Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Magyarországon a háborús károk felszámolása, a termelés korábbi ütemének visszaállítása – mobilizálható tőke hiányában – csak lassan haladhatott. Súlyos terheket róttak az országra a fegyverszüneti egyezmény jóvátételi előírásai és a szovjet csapatok ellátása. A közellátás katasztrofális helyzetének javítását nem pusztán szociális okok sürgették, hanem a munkaképesség fenntartásának gazdasági szükségessége is. Az egyre hatalmasabb méreteket öltő inflációval megbirkózni, a stabilizációt megvalósítani, jóvátételt fizetni, nemzetközi kötelezettségeket teljesíteni csak termelőképes ország lehetett képes.

Az újjáépítés és a továbblépés az állam jelentős szerepvállalását feltételezte a gazdaság szervezésében. Az állam beavatkozása a gazdasági folyamatokba már a kezdetektől erősen érzékelhető volt, és egyre határozottabb, erőszakosabb méretekké vált a politikai változásokat követve egy centralizált rendszer irányába mutatott. A baloldali politikai erők előretörése, a gazdaságnak a politikai célok szolgálatába állítása előre vetítette a magángazdaság erőteljes korlátozását, majd teljes felszámolását. A termelés tervszerű megszervezése már 1945 közepén felvetődött, amikor is a kisgazda irányítás alatt lévő Újjáépítési Minisztérium kezdeményezte egy több éves újjáépítési terv összeállítását. Ez akkor nem valósult meg, a gondolat hamarosan felbukkant azonban a Magyar Kommunista Párt választási propagandájában. A terv alapjait a párt III. kongresszusán fogadták el, és 1946 decemberében ismertették a nyilvánossággal. A terv előkészítői szerint ahhoz, hogy Magyarország elérje, és egyes területeken túl is haladja az 1938. évi termelési szintet, három év szükséges.

Az 1947. augusztus 1-jén indított terv az időszak végére az 1938. évi ipari termelés 17%-os, a bányászat 38%-os meghaladását irányozta elő. A gazdasági célokkal összhangban az életszínvonal 80%-os emelkedését ígérte. A hároméves terv a gazdaságban meghatározó jelentőségű pozitív folyamatokat kívánt elindítani, de készítői nagyon sok feltételt, befolyásoló tényezőt figyelmen kívül hagytak. 1947-ben még egy többszektorú gazdaság igényeit és lehetőségeit kellett figyelembe venni. 1948-ban azonban döntően változtak a körülmények: a nemzetközi helyzetben, a kommunista és munkáspártok politikájában bekövetkezett változások, az ország belső politikai erőviszonyainak radikális átalakítása újabb államosítások feltételeit érlelte meg. Előre kiszámíthatatlanok voltak azok a folyamatok, amelyeket az 1945. augusztus 27-i szovjet–magyar gazdasági egyezmény, és az erre épülő, 1946.-ban 1947.-ben és 1948.-ban kötött kereskedelmi szerződések gerjesztettek.

Fontos volt a hároméves terv célkitűzéseinek valóra válthatóságában a kőolaj, mint energiahordozó, továbbá mint a külpiaci árucsere egyik – szinte általános – egyenértékese. A terv ugyan az ásványolajtermelés növelését írta elő, de a kincstár bükkszéki kőolajtermelésének megszűnte után, az 1946. április 8-án létrehozott Magyar–Szovjet Nyersolaj Részvénytársaság (MASZOVOL) alig-alig bontakozó termelése mellett gyakorlatilag a MAORT termelésére támaszkodott. A tervidőszakban a kőolajbányászat (elsősorban a kutatás) fejlesztésére 45 millió forintot kívántak fordítani. Tervbe vették a kőolajfinomítók bővítését és modernizálását is. E célra a három év alatt 46 millió forintot szántak.

1. Kezdődnek a viták

A MAORT jogi helyzetének rendezése, azaz a kincstári használatbavétel megszüntetése után még több nyitott kérdés maradt:

- a termelés mennyisége és növelési lehetőségei;

- az olaj ára;

- a tartozások megtérítése a MAORT-nak;

- beavatkozás a vállalat ügyeibe, – amely ellentmondott az Egyezmény és Szerződés által lehetővé tett ellenőrzésen túlnövő, a fegyverszüneti egyezményben megfogalmazottaknak. Az idő előrehaladtával azonban a kérdőjelek mind nagyobbak lettek, feloldásuk egyre kevésbé tűnt lehetségesnek. Ezért 1946.-ban és 1947.-ben állandó tiltakozások,viták folytak a MAORT-vezetés és a kőolajtermelés állami irányítói között a jogtalan beavatkozás, az irreális termelési előírások ellen.

Egyértelmű volt, hogy a kőolaj az újjáépítés egyik legfontosabb nyersanyaga. A szakemberek azonban már a háború előtt, s utána is figyelmeztettek arra, hogy nem áll korlátlan mértékben rendelkezésre. A termelésében és a felhasználásában megfontolt ésszerűségnek kell érvényesülnie ahhoz, hogy az ország az 1940-es évek végén szükségleteit saját termelésből fedezhesse. Gerő Ernő 1946 márciusában a Magyar Kommunista Párt politikai akadémiája előadássorozata keretében ezzel ellentétes véleményt fogalmazott meg: „Egyébként Magyarország természeti adottságokban nem is olyan szegény, mint ahogy egyesek szeretik állítani. Gazdagok vagyunk a modern termelés szempontjából döntően fontos két nyersanyagban: az olajban és bauxitban." Ez az álláspont a későbbiekben számos ellentmondás forrásává vált, és a gazdaságban nagy károkat okozott. A kőolajtermelés iránti irreális követeléseket 1945 augusztusától a szovjet katonai igényeken kívül egyre inkább az a gazdasági – ezzel összefüggésben politikai – kényszerhelyzet táplálta, amelybe a jóvátétel és a magyar gazdaság teherbíró képességét figyelmen kívül hagyó gazdasági és kereskedelmi szerződések sodorták a magyar államot.

A szovjet hadsereg csak látszólag adta át a kőolajtermelés feletti közvetlen felügyeletet az Iparügyi Minisztériumnak 1945 júliusában. A közvetlen felügyelet és a rendszeres beavatkozás egészen a békeszerződés aláírásáig fennmaradt, de teljes mértékben azután sem szűnt meg. Cvetkov őrnagy 1946. január 9-én, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság határozatát jelentette be, hogy átveszi az üzemek közvetlen irányítását, s minden intézkedés kiadásához az ő hozzájárulása szükséges. Közölte, hogy a termelés nem csökkenhet, annak emelkednie kell. Ugyanezen okból hívták össze január 26-ra Nagykanizsára a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a Vörös Hadsereg, a magyar kormány és a MAORT közös tanácskozását. A tanácskozáson a MAORT tiltakozása ellenére kijelentették, hogy a termelést növelni kell, mert  az olajra most van szükség, az nem számít, mi lesz tíz év múlva.

Jellemző a Lovásziban történt eset: az üzem orosz katonai parancsnoka a termelést irányító mérnököt lecsukatással fenyegette, ha nem növekszik a termelés. Kijelentette, hogy ő a katonai parancsnok, és nem ismeri el Ruedemann intézkedési jogát. Kétségbe vonta a MAORT vezetőségének hozzáértését is. A nemzeti érdeknek álcázott szovjet érdeket képviselték a kőolajtermelés magyar állami irányítói is. Az ásványolajgazdálkodás miniszteri biztosának 1946. január 22-én a MAORT-hoz intézett leirata a következőképpen szólt: "Folyó évi január hó 15-én és 19-én kelt nyersolajtermelési becsléseit tudomásul nem veszem. Értesítem, hogy úgy februárban, mint a következő hónapokban termelését a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság Szakértőinek előírása szerint tartozik folytatni." (Meg kell jegyezni, hogy itt csak a SZEB orosz tagjainak előírásairól lehetett szó, miután az amerikaiakat a kőolajtermeléssel és elosztással kapcsolatos tanácskozásokra rendszeresen nem hívták meg.) Vas Zoltán a Gazdasági Főtanács főtitkára is az olajtermelés fokozására hívta fel a vállalat vezetőinek figyelmét.

Az Egyesült Államok kormánya 1946. március 2-án a moszkvai amerikai követség útján jegyzéket intézett a Szovjetunió Külügyminisztériumához, mely a magyar gazdasági élet nehézségeivel foglalkozott, felelőssé téve ezért a jóvátételi szállításokat és a Vörös Hadsereg ellátását. Együttes terv kidolgozását javasolta Magyarország gazdasági talpraállítására. A Szovjetunió válaszjegyzéke szerint a jóvátétel és a Vörös Hadsereg ellátása nem gyakorol és nem is gyakorolhat komoly hatást az ország gazdasági helyzetére. A közös terv kidolgozását elutasították.

A Szovjetunióval 1945. augusztus 27-én kötött gazdasági egyezmény adta az alapját az 1946 áprilisában aláírt szovjet–magyar olajipari együttműködési egyezménynek, amely alapján létrehozták az olajiparban a szovjet–magyar vegyesvállalatokat. Az Iparügyi Minisztérium több tisztviselője és az érintett vállalatok vezetői már a tervezés fázisában egyaránt tiltakoztak ellene. Salamon Ödön, a Péti Nitrogénművek Rt. igazgatója 1946. február 14-i véleményében kifejtette: " Ezen egyezménytervezet nincs tekintettel a magyar gazdaság jelenlegi helyzetére, és nem segíti elő a magyar gazdaság megfelelő ágai termelőképességének fejlesztését. Az egyezménytervezet alapján alakuló új társaság konstrukciója olyan, hogy a nyersolajfúrás kockázatát teljes egészében a meglévő magyar finomítóiparra hárítja." Az egyezmény megkötése azonban nemcsak a finomítóiparra, hanem a MAORT szempontjából is kifejezetten hátrányos volt. Mindez a dunántúli mezők kőolajtermelésének szintentartását, még inkább fokozását tette kötelezővé. Például a magyar állam a létrehozott szovjet–magyar vegyesvállalatba az alaptőke részeként bevitte a MAORT-tól a termelés után járó 15%-os kincstári részesedést (amelynek valóságos összege a termelés függvénye volt), ezután a szovjet társaság rendszeresen követelte az őt illető részt.

Az említett egyezmények megkötésének időszakában a MAORT által termeltetett kőolajmezők hozama már csökkenőben volt. Az évi 10–13%-os természetes hozamapadást a megkövetelt túlzott termelés jelentősen megnövelte.

A kőolajtermelés mezőnként (tonnában) az alábbiak szerint alakult:

Olajmező                                  1946. év                                    1947.év

Budafa                          205 120,442                              163 730,397

Lovászi                          393 189,659                              340 580,571

Újfalu                                                    -                                               -

Hahót                                          76 229,443                                  65 036,566

Összesen                                 674 539,544                              569 347,516

A MAORT szakembereinek 1947-ben végzett számításai szerint a kőolajtermelés , ha a túltermeltetés fennmarad, és a racionális termelési mérték nem tartható, a következő három évben erőteljesen csökken:

1948-ban a várható termelési maximum 406.000 tonna

1949-ben a várható termelési maximum 250.000 tonna

1950-ben a várható termelési maximum 150.000 tonna

azaz összesen                                              806.000 tonna

Racionális termelés esetén: 1948-ban 388 000 tonna, 1949-ben 317 000 tonna, 1950-ben 250 000 tonna lenne kitermelhető, azaz összesen 955 000 tonna, mely 149 000 tonnával haladja meg a nem racionalizált termelés mértékét.  Az olajmezők olajkészletének 1948-ig még 20%-át sem sikerült a felszínre hozni, de a gáznak a budafai mezőben 50%-át, a lovászi mezőben 61%-át termelték ki. A felhasználatlanul levegőbe jutó gáz napi mennyisége 550–600 ezer m³ volt, ami kb. 120 vagon jó minőségű barnaszén kalóriaértékének felelt meg. A túlzott termelés következtében olyan mennyiségű kőolajat fenyegetett az örökre kitermelhetetlenség veszélye, amely az ország szükségletét egy évtizedre fedezhette volna. Mindezeket egybevéve, Magyarország ebből fakadó veszteségét közel kétmilliárd forintra becsülték, jóllehet a vállalat szakemberei hangsúlyozták, hogy ez racionális mértékű termeléssel és a gépi berendezések felújításával elkerülhető lenne. A termelés növelését csak új olajmező felfedezése esetére ígérhették. Mindezekhez azonban pénz kellett volna, de a korábban tőkeerős cég a gazdasági ellehetetlenüléshez járt közel. Már 1945-ben gondokat okozott a legszükségesebb beruházások elvégzése, sőt időnként a munkabérek kifizetése is. Ebben még közrejátszott a 47 millió forintot meghaladó háborús kár és az infláció is. A későbbiekben elsősorban az idézte elő a gazdasági bajokat, hogy a finomítók nem fizettek az átadott kőolajért, mivel nagyrészt maguk is fizetésképtelenek voltak, mert nem kapták meg  jóvátételi szállításaik ellenértékét. 1947 februárjában a kőolajfinomítók már 23,5 millió forinttal tartoztak a MAORT-nak. Bár a finomítók tartozásának rendezése ügyében a tárgyalások szinte mindennaposak voltak a Gazdasági Főtanáccsal és minisztériumokkal, a tartozásokat még 1947 novemberében sem egyenlítették ki. A MAORT még napi kiadásait is bankkölcsönökből volt kénytelen fedezni. Ezt a helyzetet súlyosbította – és éles vitákhoz vezetett – az államilag szabályozott, túl alacsonyan megállapított kőolajár: Az 1946 augusztusi, egyébként sem magas 342 forintról tonnánként előbb 276, majd 226, végül 1947 februárjára 170 forintra süllyedt, ellentétesen mozogva a világpiaci árral. Javíthatott volna a vállalat helyzetén, ha nem csak elviekben, hanem a gyakorlatban is élhet az alapszerződésekben biztosított exportjoggal. Az 1945. augusztus 27-i szovjet–magyar gazdasági egyezmény, illetve a szovjet–magyar vegyesvállalatok megalakulása után azonban az export jogát rendszeresen és döntő mértékben e vállaltok élvezték.

Az olajtermelési előírások teljesítése nagymértékben megnövelte az olajjal együtt kitermelt földgáz mennyiségét. Ugyanakkor a kőolajmezők éltető energiáját jelentő földgáz visszanyomását a rétegekbe, a szükséges kompresszorok hiánya miatt nem tudták megoldani.

Gáztermelés (m³ -ben):

                                                1946. év                                     1947. év

Budafa                          127 635 610                              104 590 350

Lovászi                          282 118 680                              267 686 980

Újfalu                                                    -                                               -

Hahót                                            2 463 224                                      1 793 750

Összesen                                 412 217 514                              374 071 080

A földgáz hasznosítására két terv született: a kormányzat által szorgalmazott álláspont szerint a földgázt Budapest gázellátására kellett volna felhasználni, a MAORT szakemberei viszont – mivel az általuk feltétlen szükségesnek ítélt gázvisszanyomás fokozása lehetetlen volt az adott körülmények közt – a földgáznak egy Lovásziban létesítendő koromgyár alapanyagául szolgáló hasznosítását látták reálisnak. Ez a terv 1947 decemberére meg is valósult, a koromgyár megkezdte a kísérleti termelést. A szakemberek a főváros gázellátásának tervével szintén foglalkoztak. A zalai kőolajmezőktől Budapestig építendő gázvezetékre azonban nem volt anyagi fedezet, és a termelés bizonytalan kilátásai sem szóltak a terv mellett. 1947 tavaszán az ásványolajgazdálkodás miniszteri biztosa még azt szorgalmazta, hogy a főváros gázellátása az ország keleti felén tevékenykedő szovjet–magyar vegyesvállalat várható termeléséből valósuljon meg.

A MAORT és az állami szervek közötti viták egyik fő forrásai Gombosi Zoltán ásványolajgazdálkodási miniszteri biztos korrupt és agresszív intézkedései voltak. A viták okait, a MAORT helyzetét és az ország gazdasági talpraállításához való viszonyát is jól szemlélteti az az 1947. január 3-án kelt levél, melyben a MAORT vezetői – az iparügyi miniszter tehetetlenségét megunva – Nagy Ferenc miniszterelnökhöz fordultak: „Tisztelettel előadjuk, hogy Gombosi Zoltán iparügyi miniszteri osztályfőnök úrtól, az ásványolajgazdálkodás miniszteri biztosától az ide másolatban csatolt 4491/1946. sz. leiratot kaptuk. E leirat sértő hangneme, valamint annak jogellenes fenyegetései és magánszemélyek részére köztisztviselői mivolta ellenére történő vagyoni előny kierőszakolása arra kényszerít bennünket, hogy Miniszterelnök Úrhoz forduljunk panasszal annál is inkább, mivel az osztályfőnök úr jogellenes fenyegetéseiből és kényszerítő intézkedéseiből a magyar kincstár részére súlyos anyagi felelősség háramolhat.

A tényállás megismerése céljából tisztelettel megemlítjük, hogy átlagos havi maximális erőszakolt nyersolajtermelésünk 54 000 tonnát tesz ki. Ennek tudatában és ennek ellenére az osztályfőnök úr az utóbbi hónapokban következetesen 60 000 tonnán felüli nyersolajmennyiséget utalt ki s így legutoljára december havában a belföldi finomítók részére 57 000 tonnát, export céljára pedig 7 500 tonnát, vagyis maximális termelésünknél 11 000 tonnával többet. E hiányzó 11 000 tonna leszállítását követeli most az osztályfőnök úr, holott nem létező mennyiségből mi sem szállíthatunk.

Tisztelettel megjegyezzük, hogy havi 54 000 tonnát sem kellene termelnünk, mivel szerződésünk értelmében csakis a hazai fogyasztást kell kielégítenünk, s jelenlegi termelésünk is már mintegy ötszöröse szerződésileg vállalt kötelezettségünknek.

Vállalatunk működésével kapcsolatban csupán azt kívánjuk tisztelettel megjegyezni, hogy tevékenységünk nélkül az ország ma aligha rendelkezne nyersolajjal. A felszabadulás után pedig néhány napon belül saját erőnkből helyrehoztuk az olajmezőket, azonnal maximális teljesítménnyel dolgoztunk és azóta is minden hatósági erkölcsi, vagy anyagi támogatás nélkül végezzük munkánkat.

Éppen ezért felháborító, hogy vállalatunk és annak vezetőivel szemben, akiknek a jóvátételi szállítások legnagyobb része, valamint a kompenzációs üzletek lehetősége köszönhető, az osztályfőnök úr büntetőjogi fenyegetéseket helyez kilátásba egy általunk ismeretlen büntetőtörvény alapján.

De legjobban sérti vállalatunk érdekeit, hogy független köztisztviselői mivolta ellenére magánszemélyek közötti jogviszonyban kártérítés kérdésében foglal állást és jogellenes fenyegetések kilátásba helyezésével szerződésünkön túlmenő kötelezettségek teljesítésére kényszerít és magánszemélyek részére indokolatlan vagyoni előnyt kíván biztosítani. Ezzel kapcsolatban tisztelettel meg kell jegyeznünk, hogy belföldi viszonylatban vállalatunk senkinek semmiféle mennyiségű nyersolajszállításra nézve kötelezettséget nem vállalt s így kártérítéssel sem tartozhat. Ellenben a valóság az, hogy a finomítóvállalatok szállításaink ellenértékének csak csekély töredékét fizetik ki s ezért kártérítéssel egyedül mi léphetünk fel nem pedig a finomítók.

Vállalatunk szerződéséből kifolyólag eddig nem kívánt különösen az árpolitikai és termelési kérdések miatt a magyar kincstárral szemben igényeket támasztani mérlegelve az ország súlyos gazdasági helyzetét, sőt vállalatunk ellen a háború alatt elrendelt használatbavétel miatt elszenvedett kárának megtérítéséről is önként lemondott és ezen felül az iparügyi minisztérium felkérésére jelentős segítséget nyújtott a magyar kincstárnak az Erdélyben maradt vagyontárgyai visszaszerzése érdekében.

Sajnos azt kell azonban tapasztalnunk, hogy vállalatunknak ezt a lojális magatartását félreértik és gyengeségnek magyarázzák.

Ezért kénytelenek vagyunk tisztelettel bejelenteni, hogy Gombosi Zoltán úr minden ténykedéséből kifolyólag, amely szerződésünkön túlmenő kötelezettségek teljesítésére kötelez, valamint a finomítók érdekében történt jogtalan beavatkozásából érhető minden kárunkért úgy a múltra, mint a jövőre nézve a magyar kincstárral szemben minden jogunkat fenntartjuk.

Tisztelettel kérjük Miniszterelnök Urat, méltóztassák jelen levelünk alapján panaszunkat kivizsgáltatni s vállalatunk részére az erkölcsi elégtételt megadni, mert csak így tudjuk elképzelni, hogy a magyar kormánnyal összhangban tudjunk dolgozni az ország érdekében és ne legyünk abban a kényszerhelyzetben, hogy kérésünk kielégítő elintézésére nézve egyéb utat és eszközt vegyünk igénybe."

Sajnos ez a beadvány sem változtatott a helyzeten, Gombosi a helyén maradt, a túltermelésre vonatkozó rendelkezések változatlanul tovább éltek, a MAORT gazdasági helyzete romlott. Az ország és a vállalat sorsáért aggódó szakemberek beadványainak sora mellett az Amerikai Egyesült államok kormányának megbízásából az amerikai követség is tiltakozó jegyzéket adott át 1947 februárjában  a magyar külügyminiszternek. Ebben kérik a MAORT által szállított kőolaj ellenértékének kifizetését, az olaj árának rendezését, az olajmezőkre káros túltermeltetés megszüntetését: "Az Amerikai Követség számos esetben felelős magyar tisztviselők kifejezett tudomására hozta, hogy a mostani helyzet folytatása olyan ügyet képez, amellyel az Egyesült Államok kormánya törődik. Felhívtuk a figyelmet arra is, hogy a túltermelés az olajmezőket tönkreteszi, és hogy a nem megfelelő árak és a leszállított olajért való nemfizetés elkerülhetetlenül megakadályozza a termelő vállalatokat abban, hogy új kutatásokra, új fúrásokra és egyéb javításokra elegendő pénzt szerezzenek, hogy így a termelést növelhessék és az elosztást megkönnyíthessék. Kifejtettük azt is, hogy a befektetés növelése és az ipar kifejlesztése nem valószinű, ha az ipar nem érzi a magyar kormány megértő támogatását."

Srágli Lajos [Változó Világ 22.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010