'); if (verzio == "3") { msg.document.write(lab[szam]); msg.document.close(); msg.document.write(lab[szam]); } else { msg.document.write(lab[szam]); } msg.document.write("

"); msg.document.close(); msg.focus() return "javascript:void(0)"; } function labjstat(szam) { kiir = ""; fl = 0; for (i = 0; i < lab[szam].length; i++) { mun = lab[szam].substring(i, i+1); if (mun == "<") fl=1; else { if (fl == 0) kiir += mun; else { if (mun == ">") fl = 0; } } } if (kiir.length > 125) { for (i = 124; i >= 0; i--) { if (kiir.substring(i, i+1) == " ") { kiir = kiir.substring(0, i)+"…"; break; } } } status = kiir; return true; } defaultStatus=""; // -->
Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

Újra a segédigékről
Válasz Lengyel Klárának

A Magyar Nyelvőr 1999/1-es számában megjelent Hány segédigénk van? c. vitaindító írásunkra Lengyel Klára válaszolt ugyanabban a lapszámban. Válaszának már az első soraiból azt olvassuk ki, hogy szándékunkat félreértette: mi semmiféle új fogalmat nem akartunk bevezetni, és semmiféle új segédigei meghatározást nem szándékoztunk adni. Éppen azt akartuk elkerülni, hogy ez szükségessé váljék.

Lengyel Klára gondolatmenetünkből a tényeket, adatokat és eredményeket hiányolta. Kezdjük a tényekkel. Az tény, hogy a főnévi igenevet tartalmazó mondatok mindig egy alárendelt összetett mondat transzformálásának eredményeképp jönnek létre. Az is tény, hogy alárendelt összetett mondatok „zsugorításakor” a mellékmondatot az utalószó helyére, annak mondatrészi szerepébe tudjuk beilleszteni:


(1) Úgy szép a lány, ha barna. (Népdal) (Rácz–Szemere 1970: 211)

(2) Barnán szép a lány.


E szabály ismeretében vegyük végig a főnévi igeneves mondatok kialakulásának négy lehetséges esetét:


1. A főmondat állítmánya mellett a főnévi mutató névmás az alany szerepét tölti be:


(3) Kell (nekem) az, hogy elmenjek.

(4) (Nekem) el kell menni/mennem.

(5) Illik (nekem) az, hogy elmenjek?

(6) Illik (nekem) elmennem?

(7) Szükséges az (nekem), hogy elmenjek?

(8) Szükséges (nekem) elmennem?


Amint látható, ezekben a mondatokban nem konkrét dologra mutatunk rá, hanem állításunk egy cselekvésfogalomra vonatkozik, ezért ezt mellékmondat formájában ki kell fejtenünk – majd eggyé alakíthatjuk. A transzformált mondatban a főnévi igenév igekötője a jelentéstől függően fókuszba kerülhet, ilyenkor az ige az igekötő és az igenév között áll. Ma már legtöbb esetben az egyszerűbb formát használjuk ezek mellett az igei és névszói állítmányok mellett.

Rögtön megjegyezzük, hogy véleményünk szerint az ebbe a csoportba tartozó igék nem segédigeszerű szók, mint ahogy azt olvashatjuk az új egyetemi tankönyv közölt fejezetében (Lengyel 1999: 122). Például a kell ige ugyanaz az ige, mint az én kellek (neked), te kellesz (nekem), ő/az kell (nekem) vonzatkeret igéje, mert csupán arról van szó, hogy nem egy konkrét, rámutatással megnevezhető dolog kell, hanem a cselekvés elvégzése. Vagyis Az kell, hogy gondolkodjam. (Szükséges a gondolkodásom.) Ezért alakulhatott ki a főnévi igenévvel kifejezett alany.

Mint azt leírtuk, mindegyik ige helyettesíthető névszóval is, segédnévszóról pedig – legalábbis eddig – nem volt szó. (Mi sem akarjuk bevezetni.)


2. A főmondatban a szintén cselekvésfogalomra utaló névmás a tárgy szerepében áll:


(9) Szeretem azt, hogy élek.

(10) Szeretek élni.

(11) Akarom azt, hogy elmenjek.

(12) El akarok menni.


A főmondat igéjének ragozása a transzformáció után megváltozik: alanyi ragozásúvá lesz. A főnévi igeneves szerkezet akkor jön létre, ha a két tagmondat alanya megegyezik.

Ha a tagmondatok alanyai különböznek, melléknévi igeneves szerkezetet tudunk transzformálni:


(13) Szeretem azokat, akik elutaznak, sírnak és fölébrednek.

(14) „Szeretem az elutazókat, sírókat és fölébredőket” (Ady Endre)


Úgy gondoljuk, hogy ezek sem segédigeszerű szók (mint ahogy nem azok a megjelenő tankönyvben mellettük felsorakoztatottak sem), hiszen szeretni, akarni, bírni nem csak egy konkrét tárgyat lehet, hanem valamit csinálni, valamivel foglalkozni is. Tudtunkkal nincs olyan kikötés az igékkel kapcsolatban, hogy a cselekvés csak egy konkrét személyre vagy tárgyra irányulhat. Ezért alakulhatott ki a főnévi igenévvel kifejezett tárgy. Ha ez nem így lenne, akkor segédigeszerű szó lenne az összes olyan ige, amely mellett főnévi igenévvel megnevezett cselekvésfogalom jelenik meg tárgyi szerepben: gyűlölök sértegetni, utálok magyarázkodni, imádok olvasni stb.


3. A főmondatban az utalószó a célhatározó szerepében áll. Ebben az esetben is cselekvésfogalomra utal, és szükséges a két tagmondat alanyainak egyezése:


(15) Azért mentem be, hogy megnézzem.

(16) Bementem megnézni.

(17) Azért igyekszem, hogy odaérjek.

(18) Igyekszem odaérni.

(19) Azért igyekeztem, hogy ő is lezuhanyozhasson.

(20) *Igyekeztem ő is lezuhanyozni.


A transzformáció eredményeképp az utalószó helyére a főnévi igenévvel kifejezett célhatáro-
zó kerül.


4. Állandó határozót kifejtő mellékmondatot is zsugoríthatunk:


(21) Arra tanít, hogy olvassak.

(22) Olvasni tanít.


Ezek után nézzük meg a vitatott igék mellett megjelenő főnévi igeneveket. A tetszik az első típusba tartozik. Vonzatkerete: tetszik valakinek valami; ma is élő, köznyelvi jelentése: ’kedve tartja, úgy határoz’ (TESz.).


(23) Tetszik (neki) az, hogy leül?

(24) Le tetszik (neki) ülni?

(25) Le tetszenek ülni?


Látható, hogy (23)-ban minden feltétel adva van: a távolra mutató névmás cselekvésfogalomra utal; a zsugorítás eredményeképp a mellékmondat állítmánya a főmondat alanyának szerepében álló főnévi névmás helyére kerül főnévi igenévvel kifejezve. (24)-et kezdték el udvariassági formulaként használni – a többes számú alakban nyelvhelyességi hibával (25) –, ugyanis, amint azt az első típus kiinduló szerkezetében láthattuk, a főmondatban egyes szám harmadik személyű alany és állítmány található. Ezt – a kongruenciatörvény értelmében – a továbbiakban is meg kell tartani, mivel a főnévi igenév egyes szám harmadik személyű alanynak tekintendő: a leülésem/leülni tetszik; az elmenésem/elmenni kell; *a leülésem/leülni tetszenek; *az elmenésem/elmenni kellenek. Többes számú alany és állítmány nem lehetséges ebben a szerkezetben:


(26) *Tetszenek azok, hogy leüljek.

(27) *Kellenek azok, hogy elmenjek.


Ha a tetszik valóban ragozható lenne, akkor – és ez is tény – mint minden ragozott igének, az alany számát és személyét kellene mutatnia. Lengyel Klára is elismeri, hogy a „segédige szám- és személyjelentést … hordoz” (1999: 116), tehát ki kellene tudnunk tenni a mondat alanyát a megfelelő számban és személyben. (Ez az ún. „alanytalan mondatok” esetében is érvényes: Pirkad az ég; Fagy a víz, a föld; Virrad valami stb., valamint a segédigék esetében is: Szép volt az este, Kékek voltak az alkonyi dombok). A tetszenek mellett viszont nem jelenhet meg alany a mondatban:


(28) *A nénik le tetszenek ülni?

(29) *A bácsi be tetszik jönni?


Azért nem, mert amint azt írtuk, és amint azt a típus példái is bizonyítják, már van a mondatnak egy grammatikai alanya, a főnévi igenév. Az teljesen természetes, hogy a ragozott ige mellett a főnévi igenevet nem ragozhatjuk (l. a 2., 3. és 4. típus példáit):


(30) *Szeretek élnem.

(31) *Bementek megnézniük.


A helyes forma a tetszik esetében – ami nem agrammatikus, sőt ez a helyes, csak nem így használjuk, ezért tűnhet szokatlannak – a következő:


(32) A néniknek le tetszik ülniük? (A néniknek tetszik az, ha leülnek?)


Kérdés, hogy vajon egy nyelvhelyességi hibát tartalmazó mondat állítmányát ki lehet-e nevezni segédigének azzal a kritériummal (nem mi akarjuk bevezetni), hogy létezik olyan segédige, amely egyben lehetetlenné teszi az alany kitételét a mondatban.

Még egy érv szól a mellett, hogy ez (és amint majd látjuk, a többi sem) nem segédige. „Mind a mondatrészteremtő, mind pedig a szóalakteremtő segédigékre az jellemző, hogy nincs tartalmas lexikai jelentésük…” (1999: 117.) A tetsziknek – láttuk – van tartalmas jelentése, vonzatkerete, ami – és csak ismételni tudjuk – segédigének nem lehet.


A talál, a szokott és a fog („szóalakteremtő segédszó”) a második típusba sorolható. Úgy tűnik, a talál a kitalál ’kieszel’ jelentésben ma is élő (TESz.) igénk igekötő nélküli változata:


(33) Ki ne találd már (azt), hogy elmégy!


A transzformáció után – jelentésénél fogva – a főnévi igenév igekötője kerül a fókuszba. Az is tény, hogy a fókuszt az ige jelöli ki, s ilyenkor igekötőjétől is elválik. Tehát a következő szerkezet alakulna:


(34) *El ne találj ki menni!


Ezért aztán az egyik igekötő elmarad:


(35) El ne találj menni!


A Ha elárulod a titkot, megharagszom szerkezetből (1999: 121) sohasem lehet a következő: Ha el találod árulni a titkot, megharagszom (uo.), mert – mint írtuk – a talál vonzatos ige.1 A transzformáció a következő:


(36) Ha azt találod ki, hogy elárulod a titkot, megharagszom.

(37) Ha el találod árulni a titkot, megharagszom.


Ha a feltételezést, mely szerint ez az ige a kitalál, nem fogadjuk el, akkor A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint más megoldás is van. A talál ige szócikkében a következő (tartalmas és a mai köznyelvben élő) jelentés is megtalálható: ’megesik, hogy…’; ’történetesen, esetleg tesz valamit’.

Akár a kitalál, akár a talál igével szerkesztünk tárgyat nem tartalmazó mondatot, a mondat agrammatikus lesz:


(38) *Ki ne találj!

(39) *Ne találj!


Ha megjelenik a mondatban a főnévi igenév, a mondat tökéletesen szerkesztett lesz, mert a kötelező vonzatot, vagyis a tárgyat kellett, hogy az állítmány mellé tegyük, ugyanúgy, mint pl. a szeret igénk esetében:


(40) El ne találj menni!

(41) *Te szeretsz.

(42) Te szeretsz vitatkozni?


A típus példáinak a szerkezet megfelel: alanyi ragozású ige mellett áll a főnévi igenév.


A szokott jelentése a TESz. szerint: ’rendszeresen, szokásszerűen tesz’. Ez is vonzatos ige, hiszen ha valakivel csak annyit közlünk: Szoktam, akkor feltétlenül megkérdezi: Mit? A tárgy nélkül ugyanis nem mondtunk semmit. Használjuk is a kérdő mondatot, ha valaki olyan szokásáról számol be, amit kétségbe vonunk:


(43) Mit szoktál te? (Segíteni?)


A kérdésben található tárgyragos kérdő névmás egyértelműen mutatja azt, hogy a tárgyra kérdezünk. A feleletet pedig főnévi igenévvel adjuk meg, tehát a tárgyat tesszük ki a mondatban. (Igaz, napjainkban divat száműzni a kérdésfeltevést, pedig helyes kérdés esetén egyértelműen kiderül, hogy helyes avagy téves úton járunk-e.) A következő a transzformáció:


(44) Szokta azt, hogy ásítozik a moziban.

(45) Szokott ásítozni a moziban.


Ma már csak a transzformált mondatot használjuk.

Az ásítozik a moziban és a szokott ásítozni a moziban jelentése nem azonos. Az utóbbiban ugyanis benne van az a nagyon is tartalmas jelentés, amit a szótár ír: rendszeresen csinálja, szokása. Ugyanúgy, mint ahogy a megy a moziba filmet nézni és a jár a moziba filmet nézni (gyakran csinálja, szokása) esetében is:


(46) Jár a moziba, hogy filmet nézzen.

(47) Jár a moziba filmet nézni.


Az ismétlődő cselekvést nem csak gyakorító képzők segítségével fejezhetjük ki.


A fog is vonzatos ige. Az a mondat, amelyben csak annyit közlünk: Fogok, nem mond semmit. Ebben az esetben is az a kérdés következik: Mit fogsz te? (Tanulni?) A mai köznyelvben is élő jelentése ’valamihez kezd’ (TESz.).

A szerkezeti bizonyítás a következő: a fog mellett megjelenő főnévi igenévnek feltétlenül egy mellékmondat állítmányának kellett eredetileg lennie, egyébként a transzformáció nem lett volna elvégezhető. A fognak pedig a főmondat állítmányaként kellett állnia. Ha ezt nem fogadnánk el, ez a főnévi igenév lenne az egyetlen kivétel az igenevet tartalmazó mondatok kialakulását tekintve, ami „csak úgy” megjelenik a mondatban.


A fentieket – talán ez is tudományos eredménynek tekinthető – elmondtuk ez év februárjában Hollandiában is (Tuba–Uzonyi 1999). Kritikai észrevétel nem hangzott el, pedig neves magyar, amerikai és holland nyelvészek hallgatták meg az előadást, olvasták el és beszélték meg velünk a hozzá kapcsolódó posztert.

Azt, hogy hány segédigénk is van tulajdonképpen, egyelőre mi is csak kérdésként vetettük fel. Azt valljuk, hogy azok az igék, amelyekkel a fentiekben foglakoztunk, továbbá a marad valahol vagy valamilyen állapotban, nem azok.

Abban tökéletesen igaza van Lengyel Klárának, hogy nem tudunk mit kezdeni A magasugrásban te szoktál lenni a legügyesebb, Vigyázz, mert mérges találok lenni!, Csak nem festőművész tetszik lenni? típusú mondatok elemzésével akkor, ha el kell fogadnunk azt, hogy a tetszik és a talál segédigék, a lenni pedig segédigenév. (Márpedig ez, miután tankönyvben megjelenik, akár hivatalos állásponttá is nyilvánítható. És hallgatók százaival tanítják majd meg, akik viszik magukkal a gimnáziumokba, szakközépiskolákba.) Éppen azt akartuk elkerülni, ahová Lengyel Klára eljutott. Az állítmány szerkezetét magyarázó ábrája ugyanis a következőt mondja (1999: 127) (és ezt nem mi akarjuk bevezetni, mindössze végiggondoltuk új eredményeinek következményét): létezik névszói–segédigei-segédigenévi állítmány alannyal rendelkező és alanytalan változatban:


alany

állítmány

névszói rész

igei rész


(te)


legügyesebb


szoktál


lenni

(én)

mérges

találok

lenni

0

festőművész

tetszik

lenni


(névszó)


(segédige) + (segédigenév)


A közölt 2.2. fejezetben a lenni mint segédigenév szerepel az összetett mondatrészek segédigeneveként:


(48) Szeretnék első lenni.

(49) Jó érzés első lenni.


(48) és (49) azt mutatja, hogy a főnévi igenév a tárgyat vonzó szeret mellett az összetett tárgy része, az érzés névszói állítmány mellett pedig az alany része. Ám ezek mellett nem állhat igei rész, csak névszói.

Mi nem az állítmány szerkezetét nem értjük. Mi azt nem értjük, hogy miként lehet azonos transzformáció eredményeképp létrejövő szerkezet valamely tagját és az ugyanazon főnévi mutató névmás helyére átvitt főnévi igenevet hol ide, hol oda kapcsolni:


(50) Jó érzés az, hogy első?

(51) Jó érzés első lenni?

(52) Tetszik az, hogy első?

(53) Első tetszik lenni?


alany

állítmány

névszói rész

igei rész

első lenni

érzés

0

0

első

tetszik lenni


Továbbá azt nem tudjuk, miként magyarázhatnánk ezt meg hallgatóinknak akkor, amikor minden nyelvi szerkezetre a logikus rendszerszerűségben keressük a választ. [(50) és (52) ilyen transzformációja egyébként szerintünk nem is lehetséges.]

Úgy gondoljuk, előző írásunkban többet adtunk puszta tagadásnál. A leíró nyelvészet vitatott kérdéseire a strukturális nyelvészek által feltárt szabályokban, szerkezetekben keressük a választ, és velük próbálunk meg együtt gondolkodni.

Azt is gondoljuk, hogy ezt a kérdést nem mi hárman fogjuk eldönteni. Szemléletbeli különbségeink olyan nagyok, hogy nem valószínű az, hogy bármelyik fél meg tudná győzni a másikat a maga igazáról. Szándékunkban a termékeny és tudományos vitaindítás állt, mivel a korábbi közlemények alapján sejtettük, hogy a segédigék, segédigenevek, a határozói igenévi állítmány stb. új fogalma tanítandó anyagként is meg fog jelenni. Úgy tűnik, elkéstünk.

SZAKIRODALOM

É. Kiss Katalin 1992. Az egyszerű mondat szerkezete. Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Budapest. Akadémiai Kiadó.

É. Kiss Katalin 1998. Mondattan. É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter: Új magyar nyelvtan. Budapest. Osiris Kiadó.

Komlósy András 1992. Régensek és vonzatok. Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Budapest. Akadémiai Kiadó.

Lengyel Klára 1999. A segédigék kérdéséhez. Válasz Uzonyi Kiss Judit és Tuba Márta cikkére. Magyar Nyelvőr 123: 116–128.

Rácz Endre–Szemere Gyula 1970. Mondattani elemzések. Budapest. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Tuba Márta–Uzonyi Kiss Judit 1999. How Many Auxiliaries Are There In Hungarian? Előadás és poszter a Language Contact konferencián. Wassenaar, 1999. február 20–24.

Uzonyi Kiss Judit–Tuba Márta

Uzonyi Kiss, Judit–Tuba, Márta: On auxiliaries again. Reply to Klára Lengyel. The paper continues an ongoing debate on Hungarian auxiliaries. It is an answer to Klára Lengyel’s essay (see Magyar Nyelvőr 123 [1999], pp. 116–128) which includes a chapter from the forthcoming university textbook „Hungarian Grammar” (Borbála Keszler ed., Magyar grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, to be published in 1999) and the second part of which is a reply to the authors’ previous paper on Hungarian auxiliaries (see Magyar Nyelvőr 123 [1999], pp. 108–116).

The authors maintain their original view and argue that the verbs in question are not auxiliaries either in syntactic or indeed in semantic terms. The syntactic argumentation is based on the four types of transformations that the infinitival complements of the verbs concerned may undergo.

Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

----------

1 A vonzatpróbára is hivatkoztunk, bár nem elég részletesen, ugyanis a Nyelvőr szerkesztőségében már 1998 júniusában elfogadták a segédigeneveket vizsgáló munkánkat, melyben ezt a kérdést részletesebben vizsgáltuk. Sajnáljuk, hogy a közlési sorrend fölcserélése miatt bizonyos dolgok – melyeket nem akartunk ismételgetni – nem voltak elég érthetőek. Mi úgy gondoltuk és gondoljuk, hogy az É. Kiss Katalin, Komlósy András stb. által megállapított és közölt tények tudományos eredmények – hivatkoztunk is rájuk minden alkalommal. Most is csak ezt tudjuk tenni (Új magyar nyelvtan, Strukturális magyar nyelvtan megfelelő fejezetei). Reméljük, ezennel mindenki számára kézzelfoghatóvá válnak a Lengyel Klára által hiányolt hivatkozott eredmények.

----------

{357} {358} {359} {360} {361} {362} {363}