Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

Az alakzatkutatásról – egy pályázat ürügyén

1. Az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke mellett működő stíluskutató csoport a múlt évben ismét pályázatot nyújtott be az OTKA-hoz azzal a céllal, hogy – ha a pályázat eredményes lesz – az elkövetkezendő négy évben alakzatkutatással kíván foglalkozni. Kérelmünket természetesen igyekeztem alaposan megindokolni, kitérve az alakzatkutatás jelentőségére, eddigi helyzetére, és felvázoltam azt is, hogy milyen módszerrel, milyen rendszerben fogjuk tárgyalni az alakzatokat, és hogy hogyan kívánjuk várható eredményeinket közzétenni. Be kell vallanom, hogy az irodalmi zsűrihez benyújtott pályázatunk nemcsak elfogadtatott, hanem a zsűri a kért összeget is teljes egészében megadta. Úgy gondolom, talán nem lesz tanulság nélkül való a pályázat szakmai részének az itteni megjelentetése. Egyébként az új ciklus első értekezletén a csoport tagjai is határozottan ezt kérték.

2. Pályázatunkban szólnom kellett mindenekelőtt az előzményekről.

A stíluskutató csoport 1970-ben kezdte meg munkáját. 1980-tól fokozatosan növekedve és immár csaknem az egész hazai felsőoktatást (egyetemeket és főiskolákat) átfogva 25 taggal végzi teendőit, 1992-től az OTKA támogatásával.

A nyolcvanas évek végéig a századforduló nyelvével és stílusával foglalkoztunk. Ennek eredménye az akkori Tankönyvkiadó gondozásában 1989-ben megjelent könyvünk: Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről (l. Fábián–Szathmári 1989), amely egyetemi segédkönyvként is szolgál.

1990-től kutatásunk tárgya a két világháború közötti stílusirányzatok vizsgálata. A hangsúlyt azonban először a stíluselméletre, a stilisztikai kategóriákat, a stilisztika felépítését stb. érintő kérdésekre tettük. Egyfelől mert a stilisztika az utóbbi időben válságba jutott. Igaz, önálló tudománnyá válni eddig nem tudott, mert nem a saját problematikájából nőtt ki (hanem főként a retorikából); mert elkülönülésétől (a XIX. század első felétől) kezdve mindig a nyelvészettől, ritkábban az irodalomtudománytól kapta az indíttatásokat; mert felvállalta a szépirodalmi stílus vizsgálatát; mert nálunk igazán kiemelkedő tudós művelője – az egy Zolnai Béla kivételével – nem volt, iskolát azonban ő sem tudott teremteni; végül pedig hátrányosan érintette a magyar stilisztikát az is, hogy 1950-től mintegy három évtizeden át a nyugati modern nyelvészeti és irodalmi irányzatok (a strukturalizmus stb.) politikai okokból itt nem válhattak ismertté, és így nem is hathattak. Mindamellett – főleg az úgynevezett funkcionális stilisztika – nem jelentéktelen eredményt ért el az ötvenes évektől napjainkig. Viszont a stilisztikai vizsgálódások újabban, főként a nyolcvanas évektől, átcsúsztak a szövegtan, a pragmatika, a poétika stb. területére. Feltétlen kívánatossá vált tehát a stilisztika elméleti hátterének korszerűbbé és egyben megalapozottabbá tétele. A stíluselméleti kérdésekkel való foglalkozásunk másik oka a nyelv- és irodalomtudománynak a szinte forradalmi átalakulásában keresendő. Kiszélesedett ugyanis a nyelvtudomány (l. modern szemantika, szövegtan, pragmatika, szociolingvisztika, beszédtettelmélet, kognitív nyelvészet stb.), és szintén fellendült a modern irodalomelmélet, a hermeneutika stb. Mindezek csaknem megkövetelik a stilisztikának (legalábbis bizonyos értelemben való) újrafogalmazását.

Ilyen indíttatásra született „Hol tart ma a stilisztika? (Stíluselméleti tanulmányok)” című kötetünknek tehát a célja: bemutatni: hol tart napjainkban a stilisztika, továbbá választ adni a nyelv- és irodalomtudomány mai álláspontja alapján a stilisztika legalapvetőbb kérdéseire és egyben alapot szolgáltatni mind anyagában, mind módszerében, mind a maga egészében egy lehetőleg teljes stilisztika megírására. Szabó Zoltán kötetünk ismertetését (Szabó 1998) – az előbbiekre is utalva – a következővel zárta: „…az ismertetett kötet jelentős fordulat a magyar stilisztika történetében, aminek a tudomány (-ág) valamennyi művelője örvendhet, örülhet elsősorban azért, mert jól hasznosítható forrásként szolgál, tájékoztat és eligazít, és még a stilisztika jelenében és jövőjében kételkedőknek, reményvesztetteknek is némi biztatást, valamilyen reménysugárt, esetleg távlatot jelezhet.” (L. még Máté Jakab idevonatkozó tanulmányát: Máté 1997.)

Másik vállalásunk, az 1994–1998-as futamidőben a „Stilisztika és gyakorlat” című kötet (Szathmári 1998). Ez a múlt év augusztusában látott napvilágot. Az előző kötet folytatásaként ezúttal a gyakorlatot állítottuk a középpontba. Ennek megfelelően mintegy működés közben igyekszünk bemutatni a különböző megközelítési, elemzési módokat. Egyébként a kötetben mindenekelőtt a két világháború közötti időről van szó, de nemcsak a legnagyobb, legismertebb költők, írók szerepelnek benne (mint Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Kassák, Móricz, Németh László, Weöres Sándor), hanem olyanok is, akik eddig jobbára kimaradtak a stíluskutatók látóköréből: Elek Artúr, Füst Milán, Gulácsy Irén, Kós Károly, Sinka István, Márai Sándor, Szentkuthy Miklós, Prohászka Ottokár. Csak néhány esetben léptük át a jelzett korszakot: Ady és Csáth Géza, illetve Pilinszky és Örkény stílusát elemezve. Nem kevésbé változatos kötetünkben a vizsgált műfajok listája is. A szokásosokon kívül (lírai költemény, novella, regény stb.) megjelenik az esszé (Babits: Kölcsey), a napló (Márai Füves könyve), az elmélkedés (Prohászka műve), a (lírai) útijegyzet (Elek Artúr munkája), a publicisztika (Márai publicisztikája), a tudományos stílus és a reklám. De újdonságnak mondható Weöres illusztrált egysorosainak az elemzése és a Fekete vőlegények című, a maga korában igen népszerű történeti regénynek a vizsgálata is. Értékelésként ismét Szabó Zoltán alapos recenziójának (Szabó 1999) a záró sorait idézem: „…az ismertetett kötet mindenképpen megfelel a korszerűség mai igényeinek. És ugyanakkor az egész szakma több évtizedes stagnálása után a kitörést, a feltörést, a pozitív irányú fejlődést reprezentálja. Így emiatt is cáfolata lehet annak – amit a kötet szerkesztője is idéz a bevezető fejezetben –, hogy többek véleménye szerint a stilisztikának nincs távlata, hogy a stilisztika halott (7). Nagy érdeme a kötetnek az is, hogy problémafelvetései lényeges kérdések jobb megvilágítását segítik elő, olyanokét, amelyeken a stilisztika művelőinek érdemes elgondolkozniok. Más szóval a tanulmányok nemcsak ismereteinket bővítik, gazdagítják, hanem eszméltetnek is, megvilágosítanak, előrelendítenek.”

Már itt rá kell mutatnom, hogy a korábbiakban, illetve mostanában közvetlenül és közvetve mintegy előkészítettük új pályázatunk témáját: az alakzatkutatást. Gáspári László „Egy új retorika- és stíluselmélet vázlata” (Gáspári 1996) és Bencze Lóránt „A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás” című dolgozatában (Bencze 1996a) már körvonalazta elképzeléseit a jelzett vizsgálódásról. Ezenkívül 1997 elejétől több megbeszélést szenteltünk a „hogyan tovább?” kérdésének, sőt egy-egy alakzat megtárgyalásának is (Kocsány Piroska: a retorikai kérdés; a hüpallagé és az enallagé, a paralelizmus; Gáspári László: az ismétlés; Nagy L. János: a chiazmus; Czetter Ibolya: az ismétlés; Heltainé Nagy Erzsébet: az ismétlés és az ellentét), és ki is alakítottunk egy bizonyos általánosabban követhető módszert jövendő kutatásunkkal kapcsolatban (ez utóbbit l. később).

A közvetett előkészítés pedig arra vonatkozik, hogy a csoport három tagja – a stilisztikának említett módszerbeli kiszélesedését követve – több, kisebb-nagyobb stilisztikai munkát jelentetett meg, talán egy kissé jelezve ennek az újraéledő diszciplínának a jövendő útját is. (Ezek időrendben a következők: Szathmári 1994, 1995; Tolcsvai Nagy 1995 és 1996; Bencze 1996b.) Ezek a munkák természetesen egyéni alkotások, de a csoportbeli viták, megbeszélések minden bizonnyal adtak ötleteket, erősítették vagy éppen gyengítették a szerzők nézeteit, azaz ott vagy ott is formálódtak könyvvé. E munkákra itt nem térhetek ki, csupán idézek Máté Jakabnak már említett „Új szempontok és távlatok a stílus- és stilisztika kutatásokban” című alapos tanulmányából: „…a stilisztikának mint tudományos diszciplínának a státusa megerősödött, a tudományos területek egész sorával tartós kapcsolatokat kiépítve ő maga is egyre inkább integráló, illetve integrált tudományterületté kezd válni…” (Máté 1997: 343). Megjegyzem – talán nem hat szerénytelenségnek –, hogy Máté Jakab éppen a jelzett munkák hatására, vagy arra is, vonta le az idézett következtetést. Magam egyébként a stilisztika önállósodását – elméleti kiszélesedésén kívül, illetve részben ennek következtében – abban látom, hogy immár mintegy bebizonyosodott: a stílust – szemlélettől, elméleti háttértől függően – többféleképpen is le lehet írni. Egyetértek tehát Tolcsvai Nagy Gábornak (Andereggre hivatkozva) azon véleményével, amely szerint például nincs általános stílusdefiníció, hanem a nyelvfelfogástól és szemlélettől függ, hogy hogyan közelítjük meg ezt a fontos kategóriát, illetve hogy melyeket tartjuk lényeges vonásainak.

3. A pályázat első megválaszolandó kérdésköre így hangzik: „A világirodalomban az adott kutatási témában eddig folytatott kutatások”.

Az alakzat a klasszikus retorika alapfogalma. Az alakzatok – mint Fónagy Iván utal rá (Fónagy 1990: 18) – „Nemcsak a lírai költemény, az elbeszélés és a dráma szerkezetét határozzák meg. Minden verbális mű, így a film, a tudományos értekezés, az újságcikk, a miniszterhez intézett kérvény vagy az iskolai dolgozat kisebb vagy nagyobb mértékben alá van vetve ezeknek a formai kényszereknek.” Vagyis az alakzatok átfogják szinte a teljes kommunikációt. Megjegyzem, napjainkban a költészetbeli szerepük is megnőtt. A mai költészet egyik nyelvi jellemzője ugyanis „a szintaktikai viszonyok előtérbe kerülése a megnevező értékű szóval szemben” (l. Fehér 1998: 38).

Így érthető, hogy Arisztotelésztől napjainkig hol a retorika, hol a nyelvtudomány, hol az irodalomtudomány keretében így vagy úgy mindig foglalkoztak velük, de – különösen korábban – inkább a gyakorlat felől, illetve később is a jelzett tudományok szemléletétől, elméleti hátterétől, módszerétől függően (például a liege-i, sajátos felépítésű retorikát – amely éppen az alakzatokon alapul – sokan és joggal bírálták; l. többek között Vígh 1981: 488–9; Bencze 1996b: 194–5; stb.). Ezért ma is vitatott az alakzatok meghatározása, osztályozása, bizonytalan a számuk stb. (l. a Világirodalmi lexikon „alakzat, hang-, szó-, mondat- és gondolatalakzat” címszavát). És bár az újabb retorikák – mindenekelőtt Lausberg sokat forgatott munkája (Lausberg 1960) – és az újabb vizsgálódások (például Adamik Tamás frissen megjelent könyve az antik stíluselméletről: Adamik 1998