GLÜCK JENŐ
A GYULAFEHÉRVÁRI ÉRSEKI LEVÉLTÁR 1848-49-ES DOKUMENTUMAI
Az érsekség hatalmas levéltárral rendelkezik, amelynek dokumentumai az erdélyi római katolikus püspökség visszaállításával kezdődnek, pontosabban a főpásztori szék valóságos betöltésével (1716). A dokumentumanyag zöme éves kötegekben rendezve, valamint a regiszterek megszakíthatatlanul egyházi tulajdonban maradtak és általában jó állapotban. Az iktató számok egybevetése révén számos akta hiánya állapítható meg, lényegében az okokra nincs magyarázat. Nincs szó viszont az utóbbi évtizedek politikai események behatásáról, annál inkább, mivel Márton Áron püspök erélyes fellépése, magával Nicolae Ceausescuval szemben, kompromisszumos megoldásra vezetett a levéltár hovatartozásának kérdésében. A püspökség engedélyezte, hogy a helyi állami levéltár munkatársa, a helyszínen mikrofilmre vegyék az anyagot, saját használatukra és állami költségen. Csupán néhány középkori diploma került átadásra, valamint egy 1950-ből származó dekrétum alapján az 1895 előtti anyakönyvek egy része. A székesegyházi plébánia anyakönyvei elkerülték a begyűjtést végzők figyelmét, és helyben maradtak. A levéltár felöleli az erdélyi római katolikus püspökség adminisztrációjának anyagát és folytatólagosan 1991 óta a Szentszéknek közvetlenül alárendelt érsekség működésének dokumentumait. Területileg a történelmi Erdély katolikus életére vonatkoznak, bizonyos eltolódásokkal. A püspökség hatáskörébe tartozott egyes periódusokban a Kárpátokon túli missziós tevékenység és joghatósággal rendelkezett a legutóbbi időkig az erdélyi örmény-katolikus plébániák felett is. Különleges joghatóságot gyakorolt a gyulafehérvári püspök a 18. században és a 19. század első felében a gyulafehérvári zsidó hitközség felett, amely jogilag magában foglalta a fejedelemség összes izraelita lakosát. Az érseki levéltár anyaga elsősorban az egyházi élet különböző vetületeit tárgyazza, de számos dokumentum fényt vet a katolikus kultúrélet vonatkozásaira és nem különben Erdély történetének fontosabb eseményeire.***
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakából származó anyag eddig alig került a kutatás látókörébe. Fontos megjegyezni, hogy az 1848-49-es anyagot ismeretlen időpontban szubjektív alapon csoportokba rendezték. Kutatásunk folyamán az egyes dokumentumokat eredeti iktató számuk alapján idézzük. Az 1848-ból származó dokumentumok esetében a megfelelő számot zárójelben közöljük, az 1849-ből származóknál az évet is jelezzük. Megjegyzendő, hogy az iratok iktatása gyakran késedelemmel történt. Mint ismeretes, az 1848-as márciusi törvények pozitív visszhangot váltottak ki Erdély-szerte. Alkalmazásukra az Erdélyi Nagyfejedelemségben, állami különállása folytán, egyelőre nem kerülhetett sor. Maga Kovács Miklós püspök állandóan Kolozsváron tartózkodott és elsődleges feladatának tekintette a Gubernium keretében betöltött hagyományos vezető szerepét, amely funkciója révén illette meg. Iratait is Kolozsvárról keltezte és szintén oda irányították a személyi döntéseit igénylő ügydarabokat. Az események azonban máris bizonyos cselekvésre késztették. Körlevélben sietett elejét venni az általa "balmagyarázatoknak" minősített híreszteléseknek és leszögezte, hogy "Erdély nemzetei a következő országgyűlésükön fognak dönteni a felmerült valamennyi kérdésben". Több esetben plébánosoknak is irányítást adott. Így pl. a magyarláposi plébánosnak kételyei voltak, hogy felszentelhet-e egy nemzetőri zászlót (633). A püspök a maga részéről igyekezett lépést tartani bizonyos igényekkel. Intézkedett Bőjtelő hó 21-én, hogy ahol magyar a prédikáció nyelve, ott az anyakönyvekben a bejegyzéseket hasonlóképp kell elvégezni. Az egyházi, magyarországi és erdélyi hatóságokhoz intézett megkereséseket szintén ugyanazon módon kell fogalmazni (439). Valójában igyekezett alkalmazkodni a magyar reformországgyűlések régebbi határozataihoz, a helyi viszonyok figyelembevételével. Bizonyos kérdéseket vetett fel a Partium Magyarországhoz történt csatolása. Kovács püspök elutasította augusztus 23-án kelt válaszában e területen fekvő és joghatósága alá tartozó parókiák átcsatolását egyes magyarországi egyházmegyékhez, mint Nagykároly, Bojica, Körösbánya stb. (1691). Az erdélyi országgyűlés munkáját is igyekezett előmozdítani. A királyi biztosnak kijelölt Puchner szebeni főhadparancsnoknak kolozsvári szállást ajánlott fel (652). A püspök és vele az erdélyi katolikus egyház örömmel üdvözölte az unió kimondását (május 30). E gondolatoknak adott hangot Kézdi, Orbán, Alcsil-Felcsil és Gyergyó kerületek papjaihoz intézett levelében (682). Működése azonban mindinkább korlátozódott egészségi állapotának rosszabbodása miatt. Erre hivatkozva nem jelent meg a magyar püspöki kar júniusi konferenciáján (728, 745, 878), valamint egészségi állapotával indokolta a nádorhoz intézett levelében távolmaradását a magyar főrendiház üléseiről (836). A kolozsvári országgyűlés további határozatainak végrehajtása alapjában véve kedvező volt, elsősorban a jobbágyság számára, mivel díjmentesen birtokába jutott az úrbéri földnek, még ha az Erdélyben korlátozott is volt. A hűbéri szolgáltatásokat eltörlő törvény nem intézkedett számos részletkérdésben és ezen helyzet több plébánia számára komoly fejtörést okozott. Erzsébetvárosban a papság elesett a megélhetését jó részben biztosító dézsmarészesedéstől. A város a maga részéről elhárított minden segítséget a papság számára és úgy érvelt, hogy maga is "tönkrement" a jobbágy felszabadítása nyomán, jövedelmének oroszlánrészét képező úrbéri terhek eltörlésével (978). Hasonló kérdés merült fel Kolozsváron, ahol a papság a fiscus által beszedett tized negyedrészét kapta (952). Panasz érkezett Hátszegről is (1330). Az egymást követő segélykérések nyomán az illetékes minisztériumot keresték meg támogatás végett (1030). A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, sőt a Pénzügyminisztérium is igyekezett áthidaló megoldást találni nemcsak a római katolikus, hanem a görög katolikus, sőt a görögkeleti klérus helyzetének javítására is, ami főképp az utóbbiaknál vált sürgetővé a kérdés nemzetiségi összetevőjénél fogva. Mivel a pesti kormányzat erdélyi viszonylatban tájékozatlan volt, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felkérte a püspököt, sz. Jakabhó 22-ikén a görög katolikus és görögkeleti lelkészek és tanítók helyzetének összeírására (1076). Valószínűnek látszik, hogy az egyre romló helyzet közepette erre nem kerülhetett sor, legalábbis a levéltárban nincs nyoma. A levéltárban található Kossuth Lajos rendelete, amelyet pénzügyminiszteri minőségében augusztus 7-én adott ki. Ebben hivatkozik a somkúti görög katolikus lelkész, illetve Lemény püspök intervenciójára, a tanítók és lelkészek fizetésének ügyében. A miniszter - elvileg - megoldottnak tekinti a kérdést a márciusi XX. tc. intézkedésével, amely állami feladattá nyilvánította a bevett felekezetek anyagi ellátását. Mivel egyelőre gyakorlatilag nem került sor a végrehajtásra, intézkedett, hogy a kegyúri jogból következő kincstári kötelezettségeket október végéig folyósítsák, jóllehet a törvény már nem kötelezi (1244). A forradalom nyomán Magyarországon és Erdélyben új helyzetet teremtett a katolikus egyház számára, amely az utóbbiban sajátos nemzeti és vallási szerkezete nyomán külön kérdéseket is felvetett. Megoldásukra 1848 nyár elején, petíciót szerkesztettek az egyházi és világi tényezők összejöttével (607, 705, 708). A szöveget szétküldték és nagyszámú aláírással ellátva a magyar országgyűléshez óhajtották benyújtani az unió megvalósulása után. A püspökséghez befutott jelentések pozitív visszhangról adnak hírt, mint pl. Gyergyószentmiklóson (823, 824). A gyulafehérvári püspökséget más kezdeményezésekbe is bevonták. Az esztergomi főkáptalannak válaszolva szorgalmazták a megüresedett püspöki székek betöltését és a katolikus egyház kérdéseinek országos zsinat keretében való megtárgyalását (687). A felmerülő kérdésekben Eötvös József, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium számára, magától a püspöktől kért felvilágosítást. Válaszlevelében Kovács püspök kérte az 1830, 1843 sőt az 1847/48-as országgyűléseken elmaradt egyházi kérdések rendezését, főképpen az egyik felekezetből a másikba történő áttérés és a vegyesházasságok viszonylatában (837). Végül kirajzolódott az az elgondolás, hogy az unió nyomán a megoldásokat egy augusztus végén és szeptember elején összeülő státusgyűlésen és azt követően tartandó egyházmegyei zsinaton keressék meg és végül a szeptember végén tartandó magyar országos zsinat határozataival véglegesítsék. Ez utóbbira vonatkozó javaslatokat és meghívást augusztus folyamán Esztergomból meg is kapták (873, 936, 994). A levéltárban jelentős anyag gyűlt egybe, amely az esperességek szerint tartott lelkészi gyűléseken kristályosodott ki (824, 1137). A tárgyalások alapja az egyházmegyei és országos zsinat számára kidolgozott tézisek voltak, amelyeket 21 pontban sűrítettek. Így például Csomafalván augusztus elsején tartott kerületi lelkészi gyűlés résztvevői síkraszálltak az egyházi, iskolai és alapítványi kérdések "szabad kezelése mellett", egyházaikból és világiakból álló testületek által, ami lényegében az állami beavatkozás megszűnését jelentette. Állást foglaltak a zsinatok összehívásának és szabad tanácskozásainak feltétlen egyházi joga mellett, minden előzetes jóváhagyás nélkül. A jozefinizmus maradványait eltörlendő, követelték a magyar egyház szabad és közvetlen kapcsolatát a Szentszékkel. Felmerült a latin nyelvű ritualé mellőzésének óhaja és szorgalmazták a magyar, német és szlovák nyelvű rituálét, amit elsősorban a szentségek kiszolgáltatásánál tartottak szükségesnek. Szorgalmazták a vasár- és ünnepnapok szigorú megtartását. Fontosnak nyilvánították az istentiszteletek magas színvonalon való végzését és elsődleges súlyt helyeztek a prédikációk tartalmi és formai javítására. Felmerült a böjti rendszer korszerű reformja. A munkafolyamatok helyi sajátosságánál fogva foglalkoztak azon helyzettel is, hogy egyesek nem képesek részt venni a délelőtti misén és ezért a délutáni istentiszteleteket tartalmassabbá akarták tenni. Fontosnak ítélték egy vallásos kiadó és lap működését. A szerzeteseket a városi plébániák átadására akarták utasítani és feladataikat a lelkészi működésben és iskolai tanításban jelölték meg. A püspöki szék betöltését az egyházmegyei papság választásától tették függővé és elrendelendőnek kérték az évenkénti zsinatot is. A plébános-választásoknál, a korteskedés elkerülése végett, három s. püspök által jelölt pályázóra korlátozták volna a hívek döntési jogát. A papság jövedelmének kérdését is rendezendőnek vélték megfelelő színvonalon, főképpen a pozsonyi XX., és az erdélyi IX. tc. alapján. A fenti előterjesztések elsőfokon az augusztus 27-én kezdődő státusgyűlés, majd az ezt követő zsinat elé kerültek. Ezeket nagy várakozás előzte meg, amit a hozzájuk intézett üdvözletek igazolnak, mint például a szamosújvári örmény-katolikus klérus előterjesztése (1088). Sajnos az illető tanácskozások jegyzőkönyveit nem találtuk meg a levéltárban. Más forrásból azonban arról értesülünk, hogy komoly felelősségérzettel tárgyalták meg az egyházmegye problémáit immár mint a magyar katolikus egyház részét. Legfontosabb határozataik az egyház autonómiájának biztosítására irányultak, az anyagi kérdéseket pedig az összesített egyházi vagyon jövedelméből látták megoldandónak. Ehhez kapcsolódott a felekezeti oktatás biztosítása is. A tervezett kolozsvári egyetem létrehozásakor a többi felekezettel együtt kívántak hozzájárulni, számarányos alapon. Nem feledhetjük, hogy mindezek megvalósítása egyházi és világi részvétellel Erdélyben annál könnyebbnek látszott, mivel e munkamegosztásnak a státus kereteiben történelmi gyökerei voltak. Az erdélyi katolikus egyház helyzetének meghatározása az új keretekben csakhamar háttérbe szorult. Az erdélyi román nemzeti mozgalom nagy többsége, ellentétben a magyarországival, szembefordult az unióval. Mi több, a sok tekintetben rendezetlen úrbéri helyzet és a pozsonyinál szűkebbre szabott jobbágyfelszabadítás okozta paraszti elégedetlenség tömegbázist biztosított a román nemzeti mozgalomnak. A balázsfalvi gyűlésen (1848. május 15.) követelték a románság elismerését "negyedik nemzetnek". Követeléseiknek végső megfogalmazását Saguna szebeni püspök vezetésével a császár által elterjesztett terv jelentette egy román koronatartomány létrehozásáról, amelyet azonban az olmützi alkotmány figyelmen kívűl hagyott (1849. március 4.). A fokozódó nemzeti ellentétek aggasztották a józanul gondolkodó főket. Így Eötvös József július 20-án arra kérte a püspököt, hogy körlevelet bocsásson ki, amelyben a törvények tiszteletére, a békére és testvériségre intsen (963). A helyzetet tovább rontotta Puchner szebeni főhadparancsnok politikája, aki szította a nemzeti ellentéteket, és az unióhoz hű erőket igyekezett gyengíteni. Így pl. augusztus 29-én kelt levelében Kovács püspökhöz fordult és igyekezett felhasználni az általa "rebelliseknek" nyilvánított székely katonákkal szemben (1141). Másrészről a honvédség és nemzetőség szervezésében kérték közreműködését. Alsófehér vármegye főispánjának augusztus 23-i felhívására öregségére és betegségére hivatkozott, de ugyanakkor a tüzérség felállítására 500 forintot adományozott (997). Groisz kolozsvári főbírónak szintén 500 forintot küldött (868). Kiadásra került szeptember 29-én egy püspöki rendelet, amely előírta a lelkészek, kántorok, harangozók és tanítók eskütételét a magyar alkotmányra (1190). Válaszképp a Kézdi-orvai esperesség október 12-i keltezéssel jelezte, hogy az eskütétel megtörtént (1326). Az őszi események közepette a püspök kétségtelenül betegen elhagyta Kolozsvárt és Gyulafehérvárra távozott. Itt a püspökség helyzete rendkívül bonyolulttá vált. A várostromra felkészülő várparancsnokság elrendelte az iskolák bezárását, a feleslegesnek nyilvánított papok távozását és bizonyos egyházi épületek átadását. A visszamaradóknak két hónapra elegendő élelemmel kellett magukat ellátniok (1279). Október 24-én a várparancsnokság lefoglalta a Batthyány könyvtár felső emeletén elhelyezett csillagászati megfigyelő eszközöket, természetesen a tüzérség számára (1288). A püspök tiltakozott az egyházi épületek katonai igénybevétele ellen és Vay királyi biztoshoz fordult, de ennek intézkedése hatástalannak bizonyult, Puchner katonai erővel alátámasztott végső döntésével szemben (1289, 1350). Az ostromállapotba helyezett Gyulafehérváron (október 20.) a püspökség mind elzártabb helyzetbe került. Október 27-én két kanonok beszámolt arról, hogy az odavezető utakat immár a román felkelők uralják (1299). Az erdélyi román felkelés sikerei és a császári hadsereg hadműveletei 1848 utolsó hónapjaiban, sőt a következő év elején Gyulafehérvár elkerülte a várostromot a magyar forradalmi erők részéről. E helyzetben a püspökség bizonyos kapcsolatban maradhatott az egyházmegye egyes pontjaival. Ugyanakkor fokozott nyomásnak volt kitéve. Valójában úgy látszik, hogy a főhadparancsnokság tartott attól, hogy nyíltan a magyar forradalom oldalára áll. November 21-én Kolozsvárról hozzá intézett kérésre közölte nem mehet oda, egyrészt egészségi állapota miatt, de főképp mivel Gyulafehérváron ostromállapot van (1280). December 10-én kelt levelében jelentette, hogy felépült betegségéből, de el van gyengülve, mégis már munkálkodik (1380). Úgy látszik, hogy Bem tábornok seregének győzelmei nyomán szeretett volna a császári szoldateszka ellenőrzése alól kiszabadulni és 1849. május 20-án a várból távozni, kérelmét azonban a haditanács elutasította (66/1849). A császári hatóságok a püspököt bizonyos intézkedésekre kényszerítették. Puchner december 12-én közölte V. Ferdinánd lemondását, majd december 27-én újabb megkeresést intézett a püspökhöz a lelkészek császárhűségének biztosítására. Mindkét esetben körlevél kiküldését követelte ki, de megállapíthatatlan, hogy valójában milyen mértékben volt a püspökség hajlandó terjeszteni (1396, 1419, 2/1849). A püspökségnek meggyűlt a baja a katonai hatóságokkal egyes lelkészek forradalmi magatartása miatt. Október 12-én a gyulafehérvári várparancsnok bepanaszolta Bardócz János lelkészt, aki a püspökségen dolgozott, hogy négy nappal előbb a székesegyházban "a fejedelem elleni hűtlenségre buzdított". A püspök nem tett eleget a várparancsnok kérésének és nem alkalmazott büntetést, hanem atyai hangon kérte válaszát és arra buzdította, hogy tanúkkal bizonyítsa ártatlanságát (1250). Maga a főhadparancsnokság tett panaszt a kászon-jakabfalvi plébános ellen, aki - szerintük - a császári hadsereg ellen "agitált" (417). György Xavér szászvárosi ferences gvárdián viszont a szebeni katonai börtönből kérte a püspök segítségét. Az eset előzményét a püspök november 2-i tiltakozásából ismerjük, aki az ottani római katolikus templomok feldúlását nehezményezte. Tiltakozását Puchner azzal utasította el, hogy a román és szerb insurgensek valójában a ferences kolostorba rejtegetett fegyverek és lőszer miatt hatoltak be oda (1314, 1339, 1409). A brassói parókust is bepanaszolták, aki válaszában azzal védekezett, hogy a parókiára már úgyis kitűzték a fekete-sárga zászlót (1/1849). A legsúlyosabb helyzet 1848 őszén a Szigethegység nyugati vidékén alakult ki. Október 30-án a püspök körlevelében fájdalommal regisztrálta a súlyosbodó kilengéseket és természetesen elsősorban híveiért aggódott (1315). Abrudbányáról már augusztus 19-én jelentette Kovács József esperes, hogy hívei veszedelemben vannak. Szentandrás hó 18-án írt jelentésében megerősítette, azonban hívei épségben vannak. Nemsokára kénytelen volt arról is beszámolni, hogy hívei súlyos órákat éltek át, midőn a várost a román felkelők vették birtokba (283, 910, 1082, 1338). A zalatnaiak szomorú sorsáról is több jelentést kapott november elsejét követően (1310, 1393, 1414). A maga részéről a püspök csupán annyit tehetett, hogy buzdította a plébánost, hogy a történtek ellenére maradjon megmaradt hívei között, a működő hatóságoknál pedig a rend helyreállítását szorgalmazta (1377). Felvincről szintén a plébános jelentette, hogy hívei súlyos károkat szenvedtek (1362, 1376). Hasonló jelentések érkeztek Gyulafehérvárra Topánfalváról, Offenbányáról, Kerelő sz. Pálról, Kalotaszentkirályról (1359, 1408, 1418, 1421) és más helyekről. A püspökség figyelme kiterjedt minden olyan eseményre, amely bárkit súlyosan érintett. Október 26-án jelentették a Magyarcsesztvén történteket, ahol nemzetőrök léptek fel a Mikes uradalom ellen megmozdult román parasztokkal szemben (1308). A szomorú események közepette is erőfeszítések történtek a hívek lelki ellátásának újjászervezésére. December 4-én a püspök utasítására összefoglaló jelentés készült a helyzetről a Szigethegység nyugati körzetében. Kiderült, hogy Nagyhalmágyon a templom épen ál, Zalatnán pedig újraindították az egyházi életet. Topánfalván a plébános továbbra is működik. Körösbányáról viszont jelentették, hogy a hívek elmenekültek. Offenbányán szintén a parókia nem működött (1391). Vízakna esetében a püspök nehezményezte, hogy a plébános engedélye nélkül távozott el (1313, 1363, 1408). Intézkedések történtek az egész egyházmegyében megürült plébánosi és kápláni állások betöltésére, már ahová a gyulafehérvári intézkedés eljuthatott. Végrehajtásuk is nehézségekbe ütközött. Így pl. egy Szebenből diszponált lelkész nem tudott eljutni új állomáshelyére, mivel az utak bizonytalansága miatt nem kapott fuvart. A hadihelyzet 1849 elején alapvetően megváltozott és Bem tábornok honvédjei Erdély legnagyobb részét birtokba vették. Következésképp a gyulafehérvári várat szoros ostrom alá vették és az oda beszorult püspökség teljesen elszigetelődött. Intézkedések csupán a Kolozsváron működő megbízott által történhettek, iratanyaga azonban alig került utólag be a gyulafehérvári levéltárba. Ezen időszakból származik egy összesítés a római katolikus lelkészekről, kántorokról és tanítókról, mely kimutatás április 11-én készült Berde Mózes kormánybiztos rendeletére. A püspökség teljes körű működése a cári intervenció körülményei között is nagyjából szünetelt és csupán 1849 szeptemberében indult újra immár az ellenforradalom és abszolutizmus súlyos körülményei között.
JENŐ GLÜCK
DOCUMENTS FROM THE ARCHIEPISCOPAL ARCHIVES OF GYULAFEHÉRVÁR (ALBA IULIA,
ROUMANIA) FOR 1848/49