Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok |
|
|
|
|
|
|
|
India
és Kína közé ékelődve, Nepál kis országát a Himalája hatalmas
hegyvonulatai veszik körül. A világ legmagasabb csúcsai közül 14 Nepálban
található, többek között a Mt. Everest is. Miután 1953-ban az első
emberek - egy új-zélandi és egy indiai - megmászták az Everestet, Nepál
vonzó célállomás lett a turisták számára. A történelmi hegymászás
óta az ország a kalandorok csodálatos "játszóterévé" vált.
A múlt év decemberében 8 diákhoz csatlakoztam egy hátizsákos túrára
Nepálba. Ahogy Katmanduba, Nepál fővárosába megérkeztem, azonnal
meglepett az emberi ürülék és a tehéntrágya mindent átható bűze.
Az utcák tömve voltak emberekkel, motorbiciklikkel és buszokkal, zöldséges-standokkal,
kóbor tehenekkel és kutyákkal. A boltosok a vevő szeme előtt vágták
le az élő csirkéket. A motorbicikliket férfiak vezették, mögöttük
a nők féloldalt ültek, míg a gyerekek előttük, szorosan markolva a
kormányrudat. Megdöbbentett Katmandu magas zajszintje: duda-tülkölések,
ugató kutyák, kotkodácsoló tyúkok és kiabáló gyerekek. A következő napon csoportunk a város buddhista és hindu templomait látogatta. Ahogy a piacokon sétáltunk keresztül, figyelmemet botokkal és húrokkal játszó gyerekek keltették fel. "Kérlek, toll és papír" - kérték a turistákat. Egy nyelvkönyv segítségével próbáltam meg a gyerekekkel nepáli nyelven beszélni. "Mi a neved?" kérdeztem. Teljesen fellelkesültem, hogy a gyerekek megértették és megmondták a nevüket. További kérdéseket is feltettem, de csak zavart pillantásokat kaptam válaszul. Félretettem a nyelvkönyvet és megpróbáltam a "Simon mondja" című játékot játszani a gyerekekkel. Ahogy a kezeimet összecsaptam és a lábammal dobbantottam a gyerekek örömmel utánozták a mozdulataimat. A játék szabályait követve rámutatta egy gyerekre, és azt mondta: "Te kiestél". A gyerek erre visszamutatott és visszakiabált. A gyerekek továbbra is a mozgásomat utánozták, miközben nepáli nyelven kiabáltak és üvöltöztek. Rájöttem, hogy nem szükséges ennek az amerikai játéknak a formális szabályait betartani, s nem volt szükség a játék "Simon nem mondta" fordulatára sem, mert a gesztusaim puszta utánzása is kiváltotta a gyerekek legbelső lelkesedését. Egy hideg és ragyogó karácsonyi reggelen a csoport találkozott 4 vezetőnkkel és 10 teherhordónkkal, akik átvezetik a csoportot az Annapurna hegyvonulaton. Ahogy buszunk lassan araszolt előre a mély völgyekben és a rizsföldeken át, tucatnyi helybéli hagyta abba azt, amit éppen csinált, hogy integethessen a csoportnak. "Namaste!" (helló!) kiabálták. Pokhara kis faluja felé tartva vettem észre a teherhordók kopott nadrágjait, papucsaikat, tépett pólóikat, valamint a homlokukat díszítő vörös foltot. Ahogy a csoport azt kiabálta "Jingle Bells" (száncsengő) és hogy "Rudolp the Red Nosed Reindeer" (Rudolf a vörös orrú rénszarvas), a teherhordók csendesen kuncogtak. Elképzeltem, ahogy a családom otthon az ajándékokat bontogatja, és a pulykát szeletelik. Miután befejeztük "bemutatkozásunkat", a hordárokon volt a sor, hogy énekeljenek. Tapsoltak, a dobjukat verték, a csörgődobot rázták és népdalokat énekeltek, miközben nevettek és nepáli nyelven csevegtek egymással. A túra első napja során csoportunk jég fedte teraszokat mászott meg a Szent Hegy, a Machhappuchare közelében. Megkönnyebbültünk amikor láttuk, hogy a teherhordók köteleket eresztenek le, hogy segítsenek a mászásban. Néztem, ahogy a helybéliek gigantikus kosaraikat a hátukon cipelve sétálnak le a jeges lejtőkön. Egy juta-szíj csúszott az egyik teherhordó homlokára, s ahogy a kosár a hátára tornyosult, megfeszítette nyakizmait. Ijesztő volt látni mennyi helybéli járt mezítláb a jégen. Néha észrevettem egy-egy szerencsésebb őslakost, akik papucsot viseltek néhány madzaggal átkötve. Ahogy csoportunk megállapodott egy falu mellett, láttam, milyen csomagokat kell felvinni a meredek hegyoldalon. Üveget, fa-anyagot, cserepet és szénát kellett a kosarakba pakolni, a szállások megépítéséhez. Aznap este a teherhordók és 9 fős csoportunk a meleg tűz körül üldögélt. Csoportunk gyapjú dzsekit, polipropilén nadrágot, meleg zoknikat, pamutinget és sapkát, kesztyűt viselt, mégis fáztunk. A teherhordók pólót, vékony kabátot és vékony sapkát viseltek. Néhányuknak még zoknija sem volt. Figyeltem, ahogy a teherhordók ellátták egymást. Mindegyikük megnézte, hogy a másiknak rendesen a fülére van-e húzva a sapka, s hogy a cipzárt rendesen felhúzta-e. Szabadon átkarolták egymást, s dörzsölgették egymás hátát. Elkezdték a dobot és a csörgődobot verni. A teherhordók közvetlennek, barátságosnak és boldognak tűntek és szívélyesnek is, ahogy a dalolást és a nevetgélést folytatták. Mi viszont zsémbes robotokhoz hasonlítottunk, akik kitöltik saját személyes terüket. Csoportunk minden nap furcsa falvakon kelt át. A legtöbb lakhelyet tehéntrágyából, sárból és szénából építették, bennük általában 5-6 családtag élt. Az otthonokban egy ágy és egy asztal volt, hűtőszekrény vagy folyóvíz nélkül. A családok mosolyogva és meleg fogadtatással fordultak a magas amerikaiak felé, akik szögletes tárgyakat cipeltek a hátukon. A túra után 9 tagú csoportunk leevezett a Modi Kola, Seti és Trisuli folyókon, melyek a ragyogó, hófödte csúcsoktól a Királyi Chitwan Nemzeti Park fullasztó, sűrű dzsungelébe vezettek minket. Utunk 5 tonnás elefántokon való utazással végződött, mely lehetővé tette számunkra, hogy tíz lábról vegyünk szemügyre orrszarvúkat. Csoportunk a kis falvakban látható életkörülményeket hasonlónak találta a Nepál nagyobb területein megfigyelhetőkhöz. 9 fős csoportunk nem tudta hogyan fogja fel ebben a harmadik világbeli országban látható viszonyokat. Nepál főbb problémáira rövid távú megoldásokat gondoltunk ki, de rájöttünk, hogy ezek a problémák túl súlyosak és bonyolultak ahhoz, hogy képesek legyünk akár felfogni is. Ironikus módon hozzászoktunk az éhező gyerekekhez, az emberi ürülékkel teli utcákhoz. Humoros tréfák segítségével próbáltunk az észlelt szegénységgel megbirkózni. Visszatekintve az utazásra, rájöttem hogyan maradtak melegen a teherhordók a fagyos Himalája hegységben. Egymás iránti odaadásuk, nagylelkűségük és szeretetük egyfajta erőforrást jelentett a hosszú nappalok és hideg éjszakák során. A teherhordók zenéje lelküket, szemléletmódjukat és kifejezési formájukat tükrözi. Nepálban a szegénység rideg valóságát ellensúlyozza az a felfogás, hogy minden életnek értelmes célja van. A dharma, a kötelesség és végzet hindu filozófiája arra buzdítja a nepáliakat, hogy fogadjanak el mindent, amit az élet kínál, akár jó, akár rossz. A legtöbb nepáli hiszi, hogy evilági erkölcsös cselekedeteik kihatnak következő életükre is. A nepáliak és az amerikaiak tanulhatnának egymástól. Nepálban a legtöbb betegség és haláleset a nem megfelelő közegészségügynek köszönhető, mely az ivóvizet is megfertőzi. Illemhelyek és modern szennyvízrendszerek építése segíthet ezen a problémán. A nyugati technológia vívmányai, mint például a folyóvíz és a hűtőgép, segíthet néhány nepáli probléma megoldásában. Talán Amerika szintén tanulhat Nepáltól. Az amerikaiak megtanulhatják, hogy az anyagi dolgokon kívül mást is értékeljenek; például a jó egészséget és azt, ha adhatunk másoknak. Az amerikaiak életük során képesek minden nap egy pozitívabb, megbecsülőbb szemléletmódot elfogadni. Végül megtanulhatjuk egy adott pillanatban az öröm megtapasztalását, s mindennapi életünkben az egyszerűség elsajátítását. Nyolc hónap telt el nepáli utam óta. Könnyű mindennap meleg és tágas lakásban ébredni, feledve a megdöbbentő jeleneteket, melyeknek a nepáli kis falvakban voltam tanúja. Ám valami mindig emlékeztet arra, hogy épp most kis gyerekek könyörögnek a turistáknak tollért és papírért. A teherhordók az előttük álló nehéz időszakra készülnek. A földművelők abban reménykednek, hogy a monszun-évszak nem lesz olyan pusztító, mint legutóbb volt. Én a karácsonyt meleg házban fogom tölteni, bőséges ételekkel ellátva. Ám emlékezni fogok a nepáli gyerekekre és teherhordókra, s arra gondolok "túléltek vajon még egy évet"? Miután látogatást tettek egy harmadik világbeli országban, a turisták általában azt kérdezik maguktól "mit tehetnék, hogy segítsek"? Azt hiszem az első lépés, hogy minél több dolgot tudjunk meg az adott ország kultúrájáról, lakosairól, életkörülményeiről. Ha tapasztalataidat megosztod másokkal, történeteket írsz, és előadásokat tartasz, azzal másokat okítasz a harmadik világbeli országokkal kapcsolatos tévképzetekről és a valóságról. Munkád megváltoztathatja a másik ember véleményét a szegénységet illetően, míg másokat arra buzdíthatsz, hogy mások érdekeiért is kiálljanak. - Nepál a második legszegényebb ország a világon. A nepáliak napi egy dollárnál kevesebbet keresnek, évi keresetük pedig 200 dollárnak felel meg. - A szociológusok kétféleképpen határozzák meg a szegénységet: a relatív szegénység nélkülözés másokhoz képest, akik több anyagi erőforrással rendelkeznek. Relatív szegénység minden országban létezik. Az abszolút szegénység az életet fenyegető szegénység. - Abszolút szegénység a mai Egyesült Államokban is létezik. Az USA-ban körülbelül 15,7 millió gyermek él szegénységben. Ezek a családok éheznek, nem megfelelőek a lakásviszonyaik, betegségek kínozzák őket, erőszakos cselekményekkel kell szembenézniük és sok más problémától szenvednek a szegénység miatt. Amerikában a szegénység okai bonyolultak és ellentmondásosak, beleértve a gazdasági és családi viszonyokat is. - Az életet fenyegető szegénység az Egyesült Államok lakosságának csak kis százalékát érinti. A harmadik világ országaiban az emberek több mint egyharmada kétségbeejtően szükségre szorul. Nyugat-Ázsiában a gyermekek fele meghal, mielőtt a tízéves kort elérné. [FORRÁS: Kutatás Kathmanduban. Nepál, 1997. december.; Macionis, John. 1997. Sociology. Upper Saddle River: Prentice-Hall]
CARTER
KATHERINE [Ethnica
2001./2. |
|
|
Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom
Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum
|
Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010 |