MEV98_12

LOTZ ANTAL

ÚJONNAN FELTÁRT NÉPRAJZI ADALÉKOK A CSANÁDI PÜSPÖKSÉG TERÜLETÉRŐL

Már az 1896. évi ezredforduló nagy történelmi összefoglalásai között felfigyeltek a történészek arra, hogy milyen értékeket lehet találni a nép, annak is vallási megnyilvánulásaiban. A gyáripar és urbanizáció akkor kezdte kiírtani a népi szövést, fonást, fazekasságot, gyékességet, házépítést, kapu és kerítés-szerkesztést. A mai értelemben vett és egyetemeken oktatott néprajzi tudomány ugyan még nem létezett, de például Borovszky Samu millenáris sorozata az egyes vármegyék múltjának publikálásakor ráébresztette munkatársait, hogy alaposan járjanak utána a már-már kihalóban lévő népi szokásoknak. Így személyes is, mint Bálint Sándor közvetlen ismerője és Juhász Kálmán tanítványa, amikor átvette utóbbinak kézirati hagyatékát, előbbinek pedig oktatását, függeléknek szántam a Csanádi - immár hivatalos nevén Szeged-Csanádi - Egyházmegye történetéhez a vizsgált tájegység históriai adalékain kívül annak néprajzi összegyűjtését is. Természetesen azokat, amiket még eleddig más szakértő nem gyűjtött.

Előre kell bocsájtanom egy megjegyzést. Az én vizsgálódásaim és okadatgyűjtéseim az 1699-es évvel indultak. Tehát ott, ahol Juhász Kálmán művét félbehagyta, illetve csak egyes későbbi történeti részeiben folytatta. Gyakorlatilag ez a 18. századot jelenti. Folytattam egyes Juhásztól kihagyott részleteiben a 19. és 20. században is, főképpen helytörténeti vonatkozásokban. Így jutottam olyan képhez, amiben benne vannak a török utáni betelepítések vallási néprajzi szokásai is. De benne vannak a 19. század 40-es éveiben folytatott kincstári birtok-felparcellázások is, amikor a dohány értékének felismerésével ún. "KK" községet létesítettek az egyházmegye területén. A KK rövidítés a falvak pecsétjében, címerében is ott volt, és azt jelentette, hogy "kertész-község". Az uradalmi falvaktól ennek volt megkülönböztetése. A telepítés szerződéssel történt, amely szerint a falu köteles bizonyos mennyiségű szárított és felfűzött levelesdohányt beszolgáltatni. Ez előny volt, nem voltak úgy kitéve magánföldesurak kénye-kedvének, mint a parasztok, az ottani birtokokon. (Így volt a Wodianer-birtokok közül Bánkút.) Hátránya viszont, hogy ha letelt az első öt, vagy esetleg tíz próbaév, akkor hiába építettek szép házakat, vagy gazdálkodtak dohányon kívül másvalamivel is, szélnek eresztették őket. Konkrét levéltári adatokat találtam, hogy néha a fenyegetés a Pécska-központi uradalmi kincstártól már megtette hatását. Érdekes vonás, hogy némely falu síránkozó levelek tömegét küldte a püspökségnek, hogy tekintsék őket végleges telepnek, küldjenek papot, azt ők minden jóval el fogják látni, építenek megfelelő parókiát és templomot. Ha aztán ott volt a pap, hagyták éhezni, vagy hogy ő maga kínlódjon az építéssel (Kübekháza, Medgyesegyháza).¹ Egy másik érdekesség - amelyre valamivel ritkábban, de leltem példát - harciasan küzd a falu vezetősége, hogy legyen saját plébánosa, megadják az adót, párbért a másik, anyaegyházi falu papjától, amíg az csupán egy olyan külkáplánt tart a még függő, bizonytalan jogi helyzetű, kialakulófélben lévő településben. Amint azonban már megvan a teljes függetlenedés, akkor ők küzdenek legjobban, hogy a területükön lévő majorok, tanyaközpontok ne váljanak önállóvá, se tanácsi, se egyházi vonalon ne kapjanak függetlenedést. Eklatáns példa Mezőkovácsháza, amely ma már város és járási központ. A 19. század első harmadában még alakulóban volt - Battonya alá tartozott -, és utána sehogyse akart belenyugodni, hogy Bánhegyes, Kunágota elérte az ezres nagyságot és önállósulni akar.

A 18. század még nem mondható teljesen árnyéktalan, békés évszázadnak a Dél-Alföldön. "A török félhold békében még kísértetiesebb, mint háború idején"² írja egy új kommentátora. Kihasználta a sztambuli udvar egyszer a náluk még soká lakozó Rákóczi-emigránsokat, máskor a Habsburgok akkori orosz-barátságát, ismét más esetekben csak úgy zsákmányolni és hódítgatni be-betörtek a hozzájuk legközelebb eső területre. Ez pedig a Csanádi püspökség volt, annak is főleg Bánát-országrésze. Az ilyen betörések mindig az Al-Duna irányából érkeztek. Arra viszont már sohasem futotta a félhold erejéből, hogy a történelmi Magyarországon, azaz a Duna-Száva vonalon felül a területet annektálja is, és az itt 192 évig tartott hódoltságot újra visszaállítsa. A Habsburgok se követték III. Károlytól fogva azt a másfélszázados régi rossz szokásukat, hogy a franciák ellen szabadabban hadakozhassanak, nálunk annál áldozatkészebben védték a békét, miközben a török mindent fölperzselt. Sőt, most már minden figyelmük a Balkán felé irányult! Ezzel tudatosan is felújították az Anjouk, sőt némileg az Árpádok külpolitikai hagyományait.

Ilyen körülmények előrebocsájtásával értjük meg, hogy hiába nevezik egyes egyháztörténelmek, főleg a missziók történeti kézikönyvei a legvisszaesőbb, legszégyenteljesebb, Európától és a pápáktól legjobban elhanyagolt kornak a 18. századot - itt hazánkban, és főleg annak déli, elpusztított részein - e század volt a nagy évszázad. A hosszú szolgaság és tespedés után a húsvéti feltámadás időszaka.³

Az alábbiakban 4 áttekintés következik:

1. Mi volt a megtelepült hívek foglalkozása?

2. Életszínvonala.

3. Lelki élete.

4. A mezővárosok ügye - mint speciális alföldi ügy.

1. FOGLALKOZÁSI ÁGAK

Az újonnan ide települő hívek, de különösen az Ulmban hajóra tett és itt kirakott németek más éghajlathoz voltak szokva. Csakhamar közmondássá lett: Die ersten fanden den Tod, die zweiten die Not, und nur die dritten das Brot.⁴ Nem volt könnyű a hajdani virágzó gabona- és szőlőkultúra visszaállítása ott, ahol mindent elnyeltek a mocsarak. Így természetes, hogy az első foglalkozás a halászat lett. Az oktatómesterek a szegedi halászok voltak, kik átélték a törököt. Az ún. "gyalmos halászat" innét terjedt el.⁵ A marosi halászok között máig is fogalom az emelő-halászat, és az előre-halászat. Az első: amikor egyedül halászó, csónakra szerelt keretes hálóval, kiemeli a szerszámot. A háló négy oldala függőleges, feneke vízszintes, tehát ha hal volt fölötte, akkor azok a lefelé öblösödő hálóban maradtak. Ez a munka csak a tapasztalt halász érzésére alapozza a fogást. Más az "előrehalászás"! Ekkor több halász kollektíve dolgozik. Egy nehezékkel lehorgonyzott nagyszemű hálót a két parton erősítenek meg. Majd egy távolabbi felső pontról kiindulva egy kisebb, kerítőhálót vonatatnak és az előbbi, ún. őrhálóhoz érve, azzal összekötik és hazavontatják.⁶ Ugyancsak a víziélettel kapcsolódott össze a hajó-vontatás. Ez folyt gyakrabban az Al-Dunán, a Temesen, a Tiszán, ritkábban a Maroson. Ebben a németek kevésbé voltak jártasak, a magyarok még kevésbé, a szerbek annál inkább. Állítólag a mai német repülőtereken a tornyokban megfigyelő légirányítókat Lotze-nak hívják. Ez esetben felújítottak egy régi szót, mert ők is elsajátították a külön betanított lovakkal való ló-hajcsár mesterséget. Az ilyenek nem tartoztak a hajósnéphez, mert sose a hajón laktak. A folyó egy-egy meghatározott szakaszán működtek. Cégnevük Cug volt. Amelyik hajó éppen arra jött, annak segítettek. Amikor a törökkel barátságosabb volt a viszony, azaz a Duna-deltáig lehetett hajózni, akkor a szegedi magyarok is beletanultak, de az elnevezéseket ők is megtartották. Vezetőjük Kráncmajszter volt, a vezérló pedig preznyák. A hajóra feltették a könnyen szétszedhető szekereiket, és amikor felérkeztek a megállapodott kikötőig, hamar összerakták, hogy mihamarébb visszaérjenek és minél több újabb fuvart kapjanak.⁷

Az ősfoglalkozások közül a török hódoltság alatt is megvolt az állattenyésztés. Mivel az iszlám hit szigorúan tiltja a sertéshús fogyasztását, a kondászat látszott a legkifizetőbbnek. A disznót a török és tatár nem hajtotta úgy el, mint a birkát, tehenet és legfőképp a lovat. Egy mai sertéstartó üzlete, vagy házigazdasága attól függ, hogy mennyi a kukoricája. Ámde a tengeri ekkor még nem érkezett meg Amerikából. A disznó leginkább a makkászatból élt meg. Ez meg inkább csak a hegyvidéken volt jó, ahol a török nem írtotta ki az erdőket. Ilyen volt területünkön a Krassó-Szörény hegyvidéke, továbbá a Maros völgye. Érdekes, de részben szomorú is, hogy az eredetileg földművelő települések hogyan alakultak át fokozatosan állattenyésztővé. Ez bizonyos visszalépés a kultúrában a honfoglalás korához. A török adók kibírhatatlanul nagyok, önkényesek és kultúrellenesek voltak. A fő alap az volt, hogy hány fa áll egy portán. Mire fel a lakosság kivágta a fákat, és áttért az állattartásra. A török uralmat átvészelő kevés magyar, több román és szerb telep birkát legeltetett. A hódoltság végére jelent meg az Észak-Alföldről és főleg a "Partium"-ból közismert magyar szürkemarha. És csakis a török kiűzése után a magyar pusztákra annyira jellemző "méneseknek nyargaló futása". A ló a harcok idején mindig hiánycikk - és zsákmánycikk volt.⁸ Bálint Sándor állította, hogy misestipendiumot is marhában fizették a kolostornak Szegeden. A marha volt a háromrészre szabdalt országnak, sőt még az örökösödési háborúk időszakának is, egyetlen innét származó export-cikke. (Hangsúlyozni kell az innen szót, mert a Hegyalján volt bor-export is Lengyelország felé!) Szeged városában jövedelmezővé vált ettől fogva a galambászás is.⁹

Mint hajdan az emberiség történetében, úgy a török után is utolsó fok gyanánt lépett be a letelepült falusi élet főfoglalkozása: a földművelés. A megszállás idején csak búzát vetettek. Az 1700-as években megjelenik a többi gabonaféle is. A néprajzi kézikönyvek fel szoktak sorolni egy csomó, a paraszti élettel járó egzotikus mellékfoglalkozást is. Ezekre itt eme újonnan települt részeken nem bukkantam rá. A bevezetésben említett dohány-kertészkedést inkább felülről irányították, mint igényből. A népi szövés, fafaragás úgy nem alakult ki, mint a palócoknál, Kalotaszegen vagy a Sárközben.¹⁰ Az adottságoknak megfelelően inkább a cserépégetés, fazekasság, majd a gyékényfonás kezdődött meg. Hódmezővásárhely egész művészi iskolát alakított ki a kerámia terén.¹¹ Szinte napjainkig tartó gúnynév a dohánytermesztő "KK" településeket gányónak nevezni. Ez áll a falura, de lakóira is.¹² Pedig a dohány egyfelől jól jövedelmezett, másfelől a községek spanyolpecsétes pecsétjében, címerében is nem egy oklevelükön ott van az átszúrt dohánylevél - azaz maguk a termelők és előljáróik egyáltalában nem szégyelték!

A nagy folyamszabályozások szervezéséig a gabonát vízimalmokban őrölték a Maroson és a még gyorsabb folyású három Körösön. Tájékunkon inkább a szélmalmok alkalmazása volt a jellemzőbb.¹³

A 19. század elejétől már dús búzaföldekké alakultak a száz évvel azelőtt még mocsárvilágú Bánát határai. Ettől fogva vendégmunkásokat szerződtettek a Felvidékről a nyári szezonmunkákra, főképpen az uradalmakban való aratásra. Az ilyesmiket arató "bandavezérek közvetítették.

2. A LAKOSSÁG ÉLETSZÍNVONALA

a) Táplálkozásban

Manapság, sőt az egész 20. században a nincstelenség jelképe volt az, ha egy család sok burgonyát fogyaszt. Vidékünkön ez az Amerikából behozott gumósnövény csak a 18. század végére lett általánossá. Addig a középkorból maradt evési szokások éltek. Sok mézet, halat, vízimadárhúst fogyasztottak. A magyar nők megtanulták a török háziasszonyoktól az aszalást. Ezzel sok gyümölcs és zöldségfélét tartósítottak télire. Sőt, erre a célra külön kemencéket építettek. Létezett a földesuraknak járó jobbágyi szolgáltatás gyümölcsökből is, még a 16. századtól.¹⁴ Manapság területünk - azon belül is a Csonkamagyarországon megmaradt egyházmegyei terület - világhírét a hagymának köszönheti. Makón az a helybeli tradíció, hogy Szirbik nevű református lelkészük - aki több könyv szerzője is - volt a szervezője a hagyma-földeknek. E felfogás szerint ő oktatta ki híveit a termesztés minden csínja-bínjára. Újabb szakkönyvek ezt ugyan vitatják, de az tagadhatatlan, hogy e foglalkozás ősrégi.¹⁵

b) Ruházkodásban

A viselet történetében csakugyan nem vagyok illetékes, megírták ezt már néprajzi szakkönyvek, lexikonok. Borovszky sorozata erre egész részletességgel rátér, főleg Csanád, Temes és Torontál megyéknél. Akkor különösen egzotikus téma volt, hogy még egész közelben, sőt egyazon faluban lakó svábok mennyire másképp ruházkodnak, mint az ott élő rácok. Általában a kunyeráló levelekből tud a levéltáros következtetni. Amikor harangozók, jobbágyok, felesek, sőt kántorok is a püspökséghez fordultak valamely rossz termésű év után. Leírják, hogy maguknak és gyermekeiknek milyen rongyos már a gúnyájuk. A darócból varrt felső és a vászon alsó ruházatot úgy a 19. század közepén kezdte felváltani az életszínvonal emelkedésével a posztó meg a bőr. Egyházi érdekesség az is, hogy akadt plébános, aki a szószéken kifogásolta, hogy ne subákba jőjjenek a templomba télen, mivel a sok birkabőr nagyon nehézzé, büdössé teszi a levegőt.¹⁶

c) Házépítésben

A török időkben akár falusi, akár városi házról van szó, az bizony csak egy egyetlen helyiségből álló kunyhó. Nem is építettek nagyobbat, mert még azután is több adót kellett volna fizetni. Középen egy fölfelé keskenyedő kürtő vitte ki a füstöt, körös-körül pedig döngölt padok szolgáltak asztalnak, széknek, szekrénynek, sőt még ágynak is. A 17. század végére, s a 18. elejére építhetett a nép olyan házat, ahol már volt szoba. S ezt hívták háznak! Ekkor megjelenik a külön pitvar, közepén a füstöskonyhával. A hatóságok jogosan féltek a közel épített házak miatt a tűzvésztől, s éppen itt, a Dél-Alföldön olvassuk a legtöbb erőszakos hatósági lebontást. Az ország több más helyén még napjainkig is vannak kürtöskonyhák. Ezeket azonban általában elkülönítik a rendesen használt konyháktól, és disznófüstölésre használják. A 19. század közepétől már egy tanyát se építettek kémény nélkül, bár ott csak nyáron laktak, és ha több szobájuk volt, akkor mindegyikben ott volt a padkás kemence. Az udvari, és félig földbeépített putri-istállókat és kamrákat igen hamar felváltották a hatalmas istállók, ahol elválasztották a lovakat a tehenektől. Német falvakban az istállóknak több ajtaja is volt. Néha panaszkodnak a plébánosok, hogy egyesek többet törődnek az istállójukkal, mint a saját lakószobájukkal, sőt a templommal is. Amíg a Felvidéken, Erdélyben a csűrös istállók voltak divatban, addig a Marosmente, a Bánát-vidék a szénapadlásos istállót kedvelte.¹⁷

Ami az építőanyagot illeti, ott különbséget kell tenni területileg is, korszakilag is. Az Arad-Világos vonaltól keletre a fa-építkezés dominált. Egyházmegyénk síkföldi részén előbb a döngölt vert-fal, majd a 18. század végétől a vályogtégla, a 19. század 70-es éveitől az égetett tégla az alapanyag. Fedőnek a faépítésnél zsindelyt használtak, az alföldieknél nádat. A templomok építésénél elég nehéz a mai levéltáros gondja, mert nehéz dekódolni a német mérnökök által rajzolt és számításokkal teli okleveleket. Nemcsak régi mértékegységeket használtak, de olyan szakkifejezéseket is, amelyeket egy gótbetűs kézirat esetén csak nagy szótárakkal tudok megérteni. Mindenesetre a templomok építésénél kezdettől tiltottak minden nád-anyagot, és inkább vártak, amíg a bécsi adminisztráció parancsából a kincstári erdőkből zsindely-anyag nem érkezik. Amikor pedig a kincstár elkezdte magánföldesuraknak eladogatni az addig magyaroknak tabu bánáti földbirtokokat, akkor a magán-kegyurakat is kötelezték effajta törvények. A 19. századnak 20-as éveitől a szabadságharcig alakított "KK" falvakban nem voltak ősi tradíciók, tehát már eleve zsindellyel födtek, és maguk által házilag formált és pelyvával jól tüzdelt vályogtéglákból építettek. Más a helyzet a törököt átélt Makón, és talán Temesvárott!¹⁸

d) Bútorzatban

A millecentennáris kiállításokon lehetet látni többfajta olyan szállítható ládát, amilyet a sátorozó magyarok használtak. Ez tehát a legősibb fix bútor, mert egyidejűleg tölti be a szék, a pad és a szekrény szerepét, sőt talán az asztalét is. A gyáripar kezdetéig stafirungnak is adták, itt ezen a vidéken is, a tulipános ládákat. A török időkben már kezdtek az előkelőbbek díszesebb székeket is csináltatni. Alig több, mint száz éves az első falvakba is kiszállított gyári szekrény és gyári ágy. Terjedelmes, egész családot befogadó nagy ágyakat csináltak, mert ha több ágy is volt, már a falusi bíró is, a plébános is, kérte az ágybér megnövelését - és ez egyöntetű volt a 19. században! Némi fokozódás figyelhető meg az iparosság kialakulásában. Amit régebben egy ügyes parasztember farag meg, az az 1700-as évek közepén már ácsok és asztalosok dolga, az 1800-as évek közepén már a háziiparosé és az 1900-as évek elején gyárilag készül el és valamelyik városi bútorszaküzlet közvetíti.¹⁹ Abban minden itt élő nemzetiségből a magyaroké az elsőség, hogy a bútorokra előbb pokrócot, majd házilag hímzett terítőket tettek.

A c és d pontokban leírtak - mutatis mutandis - alkalmazhatóak a templomokra is. Az építésről fentebb esett szó, s ez áll a bebútorozásra is. Az első betelepüléseknél a mérnökök kimérték az egyes utcák pontos helyét, a 18. században ez többnyire sakktábla-szerű, négyzetes. (Egyetlen kivétel Charlottenburg - Saroltavár, ahol köralakú!)²⁰ Mindenhol középen hagytak ki helyet a templomnak, a porták pedig szalagtelkesek. Általában az első 20 évben olyan vályogkápolna áll, ahol rönkön ülnek a gyerekek hétköznap és a hívek vasárnap, mert egyben egytantermes iskola is. Ha ezt meegfigyeljük 1750 körül, akkor már fatemplom áll, rendes oltárral, padokkal, harmóniummal. A reformkorra érünk odáig, hogy hatalmas torony is álljon, a falazás tégla és van kórus, benne orgonával. A mi egyházmegyénk két híres orgonaépítő céggel is rendelkezett: az Aradon megtelepült Dangl és a temesvári Wegenstein-cégekkel.²¹

3) Lelki élet

Már Pázmány - és az ő korától beindult sok nagyszombati reform-zsinat - sürgette, hogy legyen "szárazkeresztelő", amit csak a bába szolgáltat ki. Hanem erre is képezzék ki a licenciátusokat.²² A töröktől a felszabadulás itt még egyáltalán nem jelentette azt is, hogy megszervezett lelki élet legyen. Nem szabadult fel a régi központ, sőt romokban hevert és 1686-tól még 1718-ig török megszállás alatt maradt a Bánát. A királytól kinevezett püspökök haboztak, hogy hol települjenek meg a csonkamagyar területsávban. Tíz év alatt négy püspök volt kinevezve, igaz, hogy többnyire a legidősebb esztergomi kanonokot nevezték ki, aki csakhamar meghalt - ahol akkor laktak, Nagyszombatban. Ezután jött Nádasdy korszaka, aki Szegeden meg is települt. De onnét kelet felé alig volt település, ahol fogadhatták volna, így bérmálásról éppúgy nem lehetett szó, mint az addigi kettőszáz év alatt. Egyes vándorló és megbízható szerzetesek kaptak erre megbízást. A rendszeres, és a Tridenti Zsinat által előírt visitatio canonicakat csak az 1750-ben Temesvárott intronizált Engl püspök kezdte meg. Három közvetlen elődje, Nádasdy (†1730), Falckenstein (†1739) és Stanislavich (†1750) se volt hanyag, próbáltak az újonnan épült telepeken templomokat is szentelni, de a visitatiokat inkább az espereseik által végeztették, akik részletes jelentéseket küldtek is be. Az azonban nem derül ki, hogy vajon ők kaptak-e Rómából bérmálási fakultást is?

A legváltozatosabb és legszomorúbb minden vallási kérdésben - a betelepülteknél - a házasság ügye volt. Az első időkben sok aljanép jött, úgy a német, mint a szerb települőkkel. Gyakori a próbaházasság, a válás, és hogy többedik gyermek után jönnek csak esküvőt kérni. Ahogy megkülönböztetnek a német szakértők három hullámot, egy karlista, egy teréziánus és egy jozefinista telepítést, úgy változott a norma is. III. Károly csak válogatott személyeket küldött, de elintézte, hogy amikor a földkimérés, az épületfa-osztás van, akkor mások is odatolakszanak, akiket nem kellett a drága hajóúttal odaszállítani. Mária Terézia kifejezetten úgy fogta fel a Bánátot, mint az angol gyarmatosítók Ausztráliát: fegyvenctelepnek, bűnöző elemeket és hozzáillő nőket razziákkal fogatott össze Bécstől Trierig. II. József viszont megkövetelte, hogy csakis olyan jöhet e vidékre, aki bizonyos vagyonról tud bizonyítványt kiállítani, nem lesz az állam terhére. Nos, a parókiai oklevelek ezt a hullámzást nyomon követik. Méginkább ellenőrizhető ez a prédikációk témaköréből és tartalmából - ámbár ilyet kevésbé őriztek meg -, amint ezt az egyes átadási-átvételi jegyzőkönyvek is tanúsítják. Azt viszont már az "oral history is megőrizte, hogy a német és szerb családokban jóval nagyob szigor uralkodott, mint például a köztük lakó magyaroknál. Az anyós-, illetve a házban lakó legidősebb nő hatalmas minden legkisebb ügyre kiterjedt, főleg az anyagiak tekintetében.²³ A két házasulandó személy lelki vonzódása nem sokat nyomott a latban. Így volt ez egészen az I. világháború időszakáig. A szülők egyfelől a rang, másfelől a földegyesítések, pénzügyek alapján keresték és tárgyalták le felserdült gyermekeik frigyét - nem a fiatalokkal, hanem a vejül vagy menyéül kiszemelt hitvestárs szüleivel. Általában az első gyermek születéséig az új házas nőt menyecskének hívták. Eddig az időig lakóhelyük is esetleges volt, hol egyik, hol másik örömszülőnél. A fiatalasszony ruhája, hajviselete még inkább a lányokéhoz, mint az asszonyokéhoz hasonlított. Amint azonban édesanyává lett, kialakult az új családbeli szerepköre. Egy férfi életévitelét se munkahelyi, se családi vonatkozás nem változtatta meg annyira, mint a férjhezmenetel egy nőét. Maga az esküvői szertartás a tridenti forma szigorú megtartásával történt. A licenciátusok szerepe ezen a vonalon szorult vissza leghamarább, mert maguk a hívek követelték ki a "papos esküvőt". Inkább messzi falvakba is kocsikat küldtek papért, kántorért, vagy arra is volt példa, hogy egész lovaskocsi "konvoj"-jal ők mentek át másik faluba esküdni.²⁴

A szakrális vonatkozás a másik nagy "élethatár"-helyzet, a temetés körül is kibontakozott. Sajnos, háborús járvány, éhínség idején nemhogy paphoz, de még licenciátushoz is ritkán jutottak. Továbbá a halottal nem lehetett várni, mint egy esküvővel, vagy keresztelővel. Ezért a kisebb helyek halotti anyakönyveiben még az1880-as években is találkozunk "kántoros" temetéssel. Olyan faluban is, amelynél be volt töltve ugyan a parókiális állás - csak a pap éppen akkor elutazott, vagy betegen feküdt. A tükör letakarása, a sirató ének, a virrasztó, mint mindenütt a magyarhoni parasztságnál, úgy itt is megvolt. Táji jellegzetesség mindmáig, hogy a nem közvetlen rokonokból, hanem ismerősök és szomszédok közül négy férfit kérnek fel halottvivőnek, a háztól a "Szentmihály-lováig", és négy-hat nőt lobogó-vivőnek. Ez többnyire igen nagy megtiszteltetés, amit nagy sértés visszautasítani. Ám akad pár hely, mint pl. Csanádapáca, ahol meg éppen ez volna sértés: rokonnal, baráttal vitetni, vagy sírt ásatni. A lobogóra vannak fizetett koldusasszonyok, míg a sírt a szerződtetett sírásók készítik, és ők viszik a kocsiról a sírig a holtat is. Apátfalva szokása, hogy négy férfi magas, a templominál hosszabb nyelvű gyertyatartókat visz a koporsó két oldalán. Valaha ez a háztól, az utcán át a temetőig történt! Az 1960-as években megjelent szigorúbb halotti szabályok szerint csak a temetőn belül szabad ravatalozni, tehát az ilyen utak lerövidültek, csak a temetőn belüli útvonalon viszik a sírhelyig. (Legújabb találmány, hogy a gyertya rossz időben is égjen, villanyszerelő olyan gyertyatartót készít, hogy több rúd-elem van benne, és azok villanygyertyát égetnek!) Amilyen széleskörű a lakodalmakban a vőfélyek szerepe, annyira hiányzik tájegységünkben annak temetői variációja, a funerátor. Cigányok kivételével nem szokás, hogy a halott mellé, vagy ha már a sírba bocsájtották, utána pénzt, ételt, dohányt tegyenek, vagy kisbaba esetén játékait, ruhácskáit. A néprajzi könyvekben részletezett többi falusi szokás azonban itt is dívik: halotti ruha, búcsúztatás, halotti tor.²⁵

E helyütt meg kell említeni egy témakört, amely ide is illeszthető, bár lehetett volna az előző, élelmezési részhez is írni. Milyen lehetett a régi időkben egy éhínség? Mindenszentek litániájában megmaradt a középkori fohász, hogy járványtól, éhínségtől, és háborútól ... ments meg Uram minket. - Most tárgyalt vidékünkön az első ilyen leírást Rogerius jegyezte fel a tatárjáráskor a Camen Miserabilében. Ehhez fogható éhség a feudalizmus végéig több esetben is előjött. A 16. század hadműveletei között is fordult elő, hogy tölgy-makk lisztből sütöttek kenyeret. Az 1718 körüli török beütésekkor újból őröltek makkot, galagonyát, mogyorórügyet is. Nehéz években még 1800-ig is kimutatható, hogy csináltak lepényt sásgyökérből, bengyeléből, egyes nádasban található vadtökökből. Papok szószékein is adtak tanácsot, hogy ők is hogyan kerülik ki az éhhalált. Éspedig úgy, hogy már idejében belekeverték a lisztbe a tarackot, mohát, szalmát, őrölt kukorica-csutkát, sőt még fűrészport is. Plébánosok sürgették még jólét idejében is, hogy termeljenek a nehéz napokra eltehető sütőtököt és krumplit.²⁶

Az itt megünnepelt szentek közül Juhász Kálmán kiemeli Lucia és Mátyás kultuszát. A 19. század folyamán aztán minden templomba került szobra Páduai Szt. Antalnak, a 20. században pedig Lisieuxi Szt. Teréznek. Az 1870-es évek végéig újra meg újra feltört a kolera. A járvány-időszak felfokozta Rókus, vagy Rozália kultuszát. Ezeknek sokfelé legalábbis olajvászon képe található. A pásztorkodás emléke a sok apró Vendel-szobrocska. Végül az egyházmegyének, de különösen a Bánát-országrésznek páratlan nagy hódolata nyilvánult meg Nepomuki Szt. János iránt. Szobrai nemcsak a templomon belül, hanem hidakon, köztereken, főtereken is láthatóak. Többnyire kőből épült baldachin alatt. Szegényebb helyeken legalább egy-egy templomi zászlón van ábrája.²⁷ A búcsújáró helyek közül az első világháború előtt legnépszerűbb volt Máriaradna.²⁸ Azóta a Szeged-Alsóvárosi ferencesek Havas-Boldogasszonya vette át a néha 4-6 napig elnyúló búcsúk szerepét. Mégis a 40-es évek végéig, tehát fél évszázada, találhattunk hivatásos énekes koldusokat. De ettől még minden búcsú-csoport valamelyik vezető-éneklő-asszony irányítása alatt érkezett. Odafelé vittek zászlókat, ott vásároltak "búcsúfiát", és vagy magában a templomban aludtak, vagy a környéken lesátoroztak, több családi ház ilyenkorra adott a kiűrített színekben is alkalmi szállóhelyet. Egészen szegedi specialitás, hogy augusztus 5-ről 6-ra virradó éjszakán a búcsúvezetők elimádkozták az "Ezerúrangyalát". Az egyes templomok is megtartották a védőszentjük napján a búcsút, csak a 2. világháború után rakták ezeket a legközelebbi vasárnapra. Érdekes, hogy a vendéglátás szempontjából a protestánsok egy az egyben átvették a katolikus búcsú-nap ünneppé nyilvánítását. Az ortodoxok azonba nem, ők mindig másik napot választottak.²⁹ Szent Balázs napján az otthonmaradottak torkát megsimogatták azok, akik a templomban az áldásban részesültek.³⁰

A böjtöt egészen 1914-ig görög módra fogták fel, vagyis hamvazószerdától húsvétig - a vasárnapok kivételével - még tojást, tejet, zsírosat sem ettek. A szerdai böjt pedig még manapság is dívik nagyböjt folyamán. A falukutatók környékünkön is sok kuriózumot föltártak az 1930-as évektől kezdve. De olyan érdekes és hátborzongató különlegességeket ők sem - és én sem, mint levéltáros - találtunk, mint például hazánk várromokkal ékeskedő, töröktől nem hódított részein. Szegeden még az 1710-es években lezajlott pár boszorkány-per. Dombegyháza vidékén pedig tartja magát a hagyomány, hogy ott kell keresni Attila sírját.

4) A MEZŐVÁROSOK LÉTE ÉS PROBLÉMÁJA

Európában él a felfogás, hogy egy település az vagy város, vagy falu, vagy esetleg több családi ház majoros-együttese, mint Svájcban az Alp tiroli vidéken az Alm fogalom. Az európai, sőt hazuánkon belül is a dunántúli, felvidéki városok jellegével áll szemben a Nagy-Alföldön a "mezőváros". Például egyházmegyémben Szeged és Makó. E kettő a töröktől való felszabadulás idején lakossága számát tekintve ötvenszerese volt a többi lakosságnak. Amit itt elvben leszögezek, az természetesen elvileg áll a váci, a kalocsai, a debreceni püspökségek mezővárosaira is. Van mai magyar területen mintegy 25-35 mezőváros. E városok, amennyiben a török alatt is léteztek, akkor ki is tágultak. Mindegyik 10-20 középkori falu odafutott lakosságát fogadta be a 16. század végére. A lakosság azonban a török kiverése után se ment már haza, hanem a városból, amelyet a török szultán menlevele védett, még ekkor is innét szervezte meg hajdani lakó-, termő-területének hasznosítását. A városi önkormányzat ugyanis meg bírta akadályozni, hogy korábbi feudális állapotok már ne restaurálódjanak. Azaz: földesúri önkény ne lehessen. Így volt ez még Makón is, ahol pedig maga a püspök volt a földesúr. Az "urbárium" az ilyen helyeken inkább jelképesen, mint valóságosan maradt csak meg. A gazdálkodás alapja nem a jobbágytelek, hanem immár a tanya. A lakosság fele kint is lakott a tanyákon, ahonnét télire - a gazdagabbak, vagy idősebbek - városi házukba bejöttek. Ha megvizsgáljuk valamelyik ilyen város térképét, mondjuk Szentesét, Hódmezővásárhelyét, Békéscsabáét, mit észlelünk? Azt, hogy szerkezete áll egy cityből, városias magból, majd ehhez csatlakozó hosszú, falusias utcákból, végül egy legkülső, olyan tanyasias övezetből, ahol van ugyan út, de mindkét oldalán nem egymással kerítéssel érintkező porták, hanem 3-400 méter távolságban lévő tanyák követik egymást. Kecskemét esetében ez a 40 km-t is elérte, de Szeged határa is kilógott ilyen messzire a városból - két helyen is -, amit a farkas két állkapcsának mondtak, közötte volt a Kiskun területhez tartozó Dorozsma. Az ilyen külterületek a népszámlások alkalmával a város területének, és az emberek létszámát illetően, a város lakóinak számítottak, még akkor is, ha életükben 2-3 esetnél többször nem voltak a szóbanforgó anyavárosban. Szegeden ezeket nem annyira a város polgármestere kormányozta, hanem a széknek hívott kerületek zsandár-, azaz csendőr-parancsnoka. Szeged környékén hét ilyen szék volt, legtöbbjüket 1950-ben, a tanya-körzetesítés országos kampányában, önálló falvakká alakították és kedvezményes házhelyeket biztosítottak számukra. (Majd a pártállam időszakában már erőszakkal bontatták le a kevésbé ellenőrizhető tanyákat.) A tanyás rendszernek voltak előnyei. Egy eső, hirtelen rossz idő esetén nem kellett visszamenni a messzi szántóföldről, mert ott volt mindjárt a tanya. Azok boldogultak legjobban, akiknek a város csak lakóhelye, a tanya pedig munkahelye volt, olyan értelemben, hogy a fiatalok télen is, az öregek, szülők, nagyszülők, csak nyáron laktak kint a tanyán. De valamelyik családtag - télen is - legalább kétnaponta vagy kiment, vagy - nyáron is - bejött, mert jószágot mindkét helyen tartottak. A városban általában nem számított a porta, udvar nagysága, hanem csak a lakóház terjedelme. Istálló, góré, szín, inkább a tanyán volt.³¹ Amilyen sebességgel polgárosodtak a módosabb parasztok, annyire el is szakadtak tanyájuktól, s végső lépés az volt, hogy el is adták azt. Cseréltek valami bérbeadható városi házrészt, vagy maguk és utódaik átálltak az értelmiségi pályára.³² Vallásilag érdekesség, hogy mindegyik történelmi vallás iparkodott egy nagy templomot építeni a város középpontjában, magasra nyúló toronnyal, ahol körbe erkély van a tűzőrség számára. Ha katolikus, akkor sok mellékoltárt készítettek bennük, barokk felfogásban, még akkor is, ha csak egy papjuk volt. De a tanyavilág? Ott úgy a misézőhelyek mivolta, mint az iskolázás helye, módja, sok kívánnivalót hagyott egészen addig, amíg Klebelsberg korszaka el nem jött.