TOMISA ILONA: ÍROTT ÉS ÍRATLAN JOGSZABÁLYOK ÚTVESZTŐJÉBEN

TOMISA ILONA

ÍROTT ÉS ÍRATLAN JOGSZABÁLYOK ÚTVESZTŐJÉBEN

Az egyház és hívei az adózási szokások rendjében

A Veszprém megyei Lázi község Historia Domusában 1740. április 13-i keltezéssel a következő beírást olvashatjuk: ¹ "Mi Lázi Bírák és Eskűttek Lelkűnk isméreti szerént azon vagyunk és nylván vallyuk, hogy sem azelőtt valaha, se mint attul fogva Tisztelendő plébános Uraimék Helységünkben vannak, többet nem adtunk, az mint alább meg vagyon írva: I-mo Tartozunk Plébánia Házhoz való főldektűl 4 holdot megszántoni, maga gabonájával bevetni, el boronálni, megaratni és béhordani. 2^o Tartozunk tavaszi alá egy holdat szántanyi, megaratnyi be hordani. 3^io Tartozunk három szekér szénát adni, azt behordani. 4^to Tartozunk tűzre való fát 123 Szekérrel adni. 5^o Tartozunk minden pár embertől D.25 és Őreg Mérővel fél mérő gabonát. Özvegy személytől D.12. 6^to Házos személytől tartozunk minden pár Ember fizetni D.50. Eskűttetéstűl. 7^o Halot főlőt való Predikállástul D.75. ha nem predical és temetésre terhére D.40. 8^o Az egy mázsa Hust pedig a' Mészáros Székből azért rendelte Tisztelendő P. Pauritius Uramnak P. Bernard Uram, mert akkor semmi fizetése nem volt Plebanus Uramnak, hanem Szt Mártonybul köllött az Uraságnak illyni! (illetni). Mind ezeket Méltóságos Urunk Bírói kötelességünk szerint erősítjük. Ezek után M(éltó)ságának mint Kegyelmes Urunknak alázatos Jobbágyi szolgái maradunk Lázi lakosok. Datum Lázi, die 13-a Aprilis, 1740.

A lelkész és hívei közötti megállapodásnak ez az írásba foglalása viszonylag ritka. Egyúttal a paraszti közösségnek autonóm szerveződésének és a magyar nyelvű írásbeliségnek is szép példája.

A 17-18. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvekben gyakran olvashatunk arról, hogy a világi előljárók - élükön a bíróval, esküdtekkel - a kiküldött főesperes, illetve püspöki helynök előtt szerződést kötnek, amelyben megállapodnak a lelkész, valamint az iskolamester javadalmazásáról. Ám ezeket a contractusokat hiába keressük a jegyzőkönyvekben. Ennek magyarázatát talán abban kell keresnünk, hogy a látogatásokat 5-10 évenként végezték, így könnyűszerrel utánanézhettek a járandóságoknak a korábbi iratokban.

Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek általam vizsgált 17-18. századi anyagában rendszeresen fölírják mindazon juttatásokat és szolgáltatásokat, amelyet adott helység lelkészét megillették. ² Minderre óriási szükség volt abban a korban, amikor az egyházi adózás, a papi jövedelem kérdése nem volt szabályozva, jóllehet egyházi és világi részről egyaránt történtek erre kísérletek. ³

A tridenti zsinat előírta, hogy minden egyes plébániához tartozik egy biztos állandó jövedelemforrás, a fundus (vagy dos Ecclesiae), amelyet az alapító kegyúr, vagy nagyobb helységek is létrehozhattak obligációs leveleikkel. (Mint tudjuk, nem minden földesúr volt kegyúr, a kegyuraságot Magyarországon királyi adományozás útján lehetett megszerezni). A kegyúrnak a következő kötelezettségei voltak: ő adta a lelkész ellátásának alapját képező ingatlanokat, a templom, a plébánia építésekor ő gondoskodott anyagról, pénzbeli kiadások fedezéséről, és a javadalom megüresedése esetén alkalmas személyt ajánlhatott kinevezésre a püspöknek. ⁴ A fundus részét képezték: különböző nagyságú szántók, kaszálók, bizonyos számú jobbágy, valamint erdő, nád, legelőhasználat, amelyet helyenként kiegészíthetett a halászati, italmérési, malomtartási jog átengedése is.

Az adózás állandó részét képezte az egyházközségi adó: proventus parochiae, proventus stolaris, azaz a lelkész megélhetéséhez való hozzájárulás, és bizonyos egyházi cselekmények utáni adózás (temetés, esketés). A 17-18. századi forrásokat vizsgálva azt látjuk, hogy ebben az időben ahány plébániás hely volt, annyi szokás élt. A szolgáltatások alapja ugyanis a "consvetudo", a hívek "ex more consveto" adóznak. A vizitáló főesperes maga elé idézvén az előljáróságot, közösen állapítják meg a lelkésszel a párbér mibenlétét.

A párbér alapja a házasságkötés volt, régen ágybérnek is nevezték. Az adófizető hívő ("rusticus, colonus") önálló háztartással rendelkező telkes jobbágyot jelentett. Ha pl. az apa egy házban élt gyermekeivel, abban az esetben az egy fedél alatt lakó, ám külön kenyéren és háztartásban élő gyermekek is fizették a párbért. ⁵ Sőt, az egyházban lakó, de külön kenyéren élő testvérek is, ahogy ezt 1647-ben a Bars megyei Vieszkán följegyzik. ⁶ Az "a qualibet domo" kifejezés tehát minden esetben önálló háztartást jelentett. Tévedés volna azt hinni, hogy az egyedül állók nem fizetnek. Külön fizetett a házas, a házatlan zsellér, az özvegy. Jellemző volt a toll óriási értékére ebben a korban, hogy özvegyasszonyoktól rendszerint párnát, lepedőt, egyszóval "ágyruhát" kérnek stóladíj fejében. ⁷

Érdemes kitérnünk arra is, hogy voltaképpen milyen mértékek szerint fizették az adót? A canonica vizitáció területi mértéke a jugerum (hold), vagy a forrásokban általában "darab föld". (A jugerum ugyanis Mária Terézia 1767-es úrbérrendezéséig helyenként és koronként igen különböző területet jelentett). A vizitálások alkalmával mindenütt a helyi hagyomány alapján értelmezték, az egyes falvakban pedig számon tartották, hogy a "darab föld" 1,2,3, vagy 4,5 köblöt jelent-e. Maga a köblös föld is többértelmű fogalom volt. Némely helyen azokat a templomi földeket hívták így, amelyek után 1 köböl terményt fizettek a haszonbérlők. Másutt viszont olyan nagyságú területet értettek alatta, amelynek bevetéséhez 1 köböl vetőmagra volt szükség. Megint más esetben 1 köböl termésadót jelentett. Ugyanez volt a helyzet a mérő (metreta), a font esetében. Más volt helyenként a mértéke az egy főzet sörnek, a kéve gabonának, a pint bornak, a szekér szénának, az öl fának stb. ⁸ A helybeliek a régi hagyományból tudták, mennyit jelent, és aszerint egyeztek meg papjukkal, mert hisz ne felejtsük el, a vizitáló egyházi előljáró legfeljebb tudomásul vette a pap és hívei közötti - szokásjogon alapuló - egyezséget, és azt rögzítette. Vitás esetben a püspök döntött. A tridenti zsinat szerint a püspök joga és kötelessége felügyelni arra, hogy a lelkész ne követeljen többet, és a hívek is teljesítsék a szolgáltatásokat.

A szolgáltatások szinte mindenütt különfélék voltak: így pl. mestersége szerint adózott a molnár liszttel, a halászok hallal, rákkal, a juhászok báránnyal, sajttal (ez utóbbi, mint rendszeres párbérszolgáltatás a legrégibb időktől fogva gyakori), a mészárosok hússal stb. A többi hívő pedig gabonával, kenyérrel, baromfival adózott. A telkes gazdáktól járt a tüzelőfa, a rőzse, vagy a nád, kötelességük volt a plébános földjét megszántani és bevetni, a termést behordani, rétjét lekaszálni, akinek pedig semmije sem volt, az munkaerejével adózott. (Házatlan zsellérek 1 napot dolgoztak, illetve ezt megválthatták 1 garasért, vagy 5-6 dénárért.) ⁹

A földesúr/kegyúr a szokásjogon alapuló párbérszolgáltatásba nem szólhatott bele - egyházi részről ezt meg is tiltották -, nehogy a patronátusi jog alapján az adományokból részt követeljen magának. ¹⁰ Így pl. 1647-ben a Bars megyei Verebélyen: "habet colonos 13, inquilinos 10, qui obligantur ad omnia servitia parochialia." ¹¹ Ez később megszűnik, viszont az egyház kötelezi a híveket a plébániai földek megművelésére. Ezt szentesíti III. Károly 1733-ban, amikor úgy rendelkezik, hogy a földek megművelése a híveket terheli. ¹²

Szólnunk kell még a fa, a nád és alegelőhasználatról: minden jobbágy után bizonyos mennyiségű fa, csomó rőzse, nád illette meg a papot. A fa mennyiségét a földesúr állapította meg, rendszerint a zsellérek vágták le, és a telkes gazdák szállították a parókiához. A lelkészt a hívekkel közös legelőhasználat illette meg, erre a jegyzőkönyvekben nem egy utalás történik. Azt is rögzítik, hogy a falu pásztora köteles a plébános állatait ingyen legeltetni. ¹³ A halászati, húsmérési és malombérleti jog a földesúr engedménye révén illette meg a plébánost. ¹⁴ A malom után a szombati őrlemény volt az övé, azonban ezt a molnárok évi átalányban is megválthatták. Szokásjog szabta meg azt is, hogy bizonyos ünnepeken (karácsony, húsvét) borkimérési joga volt, ez azonban számos konfliktust okozott (főként borvidéken), így ezt a jogát a község adott esetben megválthatta. ¹⁵

A kötelező párbér mellett nagyobb ünnepeken, valamint egyes szentek névünnepén (Márton, Katalin, Borbála, Gergely stb.) a lelkész, vagy iskolamester házról-házra járt, és adományt gyűjtött. Ezt hívták koledálásnak (kis nyelvrontással a colligo - összegyűjteni szóból). Jó alkalom kínálkozott még az adománygyűjtésre a karácsonyi ostyahordáskor (hostiatio), a vízkeresztkor szokásos házszenteléskor, azonban ezek az adományok már inkább a tanító járandóságához tartoztak. ¹⁶

A szokásjog szabta meg az iskolamester ellátását is, amely a plébános járandóságának függvénye volt. Az egyházi rendelkezések előírták, hogy a plébánia mellett mindenütt iskolát kell fenntartani. A plébános feladatait összefoglaló kézikönyvek már a 17. századtól külön szóltak az iskolákról, rendtartásról, oktatásról (Manuale Parochorum 1651). Vizitálás alkalmával ezeket is ellenőrizték. A tanító sok esetben a kántor, a harangozó, a sekrestyés feladatait is ellátta. Az iskolamester nem volt képzett, ha már olvasni tudott valaki, úgy vélték, az elegendő az iskolások oktatására. A jobbágyterhek alól mentesült ugyan, de igen szerény körülmények között élt. Lakását a falutól kapta, némi földet, bizonyos évi egy összegbeni fizetést, külön pár dénárt, kevés természetbeni juttatást minden tanuló után. ¹⁷ Jövedelme változó és többféle volt, olykor alku tárgyát képezte. 1749-ben pl. a veszprémi püspökséghez tartozó Somogyváron az iskolamesterről a következőket jegyzik föl: "Kerecsényi Mátyás az iskolamester, javadalma nincs, szűkös megélhetését a községtől kapja. Minden gazdától 1/6 mérő gabonát, 15 krajcárt, 1 szekér fát. A felhő elleni harangozásért 1/4 mérő, a halott kiharangozásáért 1/7 mérő gabonát, felnőtt temetéséért 10 krajcárt, kisded temetéséért 5 krajcárt. Iskolaház nincs, sem mesterlakás, hol a megyeházában hol a falusiaknál lakik családjával együtt." ¹⁸ 1779-ben a Bars megyei zsemlériek iskola és parókia felújítására kérnek pénzt Batthyány József esztergomi érsekhez írott levelükben. "Helysigünk tsak tizen négy Házbul allo ligyen. Gyakorta pedig az Parochiara és Oskolara szűksíges Reparatiok vannak amelyet ekoraig tsak magúnk reperáltúnk .. méltoztasson olly kegyes rendelést rendelni ... hogy az filiálistaknak is mind az Parochialis mind Oskolanak reparatiojában reszék (részük) ligyen..." ¹⁹

Az alsópapság nyomorúságos életkörülményeinek javítására a 17. század második felétől kezdve többször is kísérletet tesznek. Az 1723-as országgyűlésen a királyi kancellária javasolja, hogy a plébános évi jövedelme legalább 150 forint legyen, s ha ezt a javadalom nem hozza be, az esetben a király egészítse ki. Szabályozták a stólajövedelmet is. A kancellária javaslatára a király elrendelte, hogy a plébános a misén kívűl csak a házasságkötésért, temetéskor mondott prédikációért igényelhet stólát, a többi egyházi funkciós díjtalanul köteles végezni.

III. Károly 1733-ban Pozsonyban létrehozta a plébánosok pénztárát (Cassa Parochorum), amelybe a kincstár évi 16.000 forintot fizetett, s ide folytak be a pécsváradi és a szentgotthárdi apátság jövedelmei is. Mária Terézia 1769-ben minden püspököt kötelezett jövedelme 10 százalékának beszolgáltatására. A Cassa Parochorum sokat javított az alsópapság helyzetén. A plébánosok javadalma ily módon a plébánaépületen kívűl a következőkből állt: az 1733. évi királyi rendelet szerint átengedett ingatlan (egy fél, egy, vagy két jobbágytelek), a tized egytizenhatoda (sedecima), a párbér, a stóla és a koleda díja. Ha ezek nem tettek ki 150 forintot, a plébános a Cassa Parochorumtól kapott kongruát. ²⁰

Jelen írás keretei között nem térhetünk ki a protestáns felekezetűek helyzetét szabályozó kísérletekre. Közismert, hogy az 1691-es Explanatio Leopoldina különbséget tesz magán és nyilvános vallásgyakorlat között. Ez utóbbit a protestánsok csak az artikuláris helyeken gyakorolhatták, itt tarthattak lelkészt is. A katolikus főesperesek alá tartoztak a protestáns lelkészek is. A nem artikuláris helyen lakó protestánsok stólát kellett fizessenek a római katolikus papnak, sőt a plébániai terhek viselésében is részt kellett venniük. Ezek a rendeletek számos konfliktust okoztak, amelyekről azok a magyar nyelvű panaszlevelek is tanúskodnak, amelyekkel az egyházlátogatásokban hellyel-közzel találkozunk. 1778-ban pl. a Bars megyei ladányi reformátusok tiltakoznak a katolikus lelkész jogtalan stóladíjszabása ellen, aki "nem elégedvén meg az Eő Felsége Prancsolattyához szabott Stolával, sőt mig az illyen formán ki adni szokott Engedelmét is vagy Concessáját Plebanus Urnak ritkan 's nehezen" nyerhetik meg. ²¹

Hogy a mindennapi életben hogyan válnak gyakorlattá a fentebb leírtak, igen szemléletes példáját olvashatjuk egy kánoni látogatásnak a múlt század második feléből, az esztergomi érsekség területéről, Mikszáth Kálmán egyik kisregényében. ²²

"... Szinte még most is előttem van a kis tót falu az 1873-ik év óta (amikor benne megfordultam), látom házikóit, a kerteket bevetve lucernával, beültetve kukoricával, közbül egy-egy szilvafa, alátámasztva rudakkal ... Alacsony, ütött-kopott házacska volt az iskola, természetesen zsuppal fedve - zsindelyig csak maga az Isten vitte fel Glogován, de az ő háza is csak szerény volt, torony már nem jutott rá, azt egy harangláb helyettesítette idelent ... Az új tisztelendő úr beköltözött ... A tanítóhoz már csak a főbb emberek kísérték el, egyházi dolgokban fennfentesek. Szlávik Péter, Gongoly Mihály a glogovai nábob és a molnár Klincsok György. Ezektől tudakozta ki azután behatóbban a hívságos földi körülményeket és feljegyezgette jegyzőkönyvébe, hogy némi számítást csinálhasson ... A derék férfiak elsorolták hűségesen, hogy mennyi a párbér, mennyi fa jár, mennyi a "zlevka". (Zlevkának hívják azt a bort, ami a papnak jut a szőlősgazdáktól, s ami egy közös edénybe összeöntve különös italt képez.) ... Hát mennyi a stóla? No az bizony elég nagy - felelte a mindenben versatus Klincsok György - temetés után az a halottól függ, az esküvő díja pedig olyan, amicsodás az összekötendő pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a keresztlevél kivételéért egy pengőforint jár ... Hát a parókia földjei? Mennyi földje van a parókiának? De már erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. - Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold kell ... - mit száz hold! ötszáz hold! - Kiáltá lelkesülten Klincsok. Földet csak nem vonunk meg a papunktól!

A pap arcán valami örömféle kezdett derengeni, amit azonban nem tűrhetett sokáig a gonosz lelkű Szlávik. - Mert tetszik tudni úgy van az, hogy a glogovai határ még mai napig is tagosítatlan. Rendes telekkönyv nincsen, volt valami összeírás a földekről, de 1823-ban elégett a község ládája és vele az összeírás. Mindenkié annyi hát a határból, amennyinek a megműveléséhez elég igavonó és kézi ereje van. Ki-ki szánthatja a magáét, s ha évek folytán elromlik, elárkosodik, összehasadozik a földje, keres magának más szántani való területet. A fele határ mindig gazdátlanul áll, persze a rosszabbik fele, amelyikben nem érdemes babrálni. - Értem - sóhajtott fel a pap - ebben a felében van a parókia földje."

E késői, múlt századi szépirodalmi adalék mindennél beszédesebben adja vissza azt az egyház és hívei közötti - részben hivatalos, részben atyafiságos-viszonyt, amely jórészt napjainkig a szokásjogon alapul minden állami és egyházi szabályozási kísérlet ellenére. A kánoni előírások érvényesítését minden időben megnehezítette a helyi érdekképviseletek szembenállása, és az egyház hivatalos képviselőjének mindig az adott település szokásaihoz kellett alkalmazkodnia, ha meg akarta vetni lábát egy közösségben.

IRODALOM

Bogdán István: Régi magyar mértékek. Bp. 1987.

Dóka Klára (szerk.): Segédanyag az egyházlátogatási jegyzőkönyvek feldolgozásához. Bp. 1991.

Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973.

Horváth József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök egyházlátogatási jegyzőkönyve Somogyvárról és leányegyházairól. In: Somogyi Múzeumok Közleményei. Kaposvár, 1975. 235-248.

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője. Bp. 1971.

Salacz Gábor: A Cassa Parochorum története. Bp. 1933.

Timon Ákos: A párbér Magyarországon. Bp. 1885.

Tomisa Ilona: Egyházi források a néprajzi kutatásban. In: Documentatio Ethnographica 13. Bp., 1989. 263-282.

Tomisa Ilona: Visitatio canonica. Az Esztergomi Főegyházmegye Barsi Főesperességének egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1647-1674. Bp. 1992. (Válogatta, s.a.r. és bev. Tomisa Ilona).

Tomisa Ilona: Az egyházi adózás a 17. században. Az esztergomi érsekséghez tartozó pozsonyi és barsi esperesi kerület falvainak adózási szokásai az egyházlátogatási jegyzőkönyvek tükrében. In: Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. Szerk. Kisbán Eszter. Bp. 1994. 159-167.

Tomisa Ilona: A kánonjog és a népi jogszokás alakulása a 17-18. században egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján. In: Morzsák. Tanulmányok Kisbán Eszter tiszteletére. Bp., 1997. 171-176.

Tóth István György: "Mivelhogy magas írást nem tudsz" ... Az írás térhódítása a művelődésben a koraújkori Magyarországon. Bp., 1996.

Varga Imre: A canonica visitatio értelmező szótára. In: Vigilia, 1978/3. 200-204., 4. sz. 270-273.