PUSZTAI GABRIELLA
ELŐZETES MEGFONTOLÁSOK AZ EGYHÁZI ISKOLÁKBA JÁRÓK TÁRSADALMI HÁTTERÉNEK VIZSGÁLATÁHOZ
Az elmúlt években rendkívül értékes tanulmányok és dokumentumközlések jelentek meg az egyházi iskolák államosításáról, amelyek felhívták a figyelmet arra, hogy milyen adósságai vannak a kutatásnak ezen intézmények utóbbi félévszázados történetével kapcsolatban. Néhány ígéretes kezdeményezés jelezte, hogy a társadalomtörténetbe és a helyi politikatörténetbe ágyazott kutatások is megindultak. Nem lehet megkerülni Drahos Péter 1992-es tanulmányát, amely az egyházi iskolák tanulólétszámát, az onnan lemorzsolódók illetve a felsőoktatásba bejutók arányát és ennek a politikai környezethez való viszonyát vizsgálta.1 Sajnos a téma dolgozatban ígért folytatása máig várat magára. A Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 1996. 3-4. számában megjelent munkámban kísérletet tettem egy egyházi iskola anyakönyveinek társadalomtörténtei szempontú elemzésére, valamint az iskola hajdani tanáraival és az öregdiákokkal készített interjúkkal való összevetésére. A debreceni Svetits Katolikus Gimnázium diákjainak társadalmi hovatartozását, s ennek változásait követtem nyomon az 1936 és az 1956 közötti mozgalmas 20 esztendőben. Érdeklődésem homlokterében ugyanis az áll, hogy a különböző politikai változások közepette át- meg átalakuló társadalmi közegben milyen rétegek és miért fordultak illetve fordulnak az egyházi oktatási intézmények felé, s így azok hogyan tudják megvalósítani sajátos pedagógiai céljaikat. Az elmúlt évtizedekben jelentős ingadozást mutatott az egyházi iskolák diákjainak száma. Ez azzal is magyarázható, hogy különböző okokból szűkült - bővült azoknak a társadalmi csoportoknak a köre, akik igénybe akarták venni ezeket. A nyolcvanas évek második felétől kezdve a vallás és az egyházi iskolák új társadalmi megítélésének2 hatására, majd a politikai változásokat követően megnőtt az oda jelentkezők száma, s valószínű, hogy részben átalakult a gyermekeiket ott taníttató családok társadalmi összetétele, hiszen mindeközben jelentős társadalmi átrétegződés zajlott. A 90-es években az iskolarendszer lassú differenciálódása mellett több új demográfiai, oktatás- és egyházpolitikai tényező teszi bonyolultabbá a helyzetet. Mostani vizsgálataim - melyeket az OTKA támogatásával végzek - a napjainkban folyó korszakváltásra irányulnak. Tomka Miklós közlései alapján vannak adataink arról, hogy 1993-ban a gyermekes szülők egyharmada (35%-a) az egyházi iskolákat jobbnak tartotta, mint az államit. (57% ugyanolyannak, 8% rosszabbnak.) Főleg a legalacsonyabb (8 általánost el nem érő), valamint az érettségizett és a felsőfokú végzettségűek vélekedtek így. A lakosság (tulajdonképpen minden társadalmi réteg) kb. fele amellett, hogy sokkal kiterjedtebbnek gondolta az egyházi iskolarendszert, tovább akarta bővíteni ezen intézmények számát.3 Arról viszont nincsenek ismereteink, hogy: 1. Kik alkotják ma az egyház iskolák ún. "piacát", milyen családok és milyen megfontolásból íratják gyermekeiket ezekbe az intézményekbe. 2. Milyen oktatási és nevelési célokat tűznek ki maguk elé az egyházi iskolafenntartók, intézményvezetők és az iskolák tanárai, s mit kíván nyújtani az egyházi iskolarendszer az ezeket az iskolákat választóknak. 3. Összeilleszthető-e az iskolák pedagógiai ars poeticája társadalmi bázisuk elvárásaival? Az első kérdés tehát az, hogy: milyen mutatók jellemzik ma az egyházi iskolák iránt érdeklődők körét, milyen az iskolázottságuk, társadalmi - gazdasági hátterük, településtípusonkénti megoszlásuk, mi jellemzi a vallásosságukat, és az intézményes egyházhoz való kötődésüket. A felmérések4 szerint a mai magyar társadalom vallási szempontból három nagy csoportra osztható: az egyház tanítása szerint vallásosak; a maguk módján vallásosak; és az kimondottan nem vallásosak. Az egyház tanítása szerint vallásosak többnyire alacsonyabb iskolai végzettségűek, anyagilag és erkölcsileg kevéssé megbecsült foglalkozásúak, kisebbségben vannak a közéletben, nem tudják képviselni saját érdekeiket - mondják a szociológusok -, sőt elszigeteltek egymástól is. Magyarországon nem elterjedtek a nyugaton egyre gyorsabban szaporodó vallásos kisközösségek sem. Az egyháznak a társadalomtól való elzártságát jól illusztrálja az az adat, mely szerint a magukat vallásosnak mondó értelmiségiek alig több, mint egyötöde vallásos az egyház tanítása szerint. Feltételezésem szerint az egyházi iskolákba jelentkező gyermekek szüleinek nagy része az egyház által "elveszett nemzedéknek" nevezett csoporthoz tartozik, akik nem az egyház tanítása szerint vallásosak. Bár vallásosnak tekintik magukat, csak alkalmanként jelennek meg a templomban, nem tartoznak ahhoz a kisebbséghez, amelynek tagjai az elmúlt rendszerben hitük nyílt megvallása miatt "hosszú időre megváltották a »társadalmi érvényesülésből való kirekesztettség« jogát"5. Véleményem szerint a maguk módján vallásosaknak van egy olyan része, akik határozott döntéssel szánják gyermekeiket az egyházi iskolákba azért, mert kimondottan az ő életükből kimaradt vallásosságot szeretnék gyermekeikbe - sokszor pótlólag - beplántálni. Kérdés, hogy ennek hátterében vallásos szükséglet vagy egy szilárd normarendszer iránti igény rejtőzik-e. Az is valószínűnek tartom, hogy a növekvő egyházi iskolarendszeren belül felerősödőben van - a csírájában már korábban is meglévő - differenciálódás, s az egyes intézményekhez más-más társadalmi, gazdasági, kulturális mutatókkal leírható populáció rendelődik. Feltehetőleg jelentős különbség mutatható majd ki iskolázottság, az anyagi javakkal való ellátottság, sőt közéletben való részvétel tekintetében az egyes intézmények társadalmi háttere között.Az előbbi feltevések helyességét kérdőíves vizsgálattal tervezem ellenőrizni. Az egyházi oktatási intézmények (elemi iskolák, gimnáziumok, szakiskolák, főiskolák, egyetemek, felsőoktatási kollégiumok) diákjainak három korosztályát: a 13-14, a 17-18 és a 20-22 éveseket szeretném megkérdezni. Összeállítottam a háromlépcsős kérdőív 17-18 éveseknek szóló változatát, melyben különböző kérdésblokkok vonatkoznak az egyes családok társadalmi-gazdasági státusára; kultúr- és anyagi javakkal, kommunikációs eszközökkel való ellátottságára, családmodelljeire; sikerelképzeléseire és közéleti szerepvállalásról alkotott modelljeire; valamint vallásosságára, egyházhoz való kötődésére, és természetesen arra, ami ezekbe az iskolákba kerülésüket motiválta. Emellett életkoruknak megfelelően rá kell kérdeznem iskolájukkal kapcsolatos elvárásaikra és azok megvalósulásaira is.
A megkérdezetteket iskolatípusonkénti, az iskola regionális helyzete és fenntartói alapján rétegzett mintavétellel fogom kiválasztani. Az egyházi felsőoktatási intézmények hallgatóival az irányban is tájékozódni kívánok, hogy hogyan látják egyházuk iskolaügyét, véleményük szerint milyen szerepet töltenek be ezek az intézmények pályájuk alakulásában.
2. Fel kell térképezni, hogy milyen oktatási és nevelési célokat tűznek ki maguk elé az egyházi iskolafenntartók, intézményvezetők és az iskolák tanárai, s így körvonalazható, hogy mit kíván nyújtani az egyházi iskolarendszer az ezeket az iskolákat választóknak.
Hipotézisem szerint ezen iskolák pedagógiai ars poeticája nem mindig annak tudatában körvonalazódik, hogy diákjainak családjaiban nem vált a mindennapok szerves részéve a vallás, és értékeiket, döntéseiket nem ez határozza meg. A szülők sem készülnek fel arra a törvényszerű konfliktusra, amely az otthoni és az iskolai érték- és normarendszer összeütközésekor várható.
Emellett a vallásszociológusok szerint a mai egyház nagy kihívása a nemzedékváltás, tehát az, hogy az új generáció fiataljai vallásosság szempontjából a társadalom melyik csoportjába fognak tartozni. Az iskolai nevelés szemszögéből ugyanezt a kérdést én a következőképpen fogalmazhatom meg: mennyire hatékony és tartós az egyházi iskola által közvetített érték- és normarendszer, azaz az innen kikerülők képesek-e arra, hogy megfelelően jelenítsék meg az egyházat a társadalomban.
A vizsgálat e részével legfőképpen arra keresem a választ, hogy az itt tanító tanárok miben látják az egyházi iskolák elsődleges célját, ebből következően milyen magatartási normákat, szerepelvárásokat tartanak magukra nézve kötelezőnek, s milyen mértékben képesek ezeknek megfelelni. A pedagógusok véleményének és viselkedésének megismerése azért rendkívül fontos, hogy lássuk azt, hogy a célok és értékek az iskolában kialakult magatartásmintákban milyen formában realizálódnak. A kérdést a hipotézisben megfogalmazottak mellett különösen aktuálissá teszi az egyházi iskolarendszer kiépülése, a régi iskolák bővülése és az ún. átvett tantestülettel működő új vagy újraalakult iskolák születése, amelynek következtében megnövekedett az egyház alkalmazásában lévő pedagógusok létszáma, heterogénabbá vált összetétele.6 A már elkészült kérdőív arra is rákérdez például, hogy átvett tanári karok esetén a pedagógusok érzékelnek-e megnövekedett terheket. e vizsgálatnál figyelembe kell venni, hogy befolyásolhatják a válaszadást a kérdőív témáján kívül eső szempontok, melyek zavarhatják a vizsgálat érvényességét, így kérdőívemet két változatban készítettem el. Az önkitöltős változatot tisztán zárt kérdésekből állítottam össze, ez lehetőséget ad gyors, anonim kitöltésre, a másik változatban a zárt kérdések után lehetőség lesz az önállóan megfogalmazott válasz részletes kifejtésére.
A tanároknak szóló kérdőívet úgy állítottam össze, hogy megragadható legyen az ún. világnézetileg semleges iskolák pedagógiájától való különbözőség. A következő dimenziókat határoztam meg: oktatás és "rejtett tanterv"; az iskola szellemisége, légköre; a személyiségformálás mikéntje; hitbeli nevelés; fegyelmezés, ellenőrzés és az önállóságra nevelés módja; a tanári magatartás; a családhoz való viszonyulás; identitás és tolerancia; felkészítés a "kinti" életre.
A közelmúltban folyt le a középiskolás korcsoport kérdőívének próbakérdezése a debreceni Svetits Katolikus Gimnázium 52 tanulójával. A katolikus iskolarendszer már említett belső differenciálódása miatt a kapott adatokat nem tekintem általános érvényűnek, de modellezhetik azokat a bentlakásos intézményeket, amelyek vonzáskörzete a hagyományosan elmaradottabb s a rendszerváltásból is viszonylag keveset profitáló keleti régió. Mindamellett megfontolandó, hogy ez az iskola 2 tanév megszakítással folyamatosan működő rendi intézmény, tehát nagy tradíciókkal és praxissal rendelkezik, valamint leányiskola, s így speciálisabbak a családok elvárásai, a tanulók életstratégiái.
A vizsgálat eredményei a kérdőív ilyenkor szokásos korrekcióján túl a következőkben foglalhatók össze. A megkérdezett diákok döntően falusi, kisvárosi családok gyermekei. Az 52 tanuló közül 4 külföldi (jugoszláv, román, ukrán) állampolgár, határon túli magyarok, ami szintén sajátos regionális feladatkörre utal. <> Az apák és az anyák kétharmada érettségizett és a férfiak egyötöde a nők majd 30%-a diplomát szerzett. A legtöbb családban a házasfelek végzettsége megegyezik, eltérés esetén a feleség végzettsége magasabb. Az apák többsége három foglalkozási kategória között oszlik meg szinte egyenlően: beosztott értelmiségi, kisvállalkozó és szakmunkás. a felső szintű vezető éppoly kevés, mint a munkanélküli, s az elmúlt évtizedekben a nagytömegű paraszti bázis eltűnt. Az anyák közül a legtöbben beosztott értelmiségiek és egyéb beosztott szellemiek. Különösen az anyák között találkozunk nagy számban háztatásban dolgozó, rokkant- vagy öregségi nyugdíjas inaktívokkal, a munkanélküli státusú itt is kevés. Az átlagos gyerekszám 2,3.Közép és alsó-középosztályi családok ezek. Majdnem 90%-uk lakik saját lakásban, 80%-uknak van egy, általában régebbi autója. Meglepő, hogy több, mint egyharmaduknak van számítógépe, amit leszámítva, hogy szülői munkaeszköz és státusszimbólum egyben, mégis felfoghatunk úgy is, mint a gyerekek mobilizációjáért hozott áldozatot. Persze érdemes lenne tudni, hogy mire használják. A legtöbb család lakáson kívül ingatlannal vagy nagy értékű ingósággal nem rendelkezik, bár a jobb és újabb gépkocsikból, a háztartás felszereltségéből, a lakásnagyságból egy kb. 10%-nyi módosabb rétegre is következtethetünk.
Annak ellenére, hogy a szülőknek csak a negyede diplomás, a gyermekek 80%-a egyetemre, főiskolára készül. a megkérdezett tanulók egy kivételével határozott pályaorientációval rendelkeznek, ketten jelölnek meg üzleti, ketten művészi pályát célként (nem pontosítva, hogy ez milyen továbbtanulást jelent), a tanári és a jogi pálya a legnépszerűbb, tehát a hagyományosabb értelmiségi pályákat részesítik előnyben, közgazdász csupán kettő szeretne lenni.
A gyerekek véleménye szerint 15%-uk szüleinek vannak olyan kapcsolatai, amelyek révén jelentős anyagi vagy más előnyökhöz juthat a család. A közéletben általában nem vesznek részt, kivéve két polgármester édesapát.
Az iskolaválasztás motivációit keresve azt látjuk, hogy legtöbbjük családjából még senki nem járt egyházi iskolába, s csak jó hírét hallotta, s mind a továbbtanulásra való felkészítés, mind az emberi értékek (szeretet, jó közösség,) tekintetében igen sokat várt az iskolától. Egy másik típus az, akinek a nagyszülei és a testvérei is egyházi iskolába jártak, járnak. Az ilyen intézménybe járt szülők száma nem éri el a 10%-ot, mégis arra a kérdésre, hogy Mi volt a döntő érv az iskolaválasztásban szüleid számára? többször kaptam vallásos neveltetéssel összefüggő választ. Leggyakrabban a biztonság, az erkölcsi nevelés a döntő szempont. Csak két esetben, de előfordul az is, hogy a szülők, nevezetesen az édesapa ellenezte a gyerek iskolaválasztását.A család vallásosságának, vallásgyakorlatának vizsgálatakor kitűnt, hogy az anyákat vallásosabbnak ítélik meg gyerekeik, mint az apákat. Ez megfelel az általános tendenciáknak. Az anyák 50%-a vallásos az egyház tanítása szerint, további 45% a maga módján. Feltűnő azonban, hogy majdnem felük nem áldozik, s 10%-uk nem imádkozik a gyerekek nyilatkozatai szerint. Az apák több, mint 40%-a vallásos az egyház tanítása szerint, s 30%-uk áldozik, 45%-uk pedig nem, noha volt első áldozó. Kevesebb, mint 40%-ukat a maga módján vallásos kategóriába sorol gyermekük. A szülők 40%-ának jórészt vallásos emberekből áll a baráti köre, de mégsem járnak össze velük vallásos célból.
A szülők vallásossága ezek szerint meglehetősen heterogén, a templomba járók, áldozók, imádkozók alacsonyabb számából arra lehet következtetni, hogy kevesebb a ténylegesen az egyház tanítása szerint vallásos családi háttér. gyermekeiket mégis 6 és 12 éves koruk között kivétel nélkül elkezdték hittanra járatni. A gyerekek jelenlegi vallásgyakorlatából, vallásos baráti köréből elmélyültebb vallási életre következtethetünk; a kérdés az, hogy ezt mennyiben az egyházi iskola közege determinálja, illetve a vallászociológusok által leírt életkori U-görbe fellendülő szakaszának sajátossága, és mennyire határozza meg majd a későbbi életüket abban a világban, amelyben az informális nevelés jóval hatékonyabb a formálisnál. Azt, hogy erre a kihívásra milyen választ tudnak adni az egyházi iskolák, majd 20 év múlva tudjuk felmérni. valószínű viszont, hogy az egyházi oktatási intézményt választó családokról az országos vizsgálat is hasonló képet fog eredményezni, s nyilvánvalóvá válik, hogy ezeket az iskolákat nem az egyház tanítása szerint vallásosak szűkebb rétege igényli, hanem az ún. maguk módján vallásosak nagy táborának egy része.