Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

Google

Web www.valtozovilag.hu

...olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói...

Mózes

A Változó Világ bölcsességei

 

   

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 

   

Amerika: a felemelkedés kora II.

 

 

 

A háborúban szerzett népszerűségét Roosevelt még tovább növelte Washingtonban, és 1904-ben – a demokrata Alton Parkerral megküzdve – újabb négy évre megőrizte hivatalát. Hét évig tartó elnökségét szinte csak sikerek jellemezték. A társadalomban és a törvényhozásban egyaránt széles körű konszenzus uralkodott arról, hogy az átlagember érdekében komoly reformokat kell végrehajtani. A haladás eszméje, amely a forradalmi fejlődésen keresztülment gazdasági szférát addig is áthatotta, most kiterjedt a politika világára, és progresszív intézkedéseket tűzött napirendre a veszélybe került amerikai értékek megmentése érdekében.

A trösztellenes törvényeket alkalmazva és kiegészítve Roosevelt sikeres és népszerű lépéseket tett az egyre nagyobb gazdasági hatalomra szert tevő nagytőkével szemben. A trösztellenes törvények alkalmazásának egyik legjelentősebb esete volt, amikor az elnök a Sherman-féle trösztellenes törvényre hivatkozva, megtámadta a különböző vasúttársaságok egyesítésére létrehozott Northern Securities holdingegyezményt (1904). A holdingot J. P. Morgan szervezte meg, hogy a versengő vasútmágnások egyesítésével csökkentse a versenyből fakadó pazarlást, s így növelhesse az ágazat nyereségét.

Roosevelt döntése – amely közgazdasági szempontból ellentmondásos, ám trösztellenessége miatt felettébb népszerű volt – lezárta azt a mintegy nyolcéves időszakot, amely a monopolizálódás legdinamikusabb periódusa volt az Államokban. Az elnök ezek után kezdeményezte a vasutak még szigorúbb központi szabályozását, aminek eredményeként megszületett az 1906-os Hepburn-féle törvény. Ez további hatáskörökkel ruházta fel az Államközi Kereskedelmi Bizottságot a jegyárak szabályozásában, kiterjesztette a bizottság törvénykezési jogosítványait, és meggyengítette a vasúttársaságoknak a gőzhajózás terén és a szénbányászatban gyakorolt együttes befolyását.

Roosevelt elnök csatákat nyert mind a társadalmi béke megőrzése, mind a természeti erőforrások megóvása terén. A Roosevelt-kormány első és egyik legkomolyabb válságát jelentette az 1902-es bányászsztrájk. Az elnök szövetségi csapatokat vezényelt a nyugat-pennsylvaniai bányavidékre, egyrészt a bányatulajdonosok vagyonának védelmére, másrészt, hogy a bányászok számára méltányos rendezést csikarjanak ki. A megegyezés, amely végül is Washingtonban született meg, a szénbányászok követeléseinek nagyrészt eleget tett. A korábbiakban nem tapasztalt konszenzuskereső magatartás igen jót tett az elnök presztízsének. A tőke és munka közötti ”tisztességes megegyezéstől” kezdve használták Roosevelt társadalompolitikájára a Square Deal kifejezést.

Roosevelt nemcsak a munkaerő, de a természet védelmében is kész volt a domináns termelési tényező, a tőke korlátozására. 1907-ben létrehozta a Belföldi Víziút Bizottságot, amelynek feladata a folyók, a talaj, és az erdők tanulmányozása, valamint a vízienergiában és a vízi közlekedésben rejlő lehetőségek feltérképezése volt. A bizottság feltárta az öntözés és a talajerózió problémáit, és javaslatot tett például a fakitermelés szabályozására, a hajózható folyószakaszok feljavítására, és a vízesések megmentésére. Hamarosan az egyes tagállamok létrehozták természetvédelmi bizottságaikat, 1909-ben pedig létrejött az Országos Természetvédelmi Szövetség, a társadalom megfelelő informálására és nevelésére.

Az 1908-as elnökválasztás időszakában Roosevelt népszerűsége csúcsán volt, ám tartani akarta magát ahhoz az íratlan szabályhoz, amely szerint két ciklusnál tovább senki ne legyen elnök. Maga helyett támogatta William Howard Taftot, aki Roosevelt platformján, a népszavazatok 52 százalékával meg is nyerte a választásokat. Ellenfele a demokrata William Jennings Bryan volt, aki az urbanizáció feszültségeivel, az ipari társadalom ellentmondásaival, és általában a modern világ szabadosságával elégedetlen közép-nyugati populisták szószólójaként harmadszor indult az elnökség elnyeréséért. Ellenezte az USA nemzetközi szerepvállalását, és kilenc évvel később le is mondott külügyminiszteri hivataláról, amikor egyértelművé vált az USA hadbalépése az első világháborúban.

William Taft rendkívül kövér ember volt, ám különböző posztokon – például Roosevelt hadügyminisztereként – sikerült bebizonyítania politikusi képességeit. Elsősorban jogi ismereteivel tűnt ki, ám túl sok önálló elképzelése nem volt; valójában elődje vonalát kívánta folytatni. Következetesen alkalmazta a trösztellenes törvényeket, megreformálta a postát, és kezdeményezett két alkotmánykiegészítést (a 16. kiegészítés bevezette a szövetségi jövedelemadót, a 17. pedig a szenátorok nép által történő közvetlen választását állította a tagállamok törvényhozása általi delegálás helyébe.)

Az eredményekkel párhuzamosan azonban mélyülő megosztottság alakult ki a Republikánus Párton belül, olyan kérdések mentén, mint a vámpolitika, az erdővédelem, és a Kongresszus elnökének hatásköre. A párton belüli, főként a nyugati területeket képviselő "lázadók" – akik egyes kérdésekben az ellenzéki demokratákkal is szövetségre léptek saját pártjuk vezetése ellen – egyre inkább elhatárolódtak a konzervatív magtól. A vita meggyengítette a pártot – ami megmutatkozott a képviselőházi többség elvesztésében 1911-ben – és végső soron a pártszakadásig fajult. A lázadók létrehozták a Progresszív Pártot, amelynek élén a tengerentúlról hazahívott Roosevelt indult el az elnökválasztáson.

Roosevelt támogatóit – akik kezdetben a Progresszív Republikánus Ligába tömörültek Robert La Follette szenátor vezetésével – alapvetően az érdekelte, hogy a politikát megmentsék a nagytőke befolyásától. Ők kezdeményezték a szenátorok közvetlen választását, a népszavazás és a visszahívás intézményesítését, valamint az előválasztások bevezetését. E reformok közül igazából csak az utóbbi bizonyult sikeresnek, amennyiben lehetővé tette, hogy a pártok jelöltjeit ne a bennfentesek és pártbürokraták szűk csoportja válassza ki, hanem az adott párt regisztrált szavazói. A Progresszív Párt 1912-es programja átfogó és radikális volt: tartalmazta a nők választójogának biztosítását, a gyermekmunka megtiltását, a nyolcórás munkanap és az országos társadalombiztosítási rendszer bevezetését, valamint bank- és valutareformot.

Ennél radikálisabb programmal már csak a Szocialista Párt jelentkezett, amelynek jelöltje, Eugene Debs ekkor indult el negyedszer, de nem utoljára az elnöki posztért. Gyenge támogatottságának oka az volt, hogy az amerikai munkásosztály – heterogenitása okán – rendkívül megosztott volt, amellett, hogy szerveződésének törvényi biztosítása sem volt teljes. A szocialistákhoz közel álló szakszervezet, a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World, IWW) messze nem volt olyan erős, mint a nagyobb hagyományokra visszatekintő Amerikai Munkásszövetség (American Federation of Labor, AFL). Ráadásul a Los Angeles Times székháza ellen 1910-ben elkövetett robbantásos merénylet szembefordította a közvéleményt a munka világának követeléseivel.

Thomas Woodrow Wilson és a demokraták 1912-es győzelmének fő oka – a Republikánusok szakadása mellett – az volt, hogy a párt mindhárom rivális táborából és ideológiájából képes volt integrálni egy-egy fontos elemet. Jó kapcsolatai voltak a munka világával, különösen az első- és második generációs bevándorlókkal. Határozott progresszív és reformpárti arculattal bírt, ugyanakkor hatásosan meg tudta szólítani a kisvállalkozókat, üzleti szabadságuk őrzését ígérve. A párt jelöltje pedig az a Wilson volt, aki sikeres tudósi karrier után történelmi küldetéstudattal vetette magát a hivatásszerű politizálásba, és két év New Jersey-i kormányzóság után végül is beköltözhetett a Fehér Házba.

Elnökként Wilson új vezetési stílust és technikákat honosított meg. Hosszú órákat töltött a Kapitólium épületében a képviselőkkel és a szenátorokkal vitatkozva és – Thomas Jefferson óta először – személyesen olvasta fel a Kongresszusnak szóló üzeneteit (különös tekintettel az Unió helyzetéről szóló, évente megtartott beszédre). Az elnöki funkció újfajta felfogásának alapelveit maga Wilson fektette le egy korábbi, 1908-as könyvében (Alkotmányos kormányzás az Egyesült Államokban), amelyben a későbbi elnök felülvizsgálta korábbi, a kongresszusi kormányzásról kifejtett nézeteit, és  a végrehajtó hatalom csúcsán álló elnököt nagyhatalmú, kivételes vezetői feladatokkal és képességekkel felruházott személyként jellemezte.

Wilson elnöksége a progresszív korszak kiteljesedését jelentette. Vámreformja határozott lépést jelentett a teljesen szabad kereskedelem felé, amely az amerikaiak számára olcsóbbá tette számos importcikk fogyasztását. A Clayton-törvény (1914) újabb elemmel bővítette a trösztellenes törvények sorát. Különösen nagy jelentőségűnek bizonyult a bankreform (1913), amely – a Szövetségi Tartalék Rendszer létrehozásával – véget vetett annak az instabil és kaotikus helyzetnek, amely 1907-ben az egész pénzügyi szféra összeomlásával fenyegetett.

Legfőképpen az 1907. évi pénzügyi pánik tette nyilvánvalóvá, hogy a laissez-faire elve már végképp nem követhető a pénzügyi intézményrendszerben. Akkor ugyanis Pierpont Morgan vezetésével egy héten át folytattak heroikus küzdelmet New York bankárai az egész pénzügyi rendszer összeomlásával fenyegető válság elhárításáért. A tűzoltómunka fordulópontja volt, amikor Morgan Amerika néhány tucatnyi mágnására rázárta Madison avenue-i könyvtárterme ajtaját és arra kényszerítette őket, hogy tegyék meg milliós nagyságrendű felajánlásaikat a Wall Street megmentése érdekében.

A válság okai a gátlástalan spekulációban, valamint a tisztességtelen és hozzá nem értő pénzkezelésben voltak fellelhetők. A helyzet törvényért kiáltott. 1913-ban a Kongresszus döntött a Szövetségi Tartalék Rendszer (Federal Reserve System) létrehozásáról. Az országot tizenkét körzetre osztották, s ezek mindegyikében egy-egy Szövetségi Tartalék Bank gyakorolta a központi bank hatásköreit és feladatait. Ezek közül a new yorki és a chicagoi volt a legfontosabb; Washingtonban pedig megkezdte működését a körzeteket felügyelő és összehangoló Szövetségi Tartalék Bizottság (Federal Reserve Board). A közutálatnak örvendő Wall Street megregulázása tehát mind gazdasági, mind politikai okokból elkerülhetetlen volt. A reform azonban nem volt teljes: nem történt semmi a részvénytőzsde szabályozására, sem a nemzetközi forrásáramlás befolyásolására, a bérek és profitok szabályozása pedig csak a befolyás nélkül maradt szocialisták részéről vetődött fel.

Wilson elnökségének végén azonban nemcsak belpolitikai, de külpolitikai vonatkozásaiban is más országot látunk, mint két évtizeddel korábban. Ekkorra már – gazdasági és hadereje folytán és némi ideológiai küldetéstudattól vezérelve – Amerika rendelkezik azzal a képességgel, hogy békét teremtsen az egymással viaskodó imperialista hatalmak között, és egyesítse őket a szocialista forradalom kihívásával szemben. A katonai beavatkozás előjátéka a spanyol–amerikai háború volt, amely megmutatta, hogy Amerika nemcsak a Monroe-doktrína érvényesítésére képes, de globális hatósugárral rendelkezik. A békeközvetítés főpróbája Rooseveltnek a japán–orosz háború lezárása körüli ténykedése volt, amelynek nemzetközi elismerését a Nobel-békedíj odaítélése fejezte ki. Az első világháborúba való belépéstől (1917) kezdve mindez élesben és globális jelleggel folyt, ám a belső reformokhoz hasonlóan ez is féloldalasan, félmegoldással végződött.

 

A terjeszkedés természetrajza

 

A történettudomány számos művelője képviseli azt az álláspontot, amely szerint az Egyesült Államok kivételes jelleggel, majdhogynem véletlenek folytán lépett az imperializmus útjára, amely úton korábban csak az európai nagyhatalmak jártak. Ezek a tudósok visszamenőleg is tézisüknek megfelelően értelmezték az USA történetét. Eszerint az 1923-ban megfogalmazott Monroe-elv (közkeletű megfogalmazásban: "Amerika az amerikaiaké") lényegét tekintve egy defenzív válasz volt a gyarmatosító európai hatalmak agresszív törekvéseire. Funkciója mindössze annyi volt, hogy biztonságos védőernyőt vonjon a kialakulóban levő új nemzet köré. A XIX. századi amerikai vezetők csak kivételes esetekben érdeklődtek a vélt vagy valóságos külföldi érdekeltségek iránt. A századforduló időszakának eseményei példa nélkül álltak és tulajdonképpen egyfajta kisiklásként értelmezhetők. A spanyolokkal vívott háborúkat alapvetően nem gazdasági érdek, hanem a bulvársajtó manipulációja ösztönözte. Az USA rákényszerült a beavatkozásra, hogy megakadályozza más hatalmak gyarmati terjeszkedését, és segítse az elmaradottabb népeket a szabadság és a demokrácia felé vezető úton.

Ehhez hasonló felfogást képviselt például William Graham Sumner, aki az 1898-as összecsapásról "Az Egyesült Államok Spanyolország általi meghódítása" címmel írt esszét, éreztetve, hogy – több más történelmi példához hasonlóan – ezúttal is a győztes ország hasonult a legyőzötthöz. "Gyarmataik átvételével együtt átvettük szokásaikat is" – teszi hozzá egy 1995-ös írásában Daniel Patrick Moynihan, demokrata párti szenátor.

A XX. század különböző időszakaiban azonban meg-megújuló törekvések vezettek afelé, hogy a történettudomány kimutassa az amerikai külpolitika gazdasági motívumait. Charles Beard, F. J. Turner, William Appelman Williams, David Horowitz és mások művei alapján alakult ki az a nézet, amely szerint az expanzionizmus a kezdetektől fogva az amerikai történelem szerves részét képezte. Könnyű belátni, hogy a fehér telepesek nem áldozatai, hanem partnerei voltak az angol kereskedelmi imperializmusnak Észak-Amerikában. A valóban gyarmatosított és kizsákmányolt áldozatok, a feketebőrű rabszolgák számára az 1774–89 között lezajlott "forradalom" sorsuk rosszabbra fordulását hozta, a bennszülött indiánok kiirtását pedig csak felgyorsította a tizenhárom gyarmat függetlenné válása.

A XIX. század számos fejleménye magán hordozta az USA terjeszkedő törekvéseit. A Monroe-elv – az európai birodalmak kiutasításával – az észak-amerikai gazdasági dominancia előtt nyitott utat. Henry Clay, Monroe elnök egyik kortársa jósolta, hogy fél évszázad múltán az észak-amerikaiak Dél-Amerika irányában "ugyanazt a pozíciót fogják elfoglalni, amelyet ůj-Anglia népe foglal el az Egyesült Államok többi része irányában." A század derekán terjeszkedő háborúkat folytatott az Egyesült Államok Texas, Oregon és Kalifornia megszerzéséért és az expanzió folytatása volt az 1861–65-ös polgárháború egyik legfontosabb tétje is. A század során az amerikai politika többször megtapasztalta, hogy az új határok (frontiers) megnyitása mind a gazdasági nehézségek enyhítésére, mind a belpolitikai konfliktusok rendezésére alkalmas.

A spanyolokkal kialakuló konfliktus felé elsősorban az 1893 után kibontakozó recesszió taszította az Egyesült Államokat. Az üzleti világ számottevő része értékelte úgy, hogy a pangást a helytelen kereskedelmi és monetáris politika okozta. Miután azonban a Cleveland-kormány monetáris eszközökkel végrehajtott kísérlete megbukott, egyetértés alakult ki arról, hogy a válság oka a túltermelés és a piacok hiánya. A kereskedelmi "frontier" déli irányú kiterjesztése tehát kulcsfontosságúnak bizonyult, ami magyarázza a haditengerészet demonstratív felvonultatását a Brazíliát és Venezuelát érintő viták esetében. A spanyol kormányhoz eljuttatott jegyzékből világosan kiolvasható, hogy az amerikai vezetés az üzleti élet normális működésére, és a prosperitás elősegítésére való tekintettel vállalja el az 1898-as katonai konfliktust.

A szociális reform és az agresszív külpolitika összekapcsolásával Theodore Roosevelt lényegében ugyanazt a közpolitikai kombinációt (policy mix) képviselte, amit a kortárs liberális unionisták (Rhodes, Chamberlain és mások) Angliában. Azzal a különbséggel persze, hogy az előbbi egy felemelkedő, míg az utóbbiak egy hanyatló nagyhatalom élén tették ezt. Ez a kombináció mindvégig jellemző maradt a ”rövid XX. század” legtöbb domináns politikai irányzatára (a szociáldemokráciát is beleértve) a világrendszer centrumában elhelyezkedő tőkés országokban.

Roosevelt a szociáldarwinizmus fogalmi rendszerében értelmezte kora problémáit. S hogy Amerika a túlélő erős népek közé, és ne a kipusztulásra ítélt gyengékhez tartozzon, gyors ütemben fejlesztette a haditengerészetet. Ennek felhasználásához ”a Monroe-elv Roosevelt-féle kiegészítése” adta meg az útmutatást, miszerint az amerikai flotta feladata, hogy felügyelje a nemzetközi (fizetési) kötelezettségek teljesítését a nyugati féltekén. E téren igazán visszafogott megoldásnak számított például az, amikor az USA arra kényszerítette Dominikát, hogy elfogadja egy amerikai ”gazdasági tanácsadó” kinevezését, aki azután egyfajta gazdasági igazgatóként járt el.

Egy 1903 novemberi kongresszusi üzenetében – a Panama-csatornával összefüggésben – Roosevelt kifejtette, hogy az USA nem lehet tekintettel a ”véletlen szeszélye” folytán kialakult országhatárokra, amikor érdekei érvényesítéséről van szó. Pár hónappal később persze cáfolta, hogy az Egyesült Államoknak bármi köze lenne a panamai forradalomhoz és Panamának Kolumbiától való elszakításához. Az ilyen híresztelésekkel nem kell foglalkozni – mondta – ”a döntő kérdés egyes-egyedül a csatorna megépítése”. Erre 1904 és 1914 között, egyértelműen az amerikai érdekekhez és igényekhez igazodva került sor.

Az első világháború előtt és alatt az amerikai hadsereg kereskedelempolitikai funkciója egészen nyilvánvalóvá vált. 1912-ben az Egyesült Államok katonai beavatkozást hajtott végre Nicaraguában, annak biztosítása érdekében, hogy rendben fizessék az amerikai bankok által egy vasútépítés finanszírozására nyújtott hitel kamatait. 1915-ben az USA megszállta Haitit, biztosítandó, hogy a haiti kormány teljesíti az észak-amerikai bankokkal szemben fennálló kötelezettségeit. 1916-ban Santo Domingo-ban jelent meg az amerikai tengerészgyalogság és ellenőrzése alá vonta az ország kincstárát és vámhivatalát, hogy biztosítsa az amerikai vállalatokkal szemben fennálló kötelezettségek teljesítését. Szintén a tengerészgyalogságot vetették be 1916-ban, amikor amerikai olajérdekeltségek kerültek veszélybe Mexikóban.

A katonai akciók azonban távolról sem csak a karibi térségben zajlottak (ahogy azt már a Fülöp-szigetek elfoglalása is mutatta), sőt, a közép-amerikai fejlemények leginkább a kelet-ázsiai irányú behatolás előkészítését szolgálták. Kína felé az USA harcos képviselőjévé vált a "nyitott kapuk" politikájának, amelyet kiváltképpen egy 1899-es külügyminisztériumi nyilatkozat világított meg. A gyakorlati lépések a meghirdetett elveket követték. Az amerikai haderő részt vett a boxerlázadás leverésében (1901), később pedig többször is (1911, 1912, 1924, 1926) demonstrálta készültségét, hogy a különféle zavargások időszakában őrködjön a Kínában meglevő amerikai tulajdon sérthetetlensége fölött.

A katonai beavatkozás azonban így sem vált az amerikai imperializmus fő formájává; ennél sokkal nagyobb jelentősége volt a kereskedelmi (majd pénzügyi) behatolást előmozdító gazdasági diplomáciának és a politikai nyomásgyakorlásnak. A századelőn kialakult amerikai imperializmus tehát – összehasonlítva az európai hatalmak birodalmi politikájával – két alapvető sajátosságot mutat. Először is nem területi jellegű, vagyis – a brit, francia, német, olasz és japán imperializmusoktól eltérően – nem jellemző rá a formális birodalomépítés. Ebből a szempontból a spanyol-amerikai háború valóban "kisiklás" volt, de nem a terjeszkedő politika megléte, hanem annak konkrét formája miatt. Másodszor pedig az amerikai imperializmus egy formálisan antiimperialista ideológiával párosul. Ennek eredete elsősorban az, hogy az amerikai nemzet magát a gyarmati sorból felszabadult népnek tekinti. Ezt a tényezőt egészítette ki előbb a gyarmatosítók elleni, később pedig a "kommunista agresszió" elleni harc ideológiája.

Az antiimperialista ideológia és az imperialista valóság közötti szakadék okozta, hogy a katonai győzelem ellenére Wilson számára súlyos politikai vereséggel ért véget az első világháború. Hogy a háborúba való belépésnél a deklarált ideológiai céloknál (nemzeti önrendelkezés, egyetemes szabadság stb.) sokkal fontosabb volt a pénzügyi és kereskedelmi érdekek követése, az önmagában még nem jelentett volna gondot. A párizsi béketárgyalások során azonban a napnál világosabban megmutatkozott, hogy a nemzeti önrendelkezés liberális retorikája valójában csak a legyőzöttek durva kifosztásához asszisztál. Arról nem is beszélve, hogy az orosz polgárháborúba Amerika azoknak a cárista tábornokoknak az oldalán avatkozott be, akiknek aztán végképp semmi közük nem volt a polgári szabadsághoz meg a kis nemzetek függetlenségéhez. A zűrzavarossá váló külpolitika válságot idézett elő a Demokrata Pártban, és egy bő évtizedre diszkreditálta a progresszív korszak számos valódi eredményét is.

 

Andor László [Változó Világ 21.]

 

 


 

Vissza

 

Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom

Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010

 

Site Meter