Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A szakmai munka mérhető paraméterei, valamint a közgazdasági környezet (árak, támogatások) szintén számszerűsíthető változásai alapján versenyesélyeink modellezhetők, becsülhetők az EU-csatlakozás utáni egységes piacon.

Természetesen az ilyen fajta gazdasági előrejelzés csak az eszmei lehetőségek körülhatárolására alkalmas, erre is csak bizonyos megszorításokkal, feltételezésekkel. Annyit biztosra vehetünk, hogy kölcsönösen megszűnnek a külkereskedelmi forgalmat torzító mechanizmusok (pl. a vámok és az exporttámogatások). Feltételezhető, hogy a piac minden szereplője (fogyasztó, termelő, feldolgozó) közgazdaságilag racionálisan reagál a változásokra. Azzal számoltunk, hogy a támogatási rendszer minden eleme azonos lesz, bár itt már élni kellett a variációképzés lehetőségeivel is. Nyilvánvaló, hogy a majdani reagálóképességet nagymértékben befolyásolja a felkészülési szakasz eredményessége vagy gyengesége. Végeredményben a csatlakozás első következményei az akkori magyar mezőgazdaság hatékonyságán és a tárgyalási eredményeken múlnak. Belátható, hogy a következmények ma pontosan le nem írhatók, de a változások reális tartománya - adott hipotézisek mellett - meghatározható.

A 2003. (2004.) évi EU-csatlakozás modellezett hatásai

megnevezés                            remélt esetben                        fenyegető esetben

termelés                                           7%                                         1% 

      - növénytermelés                   12-13%                                   2,0-2,5% 

      - állattenyésztés                        1%                                         0,2% 

a fogyasztás volumene               2-2,5%                                    2-2,5% 

az export változása                  +500 millió $                           +200 millió $ 

export                                        3500 millió $                            2200 millió $ 

export-import egyenleg              1700 millió $                            0-200 millió $ 

a pénzügyi transzferek 

egyenlege                                     +400 Mrd Ft                            0 Ft

Forrás: Mészáros S.-Spitálszky M.-Udovecz G.: Az EU-csatlakozás várható agrárgazdasági hatásai (Modellszámítások II.), AKII, 2000.

A szimulációs modellszámítások idején (1998-2000-ben) sem a remélt, sem a fenyegető eset nem volt kizárható, mindkét értéksorozat egy reális sávon belül helyezkedett el. Mai helyzetünk, mai esélyeink alapján a várható következményeket a remélt és a fenyegető eredmény közé tehetjük. Természetesen most csak az azonnali, az első évi hatásokról van szó. Összességében kilátásaink még mindig kedvezőek. Ha a csatlakozási felkészülés felgyorsul, racionális és célzott lesz, s ha a tárgyalások (a kvóták és a közvetlen kifizetések/kompenzációk szempontjából), viszonylag jó eredménnyel zárulnak, akkor a termelés volumene már az első évben 7%-kal bővülhet, az export pedig mintegy 500 millió dollárrral emelkedhet, miközben a közös agrárpolitika révén a magyar agrártermelők évente csaknem 400 milliárd Ft-os forrástöbblettel számolhatnak. A megváltozó piaci lehetőségek és a közös rendtartási szabályok főleg az olajos növények, a gabonafélék, a zöldség- és gyümölcsfélék, a vágómarha, valamint a hungarikumok termelését érintik kedvezően. Elhúzódó, nem célravezető felkészülés és/vagy egyoldalú csatlakozási feltételek (pl. a direkt támogatások megtagadása) mellett még mindig pozitív lehet a csatlakozás közvetlen hozadéka. Ez azonban - a reagáló fél összezsugorodott mérete miatt - már olyan csekély lehet, amit a versenytársak piacnyerése könnyen túlkompenzálhat. Ha a versenyképes termelés nem lobban be, nem tart lépést a fogyasztás ismét megindult növekedésével, akkor - kedvezőtlen csatlakozási feltételek között - a hagyományosan pozitív agrár-külkereskedelmi szaldó nullára apadhat, s a csatlakozás közvetlen pénzügyi előnyeitől is eleshetünk. Ez nem kizárt, bár nem is túlságosan valószínű fejlemény. Nagyobb kockázat az, hogy a "remélt" eset bekövetkezése is csak eszmei összefüggés, mert tényleges realizálásához még a versenyképesség harmadik kritériumának is teljesülnie kell! Márpedig esélyeinknek éppen ez a kritikus területe, éppen itt érzékelhető a legkisebb előrelépés. Ebből származik a legnagyobb ellentmondás is: az EU-csatlakozás valóban kínál nem csekély előnyöket (piaci lehetőség, közvetlen jövedelem-transzferek), ezekkel azonban csak a jól felkészült, jól szervezett gazdaságok, gazdaságcsoportok lesznek képesek élni.

A kritikus terület

A globalizációs folyamat az agrárgazdaságot is elérte, illetve napjainkban fejezi be hódításait. Mivel ennek az ágazatnak a nyersanyagtermelő szakasza a mezőgazdaság állami mechanizmusai révén viszonylag védett, a nemzetközi tőke a feldolgozó és az elosztó szféra felől tört be az agrárgazdaságba. A fejlett országok feldolgozó szektorait és élelmiszerelosztó rendszerét egyre kisebb számú multinacionális cégóriás (hálózat, lánc) koordinálja. Ez azt is jelenti, hogy az ún. komparatív előny, illetve a termék, a szervezés minősége is egyre inkább az elosztó rendszerben, de legalábbis az elosztó rendszer által realizálódik. Az élelmiszerpiacon folyó pozícióharc (és kooperáció) az egyre koncentrálódó kereslet és a széttagolt mezőgazdasági termelés között zajlik. Ezt az ellentmondást a fejlett országokban a mezőgazdasági kínálat koncentrálásával, szervezettségének növelésével oldják. A szembenállás helyett tehát az együttműködést választották, de ahhoz, hogy az együttműködés lehetővé válhasson, létre kellett hozni a megfelelő szervezeti kereteket, a kritikus tárgyalóerőt és a szándékoknak nyomatékot adó infrastruktúrát (tárolók, hűtőházak, szállítópark stb.).

A magyar agrárgazdaság lemaradása ezen a területen tetemes. Több évtizedes mulasztás az ún. agribiznisz kiépítetlensége. Nem elég, hogy agrár-erőforrásainkat alacsony szinten használjuk ki, még a valós mezőgazdasági termelés is szerény hozzáadott értékkel hasznosul. Hiányos ugyanis az agribiznisz: a mezőgazdasági termelést megelőző iparágak és szolgáltatások, illetve a termelést követő tevékenységek (feldolgozás, szállítás, raktározás, elosztás, vendéglátás stb.) nem kellően fejlettek, tudatos, összehangolt fejlesztésük történelmileg elmaradt. A magyar termelő ágazatok GDP-jéből az agribiznisz hasonló aránnyal (13-14%-kal) részesedik, mint az USA agribiznisze az ottani GDP-ből.

Míg azonban az élelmiszergazdaság (mezőgazdaság és élelmiszeripar) által előállított GDP-t az amerikai agribiznisz megötszörözi, addig a magyar csak 50%-ot képes hozzátenni!

A szervezettség hiányára nemcsak ez az ábra hívja föl a figyelmet. A mai magyar agrárgazdaságban - még alacsony termelési színvonalon is - értékesítési bizonytalanság, gyenge kooperációs készség, megrendült bizalmi viszonyok uralkodnak. Mindennaposak a következmény és hathatós jogvédelem nélküli szerződésszegések, az áruátvétellel, a minősítéssel, a fizetéssel összefüggő viták. Mindez a szervezetlenség, a kiszolgáltatottságot termelő infrastrukturális hiány és a gyenge kooperáció következménye.

Létezik ugyan mintegy 500 beszerző és értékesítő szövetkezet, 4-5 TÉSZ, számtalan terméktanács, de a piacszervezésben, a piacbővítésben, a nemzetközi láncokkal való kapcsolatépítésben kevés eredményt tudnak felmutatni. A piac- és fogyasztó-orientált magatartás és a civil szerveződésekkel is támogatott programozott termelés gyakorlata nálunk még csak nyomokban fedezhető föl. Az EU-csatlakozásra való felkészülési folyamatban itt mutatkozik a legnagyobb deficit, így jövőbeni versenyképességünket a termelői oldal szervezetlensége, a termékpálya felsőbb szakaszaival fenntartott (?) kapcsolatrendszerének minősége is veszélyezteti.

Kiutak

A magyar mezőgazdaság jelenlegi versenyképessége tehát mind az infrastruktúra, mind a szervezettség, mind pedig az egyes ágazatok naturális hatékonysága (technikai felszereltsége) szempontjából aggályos. Az EU-csatlakozástól várható előnyök megragadására még sokan nem lennének képesek. A több mint 960 ezer összeírt "gazdaság" számára azonban nyilvánvalóan különböző megoldási utak kínálkoznak.

Ennyi verseny- és életképes gazdaság megteremtésére se elegendő földterület, se elegendő tőke nem áll rendelkezésre. Sokak számára tehát a visszavonulás, a korai nyugdíjazás, esetleg a kiegészítő jellegű gazdálkodás lesz a kiút. Ismét mások választhatják a globális verseny előli kitérés stratégiáját. Az EU agrárpolitikája bőven kínál majd kifizetődő lehetőségeket a mezőgazdasági területek más célú hasznosítására. Érdemes lesz megfontolni az erdősítést, a meglevő erdők funkcióinak átalakítását, különböző környezetkímélő megállapodások megkötését, az organikus (bio) termelésre való átállást. Egyéni válasz lehet a speciális igényeket kielégítő termékek, a hungarikumok, a helyi márkák előállítása. Persze, csak akkor, ha ez utóbbiakat is megfelelő marketingmunka, a helyi márkák jogi szabályozása és a termék azonosítása, s nem utolsósorban az értékesítés megszervezése alapozza meg.

Mindez sokak számára életképes választás lehet. Az arányokra azonban itt is ügyelni kell. A biotermékek termelési aránya a mezőgazdasági területből az EU-ban nem éri el a 3%-ot, a legmagasabb érték (Ausztriában) 8%. A legambiciózusabb cél 15 év alatt 15% (Németország). Keresni érdemes tehát az egyéni, a különös piacszerzési módokat, de közben arra kell felkészülnünk, hogy a mezőgazdasági terület 75-80%-án éghajlati viszonyainknak és természeti adottságainknak megfelelő kultúrákkal álljunk helyt az egyre globalizálódó versenyben.

A fő cél nem lehet más, mint a hazai és a nemzetközi versenyképesség erősítése. A konkrét módszereket illetően pedig ajánlatos tekintettel lenni mind a nemzetközi irányzatokra, mind pedig a példaképül szolgáló nagy élelmiszertermelő hatalmak gyakorlatára. Nincs versenyképes termelés stabil, életképes birtokszerkezet nélkül. A nemzetközi statisztikák szerint azonban egyre kevesebb a főmunkaidős gazdaságok, illetve a kizárólag vagy elsősorban a mezőgazdasági termelésből élő családok száma. Ez a nem mezőgazdasági tevékenységek, az egyéb jövedelemforrások fontosságára, tehát a vidékfejlesztés jövőjére hívja föl a figyelmet. Megszívlelendő az előttünk járó országok birtokpolitikai gyakorlata vagy az állam szerepéről vallott nézetrendszere is. Nem vitatható például, hogy mind Franciaország, mind az USA az egyéni (családi) gazdaságok dominanciáját vallja. A gazdaságok számának alakulása ezt meggyőzően alá is támasztja. A mezőgazdasági terület tényleges használata és a mezőgazdaság valós teljesítménye azonban már jóval árnyaltabb gyakorlatot tár elénk. Franciaországban például a mezőgazdasági területnek 50%-át a gazdaságok 10%-a műveli, az ottani mezőgazdasági GDP felét pedig a társas gazdaságok állítják elő. Az USA-ban a gazdaságok 8%-a produkálja az amerikai mezőgazdasági termelés közel 70%-át.

A dominancia tehát nem kizárólagosság. Mint ahogy az állam szerepvállalása sem egyoldalú. Nem az a kérdés, melyik gazdálkodási forma támogatandó, melyik nem, hanem az: melyik milyen módon támogatandó? Más segítséget igényelnek a nagy árutermelő, exportőr vállalatok, s más formát a vegyes funkciójú vagy hagyományos életmódot űző parasztgazdaságok. Az előbbiek esetében nem lehet kérdés, hogy a versenyképesség nem pusztán agrárügy. A piacra jutás, a piacszerzés feltételeinek javításából a diplomáciai testületek képviselői, az infrastruktúra fejlesztésének szereplői, de akár az önkormányzatok is tudatosan, összehangoltan veszik ki részüket. A belső és a külső versenyképesség egymást erősítő szempontok. A többi gazdaság esetében nagyobb tere nyílik a környezetet, a vidéki értékeket óvó, a családok jövedelem-paritását megőrző, a piaci zavarokat elhárító konkrét állami és/vagy civil programoknak.

A magyar agrárpolitika, az agrárirányítás - az összes nemzetközi tapasztalat birtokában - sem lehet annyira bölcs, annyira eredményes, hogy a versenyképességet civil kezdeményezések nélkül garantálja. A gazdaságok szakosodásában, a biológiai és a műszaki alapok fejlesztésében, valamint a kínálat koncentrálásában, a felvásárlókkal való kapcsolatok szervezésében minőségi áttörésre van szükség. Ehhez pedig - az állami bátorítás, ösztönzés, tájékoztatás mellett - főleg civil kurázsi, öntevékeny együttműködés kell. A kooperáció, az együtt-tervezés, a koordináció formája kevésbé lényeges. Lehet az gazdakör, kft, TÉSZ, értékesítő szövetkezet, szövetkezetek vállalata, rt. stb. A bizalom helyreállítása, a szabályok betartása, a tárgyalóképesség helyreállítása az, ami elengedhetetlenül fontos. Ha a kínálat koncentrálása eléri a kritikus méretet (tömeget), akkor teljesülhet a szervezettség igazi célja:

* a fogyasztói (felvásárlói) igényeknek megfelelő, programozott termelés és

* a kiegyensúlyozottabb vertikális jövedelem-osztozkodás.

Természetesen ehhez sem elegendők a termelői szerveződések. Ehhez termelői kézben lévő, a tárgyalási pozíciót megalapozó infrastruktúra (raktárak, hűtőházak stb.) is szükségeltetik.

Ha - az előbbiek szellemében - előbbre tudunk lépni az értékesítési biztonság növelésében és a termelői jövedelmek gyarapításában, akkor, de csakis akkor remélhetjük, hogy versenyképes magyar mezőgazdaság lépi át 2004-ben az EU kapuját.

Irodalom

L' agriculture, la foret et les industries agrialimentaires, 2000, Agreste, Food and Agricultural Policy (Taking Stock for the New Century), USA Department of Agriculture

Mészáros S., Spitálszky M., Udovecz G. (2000). Az EU-csatlakozás várható agrárgazdasági hatásai (Modellszámítások II.), AKII tanulmány

Udovecz Gábor (2001). Az agrárgazdaság nemzetgazdasági súlya és fejlesztése, Gazdálkodás, 4. sz.

Udovecz Gábor (2001). Nemzetközi irányzatok az agrárgazdaságban, Magyar Mezőgazdaság, 49. sz.

Udovecz Gábor [Magyar Tudomány, 2002/9 .]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010