EGYHÁZTÖRTÉNETI KÖNYVEK ÉS KIADVÁNYOK
KIVÁNDORLÁS A DÉLKELET-DUNÁNTÚLRÓL HORVÁT-SZLAVÓNORSZÁGBA ÉS AMERIKÁBA 1860-1914. Kaposvár, 1995. 320 old.
Amíg az Amerikába "kitántorgott" magyarok történetét tömérdek cikk, tanulmány, könyv tárgyalja, addig a közeli Horvát-Szlavónországba kitelepítettek életéről alig féltucatnyi írás született. Olyan szinte nem is akad, amelyik az elsődleges gazdasági okok mellett figyelmet fordítana az emberi közösségek lelki szükségleteinek vizsgálatára is. Szerencsére Szili Ferenc monográfiája ezek közé tartozik. Könyvében a Dél-Dunántúlról (Tolna, Baranya, Somogy) kivándoroltak történetét tekinti át. Vázolja a térség iparának elmaradottságát, a világi és egyházi nagybirtok szorítását, a napszámos munka lehetőségének beszűkülését - azaz a gazdaságtörténet módszereivel közelít a kérdéshez és igyekszik megtalálni a kimenekülés okát. Adatok százaival bizonyítja, hogy a jobbágyfelszabadulás örömét a parasztságnak tetemes része úgy élte meg, hogy földhöz nem jutott, és szabadságával sem volt képes kellően élni. Közülük sokan a kibontakozó budapesti építkezéseken, a Pécs környéki bányákban kerestek és kaptak munkalehetőséget. Amikor ez a lehetőség megszűnt, a horvát-szlavónországi kivándorlásban vélték megtalálni életük jobbrafordulásának lehetőségét. Eleinte a magyar nagypolitika, de még az eseményekhez közelebb lévő megyei tisztviselők is olyan levezetőcsatornának tekintették a mozgalmat, amely a társadalmi konfliktusok megelőzését szolgálja. Ezért adtak ezerszámra útlevelet a kérelmezőknek. Amikor pedig ráébredtek felfogásuk helytelen voltára, már késő volt ennek leállítására. A korlátozást célzó tucatnyi intézkedés már nem tudta megfékezni az áradatot. A kivándorlók elsődlegesen munkavállalás és a meggazdagodás reményében vállalták a hosszú utat, s elindultak szerencsét próbálni. Délkelet-Dunántúlról a felesleges munkaerőt már az 1850-es évektől folyamatosan és egyre nagyobb arányban Horvátország és főképpen Szlavónia csapolta le.
A több évszázados török uralom alatt a Dráván túli magyar falvak többsége elnéptelenedett, csak néhány tucat élte túl a szörnyű pusztítást. A török kiűzését követő XVII. században a népességmigráció - valamint a telepítések - itt a szláv népeknek kedvezett. A magyarok betelepülése a reformkortól mutatható ki, mely az 1850-1880-as évektől fokozatosan felgyorsult. E társadalmi méretű népességmozgásnak - kivándorlásnak - a tömegét, elsődlegesen az ország déli megyéi adták.
A kivándorlók beilleszkedési nehézségeiről és küzdelmeikről forrásokkal nem rendelkezünk, a későbbi évtizedekben készített átfogó jelentésekből és beszámolókból azonban joggal következtethetünk arra, hogy az őslakosság és a bevándorlók együttélése nem volt zavartalan. Ezekben az évtizedekben a Dunántúli Református Egyházkerület jelentős missziót végzett, a Dráván túl élő híveit rendszeresen felügyelte és látogatta, segített ahol tudott, a magyar politikusoknak pedig jelezte a nacionalista veszélyt. A katolikus vallású hívek ilyen védelmet nem kaptak, mivel az itt lévő plébániák a zágrábi püspökséghez tartoztak, mely maga is hozzájárult a nemzetiségi ellentétek sok esetben pogromszerű jelenségeihez. A dunántúli református püspök 1877-ben Körmendy Sándor, helyi református lelkészt bízza meg azzal, hogy a szlavóniai magyar református egyházkerületet látogassa meg, írjon átfogó jelentést a vallásszabadságról és a magyarság általános viszonyairól. Körmendy a küldetésnek eleget tett és tapasztalatairól terjedelmes jelentést küldött a püspökségnek.
A kivándorlók zömmel Belovár-Kőrös és Verőce megyékben találtak új otthont maguknak. Részint azokban a falvakban telepedtek meg, melyekbe már az előző évtizedekben magyarok érkeztek, itt a magyarság túlsúlyát növelték. A második kivándorlási hullám következtében azonban újabb magyarlakta települések jöttek létre (Belovár-Kőrös megyében Babinac, Čadjavac, Veliki, Grajevac, Grubis napolje, Pisanica, Velike, Zdencac, Zrinska).
Közismert tény, hogy az oktatást és a vallást mindig felhasználták a hatalmi, politikai érdekek szolgálatában, de hangsúlyozottan szeretnénk a figyelmet felhívni arra, hogy a nemzetiségek, az etnikumok, a társadalom marginális területére jutott népcsoportok érdekvédelmi szerepét is ellátták, függetlenül attól, hogy ezek a népek a maguk akaratából vagy a nagyhatalmak gátlástalan országhatár-átrajzolásai következtében jutottak kisebbségi sorba. Intézmények - iskolák, egyházközségek, egyletek - eredményesen védik a kisebbségben élők nyugalmát, hagyományait és kulturális örökségét. Horvát-Szlavónországban a magyarság nemzeti gondozását az iskolák (lényegében a Julián Egyesület) és a református egyház vállalta fel. A katolikus egyház e kérdésben korántsem tudott komoly szerepet betölteni, mivel egyházközségeik és papjaik a Zágrábi Püspökség hatáskörébe tartoztak. Így nem tudták magukat függetleníteni a horvát hatalmi érdekeket szolgáló klérustól. A református papok és egyházközségek kedvezőbb helyzetben voltak, jogilag ugyanis a Dunántúli Református Püspökséghez tartoztak, utasításait mindenkor végrehajtották. A katolikus vallású magyar helységekbe Zágrábból horvát papokat vezényeltek, s a templom "ez a maréknyi haza", elvesztette vonzó hatását, és nem mindig tudta összetartani egy-egy község lakosságát.
A protestánsok éltek azzal a lehetőséggel, hogy a szlovén-horvát-dalmát iskolai és vallási törvények szerint az iskolát fenntartó testületek nyelvén oktattak, az egyházak pedig kapcsolatot tartottak egymással. A protestánsoknál a nemzetvédő beidegződések évszázadok során kialakultak, e tekintetben rugalmasabbak voltak a katolikus egyháznál. Felismerték, hogy a vallás megőrzésén túl a magyar kultúráért is sokat tehetnek. A már említett Körmendy Sándor, az egyházmegyéhez tartozó Hedrehely lelkésze, jelentésében a következőkkel érvel: "A mi életrevalóbb népünk állóképességet visz be és terjeszt Szlavóniában... magyar érzelmet visz be, s ébreszt, tehát a ... kapcsot a testvér és anyaország között, jövőt biztosít, mert pszichológiai törvény..., hogy idegen földre beköltözött elem mindig életképesebb..."
Horvát-Szlavónországban a horvát hatalmi politika eszközévé vált a magyar katolikus egyház. A magyarlakta községekben nem volt magyar nyelvű római katolikus plébános és plébánia. Amíg a Muraköz és a vendvidék 40-50 plébániájában horvát és vend nyelven miséztek, Bácskában pedig több mint 50 plébániában horvátul (bunyevácul) imádkoztak a hívek, addig Szlavóniában még a magyarok által lakott falvakban is horvátul kellett a lakosságnak imádkoznia és gyónnia.
Strossmayerhez, a djakovári püspökhöz a magyarok több ízben is fordultak írásban és küldöttséggel annak érdekében, hogy legalább nagyobb ünnepnapokon engedje meg, hogy templomukban magyarul prédikálhassanak és énekelhessenek. Kérésüket mindig elutasította. A horvát plébánosokban még több megértés volt, több helyütt vasárnap a horvát litánia után a templomokban együtt maradtak a magyarok és magyarul énekelhettek, és a magyar nyelvű gyónást is megengedték, ha éppen volt magyarul tudó pap a faluban. Ezekbe a templomokba aztán tömegesen érkeztek a magyarok a környező falvakból és pusztákból addig, amíg a magyarbarát papok áthelyezésével és püspöki rendeletekkel megkadályozták, hogy a fenti jelenség általánossá váljon. Így a magyarok által lakott községekben és pusztákon - régi szokás szerint - az iskolákban gyűlt össze a magyarság vasár- és ünnepnapokon. A magyarországi katolikus egyházvezetőknek erőfeszítéseit, amely szerint minden magyar faluban magyarul gyóntassanak, a zágrábi érsek megakadályozta. Úgy, hogy amíg az alsó papsággal, plébánosokkal és káplánokkal meg lehetett értetni, hogy a kivándorolt magyaroknak elsősorban anyanyelvükön van szükségük a lelki vigaszra, addig a magas klérus, a zágrábi és djakovári püspök előtt a kérés süket fülekre talált. Ezt a magyarok jogosan tarthatták vereségnek, mert amíg a németek általában mindenütt érvényt szereztek nyelvi követeléseiknek, addig ők magukra maradva sok helyen megadták magukat a sorsnak. Így aztán a szlavóniai katolikus templomokban a magyar szentbeszédet és az egyházi éneket betiltották. Miután a magyarok a horvát nyelvű prédikációt nem értették és annak léleknemesítő hatását nem érezték, lassan kezdtek elmaradni a templomokból. Igaz ugyan, hogy Magyarországról több ezer magyar nyelvű bibliát küldtek Szlavóniába, de ennek az akciónak a sikere, a nehéz napi munkában elfáradt, olvasni csak mérsékelten tudó parasztság körében, vajmi kevés volt.
Egyedül a protestáns egyházak őrizték meg tekintélyüket és élvezték a lakosság bizalmát. A templomok és iskolák építéséhez az anyaországból kaptak segítséget, mely az igényeket azonban korántsem tudta kielégíteni. Annak ellenére sem, hogy a helyi lakosság jelentős anyagi áldozatot vállalt. Gyakran olyan helyzetbe kerültek, hogy az iskola és templom között kellett választaniuk.
"Szükséges volna az iskola, de a templom talán még szükségesebb" - írták egy községből.
Példák százaival lehetne igazolni a magyarok szívós ragaszkodását vallásukhoz, nemzetükhöz. Ezek a könyvben sorra-rendre megtalálhatóak.
Őszintén örülünk, hogy Szili Ferenc könyvéből megismerhettük ezeket a lélekemelő folyamatokat, s betekintést nyerhettünk egy másfélévszázados küzdelembe, mely lényegében a mai napig tart. Hisszük és reméljük, hogy nem a könyvben foglalt események, történések jelentették, jelentik a végszót a magyarság életében.
Kőhegyi Mihály
SZENT ISTVÁN, AZ EMBER
Bp. 1996, Bethlen Gábor Könyvkiadó. 229 old.
Régi tapasztalatok, hogy azok az írók, akik egy államférfit, egy hadvezért, egy szentet "mint embert" kívánnak megörökíteni művükben, általában éppen olyan "szabályos" életrajzot adnak az olvasók kezébe, mintha nem is jelezték volna különleges szándékukat.
Jákli István könyve is ilyen. Műve elején jelzi, hogy milyen szakmunkák és források alapján dolgozott: ezekből állította össze a szent király életrajzát Árpádtól kezdve, születésétől, gyermekkorától haláláig. Forrásmunkáinak adataiból saját felfogása szerint választ (pl. a király születése évét illetően).
Szent Istvánnak, az "embernek" sajátos bemutatását szolgálja a könyvben két külön fejezet. Az egyik címe: "Megjelenése". A terjedelmes szöveganyagban azonban csupán két konkrétum található a korábbi szakirodalomból: valószínűleg alacsony termetű volt s alighanem lelógó bajuszt viselt. De azt is megtudhatjuk, ami a ruházkodást illeti: "István király ebben is a mértéktartás erényét gyakorolta ... tudatosan ragaszkodott magyarságához is, s azt a külsőségekben, így a ruházkodásban is kimutatta" (60. old.). Vajon ezt honnan tudjuk?
Jóval gazdagabb, konkrétebb, az "Egyénisége" című fejezet. Itt a források és a szakirodalom alapján s "egy külföldön élő magyar pszichológus" segítségével a következő jellemvonásokat látja a szent király egyéniségében: jóság és megbecsülés embertársai iránt, irgalmasság; életerős, szívós hit és idealizmus; aszkézisra hajló önuralom, önmegtartóztatás; tekintélyt sugárzó erő, erős akarat, szükség esetén keménység; eredményességre törekvő nemes becsvágy, munkabírás és belső energia; tudásvágy, ismeretekre való törekvés, műveltség; gyorsaság és célratörő hatékonyság; a múlt tisztelete, a hagyományból élő öntudat; a vezéreszmék szolgálatában álló meggondoltság és uralkodói képesség; imádságos lelkület, öntudatos alázatosság, hitbeli buzgalom; Isten és ember iránti szeretet."
Ezekben s a többi fejezetben (Származása, Gyermekkora, Környezete, Családja, Vallásossága, Az uralkodó, Öregkora, Halála) jól megírt, kerek, színes Szent István-életrajzot vázolt fel a szerző. A korábbi biográfiákhoz képest újdonság, hogy Szent István egyházszervezésében igen nagy, sőt kizárólagos szerepet tulajdonít annak a lotaringiai, Rajna-vidéki, dél-német egyházi reform-mozgalomnak, amely Gorze bencés kolostorából indult ki.
Szól a Szent István előtti magyarság ősi, keletről hozott egyisten-hitéről, főként a Boldogasszony-kultuszról. "Az Árpád-nemzetség táltosainál Boldogasszonnyá dicsőült a sumer-akkád Országanya, akinek koronája az ég, saruja a föld." "Honfoglaló őseink viszonyát a természetfelettihez az orkhoni feliratok Égi Istenébe vetett hit fejezhette ki. A vezető réteg táltosai is inkább az Égi Isten papjai, tiszteletének szolgái, áldásának és tanácsainak közvetítői lehettek." (153. old.)
1015. augusztus 15-én Gellért prédikációt tartott Fehérvárott a király jelenlétében a Napba öltözött Asszonyról, vagyis Szűz Máriáról. "A beszéd elképesztő hatása a királyra is akkor lesz érthetővé - fűzi hozzá a szerző -, ha felidézzük a »Nap anya« kultuszát a pogány ősiségben. S ha tovább megyünk az évezredek elébe, az ural-altáji népek ködbevesző történetébe, a forrásokból megtudjuk, hogy ezek hét isteni személyt tiszteltek, a hét »boldog urat«, akik asszonyaikkal együtt az égben éltek. Fő isten volt Bai Ülgön, a Boldog (Gazdag) Nagy Ur és felesége, Kanym, a Boldog (Gazdag) Nagy Asszony, a legfelsőbb ég, a Napisten székhelyének lakói." (165. old.)
Ugyancsak újdonság, hogy könyvünk szerzője szerint Szent Imre herceg nem tett semmiféle szüzességi fogadalmat, hanem készült az uralkodásra, mint a többi, nyugat-európai király-utód. (88-90. old.)
Mindezekről érdemes elgondolkodni, lehet elfogadni ezeket, vagy vitatkozni velük. Jákli István szerkesztésmódjának egy másik sajátossága már a költészet, a szépirodalom világába tartozik. Sűrűn elhelyezi ugyanis - alighanem hőse ábrázolásának életszerűbbé tétele céljából - saját feltételezéseit, fantáziaképeit, amelyeket a nem kellőképpen tájékozott olvasók bizonyára történeti tényként fogadnak el. Néhány példa erre a kötet első negyedéből:
"Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy István szüleinek hite az ősi magyar istennő, a születésnél láthatatlanul jelenlevő Boldogasszony segítségében még élő alak volt. Hogy Sarolt a tűzhely közelében hozta világra gyermekét - feltehető." (26. old.)
"Szintén bizonyosra vehető, hogy Árpád nagyfejedelem ükunokájának [= István] bábaasszonya - mint más lovasnépeknél - a tűzhely fölé akasztott kis nyirfakéreg-sátorba ugyancsak nyírfakéregből készült lovacskákat, nyilat és íjat helyezett, majd vajjal bekenve azokat az ősöknek méltó áldozatként elégette." (26. old.)
"Ma is élő dallamaink közül van egypár, melyeket, ha más szövegekkel is, hallhatott és megtanulhatott a csetlő-botló kis fejedelemfi. Ébredező öntudatának alakítói voltak ezek az ősi dalok, no meg a mesék és a hősi múltat idéző énekek." (27. old.)
Az esztergomi káptalani iskoláról: "Ha a király nem is gyakorolt rendszeres felügyeletet az iskola felett, [de] mint azt Szent Wolfgang szerzeteseitől tanulta, időnként személyesen ellenőrizte a tanulók előmenetelét." (42. old.)
István "bár nem volt könnyen barátkozó természetű ember, feltehető, hogy műhelyeinek művészeivel, mestereivel egyfajta munkaközösséget alkotott." (46. old.)
"Szoros kapcsolata lehetett vadásztársaival. Valószínűleg a vadászat volt egyetlen szenvedélye az imádságon kívül. Vérében volt a vadászkedv, mint az Árpádoknál általában. István gyakran solymászhatott, de egyéniségéből következőleg kedvelhette a lovasvadászatokat is, főképp nagyvadra." (50. old.)
Teljessé teszi az életrajzot a kötet két zárófejezete: "Európai tükörben", amelyben a szerző a 11. századi nyugat-európai hátteret rajzolja meg; "Megélvén ezer esztendőt: a példakép" címmel pedig a szent király tiszteletének történetét mutatja be, halálától 1938-ig.
Jákli István rokonszenves szándékkal közelítette meg hősét és széleskörű szakirodalmi tájékozódás után, gazdag történeti tudás birtokában írta meg könyvét. Frappáns összefoglalása ez a Szent István-életműnek. Nem új kutatásai eredményeket felsorakoztató és elemző tudományos mű (az ilyeneket gyakran "száraz"-nak nevezik), hanem olvasmányos, gördülékeny stílusban megírt érdekes ismeretterjesztő-népszerűsítő könyv, a nagyközönség számára.
De tudósoknak is érdemes elolvasni.
Mészáros István
TÁRSADALOM, EGYHÁZ, MŰVELŐDÉS. Tanulmányok Erdély történelméhez.
METEM.
Bp. 1997. 479 old.
A magyar történettudomány köztiszteletben álló nagy öregje, Jakó Zsigmond 1996-ban ünnepelte 80. születésnapját. Bőséges termékenységű elmúlt éveinek tanulmányaiból állította össze ezt a gazdag tartalmú gyűjteményes kötetet a METEM főszerkesztőjének kérésére.
A kötet bevezetőjében a szerző rámutatott az ilyenfajta tanulmánygyűjtemények közreadásának szükségességére és fontosságára. A legfőbb okok a távolabbi múltban találhatók.
"A történelmi magyar állam felbomlásának következményeként 1919-től számíthatóan a magyar tudományosság egységének szétporladása is elkezdődött - írja. - Ez a két háború közötti időszakban szinte ésszrevehetetlenül, fokozatosan mind előbbre és előbbre lopakodó folyamat rendkívül felgyorsult azután, hogy a kommunista-nacionalista diktatúrák az asszimilációt előmozdító állampolitikai céllá tették a kisebbségek lehető legteljesebb elszigetelését anyaországuk művelődésétől."
Sokuk (közelmúltbeli) tapasztalatára emlékeztet a gondolatsor folytatása: "Az utazás, a postai összeköttetés megnehezítése, a könyvek és folyóiratok, általában a betű, az írott gondolat ellen folytatott hatósági hajtóvadászat az országhatárokon és a magánlakásokban eredményezte, hogy a külföldre szorult nemzetrészek és az anyaország, valamint az egyes nemzetrészek közötti könyvforgalom az 1980-as évek folyamán jelképesre sorvadt, gyakorlatilag megszűnt. A magyar könyv a gyermekirodalomtól kezdve a szaktudományos közleményekig üldözött szellemi dugáruvá vált, melynek különleges engedélyek nélküli »átcsempészése« az országhatárokon súlyos következményekkel járhatott."
A legújabb kori Kárpát-medencei művelődéstörténet jellemző negatív tényei ezek, amelyek következtében "hovatovább általánossá lett az a helyzet, hogy az anyaországi kutatóknak a határokon túli, a kisebbségieknek pedig az anyaországi kiadványokról, eredményekről nem lehettek pontos ismereteik."
Ezért van szükség arra, hogy napjainkban, amikor már nincs akadálya, "gyűjteményes kötetekben újraközléssel hozzáférhetővé váljanak az anyaországiak és a többi nemzetrészek, sőt minden más érdeklődő kutató számára azok a határokon túl, magyar nyelven, főként folyóiratokban, vagy kis példányszámban és régebben megjelent időtálló szakmai eredmények, amelyek mára szinte elérhetetlenek nemcsak Magyarországon, hanem még kiadási helyükön is."
De túl e tanulmányok hozzáférhetőségén, Jakó Zsigmond szerint azért is időszerű feladat ez, mert "a magyar nyelvű tudományosság egységének újraépítése elképzelhetetlen a közös, azonos információs bázis helyreállítása nélkül."
A kötetben olvasható 20 kisebb-nagyobb tanulmány kolozsvári, bukaresti és budapesti folyóiratokban, kiadványokban jelent meg 1957-1993 között; de helyet kapott közöttük egy 107 oldalas kis könyv is ("A kolozsmonostori apátság és hiteleshely a szekularizációig").
A kötet összefoglaló címe adja meg a tanulmányok egymásutánjának szerkezeti vázát.
Az első csoport a "Társadalom" cím alá rendeződött: ebben Dés város legrégibb okleveleiről, Mátyás király erdélyi társadalompolitikájáról, a székely társadalom 14-16. századi történetéről, három Zsigmond-kori erdélyi vajdáról, a vajdák kinevezéséről, Csáky Mihály erdélyi kancellárról, a nagyenyedi református kollégium 1662-1839 közötti diákságáról szóló tanulmányok kaptak helyet.
Jakó Zsigmond e kitűnő kollégiumtörténeti tanulmánya alkalmat ad arra, hogy itt és újra sürgessem a halaszthatatlan feladatot: a történelmi Magyarország - s benne Erdély - összes iskolájának összefoglaló-átfogó feldolgozását, túllépve az eddigi, csupán néhány kiemelkedő intézménnyel való foglalkozáson. Elkészült már a történelmi Magyarország, benne Erdély területén lévő középiskolák összefoglaló kronológiájának, bibliográfiájának kötete; el kell készíteni az ugyanezen a területen levő szakjellegű (ipari, kereskedelmi-pénzügyi, mezőgazdasági stb.) középiskolák, s az ennél alacsonyabb szintű szakiskolák 1918 előtti összefoglaló kronológiáját, topográfiáját, bibliográfiáját, az állami és felekezeti fenntartásúakét, magyar és nem magyar anyanyelvűekét, híresekét és kevésbé híresekét egyaránt. Ezek között különösen fontos szerepet játszanak a Kárpát-medence művelődésében a tanító-, tanítónő - és óvónőképző intézetek, történetük összefoglalásában fáradhatatlanul tevékenykedik a székelyudvarhelyi tanítóképző kitűnő tanára, Szabó K. Attila, sajnos nem sok segítséggel támogatva.
S meg kellene írni az összes magyar tannyelvű középiskola 1918 utáni összefoglaló kronológiáját, topográfiáját, bibliográfiáját előbb 1948-ig, majd napjainkig; látnunk kell a folytonosságot a kezdetektől máig!
És kikerülhetetlen feladat a dualizmuskori Erdély összes népiskolája regiszterének elkészítése: látnunk kell nekünk is, utódainknak is, hol volt ebben az időben (1918 előtt) magyar és nem magyar tannyelvű, állami és egyházi népiskola a napjainkban Erdélynek nevezett területen. Majd a következő fejezet az 1920-1948 közötti helyzetet ábrázolná: hol volt magyar tannyelvű népiskola, a zárórész pedig az 1948-tól napjainkig tartó helyzetet térképezné fel. E munkálatok elvégzése a mai számítógépes világban egyszerűbbnek tűnik, mint régebben.
Jakó Zsigmond e kiváló kötetének íme az is érdeme, hogy továbbviszi az olvasó gondolatait...
A kötet második része - "Egyház" - a következő témájú tanulmányokat tartalmazza: a kolozsmonostori bencés apátság és hiteleshely története a középkor kezdetétől 1575-ig, a Hoffhalterek váradi és gyulafehérvári nyomdája, az egyházi tized fejedelemkori adminisztrációjáról, megemlékezés a kolozsvári Báthori István - egykori jezsuita, majd piarista - iskola alapításának négyszázéves jubileumáról.
Legterjedelmesebb a harmadik rész: "Művelődés". Az itt olvasható tanulmányok egyik része könyv- és nyomdatörténeti vonatkozású: "A középkori bibliofilia és Richard de Bury Philobiblonja", "Újabb adatok a kolozsvári Heltai-nyomda kezdeteihez", "Újabb adatok Hoffgreff György kolozsvári nyomdász életéhez". Az írások másik csoportja kiemelkedő személyiségek tevékenységével foglalkozik: "A művészetpártoló Oláh Miklós esztergomi érsek", "Batthyány Ignác, a tudós és a tudományszervező", "Ipolyi Arnold és a Konstantinápolyba került korvinák megtalálása", "Miskolczy Károly, a helynévkutatás és a helytörténetírás bihari úttörője", "Kelemen Lajos 1877-1963" erdélyi történész. S két sajátos téma: "Az otthon és művészete a 16-17. századi Kolozsváron", "A 18. század eleji román művelődési élet és a korai német felvilágosodás kapcsolatai."
Erdély régmúltjának eseményei, személyei tűnnek elénk a kitűnő erdélyi történettudós írásaiból, jelentősen gazdagítva történettudományi tájékozódásunkat, ösztönzést adva a sokfelé való továbbkutatásra. Jakó Zsigmond történetkutató iskolájának módszere igen imponáló és követésre inspiráló (napjaink történetkutató iskoláinak sokaságában): egyrészt a széleskörű forrásdokumentum-bázison az igen aprólékos adatelemzés, ugyanakkor nem elveszve az apró részletekben az átfogó tekintet, a teljes, az egész megragadására és bemutatására való törekvés. A kötetet gazdag hely- és névmutató egészíti ki.
Hasznos szolgálatot tett a METEM a tanulmányok újramegjelentetésével, a szakemberek számára egyszerűbbé téve e gazdag kutatási eredményekhez való hozzájutást. Ahogy Jakó Zsigmond írta bevezetésének záró bekezdésében: "Abban a reményben bocsátom útjára e tanulmánygyűjteményt, hogy megkönnyíti az Erdély történetével foglalkozó kutatók munkáját határokon innen és túl, anyanyelvükre és nemzetiségükre való tekintet nélkül, és egyidejűleg hozzájárul a magyar történettudomány egységének újbóli felépítésének nélkülözhetetlen közös információs bázis helyreállításához." Sokunk közös kívánsága ez.
Mészáros István
SZŐNYI BENJÁMIN ÉS KORA. 1717-1749.
Tanulmányok Szőnyi Benjáminról. Szerk.
Imre Mihály. Kiadja a Bethlen Gábor Református Gimnázium. Hódmezővásárhely,
1997. 177 old. + 41 old. ill.
A neves hódmezővásárhelyi református prédikátor és esperes halálának 200. évfordulója alkalmából Hódmezővásárhelyen 1994. október 22-én tudományos konferenciát rendeztek. Ennek előadásait szerkesztette kötetbe Imre Mihály.
Szőnyi Benjámin értékes, sokszínű, nagyműveltségű egyénisége volt nemcsak kora hazai protestáns egyháztörténetének, hanem tágabb művelődéstörténetének is. 1717-ben született, hazai iskolái után 1743 őszétől két éven át végigjárta Frankfurt, Leiden, Utrecht, Franeker, Groningen akadémiáit, 1745 őszétől Hódmezővásárhely református gyülekezetének prédikátora. Több mint négy és fél évtizedes lelkipásztori szolgálat után 1789-ben - belső viszályok miatt - 72 éves korában visszavonult, s öt év múlva meghalt.
Jó verselő készséggel-képességgel rendelkezett: nyomtatásban megjelent műveinek legnagyobb része rímes-hangsúlyos költemény, többségük a gyülekezet által ismert egyházi énekek dallamára írva.
Epitáfiumában ez a sor is olvasható: "ki volt hív pásztora ez eklézsiának"; Szőnyi Benjámin hűséges, lelkiismeretes lelkipásztora, "lelki tanítója" volt a rábízott gyülekezetnek. E pásztori szolgálat eszközei voltak költeményei, hívei lelki haszna érdekében kiegészítette ezeket. A magyar keresztény lelkiségtörténetnek értékes darabjai e kötetnek.
Alapvetően pasztorációs szempontját jól érzékeltetik műveinek - abban a korban szokásos - hosszú alcímei (ezek ott olvashatók a kötet függelékének kitűnő fényképein; alább mai helyesírással idézzük ezeket):
1753: "Imádságok imádsága", a Miatyánk parafrázisa, "a legszebb, legszentebb, legtökéletesebb és minden lelki, testi szükségeinket rövid summában legbővebben befoglaló mindennapi Uri Imádság", amelyet "a könyörgésben gyengébbek kedvekért Idvezitőnk célja szerént kiszélesitett, a lelki életnek természetéhez szabott és az hétnek napjainak számjok szerént reggeli és estvéli énekekre vagy imádságokra felosztott" a vásárhelyi prédikátor.
1762: "Szentek hegedüje", tartalma: "Idvességes uj énekek, melyeknek első részében a mindennapi és innepi énekeken kivül vagynak a kegyesség gyakorlásának fő és kiváltképen való részeiről irott énekek; a második részében pedig külömb-külömbféle rendekre, állapotokra és bizonyos időkre alkalmaztattak."
1774: "Gyermekek fizikája". Ez "oly szép és hasznos tudomány zsengéje, melyben kevés példák által megmutattatik, mint kellessék szoktatni a gyermekeket és együgyü embereket az Istennek sokféle teremtéseiről való kegyes és kedves elmélkedésekre és az azokban nyilvánvaló isteni bölcsességet, hatalmat, jóságot s a t. vélek esmértetni és csudáltatni." A francia művet fordította "és azon nemü vagy matériáju maga egynehány kegyes elmélkedéseivel megszaporitotta" Szőnyi Benjámin.
1790: "Istennek trombitája, melyet az Ur fuvall és harsogtat az örökkévaló evangéliomban közönségesen e rövid élet után beálló örökkévalóságról." Ezt "készítette isteni és felebaráti szeretetéből, magát és másokat serkenteni, ébreszteni a szoros vigyázásra, szüntelen imádkozásra."
1792: "Uj testamentomi énekek éneke, avagy az Ur Jézus Krisztus körül lett és maga által is végbevitt s az ő igaz istenségét és minden teremtett állatok felett való méltóságát, hatalmát, dicsőségét bizonnyal mutató csudatételektől írott új énekek, mely csudatételeket, mint a keresztyén vallás igazságát legnagyobb erőben megbizonyító és ezért mind örvendő éneklésre főképpen méltó, mind Énekek Éneke nevezetére érdemes dolgokat zsoltári s himnuszi énekek nótáira együgyü melódiai versekbe foglalt és Jézust Krisztust azok által dicsőiteni kivánó keresztyén hivőknek lelki hasznukra készített" a szerző.
A két kötet tanulmánya a kor egyik szélesebb körben elterjedt teológiai áramlata - a fiziko-teológia - hatásait vizsgálja Szőnyi műveiben. A kor szóhasználatában a "fizika" kifejezés még hagyományos eredeti görög jelentésében élt: e tudomány a "phüszisz"-t, a természetet vagyis az anyagi világot vizsgálta. A fiziko-teológiai felfogás követői a természet, az anyagi világ, a "teremtett világ" alaposabb megismertetése által kívánták közelebb vinni híveiket Istenhez, a természet nagyszerűségének érzékeltetése révén elvezetni őket a világ Teremtőjéhez.
Vörös Imre "Szőnyi Benjámin természeti világképe" című tanulmányában írja: a 17-18. században "az anyagvilágnak egyre több, egzakt módon kifejezhető törvényszerűségét sikerült feltárni, ennek nyomán pedig az apologetika is új lehetőséget látott abban, hogy a törvényszerűségek részletes bemutatásával egy, a világegyetemet értelmesen elrendező Isten létére következtessen." E felfogás érvényesítésében a newtoni fizika két felfedezése különösen fontos szerepet kapott: a gravitáció, valamint a színelmélet.
Míg Vörös Imre értekezésében a "Szentek hegeűdje" című kötetben vizsgálta Szőnyi fiziko-teológiai nézeteit, addig Imre Mihály az "Istennek trombitája" verseiben elemezte ugyanezt ("Vesztett csata a fiziko-teologizmus örökségével").
Ugyancsak a "Szentek hegedűje" kötettel foglalkozott további két tanulmány. Fekete Csaba a református egyházi ének történeti folyamatába állítva vizsgálódott ("Szőnyi Benjámin és a magyar református himnológia"), egy fontos módszertani elvet is leszögezve: "Az ének nem vers, amelyet elolvasnak, legfeljebb felolvasnak, hanem imádság, amelyet elénekelnek." Szükséges ezt "szembeállítanunk azzal a megközelítéssel, amely beéri szakterületi résztanulmányokkal. Irodalomesztétikai, verstörténeti és iskolatörténeti adalékok mellől csaknem teljességgel elmarad, hogy az énekeskönyvet éneklésre szánták és nemzedékek énekelték."
Ez utóbbi elvet is érvényesíti Kecskés András tanulmánya, amely ugyancsak a "Szentek hegedüjé"-t vette vizsgálat alá "Szőnyi Benjámin énekszövegeinek ritmikája" címmel, igen részletes elemzések keretében. A vásárhelyi prédikátor "miközben híven megőrizte a régi magyar énekvers (a "magyar ritmusok") szótagméréstől független, rímes-szótagszámtartó, ütemhangsúlyos metrikai jellegét, az egyes szakaszmértékek sor és rímszerkezetét tekintve színes, változatos, igényes külhoni mintákat vett alapul."
Weöres Sándor is idézett Szőnyi Benjámin költeményeiből "Három veréb hat szemmel" című ismert kötetében. Érdemes itt visszatérni Vörös Imre tanulmányának egyik záró megállapítására. Weöres az említett antológiában azt írja, hogy Szőnyi "Isten teremtő és bölcs rendező tevékenységét magasztalva, megismerteti híveivel a korabeli fizika, csillagászat, földrajz alapjait. De csak az elemi tudományokban ennyire haladó, a társadalomszemléletben maradi." "Elemzéseink nem igazolják - írja Vörös Imre -, hogy ilyen ellentét volna Szőnyi természeti és társadalmi világképe között. A newtoni fizikából elsősorban az égitesteknek a teremtés óta állandó mozgástörvényeire és a Földet összetartó gravitációra figyel fel, vagyis arra, amiből a természet kezdettől fogva változatlan rendjére lehet következtetni. Mindez nincs ellentmondásban az erkölcsi rend hagyományos értékeinek állandóságát hírdető felfogásával, sőt éppen erősíti azt."
Fontos témát ígér Molnár Ambrus tanulmányának címe: "Szőnyi Benjámin és a hódmezővásárhelyi parasztfelkelés." Ebben azonban a szerző a 18. század középső évtizedeiben a környéken felbukkanó, főként református lelkipásztoroktól származó hatalom-ellenes megnyilvánulásainak adatait gyűjtötte össze s dolgozta fel. Érdekes tanulmány, de nem Szőnyivel foglalkozik. Pedig érdemes lenne tudni, hogyan vélekedett a vásárhelyi prédikátor ezekről a megnyilvánulásokról s a hódmezővásárhelyi parasztfelkelésről, ha volt ilyen.
Bensőséges, szívből írt kis tanulmány Szőnyi mai utódának, Dányi Józsefnek a kötet elejére helyezett "Szőnyi Benjámin, a lelkipásztor" című írása. Csak sajnálhatjuk, hogy olyan rövid, hiszen ebből forrásozott a nagy előd egész életműve, mindegyik éneke, azok mindegyik strófája, mindegyik sora.
Jóleső érzés a kötet ökumenikus szellemét tapasztalni: itt már magától értetődik (hiszen a szaktudományok meggyőzően bizonyították), hogy a középkorvégi katolikus liturgia énekei átalakult formákban még századokon át éltek a református templomok énekes gyakorlatában; hogy Szent Bernát misztikája még a 18. században is hatott a protestáns pietizmusban s más hasonlók.
Minden tekintetben értékes ez a kötet, sokféle tudományág gazdagodott általa. S az ökumenizmus is. Mert kik rendezték az 1994-i konferenciát? A címlapon olvasható: "Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata, a hódmezővásárhelyi Református és Katolikus Egyházak és a Bethlen Gábor Református Gimnázium."
Mészáros István
PÜSPÖKÖK, ÍRÓK, KÖNYVTÁRAK. Egri főpapok irodalmi mecenaturája a barokk korban. Kiadja a Hevesi Múzeumi Szervezet. Eger, 1997. 152 old. (Studia Agriensia 16.)
A kötet alcíme fejezi ki e kitűnő könyv valódi tartalmát: egri püspökök és kanonokok irodalomtámogató, irodalmat ösztönző tevékenységéről ír a jeles irodalomtörténész, Bitskey István. De az alcím is további pontosítást kap a téma kifejtése során: a jelzett időhatárok - 1596-1799 - között ugyanis az egri püspökök 1614-ig Kassán, 1614-től 1649-ig Jászón, majd 1649-től újra Kassán tartották székhelyüket. Több mint egy évszázad elteltével, 1699-ben települt vissza a töröktől megszabadult ősi középkori székhelyére az egyházmegye főpásztora és káptalana. De e kényszerű száműzetés idején is természetesen egri püspökök, egri kanonokok voltak. (Eger főpásztorai 1804-től érsekek.)
Szerzőnk az irodalom-, könyv-, könyvkiadás, könyvtár- és nyomdatörténet sok, már ismert régebbi és újabb kutatási eredményeit lelkiismeretes szorgalommal gyűjtötte össze, s rendszerezve árnyalt összképet nyújt témájáólr, de saját idevonatkozó jelentős új kutatási eredményeit is beleötvözve új szintézist az olvasó elé.
Az exilium időszakából magyar és szlovák egyházi népénekes könyvek kiadásáról ismertek Kisdi Benedek (1648-1660) és Szegedi Ferenc Lénárt (1669-1675) püspökök, Pálffy János (1660-1669) közötti püspöksége alatt a hitvita-kiadványok jelentették az irodalmi termést.
A kötet két főszereplője azonban (természetszerűleg az "egri barokk" két kiemelkedő személyisége, a 18. század második felét alapvetően meghatározó Barkóczy Ferenc és Eszterházy Károly püspökök, ők 1745-1761, illetve 1761-1799 között kormányozták - már Egerből -, a hatalmas egyházmegyét. Barkóczy 35 éves, Eszterházy 36 éves volt, amikor a püspöki széket elfoglalta.
Művelődéspártoló tevékenységükről - építkezéseikről, iskolaalapításaikról stb. - már sokat feltárt az eddigi művelődéstörténeti kutatás, de az e főpapok fungálása ideje alatt a környezetükben létrejött irodalmi alkotások pontos, alapos és szakszerű számbavétele Bitskey István e művének köszönhető.
A kötet két új vonatkozását feltétlenül ki kell emelni.
Bitskey István kutatásaiból tudjuk, hogy milyen mély nyomokat hagytak az egri főpapok mecenaturájában Róma hatásai: a római egyetemi tanulmányok, az itáliai barokk közvetlen megtapasztalása, a világegyház központjának személyes benyomásai, a nyugat-európai kultúra szemlélete e római "szemüvegen" keresztül. Sok egri művelődési vonatkozás került így - különösképpen Barkóczy és Eszterházy esetében - új, valós megvilágításba.
A másik, ugyancsak fontos és jelentős újdonsága e kötetnek: a 18. századi egri barokk főpapok viszonya a felvilágosodáshoz. Korábbi elmarasztaló, egyoldalú felfogásokkal szemben Bitskey István e könyvében részletes alapossággal bemutatásra kerül, hogy milyen szálak fűzték e főpapok művelődésfejlesztő-konspiráló munkálkodását a felvilágosodáshoz. Ennek során számos korábbi téves véleményt igazít ki; Kosáry Domokos közismert 18. századi magyar művelődéstörténetének számos egyoldalú, illetve téves állítása közül is a szerző többet - alapos és meggyőző érveléssel - korrigál.
A kötet jelentősége gazdagítja a művelődéstörténet számos területének szakirodalmát, értékes eligazító e szaktudományok kutatói számára. A magam külön olvasatában azonban - túl a "profán" tudományokon -, e kitűnő kötet megerősítette felfogásomat e főpapi mecénásokról: arisztokraták voltak, barokk emberek voltak, hatalmuk volt, gazdagságuk volt, erős egyéniség-tudatuk volt, műveltek voltak, meg akarták örökíteni magukat az utókor számára - ez mind igaz. De elsősorban püspökök voltak, egy óriási egyházmegye milliós katolikus hívőseregének vezetői, irányítói, s ez adja mecenaturájuk végső magyarázatát: elsősorban azért építettek székesegyházat és templomokat, fogadtak fel építőket és festőművészeket, alapítottak iskolákat, akadémiát, könyvtárat és nyomdát, azért ösztönöztek szakembereket irodalmi művek alkotására, hogy azok révén a vezetésük alatt álló katolikus hívő tömegek hitét ápolják, őrizzék, mélyítsék. Ez volt mecénási tevékenységük legfőbb ösztönzője, belső mozgatója, enélkül céltalanná vált volna minden ezirányú alkotásuk.
A bemutatott egri főpapok körében keletkezett irodalmi alkotások - könyvek, füzetek, más nyomtatványok - legtöbbje teológiai mű, a teológia legkülönbözőbb területeiről, a legkülönfélébb műfajokban. Céljuk nyilván az volt, hogy egyházmegyéjük papságának hittudományi műveltségét szinten tartsák, emeljék, időnként korszerűsítsék; hogy az egyházmegyei papképzés kellő teológiai műveltséget adjon a papoknak; hogy ezek a művek a korabeli papi "továbbképzés" eszközei legyenek. Vagyis végső soron hogy a hittudományban művelt papok kerüljenek a nép közé, akik meg tudják védeni híveik hitét a különféle támadásokkal, ártalmasakkal szemben. Elsőrendű főpásztori feladat és kötelesség volt ez!
De e püspököknek a profán tudományok művelőivel is kapcsolatuk volt: tankönyvekre, szakkönyvekre, tudományos művekre volt szüksége a gimnázumoknak, az akadémia bölcselet- és jogfakultásainak a legkülönfélébb területekről. Egyházmegyéjük katolikus értelmisége nevelkedett ezekben az intézményekben, tehát a jövő függött alapos és korszerű kiképzésüktől. S az iskolák ekkor az egyházi intézményrendszer szerves részét alkották, akárcsak az ugyanennek a célnak a szolgálatában álló könyvtár.
Sok hittudományi és egyéb tudománybeli kötet került ki egri és környékbeli szakemberek tolla alól Barkóczy és Eszterházy püspök ösztönzésére a 18. század második felében. Ezek alkotják a "szponzorálású" nyomán létrejött művek legnagyobb részét, jól szolgálva - közvetlenül vagy közvetve - az egyházmegye katolikus híveinek hitben való megmaradását, megerősödését.
De más irányú kapcsolat is kialakulhatott a két fél között: számos szerző ajánlotta művét e főpásztoroknak. Ezek között volt néhány politikai tartalmú, illetve szépirodalmi mű is. E kötetek azonban a főpapi mecenatura külső körébe tartoztak, a főpásztori szolgálat perifériájára.
Bitskey István bőven dokumentált könyvéből azt is megtudjuk, hogy az egri főpapok - főként a 18. században - erőteljesen szorgalmazták a latin mellett a magyar nyelvű művek megjelentetését, e törekvésekben a szaktudományos szempontok éppúgy szerepet játszottak, mint a lelkipásztori meggondolások.
S e gazdag tartalmú kötet azt is tanúsítja, hogy ez a főpapi mecénás-tevékenység a teljes magyar kultúrát, a teljes magyar szellemi életet gazdagította: azzal is, hogy a rájuk bízott egyházmegye hatalmas hívő seregének katolikus vallásos hitét erősítette, azzal is, hogy igen sok teológiai művet ösztönzött megjelenésre; azzal is, hogy számos egyéb tudományos művet segített napvilágra; azzal is, hogy magyar nyelvű művek létrejöttét szorgalmazta. Ha az egri egyházmegye papjainak és híveinek sokasága ezek által gazdagodott, akkor ugyanakkor ezek révén az egész magyar társadalom szellemi élete lett több, lett értékesebb - a kettőt nem lehet egymástól elválasztani!
Igazat kell adnunk a szerző befejező sorainak: az egri püspökök barokk kori mecénás-tevékenysége "az irodalom és könyvtárügy fejlesztése terén is időtálló, nagyrészt maradandó értéket hozott létre. Az egri főpapok literatúrát pártfogoló, bibliotékaszervező aktivitása szellemi javakat teremtett, jövőt építő tevékenységnek bizonyult", s végső soron "nem csupán a katolikus egyháznak, hanem a magyar művelődés egészének ügyét is hasznosan szolgálta."
Mészáros István
JOGI NÉPHAGYOMÁNYOK KÉT GÖMÖRI FALUBAN
Debrecen, 1998. 147 old. (Gömör néprajza
51.)
A jeles jogtörténész két Gömör megyei, ma Szlovákiához tartozó magyar falu (Gömörpéterfalva, Harmac) jogi néphagyományait gyűjtötte össze és próbálta belehelyezni az egyetemes magyar népi joggyakorlat egészébe, ám rá kellett döbbennie, hogy a XVIII-XIX. századi jogfelfogást át- meg átszövik a vallási elemek, hiszen maguk az események egy része is egyházi aktusokhoz kapcsolódik. A házassági akadályok sorában tartják számon a kiskorúságot, a vérrokonságot. Ügyeltek arra is - a vagyoni különbségeken túl -, hogy a református többségű Harmacon reformátusokhoz, a katolikus Péterfalván katolikusokhoz menjenek férjhez a lányok, illetve keressenek párt maguknak a legények. Vegyes házasság zömben csak a paraszti társadalom értékrendjének megbomlása után jött létre. A párválasztásnál az egészség, szorgalom mellett nagy súllyal esett latba az erkölcsös előélet. A falu zárt világában számtalan ismerkedési lehetőség (iskola, fonók, vasárnapi faluszéli játszók, lakodalmak, bálok) nyílott. Exogám házasodás esetén a vásár, búcsú, rokonlátogatás mellett, gyakran a templomban nézett ki a legény a szomszédos falubeli lányok közül jövendőbelit.
Az eljegyzést követően került sor a templomi hirdetésre, az 1894-től kötelező polgári esküvőre. Ennek másodlagos jelentőségét mutatja, hogy még az 1930-as években is a templomi esküvő előtti napon mentek el a tanúkkal a jegyzőhöz, ahol megkötötték a polgári házasságot minden külsőség nélkül. Az eseményt rendszerint nem követte zajos mulatság. A századforduló körül az esküvőt (mindig egyházit értve alatta) hétfőn tartották. Leginkább farsang idején voltak az esküvők - advent idején és hamvazószerdától húsvétig tilos volt. Az esküvő kitűzésekor még ma is figyelembe veszik e szabályokat. Az egyházi esküvőt fontosabbnak tartották a polgárinál, és ez így van ma is.
Harmac esetében a feldolgozó nem egy ízben Balogh Béla tiszteletes 1825 körül írt egyháztörténeti krónikájára támaszkodik, abból veszi adatait. (Kiadására gondot kellene fordítani.) Az 1619-ben tartott egyházlátogatási jegyzőkönyv említi először a falu prédikátorát. A XVIII. század elején már iskolája volt a gyülekezetnek. 1802-ben pedig, a megnövekedett hívek gyerekei számára új templomot építettek. Az 1870-es évektől a község fénykorát éli. Jólétről tanúskodó, kőalapozású, téglából készült tornácos házak épülnek a régi faházak helyén, másként kezdenek öltözködni. Az egyházi anyakönyvekből nyomon követhető, hogy az első világháborút, illetve a trianoni határrendezést követően indul meg az a folyamat, amely az egykori virágzó falu sorvadásához, lassú elnéptelenedéséhez vezet. Szívszorító az egyik adatközlő felsorolása. Sorra veszi a község 53 házát és elmeséli, hogy azokban kik laktak, kinek hány gyereke született, azok miért és hová költöztek, de gyakori az ilyen megjegyzés: "Üres a ház." Néha: "Öreglegény már."; "Csak úgy egymagában van."; "Nincsen családjuk." Aztán felszakad belőle: "Új ház, nagy ház, emeletes... Három fia van... Ebben a három fiúban van még reménység." Vagy egy másik esetben: "Nagy Laci... felesége Éva, Fülekről nősült. Nekik két fiok van. Nagy Csaba, meg a Nagy Zsolti. Ez a két fiú a remény még."
A trianoni békeszerződés után a falubeliek számára megszűnik a táji munkamegosztásba bekapcsolódás lehetősége, a második világháborút követő gazdasági-jogi intézkedések, az államosítás, a szövetkezetek létrehozása a hagyományos gazdálkodás tulajdonjogi feltételeit megszünteti. Ki-ki a széthulló községen kívül keres egyéni életmegoldásokat, a hatvanas évektől csak az marad Harmacon, akinek nincs módja máshol újrakezdeni.
A harmaci református egyházközség irattárában megőrződött a gyülekezet régi protocolluma. Az első jegyzőkönyv 1759 március elején kezdődik és 1836-ig tart. A bejegyzések szerint az egyháztanács a községi élet szinte minden gondját megtárgyalta, hatáskörének nagy részét az egyházfegyelmezés töltötte ki. Az általános gyakorlatnak megfelelően a cégéres bűnösök: a részegesek, vérengzők, gyilkosok, tolvajok, paráznák, a hamisan esküvők és káromkodók kiközösítettek. Súlyosabb esetben a templomba járástól, enyhébb esetben az úrvacsorától történő eltiltás akár évekig is eltarthatott, s a visszavétel feltételeként a nyílt, vagy zártkörű egyházkövetést írták elő. Igen kemény és ritka büntetésnek számított a botozás. Azt lehet mondani, hogy az úriszék nem egy funkcióját vette át az egyháztanács. Nyilván azért tehette, mert egyrészt a földesurak tartósan távol éltek, másrészt a falu népe elfogadta a vallási célból létrehozott testület döntéseit.
A második kötet (1831-1869) bejegyzéseit vizsgálva szembetűnő az egyház-fegyelmezési gyakorlatra vonatkozó büntetések számának nagyarányú csökkenése. A korábbi időszakhoz képest a büntetések is igen enyhék: a parázna személyt csupán megintik, templombeli káromlás, rágalmazás, becsületsértés miatt pénzbüntetést szabnak ki. A harmadik kötetben (1870-1904) az országos gyakorlattal megegyezően inkább a templomi rendbontásokkal és a székjoggal (templomi ülésrend) kapcsolatos ügyek szaporodnak meg. Néprajzi és egyháztörténeti szempontból tanulságosak azok az esetek, melyekben részletesen leírják az egyháztanácsot 1791-1857-ig folyamatosan foglalkoztató, a templomba menőket megbotránkoztató vasárnap hajnalig tartó eljegyzéseket és nótaszót, az időről időre betiltott, "igen elhatalmasodott ivókat és erkölcstelen nyilvános fonókat."
A hagyományos népi önkormányzatok vizsgálatához is jó forrást jelentenek a jegyzőkönyvekben szereplő eklézsiai consistoriális végzések, az egyes községi és egyházközségi tisztviselők megőrzött esküszövegei.
A Harmaci Krónika szavai megőrizték egy magyar falu hétköznapi életét, a tatár, a török és az idegen zsoldosok pusztításait túlélő, az éhínség, a pestis, a kolera öldöklései után mindig újrakezdő falu gazdag és színes múltja elevenedik fel benne. A Krónika üzenete: a mára magányos öregek, vagy a megüresedő házakba húzódó cigányok lakta település nem akármilyen közösség otthona volt. A természet ezernyi áldásával büszkélkedő határban kiki tetszése szerint művelt földet, ültetett gyümölcsfát, telepített csengő szőlőt. Amikor elvették gazdaságát, s a nép már maga is azt hitte, minden elveszett, a nehéz helyzetben újra talpra tudott állani. Kétszer annyit dolgozott ugyan, de újfent gyarapodott. Számban, hitben és vagyonban. Most azonban déd- és ükunokái kedvetlenül, szárnyszegetten szétszóródtak. A tettvágytól duzzadó, szorgalmas falut a leleményesség, az élet igenlése megtartotta egészen századunkig, hogy néhány emberöltő alatt szemünk láttára tűnjön el. S csak a régi krónika őrizze emlékeit.
A nem szakmai hókusz-pókusszal, idegen szavak garmadája nélkül megírt olvasmányos könyv nem csupán hasznos, elgondolkodtató olvasmány, hanem egyháztörténet-írásunknak is hasznos nyeresége.
Kőhegyi Mihály
MORÁVIA TÖRTÉNETE ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBAN
Bp., 1996. 197 old. (METEM-könyvek
11.)
A szlavisztikai kutatás tisztes munkát tudhat maga mögött. S mivel a Nagymorva Birodalom történéseinek kérdése közelről érinti a magyar históriát is, neves tudósaink ugyancsak kivették részüket históriájának felderítésében. Mindezek ellenére a Moráviával és Metóddal kapcsolatban tapasztalható folytonos érdeklődés Morávia egyháztörténetének néhány sarkalatos kérdésének tisztázását illetően igen szerény előrehaladás volt csak tapasztalható. A filológia állóvizébe meteorként csapott be Boba Imre 1971-ben Hágában angol nyelven megjelent könyve, mely fenekestől forgatta fel a korai szlávok, elsősorban Morávia történetét. A megjelenést döbbent csend követte, majd a cseh Svoboda (Slavica Antiqua,1974) és a magyar Perényi József elutasító álláspontja után (Studia Slavica,1974), Peter Ratkoš kétszer is megkísérelte a könyv állításainak cáfolatát (Historicky časopis, 1975, 1989.). Mások (Herwig Wolfram, Kristó Gyula, Püspöki Nagy László) alkotó módon viszonyultak hozzá.
Boba Imre ugyanis nem kevesebbet állít, minthogy a 9. század folyamán egy szláv birodalom (terra Sclavorum, Sclavinia stb.) jött létre, amely a dalmát tengerparttól észak felé a Dráva-Duna vonaláig (helyenként még azon túl is), kelet felé Belgrádig és Nisig terjedt. Ezekhez a területekhez tartozott a Morva fejedelemség, azaz pontosabban fogalmazva a Moravai Fejedelemség (Morávia), amely a Duna és Száva folyók közti vidékre, Pannonia inferior területére lokalizálható, azaz nem a Dunától északra, a mai cseh és szlovák területre. Mivel Boba Imre nézete homlokegyenest ellentétes a modern tudomány mai (könyve nyomán a tegnapi, vagy közelmúltbeli) álláspontjával, igen nagy gondot fordított fő tételeinek minél szélesebbkörű, összetettebb (korabeli egyházi és világi források, 11-14. századi kompilációk, régészeti leletek tanúsága) áttekintésére, illetve a maga igazának bizonyítására. Elsőnek a morva történelem kiindulópontját és Morávia fekvését tárgyalja. Megállapítja, hogy az egykori latin források a fejedelemség megjelölésére nem használják a Moravia kifejezést, hanem mindig és következetesen "terra Sclavorum"-ról, "terra Maravorum"-ról tesznek említést, lakóinak megjelölésére a Sclavi, Sclavi Marahenses, Sclavi Margenses, Sclavi qui Maravi dicuntur kifejezéseket használják, ami a latin nyelvben Maraha nevű városból származó emberekre utal, vagy olyan szlávokra (sclavi), akik Maraha városhoz tartoznak. A történeti források elemzéséből levonja a következtetést: amit a régi és az újabb történetírás a morvák által lakott Moráviának tartott, az valójában egy szlovén népességű Morava nevű fejedelemség volt. Ezek az aprólékos elemzések, jobban mondva helyesbítések vezetnek el a fő problémához, azaz a Morva (vagy ahogyan északi szomszédaik előszeretettel emlegetik a Nagymorva) Fejedelemség földrajzi elhelyezkedésének kérdéséhez. A Fuldai Évkönyv (Annales Fuldenses) és a rendelkezésünkre álló frank évkönyvek utalásai nyomán egyértelmű, hogy a tulajdonképpeni Morávia csak a Száva folyó mentén, a Dunától délre fekhetett, vagyis az antik Sirmium, a később Moravának nevezett város körüli vidéknek felel meg. Rasztiszláv hatalma eredendően erre terjedt ki. Ez semmiképpen sem foglalhatta magába az északi Morava völgyét. A görög források (Bíborbanszületett Constantin) tovább erősítik véleményét.
Metód egyházmegyéjével kapcsolatban a szerző az első kulcsfontosságú átértékelését Szent Metód püspöki és érseki méltóságával, szerepkörével és székhelyével kapcsolatban teszi meg. Véleménye szerint Metód, valamennyi későbbi nézettel szemben, nem a morva állam állandó székhely nélküli, missziós feladatokat ellátó püspöke volt, hanem - miként ezt a kánonjog megköveteli - Morávia (vagy Morava) városában székelt, ennél fogva olyan érseknek tekintendő, akit megilletett a birodalom más püspökei feletti felügyeleti jogkör. Ez egyértelműen következik az általa viselt "archiepiscopus sanctae ecclesiae Marabensis" címből (a püspököket nem egy ország, hanem egy fontos város hitközségének élére nevezik ki) és minden latin, szláv és görög nyelvű forrás értelmezéséből, amely Metód személyével és püspökségével kapcsolatos adatokat tartalmaz.
A korabeli (9. századi) egyházi források is úgy határozzák meg Metód püspöki és érseki székhelyét, hogy az kétségkívül olyan terülteket foglal magába, melyek egykor egyházjogi szempontból Róma fennhatósága alá tartoztak. Amikor Morava lakói azt kérték a pápától, hogy adja nekik Szent Andronicus székére (vagyis Sirmiumba) püspökül Metódot, azt a közismert tényt hangsúlyozták, hogy apáik valamikor Szent Pétertől (azaz Rómától) nyerték el a keresztséget. Ezen püspökség a morvák elődeit egy olyan vidékre helyezi, amely egyházi jurisdictio szempontjából Róma alá tartozott, azaz a Dunától délre feküdt. Ezt a tényt erősíti, a magyar történelem szempontjából is elsőrendű forrás, az oly sokat idézett Conversio Bagoarionun et Curantanorum, mely azt állítja, hogy Pannonia orientalis területe egyházilag a salzburgi érsek joghatósága alá tartozott.
Az újkori cseh és szlovák történetírás szereti úgy értelmezni a 9. századi Morávia hitközségre vonatkozó forrásadatokat, mintha azok a morvák nemzetére utalnának, vagy mintha egy mai értelemben vett szuverén állam jellemző vonásaival felruházott nemzetállam (Morávia, Nagymorávia) történetét mutatnák be. Tény viszont, hogy nincsenek olyan kútfők -korabeli pápai levelek, évkönyvbejegyzések -, amelyek valaha is említést tettek volna egy morva néven ismert nemzetről, vagy etnikai csoportról, illetőeg egy Morávia nevű középkori nemzetállamról.
Nincs itt terünk és módunk, hogy a szerző aprólékos gonddal, de ugyanakkor szigorú logikai felépítettségű bizonyítási eljárását nyomon kövessük. Erre egy tanulmány keretében lehetne csak sort keríteni. Annyi - elfogultság nélkül - bízvást megállapítható, hogy Boba Imre könyvének egyes állításai nem kerülhetők meg hűvös tárgyilagossággal, vagy tudomást sem vevő közönnyel, elhallgatással a Morávia történetét kutatók részéről. Így vagy úgy, de mindenképpen állást kell foglalniuk velük kapcsolatban, s egy szerző számára ennél nagyobb érdemet aligha sorolhatnánk fel.
Kőhegyi Mihály