Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Sikerek és feszültségek a századelőn

Az Amerikai Egyesült Államok számára az 1898-as évvel, a spanyol-amerikai háborúval vette kezdetét a XX. század. A két nagyhatalom közötti összecsapás közvetlen előzménye az volt, hogy 1895-ben kubai felkelők függetlenségi háborút robbantottak ki a spanyol uralom ellen. Az Egyesült Államok beavatkozására azonban csak azután került sor, hogy 1898. február 15-én a havannai kikötőben horgonyzó Maine nevű amerikai hadihajó – máig tisztázatlan ok miatt – felrobbant, és a legénység többsége (260 fő) meghalt. A sajtó bosszúért lihegett, az újabb választásokhoz közeledő William McKinley elnök pedig néhány hónap és sok-sok imádkozás után végül is beadta a derekát, és hadat üzent Spanyolországnak.

A korszerű amerikai hadihajók könnyedén legyőzték a spanyolokat. A lépéselőnyt kihasználva az amerikai erők előretörtek a csendes-óceáni térségben is, és elfoglalták Manilát. A július 3-i ütközet a Santiago-öbölben végül is eldöntötte a háború kimenetelét. A december 10-én, Párizsban aláírt békeszerződés deklarálta Kuba függetlenségét, Puerto Rico, Guam és a Fülöp-szigetek pedig az Egyesült Államok gyarmatává vált. A háború felrázta és megerősítette az USA haderejét, amely belpolitikailag felértékelődött, és mind nagyobb szerepet kezdett játszani a külpolitika alakításában is.

A spanyol–amerikai háborúval az Egyesült Államok mint imperialista hatalom lépett a világtörténelem színpadára, ami logikus végkifejlete volt a polgárháború lezárulása óta bekövetkezett átalakulásnak: az amerikai gazdasági potenciál egyedülálló gyorsaságú és mértékű megerősödésének. Az USA 1880-ban még csak 14,7 százalékkal részesedett a világ ipari termeléséből, 1913-ra ez az érték 32 százalékra nőtt. Ugyanezen időszak alatt Nagy-Britannia részesedése 22,9 százalékról 13,6 százalékra csökkent. Az új rivális hatalom Németország volt, amely a 33 év alatt 8,5 százalékról 14,8 százalékra növelte részesedését.

A felnőtté váló amerikai kapitalizmus új magatartásformát és új szerepeket kellett hogy tanuljon – külföldön és otthon egyaránt. Ez az igazodási folyamat jellemezte az 1898-as háború és az első világháború közé eső időszakot; az államszervezet és a politika megkezdte a felzárkózást és az alkalmazkodást a gazdaságban végbement változásokhoz.

A századelő Amerikája látványos prosperitást élt meg. A részvényárfolyamok szinte töretlenül emelkedtek; a munkanélküliek száma folyamatosan csökkent (1914-ben pontosan fele volt az 1897-es szintnek). A bevándorlók száma az 1897-es évi 216 397-ről 1 218 480 főre emelkedett, ami más országokéhoz képest a jobb gazdasági kilátások egyértelmű jele. A nemzeti vagyon 1897 és 1912 között megkétszereződött (88 milliárd dollárról 165 milliárdra nőtt), miközben a dollár más valutákhoz való paritása nem változott. A GNP (bruttó nemzeti termék) gyors növekedése (az 1897-es 14,6 milliárd dollárról az 1914-es 38,6 milliárd dollárra) a viszonylag szegényebbek körében is érezhető volt. Az északra költözés felgyorsulásával és a lincselések számának csökkenésével a fekete bőrű amerikaiak helyzete is javult. Az időszak életérzését áthatotta a modernizmus, vagyis az a hit, hogy a technikai újítások sora, a szakszerűség térnyerése most már automatikusan vezet az emberi élet minőségének javulásához.

A szakértők korát a technika vívmányai és a munkaszervezetben alkalmazott újítások egyaránt jellemezték. Edison és Bell találmányai ekkor már az amerikai élet szerves részeivé váltak, 1903-ban pedig a Wright-testvérek 59 másodperces repülése rávilágított a tudomány és technika új lehetőségeire. A wurlitzer uralta a kort, és vidám, csilingelő hangokat hallatott az új technikai környezet minden eleme: a mozi, a gépzongora, a pénztárgép és a villamos. Ez idő tájt jelentek meg az utcákon százával az automobilok, amelyek forradalmi változást jelentettek a városi közlekedésben és a középosztály életmódjában, s természetesen a termelési kultúrában is. A kor hőse: Henry Ford a munkafolyamattól a világpolitikáig terjedően az amerikai polgár küldetéstudatának, az amerikanizmusnak a prófétájává vált.

Henry Ford nevét az első igazi népautó, a T-modell írta be a világtörténelembe. Tudni kell azonban, hogy nem Ford, hanem R. E. Olds volt az első amerikai vállalkozó, aki a munkafeladatok részletes megtervezése és a futószalag felállítása útján hozzákezdett a személyautók tömegtermeléséhez. 1904-ben már négyezer Oldsmobilt gyártottak, miközben az 1903-ban létrehozott Ford Motor Company vezetése még mindig nem tudta eldönteni, hogy nagy és drága, vagy pedig könnyű és olcsó modelleket gyártson-e. Ford termelése 1907-ben, a pénzügyi pánik évében lépte át a 8000-es szintet. A pánik és nem kevés autógyár korai csődje bizonytalanságra adott okot, ám Ford meg volt győződve arról, hogy a piac 95 százaléka még érintetlen, és mindent megtett a megfelelő modell kidolgozásáért.

Ford elképzelései szerint az egyszerű emberek autójának teljesen szabványosított és könnyen cserélhető alkatrészekből kellett állnia, ami az olcsó üzemeltetés feltétele. Az ennek szellemében kidolgozott T-modell azonban kezdetben nem volt olcsóbb, mint sok vetélytársa. 1909-ben, amikor az első 800 darab piacra került 950 dolláros áron, az öreg Olds 650 dollárért adta járgányait. A masszívságáért és tartósságáért kedvelt T-modell 1910-ben hódította meg a piacot, és onnan kezdve folyamatosan csökkent az ára. 1917-ben 360 dollárért, 1924-ben pedig – amikor is 1,5 millió darab készült belőle – 290 dollárért adták!

A "bádog Lizzie"-nek nevezett modellből, amelynek fő jellemzői két évtizeden át változatlanok voltak, összesen 15 milliót adtak el 1908 és 1929 között. Ford számos újítást vezetett be a munkafolyamat megtervezésébe. A mechanikus feladatokat rutinjellegűvé tették, és elemi mozdulatok sorozatává bontották le. Az egyes munkások nem végezhettek többet egy-két mozdulatnál, a termelékenység fokozatos növelését pedig a futószalag magasabb sebességbe való kapcsolása biztosította. A robotjellegű munka gyorsan elhasználta a dolgozókat, így Ford üzemeiben mind a munkaerő-felvétel, mind az -elbocsátás igen magas szinten állandósult. Ford nem tűrte meg a szakszervezeteket, viszont 1914-ben meghirdette a rendkívüli "nyolc órás és öt dolláros" munkanapot. Ekkor már kevesebb mint egy óra kellett egy T-modell összeszereléséhez, szemben a kezdeti 12–14 órával.

A kor hőse volt Frederick W. Taylor is, a tudományos menedzsment atyja, az idő- és mozgástanulmányok úttörője. A Bethlehem Steel mérnökeként dolgozott, és egy 1895-ös írásában fektette le az üzemgazdaságtan filozófiájának alapjait. Eszerint vége lett az invenciózus vállalkozók korának, s elérkezett a racionális elvek alapján és a munkamegosztás végletekig történő fokozásával kialakított, szakszerű tömegtermelés korszaka. Érett formában Taylor akkor adta elő nézeteit, amikor 1902-ben elfoglalta az Amerikai Mérnökszövetség elnöki székét, és amikor kiadta összefoglaló művét A tudományos vezetés elmélete (1911) címmel. Az új módszerek szélesebb körű oktatása céljából 1908-ban alapították meg a Harvard Business Schoolt, 1910-ben pedig a dartmouth-i Tacker Schoolt.

A taylorizmus politikai jelentősége elsősorban a vállalaton belüli társadalmi hierarchia felépítésében és igazolásában állt. A fordizmus ezzel szemben – az olasz Antonio Gramsci és több későbbi francia szerző munkássága nyomán – a modern tömegtermelés és -fogyasztás rendszerét leíró, átfogó társadalomelméleti kategóriává vált. Ahhoz azonban, hogy a fordista elvek alapján a társadalom egésze működtethető és szabályozható legyen, munkaügyi, szociális és pénzügyi reformok sorára volt szükség. Az Egyesült Államokban ez két felvonásban valósult meg: a századelőn, illetve – a világgazdasági válság következtében – a 30-as években.

Henry Fordhoz hasonlóan nagy hatása volt a politikai folyamatokra azoknak a vállalkozóknak is, akik üzleti sikereik után tollat ragadtak, és műveik által váltak egy új, általuk elképzelt világ propagandistáivá. A két legfontosabb dokumentum, amely a tőke és az állam viszonyának megváltozását, és közvetlenül a vállalkozók szerepét mutatja az állam felértékelésében és a nemzetközi szerepvállalás kezdeményezésében, nem más, mint Andrew Carnegie és Herbert Croly egy-egy munkája.

Carnegie vagyon nélkül vándorolt be fiatalon az Államokba, 1901-ben azonban már úgy adta el a U.S. Steel Corporation tulajdonát képező részvényeit, hogy a cég acéltermelése meghaladta Nagy-Britanniáét. 1900-ban jelent meg híres könyve: A gazdagság evangéliuma (The Gospel of Wealth), amely rövidesen a vállalkozók krédójává vált; hirdetve, hogy azok a módszerek, amelyekkel a szerző multimilliomossá vált, hasonlóan ragyogó eredményekhez vezetnek, ha a kultúrára vagy a nemzetközi kapcsolatokra alkalmazzák őket. Az Evangéliumtól nem volt idegen a szociáldarwinista szemlélet, az elitista gyanakvás a többségi demokráciával szemben, és egyfajta természetes arisztokrácia hirdetése. Elvei gyakorlati megvalósítására törekedve Carnegie döntő szerepet játszott a hágai nemzetközi bíróságot létrehozó konferenciák (1899 és 1907) megszervezésében.

Croly könyve: Az amerikai élet ígérete (The Promise of American Life, 1909) nem kevesebbet állított, mint hogy a XX. század megváltoztatja az amerikai politika alapszerkezetét, amelyet többé-kevésbé még mindig az alapító atyákhoz való viszony szerint értelmeztek. Thomas Jefferson nevéhez kapcsolták a társadalmi egyenlőség igényét és az állam decentralizált működtetését, míg a vele szemben álló Alexander Hamilton és köre, vagyis a föderalisták hagyatéka volt a vállalkozás és a vállalkozók szabadságának sérthetetlensége, amit az erős szövetségi állam volt hivatva biztosítani. Croly szerint az új helyzetben Jefferson céljait – amelyek leginkább a századvég populista mozgalmában öröklődtek át – éppen hogy ellenfele, Hamilton eszközeivel, vagyis az országos intézmények centralizációjával, az állam és a tőkések közötti együttműködéssel lehet legjobban megvalósítani. Croly könyve jól illusztrálta a századelő történelmi fordulatát, de egyben rámutatott a progresszívok dilemmájára is, amennyiben a nagytőke innovációi elleni harc és az általában vett innováció elleni küzdelem összemosódása éppen a progresszivitást temethette el.

A reform már csak azért is a századelő fő kérdésévé kellett, hogy váljon, mert a prosperitás áldásai nem érintettek egyformán mindenkit. A technikai fejlődés és a gazdasági növekedés eredményeit elsősorban a szélesedő városi középosztály élvezte. Az egyes régiók és társadalmi csoportok közötti jövedelemkülönbségek egyaránt nőttek, ami fokozódó feszültségekhez vezetett.

A változás iránti igény tudatosításában és a reformpolitika társadalmi bázisának megteremtésében döntő szerepet játszott az amerikai értelmiség, amely lényegében a századforduló időszakában lépett be markáns csoportként a köztudatba. A haladó írók köre határozottan bírálta a gyors fejlődés árnyoldalait, és szembesítette az amerikai álom ígéreteit a leszakadó és marginalizálódó tömegek sorsával. A századelő irodalmi terméséből – Jack London nálunk is jól ismert regényei mellett – említésre érdemes Upton Sinclair, Theodore Dreiser, Frank Norris és Lincoln Steffens munkássága. Sinclair – a "szemétben turkáló" publicisták nyomdokain haladva – A mocsár (The Jungle, 1906) című realista regénnyel keltett nagy feltűnést és váltott ki közfelháborodást. Leírta a chicagoi vágóhíd szörnyű munkaviszonyait, s az ott dolgozó bevándorló munkáscsaládok nyomorúságos sorsát. E műnek komoly szerepe volt abban, hogy nem sokkal később több törvény is született az élelmiszeripar viszonyainak szabályozására.

A kor jelentős közgazdászai szintén az ellentmondások feltárásán ügyködtek, és a tények talaján állva igyekeztek bírálni a kiáltó rendellenességeket és torzulásokat. Az amerikai közgazdászok legjelentősebbjei – az angol klasszikus hagyománnyal szakítva, a német historizmus hatása alatt – egy új irányzat: az institucionalizmus hagyományát teremtették meg. Az elosztási és az értékelmélet terén kiemelkedik John Bates Clark munkássága, amely – az institucionalizmus és a határhaszon-elemzés határterületein építkezve – a trösztellenes szabályozás és a reformpolitika legfőbb elméleti alátámasztását jelentette. Különös és egyéni hangot jelentett továbbá Thorstein Veblen munkássága, amely finom iróniával telítve vette kritikai elemzés alá az amerikai társadalom önző, anyagias világát, és rávilágított az amerikai üzleti kultúra számos ellentmondására.

Az értelmiség hatása tetten érhető volt abban, hogy a polgárok helyi szinten egyre erőteljesebben léptek fel a korrupt hivatalnokok és a nagytőkének való kiszolgáltatottság ellen, és kedvezően fogadták a hasonló tartalmú washingtoni fejleményeket is. A gazdaság és a társadalom átstrukturálódása megkövetelte a politikai változásokat, amelyek egy átfogó reformprogramban és az intézményi átalakulás felgyorsulásában mutatkoztak meg.

Roosevelt, Taft és Wilson

Az 1861–65-ös polgárháború óta, mindmáig, a republikánusok és a demokraták kétpártrendszere jellemzi az amerikai politikát. A két párt közötti versengés 1912-ig az északi vezetés alatt álló republikánusok előnyét mutatta. E fél évszázad során két négyéves elnöki periódust leszámítva ők adták az összes elnököt, és az 1890-es évektől kezdve jelentős túlerővel bírtak a Kongresszusban is. E hosszan tartó hegemónia azt mutatta, hogy a polgárháborúban kiforrott republikánus program öt évtizeden keresztül előremutató válaszokat tudott adni az ország dilemmáira, a fiatal amerikai társadalmat ért kihívásokra. E korszakot minden tekintetben egyedülálló fejlődés jellemezte. 1912-ben azonban a haladás hívei kiváltak a republikánus pártból, a demokraták pedig megszerezték a Fehér Házat, és többségbe kerültek a Kongresszus mindkét házában.

A választások kivételes érdekessége, hogy három olyan politikus is indult, akik előzőleg vagy utóbb az Államok elnökei voltak. Elindult a hivatalban levő elnök, William Taft, egy korábbi elnök, Theodore Roosevelt, és a majdani győztes, Woodrow Wilson.

Az 1912-es elnökválasztás eredménye

Jelölt                        Párt                     Szavazatszám          Százalék

 Woodrow Wilson       Demokrata               6.296.547            41,84

Theodore Roosevelt    Progresszív              4.118.571             27,39

William Taft               Republikánus            3.484.956             23,18

Eugene Debs             Szocialista                  900.672             5,99

Theodore Roosevelt a századelő két évtizedének talán mindvégig legnépszerűbb politikusa volt. Karizmáját Abraham Lincolnéhoz, rámenősségét Andrew Jacksonéhoz, olvasottságát John Quincy Adamséhoz hasonlították kortársai. Életpályája különböző szakaszaiban foglalkozott állattenyésztéssel, szenvedélyesen vadászott, harcolt a spanyol–amerikai háborúban, és – mint elkötelezett republikánus – sikeresen indult New York állam kormányzói hivataláért. Amikor az 1900-ban újraválasztott McKinley elnök életét 1901-ben egy anarchista merénylő lövése kioltotta, Roosevelt már alelnök volt, s az Alkotmány értelmében automatikusan elnökké lépett elő. Mindössze negyvenhárom évesen.

Andor László [Változó Világ 21.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010