 34.)

31 Így kerül sor a szekvenciális szerkezetben az előaktivitásokra (melyek megelőzik a főaktivitást), s előszekvenciákra a központi főszekvenciák előtt. (Vö. Bergmann 1988/3: 34 és Kallmeyer 1988: 1099.)

32 Ennek részletes leírását l. in: Schegloff 1979a: 63–8.

33 Az interakció-szekvenciák kulturális különbségeihez vö. Clarke–Argyle 1997: 597 f.

34 A beszélgetések és viccek hasonló és eltérő jellemzőihez vö. Sacks 1978.

35 A KE kontextus alatt heterogén dolgot ért, ellentétben más elméletekkel és módszerekkel nem differenciál deiktikus és háttérismeretek között.

36 A KE ebben a vonatkozásban nem használja a tudáskeret vagy séma kifejezést. Az ezekre vonatkozó elméletet a kognitív pszichológia dolgozta ki, vö. Eysenck–Keane 1997: 292–304.

37 Ezeket írott szövegekben általában töröljük (vö. Fiehler 1994: 179), csak kézzel írt piszkozatokban, jegyzetekben, kéziratokban maradnak meg. Azok a vizsgálatok, melyek során anyanyelvű és a megfelelő nyelvet idegen nyelvként használó beszélő közösen vitat meg és javít idegen nyelvű írásos szövegeket, azt mutatták, hogy ezeknek a „munkamegbeszéléseknek” ugyanolyan felépítésük van, mint a hétköznapi beszélgetéseknek. (Vö. Dausendschön-Gay–Gülich–Krafft 1992: 220–43.)

38 A verbalizációs folyamatok általában megszakítják a felszíni struktúra lineáris rendjét, anélkül, hogy a megnyilatkozások jelentését károsítanák. Ennek jelei például a hiányos kifejezések, szünetek, megismételt szavak vagy szótagok, megnyújtások, önjavítások, megszakítások, hibás és ismételt kezdések, konstrukcióváltások. A verbalizáció problémái fonetikai, morfolexikai, lexiko-szemantikai, szintaktikai és pragmatikai szinten jelentkeznek. A téma részletes kifejtéséhez vö. Gülich 1994: 80–9 és Gülich–Kotschi 1995: 34–7.

39 A hallgatás különböző típusokban jelenik meg: a beszédlépések között, de nem beszélőváltó helyen megjelenő beszédszünetek általában „önmegszakítások”, és gyakran bizonyos belső állapotot jeleznek, például félelmet vagy a beszédszándék-realizálás nehézsége okozta zavart. A szabad beszédszünetek gyakran egy lezárt megnyilatkozás után lépnek fel, amikor senki nem vállalja, vagy senkit nem kértek fel a következő beszélő szerepére, s mindenki valaki másnak a kezdeményezésére vár. A beszédlépések közti kínos, kitöltetlen csend (vakancia) olyankor lép fel, amikor kimarad egy olyan reakció, amelyre az egyik beszélő megnyilatkozásával egy másikat folytatásra kötelezett. (Vö. Bergmann 1988/3: 7–8 és Levinson 1994: 324 ff.)

40 Az átfedések oka a beszédlépés-átadás 1. b) szabályában keresendő: Aki gyorsabban kezd beszélni, az nyeri el a következő beszédlépés jogát. Hogy a partner idő előtti kezdéskor, illetve az ezáltal létrejött átfedés miatt semmi fontos információt ne veszítsen, a beszédlépését lezáró beszélő úgynevezett beszédzárást megelőző (recompleter) és beszédzárást követő (postcompleter), az önválasztó beszélő pedig beszédindítást megelőző (prestart) technikákat alkalmaz. Ezek a beszédlépések között, az úgynevezett „átmeneti zónában” fellépő, a beszédlépés elhagyására, folytatására vagy átadására szolgáló technikák, mint például a beszédértést biztosító kérdések és egyéb partikulák (nem?, na?, mi?, vagy?, öhm, nos, igen, de…, hm stb.), amelyek gyakran átfedik a megelőző beszédlépést vagy az önválasztó beszélő következő, éppen megkezdett beszédlépését (vö. Sacks–Schegloff–Jefferson 1978: 30–3, 39–40; Streeck 1983: 79–85 és Schegloff 1979b: 269).

41 Ennek a beszélgetésszintaxisnak az elemeihez és jellemző vonásaihoz l.: Schegloff 1979b: 280–2 és a 3.1. részt.

42 Annak módjához, ahogyan a javítás a szintaktikai struktúrát megváltoztatja, vö. uo. 263–6.

43 A beszélő által kezdeményezett javítás különböző formáihoz és szabályaihoz vö. Schegloff 1979b: 272–80.

44 A küljavítás ritka jelenség. Jellemző módon a gyermek-felnőtt kapcsolatban vagy elbeszélések alatt fordul elő, utóbbi esetben elsősorban a beszélgetőpartner interaktív együttműködése jeleként szolgál (például az elbeszéléshez eszközök és kifejezések használatának javaslata). (Vö. Schegloff–Jefferson–Sacks 1977: 377–81; Hausendorf–Quasthoff 1991: 252–75; Bergmann 1988/3: 43–6; Streeck 1983: 82–7 és Jefferson 1983: 60–1.)

45 Az „átdolgozó” kifejezés visszautal a hibásnak vagy hiányosnak ítélt referenciakifejezésre – a hibaforrásra –, s különböző módon átalakítja, jellemzi, körülírja. A referenciakifejezés és a reformuláló kifejezés között szemantikai összefüggés van, melyre jelzés utal. Különböző formáihoz, tulajdonságaihoz és módszereihez vö. Gülich–Kotschi 1995: 39–51.

46 Tartalmukban bizonytalanságot fejeznek ki, vagy valami fontos dologra irányítják a figyelmet. A reformuláló kifejezésekkel részben hasonló, részben azoktól különböző vonásokat mutatnak fel. Strukturális és szemantikai leírásukhoz és csoportosításukhoz vö. uo. 51–5.

47 Gyakran kezdődnek olyan jellel, mely arra utal, hogy a beszélő mellékszekvenciát akar kezdeni (például egyébként, épp most jut eszembe stb.), vagy a megelőző megnyilatkozás egy részére kérdez rá, illetve megismételi azt. Az ó, oké, igen, pontosan stb. azt jelölik, hogy a mellékszekvencia konklúziójához jutott, s a beszélgetés visszatérhet a főszekvencia medrébe. A mellékszekvenciák különböző típusaihoz és funkcióihoz, valamint kezdésük és lezárásuk kezdeményezésének lehetőségeihez vö. Jefferson 1972.

48 Ez az interakciós folyamatok, részletek, nüánszok és struktúrák, az egyes esetek és generális szerkezeti elvek iránti magas szintű szenzibilitást és megfigyelőképességet jelenti; kitartást és ötletgazdaságot kíván a beszédelemző munka folyamán, minthogy ezt a mentalitást csak gyakorlással lehet elsajátítani. (Vö. Bergmann 1988/2: 7; Kallmeyer 1988: 1101 és Schenkein 1978: 1–6.)

49 A két „konzerváló elv”, a regisztráló és a rekonstruáló konzerválás közti különbség értelmezéséhez vö. Bergmann 1988/2: 11 f.

50 Éppen ez volt a nóvuma az audiovizuális technikák használatának az interpretatív kutatásban. Korábban, már az előző évszázad végén is használtak különböző hasonló felvételeket, még a nyelvészeti kutatásokban is. Ezek a próbálkozások azonban csak marginális szerepet játszottak. A hetvenes évek közepe óta a hang-, illetve később a videofelvételek általánosságban véve változásokat hoztak az empirikus társadalmi kutatásokba. A KE mellett az objektív hermeneutika számára is nélkülözhetetlen munkafeltételekké váltak ezek az eszközök. Ez utóbbi is azt követeli, hogy „a vizsgálati protokollok előállítását […] »lehetőség szerint részletesen és valósághű módon, tehát legalábbis a jó hangfelvételek szintjén végezzék«” (Oevermann: Die Methodologie einer „objektiven Hermeneutik”, idézi Bergmann 1985: 300; vö. Bergmann 1988/2: 10 is).

51 Az interpretatív szociológia képviselői, a KE és az objektív hermeneutika a társadalomkutatás hagyományos módszereinek kritikájaként a regisztráló konzerváló technikákat alkalmazza. A hagyományos módszerek alkalmazói meglévő vagy saját maguk létrehozta, numerikus-statisztikai vagy leíró ábrázolások segítségével dolgoznak – tehát a rekonstruáló konzerválás adataival (tipizált, összefoglaló, rekonstruáló formájú szociális folyamatokkal, mint amilyenek a tábori feljegyzések, megfigyelési naplók vagy beszélgetés-jegyzőkönyvek), amelyek részleteikben erősen függnek keletkezésük és felhasználásuk speciális kontextusától. (Vö. Bergmann 1985: 306–8.)

52 Jelölési rendszerét – az eredeti ortográfia mint bázisforma alkalmazásával – Gail Jefferson alakította ki.A beszédelemző transzkripcióknak különböző variánsai vannak, vö. Kallmeyer 1988: 1103. A nonverbális kommunikáció beszélgetést kiegészítő jelenségeinek, különösen a tekintet irányának jelölésére használt jelekhez vö. Goodwin 1979: 99, 106.

53 A cselekvéstípusok intonációs vizsgálat segítségével való feltárási lehetőségeihez, valamint a prozódiának az interaktív feladatok megoldásában játszott szerepéhez vö. Selting 1993.

54 Ebből a premisszából többek között az következik, hogy a regisztráló konzerválás, melynek folyamán nem kerül sor a látszólag jelentéktelen, marginális és kevés fontossággal bíró elemek vagy hibás jelenségek elemzés előtti „kiselejtezésére”, elsődleges vizsgálati módszerré vált. (Vö. Bergmann 1988/2: 27, 38–40 és 1985: 311–2.)

55 Fillmore (1990: 94 f.) megfogalmaz egy sor olyan kérdést, amelyek megválaszolásával az elemző a vizsgált anyag struktúráját feltárhatja.

56 Például Althaus–Henne–Wiegand 1980: 318; Asher 1994: 749 ff.; Bußmann (szerk.) 1983: 273 f.; Crystal 1987: 116, 402; Lewandowski 1990: 357–9; McArthur 1992: 316; Ammon–Dittmar–Mattheier (szerk.) 1987: 888 ff., 1095 ff.; Besch–Knoop–Putschke–Wiegand 1982: 301; Glück (szerk.) 1993: 336 f.; Ehlich (szerk.) 1996; Bergmann 1988; Linke–Nussbaumer–Portmann 1991; Brown–Yule 1989.

57 Bartha–Munsberg–Péteri (szerk.) 1994: 193–306 (Teil III); Dausendschön-Gay 1999; Iványi 1996a, b, 1997a, b, c, d, 1998a; Szalay 1998: 40–2, magyar nyelven Iványi 2000a és Reményi 1999 disszertációjának a konverzációelemzésről szóló fejezete.

58 Iványi 1998b, 2000b.

59 Pléh–Síklaki–Terestyéni (1997: 393–4) rövid ismertetése a beszélgetés-elemzésről szól.

60 Szakirodalmi ismereteimet elsősorban német (s csak másodsorban angol) nyelvű írásokból merítettem. A német irodalom azonban – a tudományág eredete miatt is – előszeretettel használ angol szakkifejezéseket. Ezért felvettem szótáramba az angol terminológiának német nyelvterületen használatos kifejezéseit is.

----------

{74} {75} {76} {77} {78} {79} {80} {81}

{82} {83} {84} {85} {86} {87} {88} {89}

{90} {91} {92} {93}