Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok |
|
|
|
|
|
1.
A hazai német nemzetiségi mozgalom az első világháború végéig A
délvidéki németség körében lejátszódó gazdasági fejlődés eredményeként
a parasztság mellett kialakult egy helyi, a polgárosodás útján
meginduló iparos-, kereskedő-, értelmiségi réteg. Ezzel magyarázható,
hogy a svábság nemzetiségi mozgalma éppen itt kezdett kibontakozni. Az
első szerveződések még inkább csak gazdasági jellegűek voltak. A
hasonló magyar agrárkezdeményezésekkel (Apponyi Albert) állt
kapcsolatban az 1891-ben Temesváron létrehozott Dél-magyarországi Mezőgazdasági
Parasztegylet. Az egylet sokat tett a mezőgazdaság fejlesztéséért,
politikai képviseletet azonban nem vállalt. Edmund Steinacker
(1839--1929), egy debreceni protestáns pap fia volt az, aki felismerte,
hogy a svábság politikai akaratnyilvánítása önálló politikai pártot
igényel. Ebben olyan személyiségek segítettek neki, mint a bánáti
Adam Müller-Guttenbrunn (1852--1923), aki műveiben a svábok történetét,
hagyományait, mondakincsét felhasználva hozzájárult ahhoz, hogy a svábok
újra büszkék legyenek származásukra. Steinackerék erőfeszítéseként
Dr. Ludwig Kremling elnökletével a bánáti Versec (Werschetz)
székhellyel 1906-ban alakult meg a Magyarországi Német Néppárt. A párt
azonban nem tudott országossá válni, és tevékenységét németországi
pángermán szervezetekkel (Általános Német Iskolaegylet, Össznémet
Szövetség) való kapcsolata miatt a magyar kormány akadályozta. Az
1910-es parlamenti választásokon nem sikerült egyetlen mandátumot sem
szereznie. A magyarországi németséget egyedül az erdélyi szászok képviselték
a magyar parlamentben. Az 1876-ban létrehozott Szász Néppárt kormánytámogató
politikával próbálta képviselni a szász autonómia 1876-ban történő
megszüntetése után is az erdélyi szászság érdekeit. 1890-re szakadás
történt a pártban, a „zöldek“-nek nevezett ifjú radikálisok elégedetlenkedtek
a párt politikájával, új ellenzéki pártot alakítottak és
kapcsolatot kerestek a már említett németországi szervezetekkel. A
Rudolf Brandsch, Guido Gündisch körül csoportosuló „zöldek“, a
„feketék“-nek nevezett konzervatívokkal szemben, akik a svábok „népi
halálát“ feltartóztathatatlannak vélték, együttműködésre törekedtek
a svábsággal is. Az
első világháború alatt a pártok tevékenysége háttérbe szorult.
Viszont sváb férfiak ezrei kerültek a frontra, ahol közvetlen érintkezésbe
kerültek Ausztria és a Német Birodalom katonáival. Megismerkedtek azok
gazdasági és katonai erejével. Tudatára ébredtek annak, hogy egy nagy
kultúrnemzet tagjai. 2.
A két világháború között Az
első világháború vége az Osztrák--Magyar Monarchia felbomlását
jelentette és az ezt követő határkijelölések a svábok életében is
döntő változásokat hoztak. A Bánát keleti része, Erdély, Bukovina
Romániához került, a későbbi Jugoszlávia pedig megkapta a Bánát
nyugati részét, a Bácskát és a Dunától, illetve a Drávától délre
eső területeket. Az így összezsugorodott Magyarországon kb. 550 000
fős német lakosság maradt, amely lényegében három területre
koncentrálódott: Dél-Magyarországra (Schwäbische
Türkei), a magyarországi középhegységre (Ungarisches
Mittelgebirge) és egy vékonyabb sávra az osztrák határ mentén.
Országos aránya 10%-ról 5--6%-ra csökkent, miközben a magyar lakosságé
a háború előtti 48%-ról 90%-ra nőtt. Eltolódott a városi (17%),
illetve vidéki németek (83%) aránya is. Ehhez járult Magyarországon
belüli szétszórtságuk. Legnagyobb részük kis- és középparaszt
volt. Jelentős volt a németek száma a bányászok között, illetve a
budapesti ipari munkásság körében, elenyésző azonban a szabad
foglalkozásúak, az értelmiség, a hivatalnokok és a politikusok között.
Az 1920-as népszámlálás szerint az 551 211 német 56%-a az agrárszektorban
dolgozott, 25%-a ipari munkás volt, mintegy 15%-a a kereskedelemben és a
kisiparban tevékenykedett és kb. 4%-a volt értelmiségi. Ez utóbbi
csoport nagymértékben asszimilálódott. A szociális felemelkedéssel
éppen ezért együtt járt az anyanyelv fokozatos elvesztése, amelyet már
csak otthon használtak, valamint sok esetben a névmagyarosítás is. Az
1914-ig kifelé relatív zárt falusi világban, a háborút követően változások
álltak be mind az anyagi, mind pedig a szellemi struktúrákat illetően.
Első helyen említhető itt az iparosodás (az agrárszektorban is), a
kommunikációs fejlődés, a világgazdasági válságot követő szocioökonómiai
megrendülés, amely tényezők együttesen a vidéki társadalom szociális
differenciálódásához vezettek. Mindez a németség politikai helyzetére
is nagy hatással volt. Tekintve, hogy az ipari munkásság a szociáldemokrácia
felé orientálódott, lényegében csak a parasztság lehetett a népi német
politizálás bázisa. Ennek identitástudata azonban ekkor még gyenge
volt, tartalmilag egyfajta alattvalói patriotizmust, s inkább lokális,
legjobb esetben is csak regionális kötődést jelentett. Sajnálatos
módon az ígéretesnek mutatkozó nemzetiségpolitikai kezdeményezések
elhaltak és a Trianon okozta sokkból magához térni nem tudó
Magyarországon egyre inkább felerősödtek az egységes nemzetállam
eszméjében gyökerező magyarosítási tendenciák. A magyarországi németség
megosztott volt a helyzet megítélésében. Vezető köreiben ebben az időben
két jelentős vonalat különböztethetünk meg. Rudolf Brandsch és köre
egy markánsabb álláspontot fogalmazott meg: „Bárhogy is alakuljanak a körülmények hazánkban, mi németek követeljük
nemzeti kultúránk szabad fejlődését minden területen és minden
vonatkozásban, követeljük anyanyelvünk szabad használatát a nyilvánosság
legkülönbözőbb területein és olyan törvények meghozatalát és
betartását, amelyek ezeket a jogokat mindenkor biztosítják.“
Jakob Bleyer ezzel szemben nemcsak a közös haza, hanem a magyar nemzet
iránti lojalitásra is felszólította a magyarországi németséget. „Népünk
jogai szentek előttünk, de szentek azok az állami és érzelmi kötelékek
is, amelyek évszázadok óta fűznek bennünket jóban-rosszban a magyar
nemzethez.“ Bleyer középtávon nem fektetett nagy hangsúlyt a
magyarországi németség szervezett együttműködésére. A szászok és
a svábok között pedig áthidalhatatlan ellentéteket látott, s ez a
Brandsch-sal való szakítással tetőzött. A Bleyer alapította
Magyar--Német Népi Tanács (Deutsch--Ungarischer
Volksrat) fontosnak tartotta Magyarország területi egységének megőrzését,
a németek számára ugyanazokat a jogokat kérte, amelyeket más nemzeti
kisebbségeknek biztosítanak. Programjában a németnyelvű
iskolarendszer és az anyanyelvű helyi kommunikáció megteremtését
szorgalmazta, nem tartotta azonban szükségesnek a saját vezető elitréteg
országos szintű képzését. Úgy tervezték, hogy a budapesti tanács
alá több vidéki körzeti tanács tartozzon, amelyek azonban -- a
tervezet szerint -- saját ügyeikben szabadon dönthettek volna, s ezt az
elképzelést több hazai német szervezet is támogatásáról biztosította. Önállóbb
és talán reálisabb volt egy másik kezdeményezés, a Magyarországi Német
Népi Tanács (Deutscher Volksrat für
Ungarn), amely Brandsch vezetése alatt állott és szintén több
szervezetet tömörített magában. A hatékony fellépést természetesen
ez a megosztottság akadályozta. Ehhez járult az a tény, hogy az erdélyi
szászok elvesztésével a legaktívabb, legöntudatosabb csoport vált le
a hazai németségről. Ebben a helyzetben a reális cél csak az identitás
megőrzése lehetett. Bleyer e cél megvalósítása érdekében 1924-ben
megalapította a Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet (Ungarländischer--Deutscher
Volksbildungsverein) és a Vasárnapi Lap (Sonntagsblatt) c. hetilapot. Az egyesület politikamentesen volt
hivatott a magyarországi németség kulturális érdekeit, nemzeti sajátosságait
és keresztény erényeit képviselni, támogatni. 1926 után Bleyer egyedül
képviselte a németséget a magyar parlamentben, de jellemző, hogy mandátumához
ő is a kormánypárton keresztül jutott.
Bleyer vitathatatlan érdeme, hogy megteremtette azt a szervezeti
apparátust, amely egy hatékonyabb érdekvédő politizáláshoz
elengedhetetlenül szükséges volt. Ez a tény különösen annak fényében
jelentős, hogy ezen kívül sem gazdasági, sem pedig politikai területen
nem tudott önálló német nemzeti szervezet létrejönni. A
sebzett magyar társadalom a németek minden politikai törekvését, azok
jelenlétét a nyilvánosságban látens veszélyként érzékelte az ország
integritására és biztonságára nézve. A nem-magyar identitáshoz való
ragaszkodás egyenlő volt a lojalitás hiányával. Ez a magatartás határozta
meg gyakorlatilag 1948-ig a magyar állam nemzetiségpolitikai intézkedéseit
és egyben kijelölte azt a szűkös mozgásteret is, amely a németségnek
jutott. Bleyer kénytelen volt belátni, hogy idealisztikus elképzelései,
megingatathatatlan hűsége a magyar nemzethez és természetes vonzódása
a német paraszti réteghez nem talált támogatásra az értelmiség köreiben.
1933. május 9-i parlamenti beszédében keserűen állapította meg, hogy
a német ifjúság 70%-a németül sem olvasni, sem írni nem tud, sok
katolikus iskolában még a hittant sem tanítják anyanyelven. Ezt azzal
próbálta ellensúlyozni, hogy igyekezett maga köré gyűjteni a fiatal
értelmiség azon köreit, amelyek készek voltak tevékeny részt vállalni
a németség sorsának alakításában. Ezek közül többek számára
lehetőség nyílt arra, hogy néhány szemesztert Németországban tölthessenek.
A weimari Németország kultúrpolitikájához tartozott, hogy ösztöndíjakkal
segítette elő a német kisebbségekhez tartozó fiatalok németországi
tanulmányait. Ezeket az ösztöndíjakat a nemzetiségi vezetők
javaslatai alapján, az illető kormányok tudta nélkül osztották,
kifejezetten azzal a céllal, hogy megfelelő, vezetésre alkalmas értelmiséget
képezzenek ki az illető kisebbségek számára. Ehhez a tendenciához
kapcsolódott az a változás, amely a magyar politikában bekövetkezett.
1928 óta Magyarország szorosabb kapcsolatokra törekedett Németországgal.
Ez kedvezett a nemzetiségi politizálásban is, és főként az iskolai kérdésben
kedvezőbb rendezéssel kecsegtetett. 1926 és 1927 között -- az 1923-as
rendezés szerint -- 48 iskola tartozott az "A", 63 a "B"
és 308 a "C" típushoz. Az "A" típus volt a
tulajdonképpeni kisebbségi iskola, ahol a magyar nyelv kötelező tárgy
volt, minden más tárgyat az anyanyelven oktattak. A "B" típusú
iskolákban a nyelvtan, jog, gazdaság, természettudományok és a
gyakorlati oktatás anyanyelven folyt, a magyar nyelvtan, földrajz, történelem
és testnevelés tanítási nyelve a magyar volt. Végül a "C"
változatnál a német csak kötelező tárgy volt, minden mást magyarul
tanítottak. A probléma ott jelentkezett, hogy a nemzetiségi iskolák túlnyomó
része a "C" típushoz tartozott, tehát nem volt valódi
kisebbségi iskolának tekinthető. A magyarországi németek egyik fő törekvése
a következő években ezért az volt, hogy minél több "C"
iskola kerüljön át "B" minősítésbe. További nehézséget
jelentett az anyanyelvi tanárok képzése. Egy korabeli statisztika
szerint mintegy 1400 tanárra lett volna szükség az anyanyelvi oktatás
zökkenőmentes biztosításához. Ehhez képest 1923-ban 101 német
anyanyelvű tanárt találunk, akik közül csak 4 oktatott kisebbségi
iskolában. Az iskolapolitika tehát szoros összefüggésben állt az
asszimilációs nyomással. Bleyer
halálával óriási űr keletkezett a német nemzetiségi politikában.
Gratz Gusztáv egyenesen a nemzetiségi politizálás teljes beszüntetéséért
szállt síkra, és megelégedett a kulturális identitás megőrzésével.
Véleménye szerint egy konzekvens nemzetiségi politika a svábokat egyrészt
a Harmadik Birodalomtól való függésbe taszította volna, másrészt
konfrontációhoz vezetett volna a magyar nacionalizmussal. Mások azt a következtetést
vonták le, hogy a magyarországi németek létezése csak a Berlin felé
való közeledéssel és a német kisebbség aktív önszerveződésével
biztosítható. Amint látható, mindkét irányzat ellentétben állt
Bleyer célkitűzéseivel. Egyre nyilvánvalóbbá vált a német
birodalom felé történő orientálódás, amely nemzetpolitikai célkitűzéseket,
illetve ezek agitáció és propaganda formájában történő megnyilvánulását
jelentette. A feszült gazdasági helyzet, az ismét felerősödő
magyarosítási politika és nem utolsósorban a Harmadik Birodalom
fenyegető közelsége együttesen a nemzetiszocialista népi politika
vonzásába taszította a hazai németséget. Az 1938 novemberében
megalapított Magyarországi Németek Népi Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) 1940-ben a bécsi szerződés után
a magyarországi német népcsoport legitim vezetője lett. Ennek
a váltásnak és radikális megújulásnak előharcosa a Bleyer-tanítvány
Basch Ferenc köré szerveződött csoport, a Népi-német Bajtársak (Volksdeutsche Kameradschaft) volt. Naiv lelkesedéstől áthatottan,
céljaik elérése érdekében a németek lakta falvakat hatásos
propagandával árasztották el, amelyet birodalmi német pénzekből
finanszíroztak. Velük szemben állt az aggályoskodó konzervatívok köre,
élén a már említett Gratz Gusztávval, aki a hivatalos kormányálláspontot
magáévá téve, minden iránymódosítást elutasított. A "Bajtársakkal",
illetve később a Volksbunddal
és vezetőivel egy új generáció lépett porondra. Bleyer generációjának
még az okozott problémát, hogyan magyarázza meg, miként lehet valaki
magyarként német is. Baschék ellenben azt a kérdést tették fel, miként
létezhet valaki Magyarországon németként. Az erősödő magyar
intolerancia hatása alatt ebben a generációban növekedett a hajlandóság,
hogy integráció helyett az elkülönülést, asszimiláció helyett
pedig a disszimilációt válassza. Célja a magyarországi német kisebbség
egzisztenciális érdekeinek védelmezése volt. Ez
a cél a Volksbund 1938. november 26-i megalapításával elérhető közelségbe
került. A népcsoportszervezet létrejött, autonóm önkormányzatra irányuló
jogait Berlin közbenjárására kibővítették. A Volksbund nem tudta
ugyan teljesen mobilizálni az egész hazai németséget, mindazonáltal lényegesen
több embert tudott megszólítani, mint elődei. Sikerének oka valószínűleg
az volt, hogy ki tudta elégíteni sok német rég felhalmozott igényét
az önrendelkezésre és az aktívabb politikai részvételre. Külső
formáját tekintve a Volksbund mása volt a nemzetiszocialisták pártapparátusának.
Különböző területekre volt felosztva -- Asszonycsoport (Frauenschaft),
Német Népi Segélyezés (Deutsche
Volkshilfe), Gazdaszövetség (Landesbauernschaft),
Faj- és Népességpolitikai Hivatal (Amt
für Rassen und Bevölkerungspolitik), vagy a Hitlerjugend mintájára
kialakított Német Ifjúság (Deutsche
Jugend), iskolai tanfolyamokon képezték ki hivatali munkatársait.
Ha a világnézeti beállítottságot másodlagosnak is fogták fel, céljaik
elérése érdekében, az ehhez elengedhetetlen orientálódási irányvonalak
Németországba vezettek részben politikai okokból, részben pedig saját
hagyományok hiányában. A Gömbös-kormány idején Bascht -- nemzetgyalázás
vádjával -- börtönbüntetésre ítélték, amely számára
megteremtette a mártír nemzetvezető mítoszát. A háború kezdetekor a
magyarországi németség tulajdonképpen már kényszerpályán mozgott.
A helyi szervezetek megalakítását követően a Volksbund kapcsolatai
egyre szorosabbá váltak a hitleri Németországgal. Ennek keretében
birodalmi tanfolyamokat szerveztek, amelyeken sok hazai német vett részt.
1941-ben mintegy 1000 sváb fiatal jelentkezett németországi
"sportkurzusokra", akiket a német hatóságok megpróbáltak
arra rávenni, hogy belépjenek az SS kötelékébe. Ezzel kezdetét vette
a svábok behálózása a német hadsereg katonai potenciáljának utánpótlása
érdekében. 1942-ben Bárdossy miniszterelnök és Ribbentropp külügyminiszter
megegyeztek abban, hogy a magyar kormány lehetővé teszi 20 000 önként
jelentkező sváb besorozását a német hadseregbe. Feltételként Bárdossy
azt szabta meg, hogy csak önkéntesek hívhatók be, amihez minden
esetben szükséges a szülők beleegyezése, a besorozottak elveszítik
magyar állampolgárságukat, a Birodalom gondoskodik róluk és családtagjaikról,
s végül az egész akciót a sajtó kizárásával kellett végrehajtani.
Mégis elterjedt a hír, miszerint a magyar kormány számára ez kiváló
alkalmat kínál arra, hogy megszabaduljon a legaktívabb volksbundistáktól.
Az emberek arról is beszéltek, hogy aki jelentkezik az SS-be, azt családjával
együtt áttelepítik Németországba. Most sokan arról is
elgondolkodtak, vajon helyes döntés volt-e 1941-ben a népszámláláskor
német nemzetiségűnek vallani magukat. (Ez a kérdés tragikusan
jelentkezett ismét a háborút követő években, amikor a német
nemzetiség megvallását egyenlőnek tekintették a Volksbundhoz, sőt a
hitleri német birodalomhoz való hűséggel). Később már nem volt szó
önkéntes jelentkezésről. Magyarország német megszállása után a svábokat
gyakorlatilag kiszolgáltatták az SS-nek, besorozásuknál magyar csendőrök
segédkeztek. Ezalatt a Volksbund vezetői megtartották pozícióikat. A
svábok ellenállása elsősorban Berencz Ádám és lapja a Duna (Die
Donau) köré szerveződött. A lapot 1944-ben betiltotta a magyar
kormány, a Volksbund ellenfeleit, köztük Gratzot is a Gestapo letartóztatta,
de a "Hűségmozgalom"
tagjai jelentős tevékenységet fejtettek ki az SS akciók ellen. Már
csak emiatt sem szabad a magyarországi németeket kollektíve felelőssé
tenni a nácizmus bűneiért, de ugyanígy igazságtalan az a vád, hogy
az egész magyarországi németség államon belüli állam alapítására
törekedett volna. Manherz Károly [Változó Világ 23.] |
|
|
Beszélgetések az Új Kertben :: Poesis :: Emberhit :: Változó Világ Mozgalom
Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Pályázatok :: Impresszum
Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010 |