Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A hozzáférés korlátai

A hozzáférés jogi szabályozása szempontjából a dilemma lényege, hogy méltányolandó köz- és magánérdekek egyaránt felhozhatók az információk terjedése és annak korlátozása mellett. A különböző érvek fontossága, társadalmi szempontból erősen függ az információ felhasználási céljától: milyen esetben mely érdeknek kell elsőbbséget adni? Tekintettel arra, hogy az információs forradalom előtt a hozzáférés lehetőségével csak alkalmi módon éltek, így a korlátozásokra is kevés precedens értékű tapasztalat halmozódott fel.

Az is a korlátozás ellen szól, hogy immateriális természete miatt nehéz megakadályozni az információ terjedését. Valójában nem a terjesztés, hanem annak korlátozása költséges, így a korlátozást és nem a használatot kell külön indoklással alátámasztani. A főszabály az, hogy az információk nyilvánosak. Tehát a kivételeket kell külön felsorolni és indokolni. A jogszabályok a hozzáférést korlátozó eseteket három indokra vezetik vissza. Ezek

- az állami, közösségi érdekek,

- a személyes, illetve egyedi adatok védelme,

- az üzleti célú továbbfelhasználás (például piackutatás).

A közérdek védelmét szolgáló titkos, bizalmas adatok körébe az államvédelmi, külstratégiai, belbiztonsági, gazdaságpolitikai stb. okok miatt, korlátozottan, csak az illetékesek által hozzáférhető információk tartoznak. Közösségi érdekből akkor korlátozható az információk nyilvánossága, ha a közzététel súlyos kárt okozhat az állam működésében. Az adatvédelem azonban nem abszolút követelmény, a fejlett demokráciákban sok helyen előírják az ún. kárpróba alkalmazását, azaz a kérelem elbírálásakor külön mérlegelni kell, hogy adott esetben milyen érvek szólnak az információs szabadság mint demokratikus alapelv mellett, és ezzel szemben mennyire nyomós érvek indokolják a kért adatok védelmét.

A személyes információkhoz való hozzáférésre vonatkozóan demokratikus alapjog, hogy a közszektorban a személyéről tárolt személyes információkat az érintett személynek joga van megismerni. Vannak olyan országok, ahol kivételt tesznek a hivatalos személyeknek a feladatuk ellátásával kapcsolatba hozható személyes adataival. Ezeket közérdekűeknek tekintik.

Magánérdekből két értelemben is védeni kell az információkat: amennyiben az magánszemélyek egyedi adatait tartalmazza, illetve amennyiben a közösségi intézményekben levő információ harmadik (külső) féltől származik. Ez utóbbi esetben nem az információk tartalmát, hanem tulajdonjogát illeti meg a védelem. Ennek megfelelően a kivételes bánásmód tekintetében egyes nemzeti szabályozások megkülönböztetik a közszektor által készített és a közszektorban fellelhető, de más által készített dokumentumokat. A külső felek által készített dokumentumok esetén a szerzővel előzetesen konzultálni kell az információ nyilvánosságra hozataláról, lehetőséget adva neki, hogy érvelhessen a nyilvánosságra hozatalt korlátozó személyes és közérdekek mellett.

Sajátos helyzetet jelentenek a nyilvános regiszterek. Ezek használata azért igényel külön szabályozást, mert ebben az esetben az egyedi adatok az eredeti felhasználási célra nyilvánosak. Nyilvános regiszterek és egyéb nyilvános adatállományokban tárolt személyes (egyedi) adatok adatvédelmével kapcsolatban az alapvető dilemmát tehát az okozza, hogy ebben az esetben - bizonyos célra - a személyes adatok is nyilvánosak, és elektronikus környezetben gyakorlatilag még akkor sem lehet megakadályozni az adatok más célra való továbbfelhasználását, ha technikai eszközökkel korlátozzák a teljes adatbázis letöltését. Ebben az esetben sem zárható ki ugyanis annak lehetősége, hogy a papíros alakban lekért adatokat újra digitalizálják.

Ezért a nyilvános regiszterekre a hagyományos adatvédelmi törvény közvetlenül általában nem alkalmazható. Az adatvédelem és a nyilvánosság megtartása közötti összhang megteremtésére elvben a következő lehetőségek kínálkoznak (Raab; 2001):

1. az általános adatvédelmi törvény átdolgozása,

2. az adatvédelmi törvény korlátozott értelemben való használata,

3. az adatvédelmi kérdéseknek a nyilvántartások elrendeléséről szóló jogszabályokban való elrendezése,

4. a nyilvántartások lehetséges felhasználói differenciált kezelésének szabályozása,

5. az adatvédelmi törvény kiegészítése a nyilvános regiszterekre vonatkozó speciális rendelkezésekkel.

Az 1. eset nyilvánvalóan nem oldja meg a kérdést, hiszen tudomásul kell venni, hogy a nyilvános regiszterek használata sajátos kérdéseket vet fel. A 2. megoldás sem kezeli a probléma lényegét, mert nem szabályozza mindazt, amit szabályozni kellene. A 3. javaslat egy hosszú távú stratégiába illeszkedik, rövid távon azonban nem eredményes. A 4. elképzelés önmagában nem kivitelezhető, mivel a felhasználók differenciált kezelése a gyakorlatban nem követhető nyomon. Az adatbázis használatára bejelentkezők csak az elektronikus aláírás megléte esetén lennének ellenőrizhetők. Az 5. lehetőségre viszont az 1993. évi új-zélandi adatvédelmi törvény mutat jó példát.

Az új-zélandi adatvédelmi törvény a közhitelű nyilvántartások adatvédelmi kérdéseit a következőképpen szabályozza:9

elv: Keresés

A nyilvános regiszterekhez csak olyan kereső rendszerekkel szabad hozzáférni, amelyek összhangban vannak a regiszter felállításakor és indexelésekor alkalmazott módszerrel.

elv: A nyilvános regiszterekből származó információk felhasználása

A nyilvános regiszterekből származó személyes, egyedi adatok nem rendezhetők át, és nem kapcsolhatók össze más nyilvános regiszterekből származó személyes, egyedi adatokkal abból a célból, hogy olyan értékes személyes adatokat lehessen előállítani, amelyek a regiszterből közvetlenül nem nyerhetők.

elv: Személyes adatoknak nyilvános regiszterekből elektronikus úton való továbbítása

Nyilvános regiszterekből személyes adatokat nem szabad elektronikus úton továbbítani, kivéve meghatározott hivatalos személyeknek, amennyiben ezek a regisztert a feladatuk ellátásához, keresésre használják.

elv: A nyilvános regiszterek használatának díja

A nyilvános regiszterek használata ingyenes, vagy legfeljebb méltányos díjat lehet felszámolni.

Brühann (1996) felfogása szerint a személyes adatok védelme a demokrácia érvényesülésének feltétele. Ennek értelmében a személyes adatok az eredeti adatgyűjtéstől eltérő célra csak akkor használhatók fel, ha az más demokratikus célok megvalósulását segíti. Többnyire ilyen az államigazgatáson belüli továbbhasznosítás. Kizárja viszont az üzleti célú hasznosítást, mivel ehhez demokratikus érdekek nem fűződnek.

Az EU a közszektor információihoz való hozzáférés szabályozását alapvetően a nemzeti illetékességbe tartozónak tekinti. Bár kezdeményezi, hogy minél jobban érvényesüljön az információs szabadság, és elvállal feladatokat azon a téren is, hogy a tagországokban minél előbb kiépüljön az elektronikus kormányzat, külön jogszabályokat kizárólag az EU közösségi intézményeiben rendelkezésre álló dokumentumokhoz való hozzáférés tekintetében alakít ki. Jelenleg a 2001-ben elfogadott rendelet szabályozza az Európai Parlament, az Európa Tanács és az Európai Bizottság dokumentumaihoz való hozzáférést. A szabályozás példaértékű eligazítást ad arra, hogyan lehet a gyakorlatban is élni a jogokkal.

ÜZLETI HASZNOSÍTÁS

Míg az állampolgárok információs szabadságát a demokratikus jogok érvényesüléséből vezetik le, addig alapvetően gazdasági érvek szólnak amellett, hogy a közösségi információkat rendszeresen lehessen másodlagos üzleti célokra hasznosítani. Mivel az információs vagyon előállítása tetemes egyszeri költséggel jár, de elhanyagolhatók az ismételt hasznosítás többletköltségei, társadalmi szempontból mindenképpen előnyős, ha elkerüljük a párhuzamos adatgyűjtést. Ez olcsóbb mind az adatszolgáltatók, mind az adatgyűjtők számára.

Az információk gazdasági hasznosítása nem újkeletű jelenség. A gazdaságtörténészek egyöntetűen azt állítják, hogy például az ipari forradalom bekövetkeztét az információáramlás robbanásszerű fejlődése előzte meg. A közgazdasági elméletek a piac szerepének megerősödését is az információáramlás létével magyarázzák. A kereslet és a kínálat egyensúlya csak úgy alakulhat ki, ha az eladók és a vevők előzetesen árinformációkat szereznek. Azonban míg korábban az információk csupán kisegítő funkciót töltöttek be a gazdaságban, vagyis az információkat az anyagi javakkal való gazdálkodásban használták fel, az információs társadalom jellemzője, hogy maga az információ válik az adásvétel tárgyává, előlép elsődleges termékké. Az jellemzi az új társadalmi kort, hogy az információkat egyre inkább újabb információk előállításához használják. Ennek következtében elmosódnak

- a termelés földrajzi határai,

- a tömegtájékoztatás és a személyes információszerezés közötti különbségek,

- az információtermelés és -felhasználás szétválása,

- a munka, a szabadidő és a közélet közötti időbeosztás.

Ahogy az információs társadalmat elsősorban az információk gazdasági szerepének átalakulása jellemzi, úgy az ezzel kapcsolatos kormányzati gazdaságpolitika is alapvetően az információs társadalom fejlesztésére hozott intézkedések gazdasági eredményében érdekelt.

Az információtermelés gazdaságelméleti sajátosságai

"A tudás hatalom" mondás igazságtartalmát a közgazdaságtan a kezdetektől fogva elismeri. Ennek gazdasági megnyilvánulását, azaz a tevékenységek jobb elvégzésében rejlő működési hatékonyság javulását mindig is a hosszú távú növekedés fő forrásának tekintették. Amennyiben az információ alapvetően közjószág, akkor a közösségi, a közösségi tulajdonban levő információk esetén érdemes segíteni, hogy ez a tulajdonság érvényesülhessen. Minthogy az információk használata mind a magánszemélyek, mind a gazdálkodók számára hasznot hoz, ugyanakkor a többszöri előállítással kapcsolatban költségek gyakorlatilag nem lépnek fel, a széles körű használat összgazdasági szempontból kifejezetten előnyös.

A gazdálkodók esetén a felhasznált közösségi információk ingyenességéből származó haszon elvben a beszerzési költségekben elért megtakarítással mérhető. A magánszemélyek esetén viszont a felhasználás hasznát ugyan elismerjük, de mérni nem tudjuk. Ez így van még az ingyenesen jutatott szolgáltatások (egészségügy, szociális ellátás) esetén is. Ráadásul az információ haszna a magánszemélyeknél elsősorban az ismeretek gyarapodásában mutatkozik meg, a humántőkére viszont nincs megbízható értékelési módszer, így a szokásos nemzetgazdasági elszámolásokban a tudás, a humántőke értéknövekedése sem minősül felhalmozásnak. A hagyományos közgazdaságtan egyik fő hiányossága, hogy valójában nem tud mit kezdeni a tudással, a felhalmozott ismeretekkel, ezek sehogy sem illenek bele a szokásos mintákba. Az alapvető probléma az, hogy a tudás nem szűkös erőforrás, és így ennek elemzése nehezen illeszthető be a közgazdaságtan fő feladatának, a korlátozott erőforrások elosztásának és felhasználásának vizsgálatába.

A szokásos anyagi javak előállítási költsége nő az előállított mennyiség növekedésével, és ha a tulajdonos a jószágot másnak átadja, akkor azzal többé nem rendelkezik. Az ismereteket közlő információ mint gazdasági jószág ezzel teljesen ellentétesen viselkedik: az információ előállítása jelentős egyszeri költséggel jár, de gyakorlatilag költségmentesen mód van ismételt felhasználására, értékesítésére. Ebből következően a felhasználásnak nincs természetes erőforráskorlátja. Az információtermelés hatalmas egyszeri költségei és elenyésző folyamatos ráfordításai könnyen elvezetnek az információtermelés oly mértékű monopolizálhatóságához, amellyel a közgazdaságtan ugyancsak nem tud mit kezdeni. A klasszikus javak piacán a termelés növekedésével a fajlagos költségek - bizonyos termelési szint után - emelkednek, a csökkenő skálahozadék a közgazdaságtan egyik alaptézise. Ezzel együtt már a XIX. század végén azt is felismerték, hogy bizonyos tevékenységeket nem a csökkenő, hanem a növekvő skálahozadék jellemez. Amíg ennek mértéke korlátozott volt, addig a közgazdaságtan ezt kivételként kezelni tudta. Az információtermelésben a növekvő skálahozadék azonban minden eddig ismert mértéket felülmúl: egyes számítások szerint, míg a XX. század elején az olajiparban a termelés méretének megkétszereződése a költségeket mintegy 10 százalékkal csökkentette, addig ma a szoftver-előállításban a kétszeres méret akár 50 százalékos fajlagos költségmegtakarítást is eredményezhet (A survey; 2000/2). Az információs tartalomiparban a skálahozadék még nagyobb is lehet.

A monopolizálódás nemcsak a termelés, hanem a felhasználás oldalán is jelentkezik: minél több fogyasztó használja ugyanazt az információhordozó eszközt, a kompatibilitás miatt azok hasznossága egyre fokozódik. Ez is ellentmond a fogyasztói hasznosság szokásos elvének, amelynek értelmében a fogyasztás bővülésével csökken annak határhaszna. Az információ és az információhordozó eszközök termelésében a monopóliumok léte tehát - rövid távon - nemzetgazdasági szempontból kifejezetten előnyösnek mutatkozik. Hosszabb távon viszont fennáll annak a veszélye, hogy a monopolhelyzet a piac oly mértékű kisajátítására vezet, amely megakadályozza új piaci szereplők belépését, és ez előbb-utóbb a hatékonyság romlását idézheti elő.

További sajátosság, hogy az információs monopóliumok viselkedése abban a tekintetben sem felel meg a szokásos monopolista magatartásnak, hogy míg az anyagi javak piacán a monopóliumok rendszerint a kínálat korlátozásával törekszenek termékeik árának emelésére, addig az információs piacon fordítva, a monopóliumok a kínálat növeléséből eredő növekvő skálahozadék kihasználására törekednek. Ebből az a következtetés is levonható, hogy addig, amíg az innováció ily mértékben jellemzi az iparágat, addig önmagában ez a körülmény is fékezi a monopolizálódás káros mellékhatásainak érvényesülését. Sőt, az eddigi tapasztalatok szerint az információs piacon a monopolista nagyvállalatok tevékenysége jelenti az innovációk fő hajtóerejét.

Egyfelől tehát megfigyelhetjük az információtermelés monopolizálódását, másfelől viszont az információk felhasználása kifejezetten kedvez a vállalkozások dekoncentrációjának, és így a monopóliumok kialakulása ellen hat. Az információs piac bővülése itt is másként viselkedik, mint a korábbi technológiai forradalmak. A XX. századra jellemző technológiai áttörések egyértelműen ösztönözték a vállalati méretek növekedését, például az energiaiparban a hálózatos ellátás növelte a méretgazdaságosságot, vagy a szállítás fejlődése lehetővé tette a termelés koncentrálódását. Az intézményi közgazdaságtan - a XX. század közepén megfogalmazott, ma már ugyancsak klasszikusnak mondott tétele értelmében - a vállalkozások számára az erőforrások piaci beszerzése elsősorban az információs aszimmetria léte miatt jelentős tranzakciós költségekkel jár. A termelési kooperáció fenntartása, a partnerek felkutatása és a szerződések betartásának érvényesítése, az ezzel kapcsolatos kockázatok viselése miatt jelentős költségekkel járhat. Ennek elkerülése érdekében a vállalkozásoknak sok esetben egyszerűbb a termelési részegységek előállítását és bizonyos kisegítő szolgáltatásokat házon belülre szervezni, még akkor is, ha ezt a méretgazdaságosság nem támasztja alá. Az elmúlt évtizedben azt tapasztaltuk, hogy a kommunikációs technológia használata csökkentette a bizonyos kisegítő szolgáltatások iránti igényt: erre jó példa ahogyan a szövegszerkesztők, a könyvelő programok vagy az üzenetrögzítős telefonok feleslegessé tettek bizonyos munkaköröket. Emellett, minthogy az elektronikus világháló lényegében egyenlő feltételeket kínál a kisvállalkozások számára a piaci lehetőségekről való információszerzésre, ez lényegesen hozzájárulhat az ágazatok széles körében a vállalati mérettől független egyenlő versenyfeltételek kialakulásához.

Az információtermelő és -felhasználó gazdaság rendkívül gyors megerősödése a növekvő skálahozadéknak és az információhordozó eszközök árának ebből következő jelentős esésének tulajdonítható. Becslések szerint az elmúlt harminc évben az egységnyi számítógép-kapacitás ára évente átlagosan 35 százalékkal csökkent. Ennek következtében az új technológia jóval gyorsabban vált általánossá, mint ahogy az a korábbi technológiai vívmányok esetén tapasztalható volt. Ennek fényében meglepő, hogy egyelőre alig érződik az információgazdaság termelékenységnövelő hatása, legalább is nem olyan mértékben, ahogy ezt a szakértők korábban várták. Dacára az információs technológia gyors előretörésének a XX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a termelékenység növekedése erősen lefékeződött. A termelékenységnövekedés csupán a kilencvenes évek második felében gyorsult fel. Ezt mutatja, hogy az Egyesült Államokban a munkatermelékenység míg az 1975-1995-ös évek átlagában évente mindössze 1,4 százalékkal emelkedett, addig 1996 után már 2,9 százalékkal. Különféle elemzések arra a következtetésre vezettek, hogy a kilencvenes évek termelékenységi többletének nagyobbik része (a becslések a teljes növekedés kétharmadától négyötödéig terjednek) a számítógépiparból származnak. Tehát egyelőre nem annyira az információs technológia használata, mint inkább annak termelése magyarázza a termelékenység gyorsuló növekedését.

Részben ezzel a körülménnyel is magyarázható, hogy az információs gazdaság előnyeit eddig nagyrészt az Egyesült Államok élvezte, az informatikai eszközök előállításában fölénye vitathatatlan. A tapasztalatok azonban azt igazolják, hogy az új technológiák valódi előnyei nem azok termeléséből, hanem azok használatából erednek. Mivel várható, hogy az információs technológia használata és annak nyomán az elektronikus üzleti kereskedelem rövidesen világméretekben is áttörésszerűen beleépül a gazdaságba, a termelékenységnövekedés is várhatóan világszerte felgyorsul. Japán és Európa tehát úgy is felzárkózhat, ha egyszerűen átveszi az Egyesült Államokban elterjedt alkalmazásokat. Ráadásul ehhez jelenleg jóval kisebb összegű beruházások kellenek. Szakértők úgy becsülik, hogy tíz év alatt egytizedére csökkentek az azonos teljesítményt adó számítógépes beruházások költségei.

A közszektor információinak nyilvánossága szempontjából azért lényeges felvázolni az információs társadalom makrogazdasági kilátásait, mert alapvetően ezzel ösztönzik a kormányzati gazdaságpolitikákat a közinformációk üzleti hasznosításának elősegítésére és egységesítésére. A köz információs vagyona ugyanis jelentős részét teszi ki a teljes tartalomiparnak.

Hüttl Antónia [Statisztikai Szemle, 2002./8.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010