Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok |
|
|
|
|
|
A
háborúban szerzett népszerűségét Roosevelt még tovább növelte
Washingtonban, és 1904-ben – a demokrata Alton Parkerral megküzdve –
újabb négy évre megőrizte hivatalát. Hét évig tartó elnökségét
szinte csak sikerek jellemezték. A társadalomban és a törvényhozásban
egyaránt széles körű konszenzus uralkodott arról, hogy az átlagember
érdekében komoly reformokat kell végrehajtani. A haladás eszméje,
amely a forradalmi fejlődésen keresztülment gazdasági szférát addig
is áthatotta, most kiterjedt a politika világára, és progresszív intézkedéseket
tűzött napirendre a veszélybe került amerikai értékek megmentése érdekében. A
trösztellenes törvényeket alkalmazva és kiegészítve Roosevelt
sikeres és népszerű lépéseket tett az egyre nagyobb gazdasági
hatalomra szert tevő nagytőkével szemben. A trösztellenes törvények
alkalmazásának egyik legjelentősebb esete volt, amikor az elnök a
Sherman-féle trösztellenes törvényre hivatkozva, megtámadta a különböző
vasúttársaságok egyesítésére létrehozott Northern Securities
holdingegyezményt (1904). A holdingot J. P. Morgan szervezte meg, hogy a
versengő vasútmágnások egyesítésével csökkentse a versenyből
fakadó pazarlást, s így növelhesse az ágazat nyereségét. Roosevelt
döntése – amely közgazdasági szempontból ellentmondásos, ám trösztellenessége
miatt felettébb népszerű volt – lezárta azt a mintegy nyolcéves időszakot,
amely a monopolizálódás legdinamikusabb periódusa volt az Államokban.
Az elnök ezek után kezdeményezte a vasutak még szigorúbb központi
szabályozását, aminek eredményeként megszületett az 1906-os
Hepburn-féle törvény. Ez további hatáskörökkel ruházta fel az Államközi
Kereskedelmi Bizottságot a jegyárak szabályozásában, kiterjesztette a
bizottság törvénykezési jogosítványait, és meggyengítette a vasúttársaságoknak
a gőzhajózás terén és a szénbányászatban gyakorolt együttes
befolyását. Roosevelt
elnök csatákat nyert mind a társadalmi béke megőrzése, mind a természeti
erőforrások megóvása terén. A Roosevelt-kormány első és egyik
legkomolyabb válságát jelentette az 1902-es bányászsztrájk. Az elnök
szövetségi csapatokat vezényelt a nyugat-pennsylvaniai bányavidékre,
egyrészt a bányatulajdonosok vagyonának védelmére, másrészt, hogy a
bányászok számára méltányos rendezést csikarjanak ki. A megegyezés,
amely végül is Washingtonban született meg, a szénbányászok követeléseinek
nagyrészt eleget tett. A korábbiakban nem tapasztalt konszenzuskereső
magatartás igen jót tett az elnök presztízsének. A tőke és munka közötti
”tisztességes megegyezéstől” kezdve használták Roosevelt társadalompolitikájára
a Square Deal kifejezést. Roosevelt
nemcsak a munkaerő, de a természet védelmében is kész volt a domináns
termelési tényező, a tőke korlátozására. 1907-ben létrehozta a
Belföldi Víziút Bizottságot, amelynek feladata a folyók, a talaj, és
az erdők tanulmányozása, valamint a vízienergiában és a vízi közlekedésben
rejlő lehetőségek feltérképezése volt. A bizottság feltárta az öntözés
és a talajerózió problémáit, és javaslatot tett például a
fakitermelés szabályozására, a hajózható folyószakaszok feljavítására,
és a vízesések megmentésére. Hamarosan az egyes tagállamok létrehozták
természetvédelmi bizottságaikat, 1909-ben pedig létrejött az Országos
Természetvédelmi Szövetség, a társadalom megfelelő informálására
és nevelésére. Az
1908-as elnökválasztás időszakában Roosevelt népszerűsége csúcsán
volt, ám tartani akarta magát ahhoz az íratlan szabályhoz, amely
szerint két ciklusnál tovább senki ne legyen elnök. Maga helyett támogatta
William Howard Taftot, aki Roosevelt platformján, a népszavazatok 52 százalékával
meg is nyerte a választásokat. Ellenfele a demokrata William Jennings
Bryan volt, aki az urbanizáció feszültségeivel, az ipari társadalom
ellentmondásaival, és általában a modern világ szabadosságával elégedetlen
közép-nyugati populisták szószólójaként harmadszor indult az elnökség
elnyeréséért. Ellenezte az USA nemzetközi szerepvállalását, és
kilenc évvel később le is mondott külügyminiszteri hivataláról,
amikor egyértelművé vált az USA hadbalépése az első világháborúban. William
Taft rendkívül kövér ember volt, ám különböző posztokon – például
Roosevelt hadügyminisztereként – sikerült bebizonyítania politikusi
képességeit. Elsősorban jogi ismereteivel tűnt ki, ám túl sok önálló
elképzelése nem volt; valójában elődje vonalát kívánta folytatni.
Következetesen alkalmazta a trösztellenes törvényeket, megreformálta
a postát, és kezdeményezett két alkotmánykiegészítést (a 16. kiegészítés
bevezette a szövetségi jövedelemadót, a 17. pedig a szenátorok nép
által történő közvetlen választását állította a tagállamok törvényhozása
általi delegálás helyébe.) Az
eredményekkel párhuzamosan azonban mélyülő megosztottság alakult ki
a Republikánus Párton belül, olyan kérdések mentén, mint a vámpolitika,
az erdővédelem, és a Kongresszus elnökének hatásköre. A párton belüli,
főként a nyugati területeket képviselő "lázadók" – akik
egyes kérdésekben az ellenzéki demokratákkal is szövetségre léptek
saját pártjuk vezetése ellen – egyre inkább elhatárolódtak a
konzervatív magtól. A vita meggyengítette a pártot – ami
megmutatkozott a képviselőházi többség elvesztésében 1911-ben –
és végső soron a pártszakadásig fajult. A lázadók létrehozták a
Progresszív Pártot, amelynek élén a tengerentúlról hazahívott
Roosevelt indult el az elnökválasztáson. Roosevelt
támogatóit – akik kezdetben a Progresszív Republikánus Ligába tömörültek
Robert La Follette szenátor vezetésével – alapvetően az érdekelte,
hogy a politikát megmentsék a nagytőke befolyásától. Ők kezdeményezték
a szenátorok közvetlen választását, a népszavazás és a visszahívás
intézményesítését, valamint az előválasztások bevezetését. E
reformok közül igazából csak az utóbbi bizonyult sikeresnek,
amennyiben lehetővé tette, hogy a pártok jelöltjeit ne a bennfentesek
és pártbürokraták szűk csoportja válassza ki, hanem az adott párt
regisztrált szavazói. A Progresszív Párt 1912-es programja átfogó és
radikális volt: tartalmazta a nők választójogának biztosítását, a
gyermekmunka megtiltását, a nyolcórás munkanap és az országos társadalombiztosítási
rendszer bevezetését, valamint bank- és valutareformot. Ennél
radikálisabb programmal már csak a Szocialista Párt jelentkezett,
amelynek jelöltje, Eugene Debs ekkor indult el negyedszer, de nem utoljára
az elnöki posztért. Gyenge támogatottságának oka az volt, hogy az
amerikai munkásosztály – heterogenitása okán – rendkívül
megosztott volt, amellett, hogy szerveződésének törvényi biztosítása
sem volt teljes. A szocialistákhoz közel álló szakszervezet, a Világ
Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World, IWW) messze nem volt
olyan erős, mint a nagyobb hagyományokra visszatekintő Amerikai Munkásszövetség
(American Federation of Labor, AFL). Ráadásul a Los Angeles Times székháza
ellen 1910-ben elkövetett robbantásos merénylet szembefordította a közvéleményt
a munka világának követeléseivel. Thomas
Woodrow Wilson és a demokraták 1912-es győzelmének fő oka – a
Republikánusok szakadása mellett – az volt, hogy a párt mindhárom
rivális táborából és ideológiájából képes volt integrálni
egy-egy fontos elemet. Jó kapcsolatai voltak a munka világával, különösen
az első- és második generációs bevándorlókkal. Határozott
progresszív és reformpárti arculattal bírt, ugyanakkor hatásosan meg
tudta szólítani a kisvállalkozókat, üzleti szabadságuk őrzését ígérve.
A párt jelöltje pedig az a Wilson volt, aki sikeres tudósi karrier után
történelmi küldetéstudattal vetette magát a hivatásszerű politizálásba,
és két év New Jersey-i kormányzóság után végül is beköltözhetett
a Fehér Házba. Elnökként
Wilson új vezetési stílust és technikákat honosított meg. Hosszú órákat
töltött a Kapitólium épületében a képviselőkkel és a szenátorokkal
vitatkozva és – Thomas Jefferson óta először – személyesen
olvasta fel a Kongresszusnak szóló üzeneteit (különös tekintettel az
Unió helyzetéről szóló, évente megtartott beszédre). Az elnöki
funkció újfajta felfogásának alapelveit maga Wilson fektette le egy
korábbi, 1908-as könyvében (Alkotmányos kormányzás az Egyesült Államokban),
amelyben a későbbi elnök felülvizsgálta korábbi, a kongresszusi kormányzásról
kifejtett nézeteit, és a végrehajtó
hatalom csúcsán álló elnököt nagyhatalmú, kivételes vezetői
feladatokkal és képességekkel felruházott személyként jellemezte. Wilson
elnöksége a progresszív korszak kiteljesedését jelentette. Vámreformja
határozott lépést jelentett a teljesen szabad kereskedelem felé, amely
az amerikaiak számára olcsóbbá tette számos importcikk fogyasztását.
A Clayton-törvény (1914) újabb elemmel bővítette a trösztellenes törvények
sorát. Különösen nagy jelentőségűnek bizonyult a bankreform (1913),
amely – a Szövetségi Tartalék Rendszer létrehozásával – véget
vetett annak az instabil és kaotikus helyzetnek, amely 1907-ben az egész
pénzügyi szféra összeomlásával fenyegetett. Legfőképpen
az 1907. évi pénzügyi pánik tette nyilvánvalóvá, hogy a
laissez-faire elve már végképp nem követhető a pénzügyi intézményrendszerben.
Akkor ugyanis Pierpont Morgan vezetésével egy héten át folytattak
heroikus küzdelmet New York bankárai az egész pénzügyi rendszer összeomlásával
fenyegető válság elhárításáért. A tűzoltómunka fordulópontja
volt, amikor Morgan Amerika néhány tucatnyi mágnására rázárta
Madison avenue-i könyvtárterme ajtaját és arra kényszerítette őket,
hogy tegyék meg milliós nagyságrendű felajánlásaikat a Wall Street
megmentése érdekében. A
válság okai a gátlástalan spekulációban, valamint a tisztességtelen
és hozzá nem értő pénzkezelésben voltak fellelhetők. A helyzet törvényért
kiáltott. 1913-ban a Kongresszus döntött a Szövetségi Tartalék
Rendszer (Federal Reserve System) létrehozásáról. Az országot tizenkét
körzetre osztották, s ezek mindegyikében egy-egy Szövetségi Tartalék
Bank gyakorolta a központi bank hatásköreit és feladatait. Ezek közül
a new yorki és a chicagoi volt a legfontosabb; Washingtonban pedig
megkezdte működését a körzeteket felügyelő és összehangoló Szövetségi
Tartalék Bizottság (Federal Reserve Board). A közutálatnak örvendő
Wall Street megregulázása tehát mind gazdasági, mind politikai okokból
elkerülhetetlen volt. A reform azonban nem volt teljes: nem történt
semmi a részvénytőzsde szabályozására, sem a nemzetközi forrásáramlás
befolyásolására, a bérek és profitok szabályozása pedig csak a
befolyás nélkül maradt szocialisták részéről vetődött fel. Wilson
elnökségének végén azonban nemcsak belpolitikai, de külpolitikai
vonatkozásaiban is más országot látunk, mint két évtizeddel korábban.
Ekkorra már – gazdasági és hadereje folytán és némi ideológiai küldetéstudattól
vezérelve – Amerika rendelkezik azzal a képességgel, hogy békét
teremtsen az egymással viaskodó imperialista hatalmak között, és
egyesítse őket a szocialista forradalom kihívásával szemben. A
katonai beavatkozás előjátéka a spanyol–amerikai háború volt,
amely megmutatta, hogy Amerika nemcsak a Monroe-doktrína érvényesítésére
képes, de globális hatósugárral rendelkezik. A békeközvetítés főpróbája
Rooseveltnek a japán–orosz háború lezárása körüli ténykedése
volt, amelynek nemzetközi elismerését a Nobel-békedíj odaítélése
fejezte ki. Az első világháborúba való belépéstől (1917) kezdve
mindez élesben és globális jelleggel folyt, ám a belső reformokhoz
hasonlóan ez is féloldalasan, félmegoldással végződött. A
terjeszkedés természetrajza A
történettudomány számos művelője képviseli azt az álláspontot,
amely szerint az Egyesült Államok kivételes jelleggel, majdhogynem véletlenek
folytán lépett az imperializmus útjára, amely úton korábban csak az
európai nagyhatalmak jártak. Ezek a tudósok visszamenőleg is tézisüknek
megfelelően értelmezték az USA történetét. Eszerint az 1923-ban
megfogalmazott Monroe-elv (közkeletű megfogalmazásban: "Amerika az
amerikaiaké") lényegét tekintve egy defenzív válasz volt a
gyarmatosító európai hatalmak agresszív törekvéseire. Funkciója
mindössze annyi volt, hogy biztonságos védőernyőt vonjon a kialakulóban
levő új nemzet köré. A XIX. századi amerikai vezetők csak kivételes
esetekben érdeklődtek a vélt vagy valóságos külföldi érdekeltségek
iránt. A századforduló időszakának eseményei példa nélkül álltak
és tulajdonképpen egyfajta kisiklásként értelmezhetők. A
spanyolokkal vívott háborúkat alapvetően nem gazdasági érdek, hanem
a bulvársajtó manipulációja ösztönözte. Az USA rákényszerült a
beavatkozásra, hogy megakadályozza más hatalmak gyarmati terjeszkedését,
és segítse az elmaradottabb népeket a szabadság és a demokrácia felé
vezető úton. Ehhez
hasonló felfogást képviselt például William Graham Sumner, aki az
1898-as összecsapásról "Az Egyesült Államok Spanyolország általi
meghódítása" címmel írt esszét, éreztetve, hogy – több más
történelmi példához hasonlóan – ezúttal is a győztes ország
hasonult a legyőzötthöz. "Gyarmataik átvételével együtt átvettük
szokásaikat is" – teszi hozzá egy 1995-ös írásában Daniel
Patrick Moynihan, demokrata párti szenátor. A
XX. század különböző időszakaiban azonban meg-megújuló törekvések
vezettek afelé, hogy a történettudomány kimutassa az amerikai külpolitika
gazdasági motívumait. Charles Beard, F. J. Turner, William Appelman
Williams, David Horowitz és mások művei alapján alakult ki az a nézet,
amely szerint az expanzionizmus a kezdetektől fogva az amerikai történelem
szerves részét képezte. Könnyű belátni, hogy a fehér telepesek nem
áldozatai, hanem partnerei voltak az angol kereskedelmi imperializmusnak
Észak-Amerikában. A valóban gyarmatosított és kizsákmányolt áldozatok,
a feketebőrű rabszolgák számára az 1774–89 között lezajlott
"forradalom" sorsuk rosszabbra fordulását hozta, a bennszülött
indiánok kiirtását pedig csak felgyorsította a tizenhárom gyarmat függetlenné
válása. A
XIX. század számos fejleménye magán hordozta az USA terjeszkedő törekvéseit.
A Monroe-elv – az európai birodalmak kiutasításával – az észak-amerikai
gazdasági dominancia előtt nyitott utat. Henry Clay, Monroe elnök egyik
kortársa jósolta, hogy fél évszázad múltán az észak-amerikaiak Dél-Amerika
irányában "ugyanazt a pozíciót fogják elfoglalni, amelyet ůj-Anglia
népe foglal el az Egyesült Államok többi része irányában." A
század derekán terjeszkedő háborúkat folytatott az Egyesült Államok
Texas, Oregon és Kalifornia megszerzéséért és az expanzió folytatása
volt az 1861–65-ös polgárháború egyik legfontosabb tétje is. A század
során az amerikai politika többször megtapasztalta, hogy az új határok
(frontiers) megnyitása mind a gazdasági nehézségek enyhítésére,
mind a belpolitikai konfliktusok rendezésére alkalmas. A
spanyolokkal kialakuló konfliktus felé elsősorban az 1893 után
kibontakozó recesszió taszította az Egyesült Államokat. Az üzleti
világ számottevő része értékelte úgy, hogy a pangást a helytelen
kereskedelmi és monetáris politika okozta. Miután azonban a
Cleveland-kormány monetáris eszközökkel végrehajtott kísérlete
megbukott, egyetértés alakult ki arról, hogy a válság oka a túltermelés
és a piacok hiánya. A kereskedelmi "frontier" déli irányú
kiterjesztése tehát kulcsfontosságúnak bizonyult, ami magyarázza a
haditengerészet demonstratív felvonultatását a Brazíliát és
Venezuelát érintő viták esetében. A spanyol kormányhoz eljuttatott
jegyzékből világosan kiolvasható, hogy az amerikai vezetés az üzleti
élet normális működésére, és a prosperitás elősegítésére való
tekintettel vállalja el az 1898-as katonai konfliktust. A
szociális reform és az agresszív külpolitika összekapcsolásával
Theodore Roosevelt lényegében ugyanazt a közpolitikai kombinációt (policy
mix) képviselte, amit a kortárs liberális unionisták (Rhodes,
Chamberlain és mások) Angliában. Azzal a különbséggel persze, hogy
az előbbi egy felemelkedő, míg az utóbbiak egy hanyatló nagyhatalom
élén tették ezt. Ez a kombináció mindvégig jellemző maradt a ”rövid
XX. század” legtöbb domináns politikai irányzatára (a szociáldemokráciát
is beleértve) a világrendszer centrumában elhelyezkedő tőkés országokban. Roosevelt
a szociáldarwinizmus fogalmi rendszerében értelmezte kora problémáit.
S hogy Amerika a túlélő erős népek közé, és ne a kipusztulásra ítélt
gyengékhez tartozzon, gyors ütemben fejlesztette a haditengerészetet.
Ennek felhasználásához ”a Monroe-elv Roosevelt-féle kiegészítése”
adta meg az útmutatást, miszerint az amerikai flotta feladata, hogy felügyelje
a nemzetközi (fizetési) kötelezettségek teljesítését a nyugati féltekén.
E téren igazán visszafogott megoldásnak számított például az,
amikor az USA arra kényszerítette Dominikát, hogy elfogadja egy
amerikai ”gazdasági tanácsadó” kinevezését, aki azután egyfajta
gazdasági igazgatóként járt el. Egy
1903 novemberi kongresszusi üzenetében – a Panama-csatornával összefüggésben
– Roosevelt kifejtette, hogy az USA nem lehet tekintettel a ”véletlen
szeszélye” folytán kialakult országhatárokra, amikor érdekei érvényesítéséről
van szó. Pár hónappal később persze cáfolta, hogy az Egyesült Államoknak
bármi köze lenne a panamai forradalomhoz és Panamának Kolumbiától
való elszakításához. Az ilyen híresztelésekkel nem kell foglalkozni
– mondta – ”a döntő kérdés egyes-egyedül a csatorna megépítése”.
Erre 1904 és 1914 között, egyértelműen az amerikai érdekekhez és igényekhez
igazodva került sor. Az
első világháború előtt és alatt az amerikai hadsereg
kereskedelempolitikai funkciója egészen nyilvánvalóvá vált. 1912-ben
az Egyesült Államok katonai beavatkozást hajtott végre Nicaraguában,
annak biztosítása érdekében, hogy rendben fizessék az amerikai bankok
által egy vasútépítés finanszírozására nyújtott hitel kamatait.
1915-ben az USA megszállta Haitit, biztosítandó, hogy a haiti kormány
teljesíti az észak-amerikai bankokkal szemben fennálló kötelezettségeit.
1916-ban Santo Domingo-ban jelent meg az amerikai tengerészgyalogság és
ellenőrzése alá vonta az ország kincstárát és vámhivatalát, hogy
biztosítsa az amerikai vállalatokkal szemben fennálló kötelezettségek
teljesítését. Szintén a tengerészgyalogságot vetették be 1916-ban,
amikor amerikai olajérdekeltségek kerültek veszélybe Mexikóban. A
katonai akciók azonban távolról sem csak a karibi térségben zajlottak
(ahogy azt már a Fülöp-szigetek elfoglalása is mutatta), sőt, a közép-amerikai
fejlemények leginkább a kelet-ázsiai irányú behatolás előkészítését
szolgálták. Kína felé az USA harcos képviselőjévé vált a
"nyitott kapuk" politikájának, amelyet kiváltképpen egy
1899-es külügyminisztériumi nyilatkozat világított meg. A gyakorlati
lépések a meghirdetett elveket követték. Az amerikai haderő részt
vett a boxerlázadás leverésében (1901), később pedig többször is
(1911, 1912, 1924, 1926) demonstrálta készültségét, hogy a különféle
zavargások időszakában őrködjön a Kínában meglevő amerikai
tulajdon sérthetetlensége fölött. A
katonai beavatkozás azonban így sem vált az amerikai imperializmus fő
formájává; ennél sokkal nagyobb jelentősége volt a kereskedelmi
(majd pénzügyi) behatolást előmozdító gazdasági diplomáciának és
a politikai nyomásgyakorlásnak. A századelőn kialakult amerikai
imperializmus tehát – összehasonlítva az európai hatalmak birodalmi
politikájával – két alapvető sajátosságot mutat. Először is nem
területi jellegű, vagyis – a brit, francia, német, olasz és japán
imperializmusoktól eltérően – nem jellemző rá a formális birodalomépítés.
Ebből a szempontból a spanyol-amerikai háború valóban "kisiklás"
volt, de nem a terjeszkedő politika megléte, hanem annak konkrét formája
miatt. Másodszor pedig az amerikai imperializmus egy formálisan
antiimperialista ideológiával párosul. Ennek eredete elsősorban az,
hogy az amerikai nemzet magát a gyarmati sorból felszabadult népnek
tekinti. Ezt a tényezőt egészítette ki előbb a gyarmatosítók
elleni, később pedig a "kommunista agresszió" elleni harc
ideológiája. Az
antiimperialista ideológia és az imperialista valóság közötti szakadék
okozta, hogy a katonai győzelem ellenére Wilson számára súlyos
politikai vereséggel ért véget az első világháború. Hogy a háborúba
való belépésnél a deklarált ideológiai céloknál (nemzeti önrendelkezés,
egyetemes szabadság stb.) sokkal fontosabb volt a pénzügyi és
kereskedelmi érdekek követése, az önmagában még nem jelentett volna
gondot. A párizsi béketárgyalások során azonban a napnál világosabban
megmutatkozott, hogy a nemzeti önrendelkezés liberális retorikája valójában
csak a legyőzöttek durva kifosztásához asszisztál. Arról nem is beszélve,
hogy az orosz polgárháborúba Amerika azoknak a cárista tábornokoknak
az oldalán avatkozott be, akiknek aztán végképp semmi közük nem volt
a polgári szabadsághoz meg a kis nemzetek függetlenségéhez. A zűrzavarossá
váló külpolitika válságot idézett elő a Demokrata Pártban, és egy
bő évtizedre diszkreditálta a progresszív korszak számos valódi
eredményét is. Andor László [Változó Világ 21.] |
|
|
Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom
Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum
Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010 |