A Cactaceae család rendszertana

Az első rendszerezések igen kezdetlegesek. Valamennyit az ember szempontja szerinti alaktani csoportosítások jellemzik. Hiányoznak az összefüggések, a rokonsági vonatkozások ismeretei. Az elkülönítések többnyire önkényesen kiragadott tulajdonság pl. a virágszín, a növény tüskés vagy tüskézetlen habitusa alapján történtek. Ezeket mesterséges rendszereknek nevezzük. A mai ismereteink szerint a Linné előtti időszakban a mintegy húsz mesterséges rendszerező között öten foglalkoztak kaktuszokkal:

Mathias de L'Obel (1570)

Tournefort (1604)

K. Bauhin (1604)

Plumier (1690)

Matthiolus (1655)

A legtökéletesebb mesterséges rendszer C. Linné-től származik. Az 1735-ben megjelent "Systema Naturae"-ban a rendszerezésének alapegysége a faj. Kidolgozza a binominális nómenklaturát. A "Systema Naturae" 1748-as kiadásában a növényvilágot a porzók száma, nagysága, szabad vagy összetett volta alapján 24 osztályba sorolja. Ebben a kiadványban találjuk a kaktuszok első, a korabeli időknek megfelelő tudományos rendszerezését. A kaktuszfélék a XII. osztályba kerültek. A családon belül 22 csoportot sorol fel.

A Linné utáni időszakban növekszik a kaktuszok iránti érdeklődés, ugrásszerűen megnő a rendszerezők tábora is. Munkájuk Linné munkájához közeli, kiegészítő jellegű.

Haworth (1819) a Linné-féle 22 kaktuszcsoportot 6 nemzetségbe osztotta.

Pfeiffer az "Enumeratio diagnostica" (1837) című művében a virágszerkezet alapján rendszerez. Ekkor az ismert fajok száma 324.

Ezidőtájt Zuccarini újabb nemzetségekkel gyarapítja Haworth művét. Salm-Dyck a "Cactae in Horto Dyckensi cultae..." (1850) című munkájában De Candolle rendszeréből indul ki.

A későbbiekben Scheidweiler (1838) az Ariocarpusok leírásával, Karwinsky (1842) az úgynevezett "hajas nemzetségek" rendszerezésével, Karl Förster (1846) 500 faj és 200 változat közlésével, Theodor Rümpler (1886) Förster munkájának kiegészítésével ér el jelentősebb eredményeket.

Egy évvel azután, hogy Hooker leírja a Leuchtenbergia principis-t, Karl Ehrenberg (1849) több ezer növény termőhelyi begyűjtésével szerez hírnevet.

A Linné-rendszert A. Karsch "Vademecum Botanicum" (1894) című munkájában tökéletesítette, aki hét nemzetségcsoportot hozott létre a bibe és sziromlevelek száma alapján. Összesen 140 fajt ismertet.

Egyes botanikusok a tudományos ismeretek eredményeit felhasználva úgynevezett természetes rendszereket fejlesztettek ki. E rendszerek készítésénél az összes alaktani tulajdonságot és később a mikroszkóp elterjedésével a belső szerkezetet, a növény anatómiáját is figyelembe vették.

1819-ben De Candolle megalkotta rendszerét, amelyet 1830-ban Link és Otto fejlesztett tovább.

A törzsfejlődési alapokon nyugvó rendszert 1872-ben A. Engler közli, aki a kétszikűeket szabadszirmú, sziromtalan és fortszirmú ágazatokra tagolja. A kaktuszok az utóbbi csoportba kerültek. Két alcsaládot különített el:

I. Malacospermae-Puhamagvúak

II. Sclerospermae-Keménymagvúak

Az I. alcsalád további szekciókra oszlott.

Ez a rendszer az alapja több neves rendszertani kutató munkájának, akik közül Schumann, Vaupel, Alwin Berger, Britton és Rose szerzők nevét kell kiemelni.

Karl Schumann 1894 és 1899 években alkotta meg a ma klasszikusnak tekintett kaktuszrendszert. Három, egymástól élesen elkülönülő alcsaládot alakított ki:

I. Peireskioideae

II. Opuntioideae

III. Cereoideae

21 nemzetséget különített el, amelyekhez akkor 1263 faj tartozott.

Vaupel munkája eltér Schumannétól, visszatér Engler rendszeréhez. Az Amerikában Britton és Rose kutatók 1919-1923-ig négy kötetes "The Cactaceae" című monográfiát jelentettek meg. A nemzetségek száma: 125. Munkájuk Schumann rendszerén alapul, de a besorolásnál földrajzi szempontokat vesznek figyelembe.

Alwin Berger munkája is a Schumann-féle rendszert fejlesztette tovább, valamint a Britton és Rose által pontosan körülhatárolt nemzetségeket is átvette.

A rendszerek harmadik csoportját a fejlődéstörténeti rendszerek alkotják. Az érékelésnél a földrajzi, kémiai, élettani és az alaktani tulajdonságokat együttesen használja fel. A növényi szervek rokonságát, a származás szempontjainak figyelembevételével állapítja meg. A rendszerezéshez segédtudományok kapcsolódnak, mint a paleontológia, morfológia (teratológia, citológia, hisztológia), genetika, biokémia, geobotanika.

A mai rendszerkutatók egyénenként más oldalról közelítik meg a filogenezist, ezért nincs megnyugtató és mindenki által elfogadható valóságos, egyetlen filogenetikus rendszer.

A filogenetikus kaktuszrendszertan kutatói közé tartozik Curt Backeberg, aki a Schumann-féle rendszerre épít. Rendszerének előnyei közé tartozik a könnyű áttekinthetőség, a taxonok pontos morfológiai körülírása és a származási vonal feltüntetése. Hiánya a taxonok pontos növényföldrajzi elterjedésének ismertetése, sok esetben elmarad a magvakra utalás, sőt néha a virág jellemzése is.

Szintén a klasszikus Schumann rendszerből indul ki Franz Buxbaum munkája, ami kevesebb taxonra épül. Az első két alcsalád csupán nemzetségekre oszlik, míg a Cereoideae alcsalád nemzetségcsoportra (tribus), illetve ennek alcsoportjaira (subtribus), amelyek úgynevezett lineákra, majd nemzetségekre válnak szét. A tribuson belül törzsfán szemlélteti a nemzetségek fejlődését.

Franz Buxbaum munkája után több kutató, így pl. H. Krainz, E. Schäfer, G. Frank, E. F. Anderson, E. W. Putnam, A. Schäfer, G. Moser, A. Lau, is foglalkozott kaktuszokkal, akik főleg kisebb egységeket rendszereztek.

A raszter-elektronmikroszkópikus felvételek további biztató eredményekkel járultak hozzá a rendszertani hovatartozások tisztázásában. E technika segítségével dolgozott L. Diers, A. F. H. Buining, B. Leunberger, C. Glass, Foster és még sokan mások (Nemes, 1976).

Szabó Krisztina