Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A Kálmán utáni uralkodóról, fiáról, az utódok nélkül elhunyt II. Istvánról (1116–1131) és a dinasztiát tovább örökítő unokaöccséről II. (Vak) Béláról (1131–1141) a következő fejezetben szólunk.

Az ország építői és védelmezői sorában szólnunk kell azonban Vak Béla fiáról, az új lovagkirálynak nevezett II. Gézáról (1141–1162). Gézának mindenekelőtt a német szomszédság okozott bonyodalmakat. Hol húgával, Zsófia hercegnővel szembeni méltánytalanságot kellett III. Konrád német császáron megtorolnia, aki magyar királyi jegyesét – hozományából kiforgatva – nem volt hajlandó maga mellé a trónra emelni. Hol pedig Kálmán törvényesnek el nem ismert fia, a németek által támogatott Borisz akcióit kellett elhárítania. A német szomszéd valószínűleg csak ezután döbbent rá a magyar király igazi erejére. III. Konrád nem sokkal később keresztes haddal vonult át az országon, s a kíséretében lévő Freisingeni Ottó püspök minden irántuk érzett ellenszenve mellett is kénytelen volt elismerni a magyar király hatalmát és fegyvereseinek sokaságát.

Géza – a veszedelmes német szomszédság ellenében – felújította a nagyanyja és felesége révén hagyományos orosz rokonságot, de mivel ekkor még az orosz fejedelmek súlyos belháborúkat vívtak egymás ellen, a magyar király is óhatatlanul belekeveredett ebbe a hatalmi vetélkedésbe.

Ugyanakkor szívélyes viszonyt alakított ki az országon a Szentföld felé átvonuló VII. Lajos francia királlyal, aki Géza legidősebb fiának, Istvánnak keresztanyja lett. A baráti kapcsolat azonban (amelyet az sem zavart meg, hogy a békétlen Borisz herceg a francia haddal vonult át az országon) a franciák távozása után – a kor lehetőségeit tekintve túlságosan – távoli és elvont maradt. Annál közvetlenebbül magasodott az ország fölé az egyik legrobusztusabb német császári egyéniség: Barbarossa Frigyes árnyéka. A tragikus testvérharc is kiújulni látszott, mert a király öccsei, László és István hercegek bizánci támogatással kívánták felgyorsítani, esetleges uralkodói lehetőségeiket.

Az Árpádok már hivatkozott kutatója, Dümmerth Dezső így méltatja ezt a rokonszenves arcélű királyt: "Valóban, ez az érdemei szerint talán még alattvalói által sem eléggé méltatott uralkodó, a szó legtisztább, belső értelmében 'nemes' volt. Lovag király a XII. század szellemében és Magyarország vitéz, biztos kezű fenntartója a legnagyobb veszélyek között, egész, rövid élete folyamán."

II. Géza halála után ismét zavaros, testvérharcoktól sötét évek következtek, amelyből egy évtized múltán a Turul-nemzetség egyik legjelesebb és legtiszteletreméltóbb tagja, III. Béla (1172–1196) emelkedett ki. Béla érdekes utat járt be a magyar trónig. Bátyja, III. István és Manuel bizánci császár közötti megállapodás értelmében Bizáncba került, ahol a császár leánya kezét és trónjának utódlását ajánlotta fel számára. Végül egyik ígéretéből sem lett semmi, mert Manuelnek fiú örököse született, és leánya helyett is csak egy rokonleányt adott hozzá feleségül. Így Béla bizánci befolyástól mentesen, de a császárvárosban szerzett kormányzati gyakorlat birtokában kezdhette meg uralkodását Magyarországon.

Néhány év múltán szakított a régi partiarchális, szóbeli kormányzással, majd 1186-ban kancelláriát szervezett, elrendelte az ügyek írásba foglalását, s ezzel megteremtette Magyarországon a szakmai ismereteken nyugvó közigazgatás alapjait. Egyidejűleg határozott lépéseket tett egy racionális, s minden szélsőségtől, zsarnoki szeszélytől mentes, abszolút monarchia kialakítására. Bélát nem elvont eszmények, hanem az államérdek, s az ebben kifejeződő "közjó" vezérelte uralkodása során. Klasszikusan művelt, nagy hatású személyiség volt, görög neveltetése ellenére is az igazi latin-francia "grand segneur", akinek tekintélye nem a múlt dicsfényéből, hanem saját személyi, uralkodói tulajdonságaiból és teljesítményéből eredt. Uralkodásának méltó keretet, európai nívójú eleganciát adott, amelyet esztergomi palotájának feltárt emlékei is bizonyítanak.

III. Béla erős, gazdaságában, kultúrájában virágzó, s nemzetközi helyzetében is tekintélyt parancsoló országot teremtett, amelynek következő száz esztendeje a dinasztia utolsó fénykorát is jelentette. Ez az időszak azonban együtt járt a középkori magyar állam formaváltozásával is. Az Árpádok dinasztiájának hatalma azon az elvi és gyakorlati tényen alapult, hogy eszmei tulajdoni jogosultságukat kiterjesztették az ország teljes földterületére. Emellett – noha elvileg az ország minden lakosa a király alattvalójának minősült – a korlátok nélküli királyi hatalom s a hűbéri rendszer nyugat-európai formája nem alakult ki Magyarországon. Nem alakulhatott ki, mert a király hiába tartott igényt tulajdonjogilag az ország egész területére, az gyakorlatilag különböző birtokosok kezén volt. Így aligha tehetett egyebet, mint hogy a jövőbeni hűbéri szolgálat helyett, már teljesített múltbéli érdemekért a birtokost jószágában tulajdonjogilag is megerősítette. A folyamat mintegy három évszázadot vett igénybe, s először a régi, honalapító törzsi vezető rétegek azon nemzetségeit részesítette előnyben, amelyek a régi és az új rend vetélkedése során az államalapító Géza és István, majd pedig a folyamatossá vált uralmi vetélkedésben az egyes Árpád-házi uralkodók mellé álltak. Belőlük látszott kialakulni a XIII. század elejére az a főpapi, főúri réteg, amely egyre gyakrabban lett valóságos ellenzéke a királyi hatalomnak, s jóindulatának megvásárlása újabb királyi birtoktestek elidegenítését követelte. E folyamat egyben a királyi hatalom erkölcsi tekintélyének romlását is okozta. Azt követően, hogy Kálmán lemondott az invesztitúra jogáról, s az "apostoli" királyi hatalom merő formalitássá vált, s a mindenkori király a "vicarius Christi", Krisztus helytartója emelkedettségéből a kortárs európai uralkodókhoz hasonlóan az elsők közötti egyenlők állapotába süllyedt.

Ez a folyamat felerősödött, amikor III. Béla halála után a trónt jogszerűen elfoglaló idősebbik fia, Imre (1196–1204) mellett az ifjabb András herceg is részt követelt a hatalomból. Egyelőre megelégedni látszott a "ducatus", azaz a trónörökösnek, vagy az ifjabb királyfiaknak már több ízben juttatott Horvátország és Dalmácia kormányzásával, de nem hagyott kétséget az iránt, hogy valójában a királyi hatalmat akarja megszerezni. Többször került sor a király és Endre között fegyveres összecsapásra is, amelyben Endre felesége, Gertrúd, meráni hercegnő révén osztrák segítséget is kapott. A testvérek harca során még egyszer tragikus eshetőségként merült fel, hogy a király Szent Istvánhoz, vagy Kálmánhoz hasonlóan járt el riválisával szemben. A hirtelen haragú, ám nemes lelkű és megbocsátani tudó Imre talán a dinasztia történetében utoljára mutatott példát az Árpádok rendkívüli karizmájára, amikor egyedül, fegyvertelenül lépett öccse táborába, s ellenállás nélkül ragadta magával meglepett hívei köréből a pártütőt. Andrást azonban nem bántotta, sőt, egy évi fogság után kisgyermek fia s örököse, II. László (1204–1205) gyámjává és az ország kormányzójává tette.

A belpolitikában ügyesen lavírozó, lendületes, akarnok András helyett, az első években azonban az ugyancsak ambiciózus, és a magyarokat lenéző német felesége, Gertrúd kormányzott. A királyné és idegen pereputtyának magatartása azonban hamarosan olyan mértékben ellenszenvessé vált, hogy András halicsi hadjárata idején, 1213-ban magyar urak egy csoportja meggyilkolta. András a továbbiakban kénytelen volt eleget tenni – a még atyja által vállalt – kötelességének és 1217-ben, III. Honorius pápa ösztönzésére, szentföldi hadjáratra vonult. A hadjárat jelentéktelen eredménnyel zárult, ellenben országában véglegesen elmélyült az ellentét a "nemesi nemzet" és az uralkodó között, amit már nem lehetett birtokadományokkal áthidalni.

A királyság legfőbb méltóságait a XII. század végéig ispánoknak, majd egy rövid, XIII. század eleji kitérővel jobbágyoknak, ettől kezdve azonban gyűjtőnévvel országbáróknak vagy báróknak nevezték, amely nem azonos a későbbi, a XVI. századtól megjelenő örökletes főnemesi címmel. A középkor e szakaszának bárója nagyhatalmú, s személyre szóló megbízatással rendelkező tisztségviselő volt. Bárói címét leszármazottaira nem örökíthette. Az ország egyetlen valóságos hatalmi központja a király és tanácsa volt. Más társadalmi-politikai erő rajtuk kívül nem érvényesült.

 II. András (1205–1235) alatt a bárók hatalma döntő mértékben megnövekedett, amikor az uralkodó a királyi szolgálattal járó birtokhasználatot "örök adományként", valóságos, átörökíthető tulajdonná változtatta. Az így kialakuló, tulajdoni viszonyaiban megerősített főnemesség erős támaszul szolgált az adománytevő uralkodó számára, de történelmi távlatban a királyi hatalmat meggyengítette. Az új királyi adományozási rend a legkülönbözőbb társadalmi csoportok és rétegek ellenállásába ütközött, amelyek közül a későbbi középnemességet képező királyi szerviensek mozgalma a legismertebb, s egyben a legnagyobb jelentőségű is. Hiszen elvezetett a nemesség jogállásának szabályozásához, s annak uralkodói szentesítéséhez. A középkori magyar társadalomnak ezt a széles rétegét azok a szabad jogállású nemesek adták, akiket nem számítottak a bárók közé, s csak a királynak tartoztak szolgálattal és engedelmességgel. A XV. századtól, amikor a nemesség rétegei között a jogi különbségtétel megtörtént, a szerviensek nagy többsége a középnemesi réteg alapjait vetette meg.

II. András mértéktelen birtokadományai, sikertelen, ám költséges hadjáratai, valamint első feleségével, Gertúd királynéval az országba jött és jóvoltából hatalomba jutott idegen elemek visszaélései, az 1220-as évek elejére robbanásig feszült hangulatot teremtettek az országban. Az elégedetlenek mozgalma élén valószínűleg a honfoglaló nemzetségek azon előkelő tagjai állottak, akik nem léphettek a bárók sorába, s nem részesültek a királyi birtokadományokból. Mögöttük – a szerviensek mellett – a szabadok valamennyi rétege felsorakozott, s a mozgalmat tömegessé tette.

A magyarországi fejlemények híre a római Szentszékhez is eljutott, s III. Honorius pápa 1222. december 15-én kelt feljegyzésében. így foglalja össze nyugtalanító értesüléseit: "Magyarországon újabban elhatározták, hogy az egész nép gyűljön egybe évente kétszer, s kedvenc fiunk Krisztusban (András), a magyarok kiváló királya személyesen tartozik köztük megjelenni. Ilyenkor a zavargó tömeg – józan önmérsékletében megzavarodva – a királytól kellemetlen, sőt jogtalan dolgokat szokott követelni, mint például azt, hogy az ország mágnásai és nemesei közül azokat, akiket gyűlölnek, méltóságuktól és tisztségüktől fosszák meg és zárják ki az országból, javaikat osszák szét a nép között. Emiatt zavarban van a király, s hogy a forrongó tömeg ilyentén kívánságainak eleget tegyen, megsérti az igazságosságot, megszegi a békét, s ezáltal csökken a királyi hatalom. Attól tart, ha joggal nemet mond a jogtalan követelésekre, saját maga és övéi személyes veszedelembe kerülnek."

Mint Cletus egri prépost, a király kancellárja, az oklevél írásba foglalója írja: "az Ige megtestesülésének 1222. évében", a király rákényszerült arra, hogy az említett társadalmi erők nyomására, a székesfehérvári törvénynapon kiadja az Aranybullának nevezett jogi dokumentumot, amely írott alapját képezte a későbbi magyar nemesi alkotmánynak.

Az örök érvényűnek szánt, aranypecsétes oklevél, a szöveg fennmaradása érdekében, összesen hét példányban készült. Egy példányát megküldték a pápának, azzal a kéréssel, hogy iktassa be a pápai oklevelek regesztrumába, amely egyben az okmány szentszéki megerősítését is jelentette volna. A pápa az iratot nem foglalta saját megerősítő oklevelébe, mert az uralkodói jogok csorbítását látta benne. Különösen visszatetszéssel fogadta az ellenállási záradékot, amelynek eltörlése után hajlott a jóváhagyásra. Ez viszont már szükségtelenek bizonyult, mert Iacobus de Pecoraria praenestei bíboros püspök, pápai legátus a szöveget 1232 decemberében Budán megerősítette, s az be is került a "Liber censuum" című pápai regesztrumba. Az Aranybulla további példányai az "Ispotály" és a "Templom", azaz a jeruzsálemi Ispotályos, újabb keletű nevén Szent János, valamint a Templomos Lovagrend őrizetébe kerültek. Ez egyben András királynak a lovagrendek és a lovagi életforma iránti különleges érdeklődésére enged következtetni. Idehaza, a Magyar Királyság az őrizendő példányok közül, a dolog természete szerint, egyet a király, egyet-egyet az esztergomi és kalocsai érseki káptalan, további egy példányt – az országnak a király utáni legfőbb méltósága – a nádor kapott.

Az eredeti szöveget 1231-ben módosították, amely magyarázza, hogy az ezzel mintegy érvénytelenített eredeti leiratok egyike sem maradt az utókorra. (Megsemmisülésük későbbre, akár a tatár- vagy törökdúlás korára is tehető.) Ennek ellenére négy főpap, köztük az esztergomi és kalocsai érsek 1318 körül mégis az eredeti változatot vette elő. Ezt iktatták be I. (Nagy) Lajos (1342–1382) 1351. évi dekrétumába, s így a későbbi uralkodók is ezt, az 1222. évi szöveget erősítették meg.

Immár az előzmények, s a kiadás körülményeinek ismeretében, tekintsük át ezt az évszázadokat áthidaló, s véleményünk szerint a történelmi rendi alkotmány fundamentumának tekinthető oklevelet.

A bevezetőben András királyt a jog és szabadság védelmezőjeként jeleníti meg, aki más uralkodókkal ellentétben, megvédelmezi és biztosítja "úgy országunk nemeseinek, mint másoknak Szent István királytól megszabott szabadságát...mivel közöttünk emiatt már gyakran nem csekély volt az elkeseredés, amit a király iránti tisztelet teljes egészében való megőrzése érdekében illik elkerülni..."

Ígéri, hogy Szent István napját – "ha csak sürgős dolog nem jön közbe", vagy betegség nem akadályozza ebben – Székesfehérváron fogja megünnepelni. Itt törvénynapot tart, amelyre a szerviensek tetszés szerint egybegyűlhetnek. Akadályoztatása esetén az uralkodót a nádor képviselje. A nemesek főbenjáró pöreit kivéve, a legfőbb bírói feladatkörben az uralkodó általános helyetteseként egyébként is a nádor léphetett fel.

Az okmány egyik legfontosabb tétele a szabadok feletti királyi bíráskodás garantálása mellett, hogy szervienst bírói ítélet nélkül szabadságában korlátozni nem lehet. Ez a biztosíték megegyezik az angolszász jogban "Habeas corpus" néven ismeretes alapelvvel, amely szintén az uralkodói és főúri önkényt volt hivatva megakadályozni.

Az egyház jogállását az Aranybulla csupán annyiban érinti, hogy a király "az egyház népei után" sem szedethet adót. Érdekes összehasonlításul szolgál, s a korlátozások ellenére is a magyar király hatalmát bizonyítja, hogy a János angol király által hét évvel korábban, 1215-ben kiadott Magna Charta Libertatum legelső cikkelyében kénytelen örök időkre biztosítani, hogy az "Angol Egyház szabad, jogait és szabadságait teljes egészükben korlátlanul birtokolja." A magyar király erre nem kényszerül, mert mint a magyar egyház ügyeiben amúgy is különleges illetékességgel bíró apostoli uralkodó, jogosult és egyben köteles is e téren eljárni.

Mindkét oklevél – a Charta és az Aranybulla is – biztosítja a nemesek lényegében akadálytalan örökösödését; az angol a hűbéri előírásokra figyelemmel, míg a magyar a szabad végrendelkezés elvének kimondásával. A tulajdon csak az esetben száll a királyra, ha az elhalálozottnak "egyáltalán nem lenne rokonsága". Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az 1351-ben "ősiség" néven szabályozott királyi öröklési jog ellenére is, az örök időkre adományozott magyar nemesi magántulajdon az angol hűbéri tulajdonnál előbbre járt a majdani polgári tulajdonviszonyok kialakulása felé vezető úton.

A személyükben és közéleti szerepvállalásukban, s immár tulajdonlásuk gyakorlásában is megerősített magyar szerviensek, mivel – szemben az angol rendekkel – a királynak nem hűbéresei, külföldi hadjáratra "vele menni csak az ő költségén tartoznak...". Ha ellenben ellenség támadna az országra, "akkor mindnyájunknak egyetemlegesen el kell mennünk. (A nemesi felkelés első megfogalmazása!) Szintúgy, ha az országon kívülre haddal mennénk, mindazok velünk jönni tartoznak, akik megyével vagy a mi pénzünkkel rendelkeznek."

A hűbéri viszonyok magyarországi kialakulását szinte kizárja az a cikkely, amely a földbirtokokért nem szolgálatot követel, hanem a szabad tulajdonost a teljesítményért jutalmazza, s kilátásba helyezi, hogy ha a "tisztséget viselő jobbágy hadjáratban meghalna, akkor a fiát vagy rokonát megfelelő tisztséggel jutalmazzák, ha pedig a szerviens halna meg ugyanígy, akkor az ő fiát jutalmazzák meg, ahogy a király jónak látja."

Itt érhető tetten annak a folyamatnak a kezdete, amely a hadi érdemekért történt cím- és birtokadományozással a magyar nemesség rétegződését elő idézte.

A további cikkelyek – valószínű utalással a Gertrúd királynéval bejött merániak túlkapásaira – arról rendelkeznek, hogy a külföldi "vendégek" az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emelkedhessenek, továbbá hogy gátat kívánnak vetni a főrangúak hatalmaskodásának. "A jobbágyok úgy kövessék a királyi udvart és úgy utazzanak bármerre – figyelmeztet –, hogy a szegényeket meg ne nyomorítsák és ki ne fosszák." Ám nem áll meg a visszaélések tilalmánál, hanem az e magatartáson tetten érteket súlyos szankcióval is fenyegeti. "Ha egy ispán a saját ispánságának megfelelően nem viselkedik tisztességesen – fenyegeti meg a tapasztalat szerint nyilván legdeviánsabb tisztségviselőket –, vagy a várnépeit tönkreteszi, akkor ha ez rábizonyul, az elvett javak visszaadása mellett, az egész ország előtt fosszák meg rútul tisztségétől." Majd hozzáteszi, hogy a várjobbágyok és "akármilyen nemzetiségű vendégeink maradjanak meg Szent István királytól alapított szabadságukban.” Az Aranybulla a főpapsággal szemben is tartalmaz figyelmeztetést, amikor eltiltja őket attól, hogy a tized pénzbeli megváltását követeljék az adózóktól. Ha pedig a püspökök ezt elleneznék, akkor a király nem fogja őket pártolni.

Kétségtelen, hogy az oklevél két legérdekesebb része a vármegyék adományozásáról és az ellenállás jogáról szóló cikkely. Köztudott, hogy András kedvelt hívei között óriási királyi birtoktesteket, olykor egész vármegyéket adományozott, ami a kedvezményezettek körén kívül szinte minden társadalmi rétegben ellenérzéseket keltett. Most kénytelen ugyan kimondani, hogy "egész vármegyét, vagy bármiféle méltóságot örök tulajdonnal vagy birtokkal nem adományozunk" – ámde az eddig adományozott hívei védelmében azt is világossá teszi, hogy a tilalom csak a jövőre vonatkozik, s visszaható hatálya nem lehet. "Becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól – nyugtatja meg az érintetteket – soha senkit se fosszanak meg."

A szerviensi mozgalom, a cikkelyek tanúsága szerint nagy sikert aratott, de nem bízott a kissé könnyelmű királyban. Ezért kikényszerítette – az angolokhoz hasonlóan – a jogszerű fellépés lehetőségét a kompromisszumot, a jövőben netán megszegő királlyal szemben. Az Aranybulla híres ellenállási záradéka így hangzik: "Elrendeljük, hogy ha mi, vagy valamelyik utódunk valaha is ezzel a rendelkezéssel szembehelyezkedni akarna, ezen oklevelünk alapján a hűtlenség minden vétke nélkül országunknak úgy a püspökei , mint más jobbágyai, valamint nemesei, valamennyien és egyenként a jelenlegiek és utódaik nekünk és utódainknak mindörökre ellentmondhassanak és ellenállhassanak." Mégpedig feltétlenül, mert nem határozza meg az ellenállás lehetséges módját, holott András már tragikus tapasztalatokat szerzett e vonatkozásban, hiszen az ellenállók feleségeit és a királyné kegyenceit drasztikusan elpusztították.

Az Aranybulla eredeti szövege nem volt hosszú életű. II. András igazi politikusként ügyesen élt, s persze vissza is élt az 1222-es társadalmi konszenzus adta lehetőségekkel. Amikor hatalmát a következő években megerősítette, az ünnepélyes fogadalmak keretében kibocsátott Aranybullát 1231-ben gátlástalanul megmásította. Ugyanígy tett fia, IV. Béla (1235–1272) is 1267-ben. Első ízben 1318 táján, a világi főurak hatalmának gyors növekedésétől tartó főpapok, majd I. (Nagy) Lajos vette elő és erősítette meg az eredeti szöveget 1351-ben.

Uralkodásának következetlenségei miatt II. András többször került ellentétbe az egyházzal is, ami kiközösítésekhez is vezetett, de egyéniségének varázsával, diplomáciai ügyességével, a súlyos helyzeteket mindannyiszor feloldotta. Andrást a magyar közvélemény többnyire Katona József Bánk bán című színműve és Erkel operája alapján ítéli meg. Holott ez a sziporkázó szellemű, a késői lovageszme már-már reneszánsz könnyedségét és életigenlését megtestesítő király, az első "alkotmányos” uralkodó is volt a magyar történelemben. Ami természetesen még nem tudatos államférfiúi cselekvést, hanem egy felismert szükségszerűség kényszerű vállalását jelentette. Ha nem óvakodnánk a merev időhatárok megvonásától, akkor azt mondhatnánk, hogy Magyarországon II. András uralkodásával vette kezdetét a középkori magyar állam újabb formaváltozása, a rendi monarchia kialakulása.

Az Árpád-házi uralkodók bemutatása során számunkra a legsúlyosabb problémát a II. Endre és Gertrúd házasságából származó IV. Béla (1235–1270) megítélése okozta. A király szüleire itt azért hivatkozunk, mert az anya elvesztésének rémdrámába illő látványa, s a királyi apa olykor könnyelműségbe hajló életszeretete a fiúban a töprengő, múltba tekintő zárkózottság és a bosszú jellemvonásait erősíthette. Miközben az Árpádok régi, elvitathatatlan atyai tekintélyének helyreállítására vágyott, azt rideg, távolságtartó tekintélyuralommal cserélte fel. Uralkodói példaképének nagyatyját, III. Bélát tekintette, de hiányzott belőle annak higgadt mértéktartása, s lényéből fakadó nagyúri eleganciája.

Bélát a hazai történeti irodalom túlnyomórészt megfontolt reálpolitikusnak és Szent István után a második nagy országépítőnek nevezi. De megilletik-e ezek a jelzők? Megfelelő kitekintés, ma úgy mondhatnánk, hogy nemzetközi tapasztalatok hiányában, az adományokkal megnyert, alkotmányos jogaiban megerősített, s ezáltal konszenzusra késztetett főúri és középnemesi réteget bizalmatlanul szemlélte, s egyre inkább ellenségének tekintette. Feleségével, a hasonló jellemű Laszkarisz Mária niceai császárleánnyal bizánci típusú, beszűkült kabinetpolitikát folytatott, atyja birtokadományainak gyors és erőszakos semmitésére törekedett, amivel nem csak egzisztenciálisan sértette, hanem arrogáns uralkodói stílusával (pl. jelenlétében tanácskozáskor, meghallgatáskor senki sem foglalhatott helyet) meg is alázta az egyházi és világi nemességet.

Magatartásával rövid idő alatt minimálisra szűkítette a királyi hatalom belső támogatottságát, ami végső soron az ország védelmi erejét is meggyengítette, és elvezetett a tatároktól elszenvedett megsemmisítő vereséghez. Béla nemcsak katonának, de diplomatának sem volt eredményes. Az "utolsó utáni" pillanatig nem ismerte fel a tatár veszedelem teljes nagyságát, s azzal szemben sem a kunokat, sem a szomszédos államokat nem tudta megnyerni.

A tatárdúlás elmúlása után a belső szervezés és az ország helyreállítása során mutatott fel egyedül figyelemre méltó teljesítményt. Ezt azonban lerontotta az az engesztelhetetlen szűklátókörűsége, amellyel rögeszméihez ragaszkodott. A "rendíthetetlen" jelzővel illetett uralkodó legfeljebb maradiságában bizonyult rendíthetetlennek, mert képtelen volt felismerni, hogy a világ nem az általa képzelt úton halad, s a fiával, a későbbi V. Istvánnal (1270–1271) vívott hosszú belháborújával az ország és a dinasztia jövőjét veszélyezteti.

Talán Béla és István párharca hívja fel a legtragikusabban a figyelmet arra, hogy a turáni átoknak nevezett magyar végzet, az ősi kettős királyságból átöröklődő "ifjabb király", vagy "ducatus" intézményében lelhető fel, amely a Turul-nemzetséget rendszeresen visszatérő, önemésztő belharcokba hajszolta.

Pusztaszeri László [Változó Világ 17.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010