Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

Google

Web www.valtozovilag.hu

...olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói...

Mózes

A Változó Világ bölcsességei

 

   

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 

   

Hegel szeretetfilozófiája1 I.

 

 

 

1. A szeretet mint hegeli téma

Azok körében, akik Hegelt az abszolút szellemben lezáruló rendszer filozófusaként tartják számon, vagy éppen a porosz állam apologétáját látják benne, akár meglepő is lehet, hogy a szeretet Hegel nagy témáinak egyike; olyan téma, amelyet nem lehet sem a zárt rendszert alkotó, sem a fennállót igazoló filozófus kliséjével megközelíteni. Más utat kell hát választanunk. Akár ma is szívesen olvasott szöveg lehetne az ifjú Hegel frankfurti időszakából (1797-1800) származó töredék a szeretetről. Ebben a töredékben a Kanthoz és a német idealizmus programjához, Fichte, Hölderlin és Schelling bölcseletéhez való kötődése éppúgy szembeötlő, miként a saját útját kereső ifjú életfilozófiai intenciókkal átszőtt elmélkedése, vallomása. A szeretetről szóló korai töredék leginkább mégis személyes hangvételével érinti meg a késői Hegelen szocializálódott olvasót. A személyes tónus ugyan az utolsó korszak műveitől, a berlini Hegeltől sem idegen, mégis a Vázlatok a vallásról és a szeretetről címet viselő frankfurti töredékben egészen másfajta személyességgel találkozunk. A késői Hegelnél is találunk szenvedélyes, mondhatni „férfias” kitöréseket éppúgy, mint rezignált, beletörődő hangvételű megjegyzéseket – gondoljunk pl. a Berlinben írt néhány előszóra!2 ám a szeretetről szóló ifjúkori fragmentum mégis másfajta szöveg; szinte egyetlen lendületből, egyetlen gesztusból előállt vallomás, a lélek mélyéből feltörő, a szellem csúcspontjai meghódítására készülő ifjú bensőséges megnyilatkozása, szemérmes önfeltárulkozása – s mindezt az érett férfi felelősségét idéző hangnem színezi át. Vallomás és nem csupán elmélkedés ez a töredék mindarról, ami igazán fontos: életről, halálról, két ember bensőséges kapcsolatáról, a kapcsolat emberi és „isteni” vonásairól, gyarlóságainkról és az önmagunk fölé emelkedés képességéről. Mindenek előtt a legfőbbről, ami ekkor az ifjú filozófus meggyőződése szerint a fentieket összefogja, és annak értelmet adhat: a szeretetről. Mindezek ellenére ez a személyesség már az ifjú Hegelnél rendkívüli intellektuális igénnyel kapcsolódik össze, olyannyira, hogy mégis csak a gondolatiság dominál a szövegben. Ezért akkor járunk el leginkább Hegel szellemében, ha erre az attitűdre figyelve olvassuk a szeretetről szóló fragmentumot, anélkül, hogy a személyes hangvétel jelentőségét figyelmen kívül hagynánk. Nem is tehetnénk, hiszen ez a témának, ill. a szöveg jelentésének szerves alkotóeleme.
Bár a tanulmányban a Vázlatok a vallásról és a szeretetről c. töredékre összpontosítok, talán nem fölösleges előljáróban egy kitérőt tenni, és rövid áttekintést adni arról, hogy Hegel szeretetfilozófiáját nem szűkíthetjük le a frankfurti korszakra. A késői Hegel, a rendszeralkotó filozófus sem mellőzte a szeretetet, hanem – különböző aspektusban – rendszerében is sajátos helyiértékkel és jelentésekkel ruházta föl. A szeretet a hegeli bölcseletnek mindvégig fontos eleme volt és maradt. Gondoljunk csak arra, hogy a romantikus művészet egész problematikája, vagy akár a modern család hegeli elmélete aligha lenne értelmezhető Hegel szeretetfilozófiája nélkül. Idézzük hát föl röviden a hegeli életművön átívelő szeretetfilozófiának az életmű érett időszakához, a berlini korszakhoz (1818-1831) kötődő főbb gondolati csomópontjait!
A berlini Esztétikai előadások Hegele szerint a romantikus művészet elve a szellem bensősége, a kedély.3 A bensőség lényege pedig a szeretet. (E II, pp. 110-116.) Ezt először a romantikus művészet első műfaja, a festészet „vallásos körben” ábrázolja. A szeretet a vallásos-keresztény tartalmú festészetben érdekes módon nem Krisztus alakjában jelenik meg a legmagasabb szinten, mint várnánk. Hegel szerint ugyanis Istenhez való alapviszonyunk nem a szeretet, hanem a megbékélés. A hegeli értelemben vett romantikus szeretet nem Krisztus alakjában, hanem a Mária-ábrázolásokban, az ő alakján keresztül az anyai szeretetben éri el a vallásos körben lehetséges legmagasabb rendű ábrázolást. A vallásos szeretethez képest egyfajta továbblépést jelent a hegeli felfogás szerint a „világi” szeretet. Először abban a formában, amelyben a vallásos és a világi kör érintkezik. A festészet eme szintjén a Hegel számára izgalmas, mert ellentmondásosságában is „emberi” alak a „kívül-belül szép bűnös nő”, Mária Magdolna, aki éppen szerelme és szépsége miatt nyert bocsánatot. Mária Magdolna alakjában ráismerhetünk a feszültségekkel, ellentmondásokkal telített modern emberi létmód némely jegyére. Talán ezért olyan kedves az ő alakjának művészi kifejezése Hegel számára; a szerelem hatalma művészi ábrázolhatóságának egyik csúcspontja éppen az ő alakja. (Vö. E II, pp. 124-126.)
A romantikus művészet „világi körében” a szeretet új alakot ölt, s romantikus szerelemként szembekerül a „világi kötelékkel”, a családdal, a törvénnyel, a joggal. Ez a romantikus szerelem – „a szíveknek e világi vallása” – a „világi bensőség” alakjában leküzdi a „vallásos lélek” negatív magatartását az emberivel mint testivel szemben. Ezt a „negatív magatartást” már Mária Magdolna alakja is kifejezte, jóllehet paradox módon, hiszen ő ismerte az emberi természethez kötődő bűnt, ám éppen ennek tagadásával, a lelkifurdalással áthatott tiszta szerelemmel nyert feloldozást ezalól. De a tisztán világi körhöz tartozó szerelem egészen más. Márcsak azért is, mert nem erkölcsi tartalmú, hangsúlyozza Hegel, hanem „csak formája” a romantikus bensőségnek. A világi szerelem igenlően viszonyul mindahhoz, ami emberi. ábrázolásának leginkább megfelelő művészi forma a lovagi költészet. A romantikus művészet további fejlődése folyamán a modern drámába torkollik, amely a szerelem, a bensőség, a szeretet lényegét is megkérdőjelezi. Ugyanis a modern drámákban – ami a polgári kor és polgári világ műfaja – a szerelemnek mint témának az ábrázolása kicsinyessé, lapossá, unalmassá, érdektelenné válik. A szerelem elveszíti hajdani poézisát, s a „mi időnkben” a polgári világ „prózája” hatja át, megkérdőjelezve, lerombolva azt, ami lényege volt. A hegeli művészetfilozófia ezen a ponton kapcsolódik a Jogfilozófia (1820) tematikájához. Ebben a művében Hegel a „modern kor”, a „modern világ” alapelveit, berendezkedését és intézményi struktúráit tárgyalja. Ugyanakkor a család-fejezet Hegel szeretetfilozófiájának is fontos szöveghelye. Immár azonban nem a szenvedélyes szerelem áll a középpontban, hanem a modern világ prózai rendjének mikrovilága, amelyhez polgári érzésvilág tartozik.

Hegel a család mikrovilága és a szeretet összefüggését a polgári világ elvei, rendje és működése kontextusában vizsgálja. Nem véletlen, hogy a polgári társadalomról szóló fejezet a Jogfilozófia szerkezeti középpontja – ez a szféra a modern életforma elemeinek a centruma. Közvetlenül a polgári társadalom, vagyis a modern gazdasági és szociális struktúrák tárgyalása előtt veszi szemügyre a családot Hegel. A modern világnak megfelelő ún. nukleáris családformát preferálja, amely intézményként érzelmi alapokkal is rendelkezik: meghatározása a szeretet.4 A család lényege, hogy a szeretetben a „szellem” (ami az „emberi” mint olyan – az istenihez, az abszolútumhoz, ill. a természetihez, az érzékihez való viszonyban) érzi a maga egységét. A szeretet itt azt jelenti, hogy egységben tudom magamat a másikkal és a másikat velem. A szeretet a szelleminek, azaz az emberiben egyesülő természetinek és isteninek az a meghatározása, hogy benne és általa nem vagyok egyedül. Az egyedüllét azért probléma, mert az ember önmagában, másoktól elszigetelve hiányos, nem teljes létező. (Ebben a modern gondolatban nyilvánvaló Platónnak Hegelre tett hatása.) Hegelnél azonban ennek a gondolatnak egyszerre van személyes és személyközi aspektusa, s pontosan ebben a kettős értelemben van szüksége a másikra. Csakis a másikban és a másik által nyerheti el önmaga teljességét mint a magával való azonosságot, miként a másik is ugyanezt éri el őbenne. Ehhez a közvetlen önazonosság mint elszigetelt lét feladásával juthatok el, azáltal, hogy a másikkal megteremtett kapcsolatban egységben tudom magam vele, és őt magammal. A szeretet érzése így a legnagyobb ellentmondás: eme ellentmondás létrehozása és feloldása egyszerre. A szeretetnek a kölcsönösségen és egyenlőségen alapuló interszubjektív karakterében Hegel a modern individuum identitásproblémáit és egyben ezek megoldhatóságának egyik lehetőségét mutatja föl.
Ugyanakkor a szeretet mint érzés szubjektív: véletlenszerű, esetleges, múlékony. éppen ezért „szilárd támaszra” van szüksége. Ezt a családnak az intézményi elemei garantálhatják – a házasság és a vagyon intézménye, ill. a gyermekek szabad személyiséggé nevelésének erkölcsi kötelessége. A házasság és a vagyon, miként a nevelés, stabilitást ad a családon belüli kapcsolatoknak – akár a szerelem szenvedélyével, szeszélyes érzésével szemben is. Mégis, erre is szükség van a modern kapcsolatokban – a házasságnak Hegel szerint inherens eleme a szerelem. A család „szubjektív kiindulópontja” a különös hajlandóság, a vonzalom az érzékekben és az érzelmekben egymás iránt – szögezi le Hegel. ám az érzéki és az érzelmi vonzalom önmagában mulandósága és szeszélyessége okán nem megfelelő garancia a házassághoz, a családalapításhoz. A „személyek szabad beleegyezése” több, mint az érzéki-érzelmi vonzalom – erre mint legfontosabb szubjektív feltételre lehet házasságot alapozni. A szubjektív vonzalmat a személyek szabad döntése megerősíti, stabilizálja – pontosan erre , mint immár „objektív kiindulópontra” építhetik föl kapcsolatukat.
A szabad beleegyezés és a szabad döntés azt is jelenti, hogy a személyek tudatában vannak az önkorlátozás fontosságának, annak, hogy személyiségük különösségét a házasságban határok közzé kell szorítaniuk. Az önfeladás bizonyos mértéke szükségszerű eleme a házasság és a család stabilitásának. éppen ezért a házasságról Hegel szerint nem dönthetnek a szülők – csakis maguk az érintettek határozhatnak saját személyiségükről, annak feladásáról egy magasabb cél érdekében. A házasságban a különös vonzalom, a szerelem e szabad döntés révén átalakul, erkölcsi szeretetté lesz: a másikért és a családért mint közös életükért, s ezáltal önmagukért is hozott döntés és ezen alapuló életvezetés. A szeretet és a bizalom „érzülete” – kettőjük közösségének „valósága” – manifesztálódik a házasság erkölcsiségében, amelynek ugyanakkor az érzéki és az érzelmi kötődés továbbra is integráns eleme marad. A házasságkötéshez Hegel szerint a világi-emberi aspektusok mellett hozzátartozik a vallásos jelleg, a pietas is. Az egyházi szertartás nem fölösleges, mint ahogy Fr. Schlegel a „csábító érvelésével” állítja, ahogy Hegel ironikusan fogalmaz. Az ünnepélyes kijelentés értékét növeli, hogy ez a „jel”, azaz a nyelv mint a szellemi legmagasabb létformája által történik.
Talán sikerült e rövid áttekintés során érzékeltetni, hogy Hegel különböző műveiben a szeretetnek korántsem ugyanolyan helyiértéket és nem is azonos jelentést tulajdonít. Egy részletesebb fejlődéstörténeti áttekintésre – amelynek során a fivér és nővér kapcsolat hegeli elemzését, a Szophoklész Antigoné-ja által inspirált értelmezést sem kerülhetnénk meg – itt és most nincs mód. Ebben az összefüggésben csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a szeretet mint hegeli téma szoros kapcsolatban van életműve egyik alapmotívumának, az egyesítés programjának megvalósításával. Az egység, az egyesítés, a szeretet, a megbékélés, az ellentmondások feloldása közismert hegeli kifejezések, amelyek mögött ugyanaz az alapkérdés húzódik meg. Az a probléma, amely Hölderlint éppúgy foglalkoztatta, mint Fichtét vagy Schellinget, s amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Kant utáni német filozófia egy újabb ragyogó, s maradandó értékeket teremtő fázisába lépett. A Kanttal való elégedetlenséget mindenek előtt filozófiájának dualizmusa és antinómikussága váltotta ki. A szeretet innen nézve Hegel egyik javaslata a kanti dualitások és antinómiák feloldására. Ezen a ponton térek vissza a szeretetfilozófia első szövegéhez, a Vázlatok a vallásról és a szeretetről c. frankfurti töredékhez, amely a hegeli életmű mindvégig megőrzött alapintenciójának ismérveit hordja magán, s a Hölderlinnel való „együttfilozófálás” korszakához kötődve, az egyesítés közös programjának jegyében íródott.5

Rózsa Erzsébet [Pro philosophia 2002./4.]

 

 


 

Vissza

 

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010

 

Site Meter