Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Az elõtörténet

A történelemelõtti korokban, bár életre alkalmas barlangok nincsenek e tájon, mégis találni emberi településnyomokat. A Makár hegy és Málom (ezek Pécs északi és déli városrészei) területén az újkõkorban (i.e. 5.ezred) élt a vonaldíszes kerámia kultúrájának népe, a Mecsek hegység déli oldalán a rézkori emlékek kerültek elõ. A bronzkor vége felé az urnasíros temetkezési kultúra népe szállta meg a város területét, majd átadta helyét a késõi halomsíros temetkezési (hallstatti) kultúra népének, mely ismerte már a vasat is. Az i.e. 7. században ez a népesség a mai Pécs környéki hegyek tetejét szállta meg. A mai város feletti Jakab-hegyen földsánccal megerõsített települést hoztak létre, ahol a régészek megtalálták a réz- és vasmûvesség központjait is. Ez az erõdített telep lehetett a vidék elsõ kereskedelmi központja. Az írott forrásokban emlegetett (i.e. 6--5.sz.) elsõ népek a város területén az illírek és pannonok voltak, akiket a kelták követtek. A kelták képezték az õslakosságot, melyet a rómaiak idõszámításunk kezdete körül meghódítottak. Pécs elsõ neve Sopianae volt és i.e. 10-ben került a Római Birodalom fennhatósága alá. A város neve, egyes vélekedések szerint a kelta eredetû sop (mocsár) latinos, többes számú alakja.

A kellemes klímájú kisváros jelentõségét az itt összefutó kereskedelmi és hadiutak adták. 293 után lett tartományi központ a város. A római Sopianae kereszténységének formálódásához szükséges részletek ismeretét nélkülöznünk kell, de Pannonia krisztianizálódásával bizonyos, hogy párhuzamos kapcsolatban állt. Ravenna és Aquilea irányából -- tárgyi emlékekkel is bizonyíthatóan -- sugárzott a kereszténység az északi térségek felé. A Drávától északra Poetovio (Ptuj, Szlovénia), Sopianae, Savaria (Szombathely) és Aquincum egyházközségei álltak püspöki fennhatóság alatt. Valószínûsíti Pécs püspöki székhely szerepét, hogy ez a város Valeria tartomány (Valerius császár feleségérõl elnevezve lett praesesi székhely) polgári adminisztrációjának központja is volt. 174. körül Marcus Aurelius is járt a vidéken, a filozófus császár gyönyörû bronzfejét Dunaszekcsõn (Lugio) találták meg, ma a pécsi múzeum külföldön is megcsodált kincse. A régészeti leletek tanúsága szerint jelentõs építkezések kezdõdtek, palotákat, középületeket, villákat emeltek, õrtornyokat építettek, mûködtették a vízvezetéket. A Mons Sacrum környékén (a mai katedrális elõtt és körülötte) ma is látogatható ókeresztény sírkamrák idézik a korai kereszténység korszakát. Ezeket az épületeket az államalapítás után is valószínûleg használták. A késõi császárkorban kicserélõdött a város népessége. A népvándorlás korában izgalmas etnikai és kulturális keveredés zajlott itt le. Innen, ebbõl a városból származott a birodalomban késõbb hírhedté vált szenátusi fõember, akinek élettörténetét olyan bõven traktálja Ammianus Marcellinus a könyveiben. Maximinusról van szó, akinek apja ebben a városban volt tabulárius (könyvelõféle), maga pedig -- jogtudó ember lévén -- kezdetben jelentéktelen ügyvéd, de egyre sikeresebbé válva Korzika és Szardínia elöljárója lett. "Karrierje" valószínûleg összefüggött avval, hogy Valentinus császárt pannóniai légiói választották meg 364-ben, s nem lévén Rómában bizalmasa, vitte magával e helyt megbízhatónak ítélt adminisztrációját. Így lett a Sopianae-ból elszármazott Maximinus 369-ben Róma élelmezés-felügyelõje, majd 370-ben vicarius urbisa, aki, mint rettegett hatalmasság, többek között bevezette az ablakából éjszakánként lelógatott madzagnak az intézményét, amelyre a gyors elintézést követelõ névtelen bejelentéseket lehetett akasztani. Keresztény volt, mint a császára, de egyházi színezetû pártütés miatt késõbb fejét vették.

Quinque Ecclesiae kora

Ezenközben Maximinus szülõvárosában, Sopianae-ban 433-tól egymást váltották a hunok, keleti gótok. Átmenetileg a Kelet -- Római birodalom is uralta a várost, majd a longobárdok, az avarok következtek. A 9. században a Karoling Birodalom része lett a mai Pécs. 800 után a frank birodalomban Quinque Basilicae lett a neve. Liupramm salzburgi érsek templomot szentelt itt fel. A honfoglaló magyarság -- Anonymus Gesta Hungarorumának leírása szerint -- Ete és Bojta vezérek törzseivel érkeztek ide. Temetõikrõl, tárgyaikról, fegyvereikrõl gazdag képet alkothat az érdeklõdõ a pécsi múzeum régészeti gyûjteményének kiállításán. István, az elsõ magyar király 1009. augusztus 23-án, Gyõrött keltezett oklevelében alapította meg a pécsi püspökséget és vele a székesegyházat. Az oklevélben már "Quinque Ecclesiae" néven nevezett város szerepel, mint püspöki székhely. Az "öt templomként" jelölt település mai neve, Pécs, csak közvetetten kapcsolható össze a latin, vagy német (Fünfkirchen) névváltozattal.

Nyelvészeti bizonyítékok vannak arra, hogy a pec, kemencét, sziklát jelentõ szó szlovén-kaj horvát eredetû, de van alapja annak a vélekedésnek is, mely szerint a város neve török, az ugyancsak kemencét jelentõ kun szó figyelembevételével. Valószínûbb azonban, hogy az öt, Pécsett eltemetett keresztény kõfaragó vértanú emlékét egy szláv eredetû szóban õrzi a város mai neve és ebbõl származott a már említett latin, német tükörfordítás. Itt, ebben a városban koronázták meg Salamont 1064-ben. Mór püspök itt írta meg a Szent Benedek legendát, a latin nyelvû magyar irodalom egyik elsõ fõmûvét (1064). 1076-ban letelepedtek az elsõ bencés rendi, 1238-ban a domonkosrendi, 1301-ben a ferencrendi szerzetesek is a városban. Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet, a pálosokét a XIII. században hozta létre Bertalan püspök. Poroszlói Miklós püspök 1351-ben Gentbõl elhozta Pécsre Szent Livinus vértanú ereklyéit. 1355-ben a Boldogságos Szûz tiszteletére kápolnát építtetett (Aranyos Mária kápolna). Az elsõ magyar egyetemet Anjou Nagy Lajos király alapította itt Vilmos püspök idején, 1367-ben. 1393-ban már kórház is volt a városban (Ispita). 1416-ban Zsigmond király itt tartotta az országgyûlést. Az 1459--1472 közötti idõszak Janus Pannonius püspök, a reneszánsz kultúra meghonosításának kora. 1476-ban Mátyás is tartott országgyûlést Pécsett, amely ekkoriban szinte színmagyar város. A német Huendler Vitus püspöki adminisztrátor is elkívánkozott Pécsrõl, mert nem talált németül tudó szolgaszemélyzetet. Hampo Ernestus Zsigmond püspök idején Corvin János egy ideig Pécsett rejtegette a Szent Koronát (1490). Ulászló utasítására Kinizsi Pál tartotta a várvizsgálatot. Ulászló 1445-tõl hosszabb idõt töltött a városban, részben bizonyos lázadó fõurak megfékezése, részben a törökkel való tárgyalások érdekében és itt fogadta Miksa császár követeit. Zsigmond püspök 1498-ban megépíttette a vár kaputornyát (Barbakán, Kinizsi bástya), 1501-ben pedig Jakab baráttal kifestette a helyreállított székesegyházat.

A város az 1700-as években használt egyik pecsétjén 1505-ös évszám áll. Sokan tekintették a pecséten látható négytornyú templomot az ekkori székesegyháznak, így a legkorábbi városábrázolásnak. De nem véletlenül kobozták el a késõbbi egyházi elöljárók. Hamisítvány volt ugyanis ez a pecsét, mellyel régtõl meglévõnek vélt szabadságjogait kívánta a város a püspökkel szemben bizonyítani. Egy 1727-ben talált gyûrû bizonyította, hogy a visszadatált pecsétet alighanem errõl másolhatták. Kissé árulkodó volt az 1505-ös évszámhoz képest a pecséten lévõ barokk tornyos fõtemplom képe. Egy Körmenden talált pecséten az 1543--1640 közötti belsõvár látható, a mai Barbakán felõl. Ezen a pecséten nincsenek keresztek a székesegyház tornyain, és az Evlia Cselebi által emlegetett, fából készült minaretnek is ott a nyoma, amit egy 1631-es villámsújtás után leomlott délkeleti toronyra tettek fel. Autentikus városábrázolásnak tekinthetjük tehát. Az elsõ grafikai ábrázolás valószínûleg az lehet, amit 1900-ban jelentetett meg elõször Pataki Vidor és amit a Bécsi Levéltárban õriznek. Ezen jól láthatóak az 1664-es állapot részletei. Zsigmond püspök után igen jelentõs építõtevékenységet fejtett ki Szathmáry György püspök. A katedrális elõtti teret és a Tettye fennsíkját palotákkal népesítette be, olasz szobrászokat alkalmazott díszítõfeladatok ellátására. Titkára a kor híres történetírója, Oláh Miklós volt.

Aknai Tamás [Változó Világ 12.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010