Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A múlt század utolsó harmadában Európa egyik leglátványosabban fejlődő városa kétségtelenül Budapest volt. A valóban gyors iramú, és a nagyvilág számára is szembetűnő fejlődés érzékeltetéséhez mindenekelőtt a gazdasági élet változásait kell röviden áttekintenünk. A kiegyezés után ugyanis, az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem terén erőteljesen felgyorsultak mindazok a folyamatok, amelyek többnyire már az abszolutizmus időszakában elkezdődtek, de kibontakozásukhoz akkor még hiányzott a jótékony politikai légkör. A gazdasági kiegyezést is magában foglaló 67-es fordulat hatására viszont nemcsak a társadalom belső erőviszonyai változtak meg, de néhány évtized alatt a magyar gazdaság képe is teljesen átalakult.

A mezőgazdaság tőkés fejlődése, a kereskedelem fellendülése, az európai konjunktúra és a vasúthálózat kiépítése együttesen teremtették meg a modern gyáripar alapjait. A magánvállalatok lassan átalakultak részvénytársasággá, hogy az üzembővítéshez szükséges tőkét könnyebben előteremtsék. Új gyárak egész sora létesült, amelyek aztán hamarosan át is estek az első nagy erőpróbán, az 1873-as gazdasági válságon. A gyengébbek elpusztultak, a túlélők viszont megerősödve kerültek ki belőle. A hazai alapítások, a felhalmozási láz (akkori szóhasználattal, a "gründolás") kedvet csinált a külföldi tőkebefektetéseknek is. Megjelentek az új nagyvállalkozók, a bérpalotát építő kereskedők, akik az arisztokratákéhoz hasonló villákban, kifelé nem hivalkodó, de nem titkolt bőségben éltek. A szaktudásukra büszke, magukat az új kor embereinek valló vezető műszaki értelmiségiek még a nagybirtokos arisztokrácia előtt is tekintélynek számítottak. Az állami hivatalok főtisztviselői ugyancsak a gazdag polgárság sorait erősítették. Az ország egyre jobban megszokta és megtanulta, hogy a polgári rend letéteményese és fő haszonélvezője nem más, mint maga a polgárság.

Már a városegyesítés előtt, az egységesülő és közben egyre inkább önállósuló magyarországi nemzeti piacnak természetes központja és legnagyobb árupiaca Pest-Buda volt. Központi funkciói több vonatkozásban is a magyar történelem korábbi századaira nyúltak vissza politikailag és gazdaságilag egyaránt. A tőke elsősorban a kereskedelemben halmozódott fel és itt volt a legmozgékonyabb. Egyre inkább szükségessé vált a kereskedés polgári szabályozása, az iparűzési és kereskedelmi szabadság kiépítése. A kormány már 1851-ben kibocsátotta a kereskedelmi- és iparkamarák felállítására vonatkozó határozatát.

A forgalom emelkedését, főként a terménykereskedelem jelentőségének növekedését azonban mindennél jobban mutatta az a körülmény, hogy már ekkor – függetlenül a bécsi kereskedelempolitika törekvéseitől és elképzeléseitől – a pesti kereskedők spontánul is kialakították a maguk szervezeteit. Ezeknek célja a kereskedelem egészének fejlesztése volt. A főváros vezető kereskedői 1851-ben hozták létre a lapkiadással egybekötött kereskedelmi társaságot Pesti Lloyd Társulat címen. A társulat tagjai egy modern, konszolidált és rugalmas szervezet kialakítására szövetkeztek; céljuk nem csupán az érdekképviselet és adminisztráció volt, hanem kifejezetten a kereskedelem egészének fejlesztésére  és az ehhez szükséges intézményrendszer megteremtésére törekedtek. 

A kiegyezés után az 1850 óta fennálló közös vámterületet vám- és kereskedelmi szövetséggé alakították át, a kereskedelmi szerződéseket a szabad kereskedelem alapján kötötték meg. Rövidesen mozgósítani kellett a belföldről vagy külföldről befektetést kereső jelentősebb tőkéket. Valódi szabad kereskedelemmé a terménykereskedelem vált, ezen belül pedig határozottan elkülönült és kiszélesedett a gabonakereskedelem, melynek forgalmát ekkoriban Európában csak Hamburg múlta felül. A magyar gabonatermelők és nagykereskedők kihasználták a nyugat-európainál néhány héttel korábbi magyar aratás lehetőségét és így beleszólhattak az európai gabonaárak alakulásába is. Ezenkívül még igen jelentős volt az egyéb termények: a szesz, a viasz, a bőr, a gubacs, a toll, a gyarmat- és kézműáru kereskedeleme.

Az importált termékek közül a kerti- és mezei termények, a tüzelőanyag és a fémáru vezetett. Az iparcikkek (vászon, selyem, gyapot, posztó, fűszer, festék, bőr, papír stb.) kereskedése mindig behozatalra épült. Jellemző volt a két város talán a legnagyobb múltú szakmájának, a vas- és a posztókereskedelemnek igen kiegyensúlyozott viszonya. A kiskereskedői hálózatot ellátó, magas adót fizető elosztók kevesen voltak és így itt is kiegyensúlyozott belső arányok voltak megfigyelhetők.

A hatvanas évek legelején felmerült egy újabb, még magasabb fokú szervezeti formára, a tőzsdére vonatkozó igény. A pesti áru- és értéktőzsde felállításához a kormány 1863 májusában járult hozzá. Megszülettek a belkereskedelmünket szabályozó törvények is. 1868-ban törvénybe foglalták a már meglévő kamarák rendszerét, majd a szabad versenyen alapuló ipari és kereskedési jogot. A nagykereskedelem lehetőségei gyorsan növekedtek, hatalmasra duzzasztva Pest áruforgalmát. A városegyesítésre elsorvadtak a meghatározott időpontokhoz kötött vásárok és a forgalom folyamatossá vált. Pest gazdasági életének lépéseit a kereskedelem irányította. A kereskedelem jegyében fejlődő város a század  végéig megtartotta legnagyobb árupiaci szerepkörét az egész magyar állam területén. Pest  ezzel képes volt az ország egész gazdasági életének irányítására.

1874-ben egységesítették a mértékeket és bevezették a 10-es számrendszert. 1875-ben külön szabályozták a kereskedelmi és váltójogot. 1890-ben törvényt hoztak a hazai védjegyek védelméről. 1892-ben a Monarchia egész területén az addigi forint helyébe a korona lépett.

A város a millennium és az első világháború közötti korszakban is megmaradt Magyarország legnagyobb árupiacának. Ebben a szerepében a hatalmas város növekvő lélekszáma és az ipari termelésben is erősödő elővárosainak jelentősége is erősítette. Mindezzel együtt járt a város nagykereskedelmének átrétegződése is. Ebben az időszakban Budapest állat- és terménykereskedelme, sőt, iparcikk kereskedelmének jelentősége is egyre inkább háttérbe szorult, szerepe a főváros gazdasági központtá alakításában ekkor ért véget. A kibontakozó monopolkapitalizmus éveiben az országos gazdasági élet irányítása már nem a kereskedelmi tőkére, hanem elsősorban a nagybankok által képviselt finánctőkére kezdett támaszkodni.

A főváros 1896. évi 3,5 millió tonnás árubehozatala 1913-ig megkétszereződött. A kivitel ennek a mennyiségnek mintegy a felét tette ki, de a korszak fő árucikkei továbbra is azonosak maradtak az előző perióduséival: gabonaneműek, nyerstermékek, élelmiszerek, vas, acél és az ebből készült áruk, valamint építő- és tüzelőanyag. A legfontosabb exporttermék, a magyar gabona és a belőle készült liszt továbbra is a legnagyobb tételt jelentette, de azt a szerepét, amelyet Európa gabonaellátásában a 70-es években betöltött, ekkorra már elveszítette. A Monarchia megnövekedett fogyasztóképességű belső piaca, valamint a főváros és az elővárosi környezet növekvő igényei azonban továbbra is biztosították a gabona eladhatóságát, mennyiségi csökkenés nem következett be.

Noha a Monarchia határain kívülre irányuló export és az import bonyolítása ekkor is Budapest kereskedőinek kezén maradt, a Monarchia és Magyarország belső viszonylatában a fogyasztók egyre inkább kikerülték a fővárost és közvetlenül fordultak a vidék felé. Ebben nemcsak a vidéki kereskedők felkészültsége, a feldolgozó iparág kiépülése, hanem a megnövekedett vasúthálózat is a kezükre játszott. Budapest így a századfordulón a hazai gabonakereskedelemben és más jelentős terménykereskedelmi üzletágakban is kezdte elveszíteni monopolhelyzetét és azt az irányító szerepet, amellyel a millennium korában még rendelkezett.

Virágzott azonban a Budapesti Áru- és Értéktőzsde. Alpár Ignác tervei alapján épült új székházuk 1905-ben készült el. Európa legnagyobb tőzsdeépülete állt ekkor a Szabadság téren. Az intézmény vezetői – a szükséghez mérten modernizálva – valóban egy minden szempontból európai színvonalú és méretű kereskedelmi és értékpapír piaccá akarták tenni a magyar tőzsdét. Céljuk volt: "a kereskedelmi forgalom megkönnyítése és szabályozása mindennemű árukban."

A termény-, élelmiszer- és állatkereskedelem mellett a cégbejegyzések alakulása mutatta a fővárosban összpontosult kereskedelem többi ágának mozgását a századfordulón. A cégbejegyzések száma pontosan összhangban volt az áruforgalommal, a XX. század első éveit meghatározó társadalmi, politikai és gazdasági válsággal és annak oldódásával, vagyis nem mutatott egyenletes képet.

Az eddig tárgyalt csoportokon túl a főváros kereskedőinek további három népes csoportja tevékenykedett, melyek az eddigiekkel ellentétben elsősorban importőrökből álltak, akik a főváros és elővárosai saját fogyasztására dolgoztak és bizonyos belföldi elosztó szerepet töltöttek be. Egyik részük kézműáru-, divat- és rövidáru-, posztó-, szövet-, cipő-, ruha- és kalapkereskedéssel foglalkozott, másik részük a fűszeresek, déligyümölcs-, bor- és italkereskedők voltak, a harmadik csoportot a vas-, vasáru-, gép-, villamossági cikk, műszaki áru, autó- és autóalkatrész-kereskedők alkották.

A századfordulón leginkább a kézműáru nagykereskedelemben bontakozott ki a fejlődés. Ekkor jelent meg Budapesten a nagyáruház. A vevőknek, akiket ekkor már megfertőzött a "fogyasztási kultúra",  kényelmesebbé tették a vásárlást, mert így "mindent egy helyen" találhattak meg. Nagytömegű és olcsó cikkeivel a polgári középréteg  és a jobban fizetett munkások igényeire támaszkodott. A kereskedelemnek ez a fajtája csak nagyvárosi viszonyok között bontakozhatott ki: "egy gazdagon rétegezett társadalom sokrétű ízlésének megfelelő, ugyancsak gazdagon rétegezett fogyasztói igényeket, s az így differenciált ízlés már aránylag gyors változását: divatirányok létezését és a társadalomnak mindezek figyelembevételére képes anyagi helyzetét feltételezve." (Vörös Károly: Budapest Története IV.)

A modern budapesti divatáruház első és legjellegzetesebb típusa Holzer Simon áruháza volt, amely főleg a módos középpolgárság igényeit elégítette ki. Az 1869-ben alapított konfekcióboltból a millennium évében korszerű üzlet lett a Kossuth Lajos utca 9. szám alatt. Az épületnek először a földszintjét és az első, majd a második emeletét foglalta el. 1908-ban bővítették háromemeletesre és elektromos felvonókkal működő modern berendezéssel látták el. A lifttel érkező hölgyeket fényes helyiségek, próbatermek, a legújabb divatot követő női ruhák és divatcikkek, valamint egy gyermekruha osztály várta. Mindemellett olvasóterem és telefonhírmondó is szolgálta a vásárlók kényelmét. Ez az első pesti divatáruház olyan sikerrel üzemelt, hogy a "Holzer" név évtizedeken át fogalom  volt a középosztály hölgyei körében.

A következő lépést Fischer Simon és Társa Rt. tette meg. 1910-ben a Bécsi u. 10. szám alatt, a  belvárosban épített egy ötemeletes áruházat. A kisebb pénzű vevőkört a Gólya Áruház (a Nagymező utca és a Király utca sarkán), valamint a Rákóczi út 74. szám alatt működő Magyar Divatcsarnok elégítette ki. A század végén alapított Gutmann Áruház a munkásruhákra specializálódott. 

Az igazi, mindent áruló nagyáruház azonban a Goldberger testvérek által 1898-ban alapított Párizsi Nagyáruház volt, a Rákóczi úton. Másfélszáz alkalmazottja 1 millió 600 ezer korona értékű árut kezelt azon a  napon is, amikor 1903-ban egy rövidzárlat következtében lángba borult az épület. Hamarosan felépült azonban a Párizsi Áruház számára az új, korszerű, Lotz freskókkal díszített szecessziós palota az Andrássy úton.

1926-ban készült el az első igazi, világvárosi rangú nagyáruház a Corvin, amely végül is leginkább megfelelt a polgári ízlés normáinak. Étterem, büfé és menetjegyiroda szolgálta a vevők kényelmét. Az új áruház arra törekedett, hogy megvalósítsa a minimális haszonnal dolgozó kereskedelem szellemét. Itt a szabott árak valóban alacsonyabbak voltak, mint a környező üzletekben. A luxuscikkek mellett kifejezetten olcsó, egyszerű, de jó minőségű árut is kínáltak. Az áruház üzletpolitikája előmozdította a honi ipar fejlődését is. Propagandára a szokásosnál kétszerte többet költöttek és bevezették a csomagküldő szolgálatot is. A Corvin az 1930-as évek derekán érte el legnagyobb szervezeti kiterjedését. 40 osztálya közül 34-ben ruhaneműt árusítottak, háromban élelmiszert és három osztály foglalkozott a vegyes iparcikkek forgalmazásával. A francia mintára bevezetett "atelier" részlegben hatvan eladó és varrónő elégítette ki a készruhától továbbra is idegenkedő megrendelők kívánságait.

Az 1921-ben megnyílt Magyar Divatcsarnok a kisemberek áruháza volt, hiszen a tízezer számra legyártott iparcikkek ára meglehetősen alacsony volt. A harmincas évek derekán elkészült új részét a kor neves építésze és lakberendezője: Kozma Lajos tervezte, amely a kortársak szerint "valósággal látványosságszámba ment". Az óriási felnyitható üvegtetők alatti, magyaros díszítésű, mozaikoszlopos eladótérben hatalmas lift szállította a vásárlókat. Az áruház a vásárláson túl már a puszta megjelenésével is szórakoztatott.

Gyáni Gábor történészünk az e témában írott tanulmányában a francia Michael B. Müllert idézi, miszerint: "A nagyáruház segítségével a középosztályi törekvések kielégülhettek, mert az életformát magát egyre inkább a vele kapcsolatos imázsok és anyagi javak alkották." vagyis – folytatja Gyáni a gondolatsort – "egy olyan életforma, amely a polgárságot elválasztotta a társadalom többségétől...Az áruház azzal is polgárosít, hogy a nem polgári rétegeket is fokonként bevonja a fogyasztói társadalom körébe...Az áruház a polgári világ eme érzékeny tükre és iránytűje, éppen azt nyújtja klienseinek, amire a polgári–középosztályi státust óhajtóknak a legnagyobb szüksége van: tárgyakat, melyekre szert téve polgárnak tűnhet bárki, bármi is volt azelőtt." (Budapesti Negyed 1997 2–3.)

A nagyváros nyújtotta lehetőségek és igények következménye volt az is, hogy sorban nyíltak Budapesten a nagybani élelmiszerkereskedelem korszerű színterei is: a vásárcsarnokok. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa már 1889-ben ajánlotta a város vezetésének a vásárcsarnoki rendszer bevezetését, amely ekkor már reális igényeket elégíthetett ki. Létrehozásával a városatyák célja elsősorban a lármás, piszkos, közlekedést akadályozó 44 fővárosi szabadtéri piac felszámolása volt. A város itt már nem országos elosztó szerepet vállalt, hanem kizárólag országos felvevő központként jelent meg. 1897-ben adták át a Petz Samu által tervezett impozáns, neogótikus épületet, a Központi Vásárcsarnokot és vele csaknem egy időben nyílt további négy fedett csarnok a pesti oldalon. Utolsóként csatlakozott az 1902-ben megnyitott Batthyány téri épület Budán.

A vásárcsarnokok forgalma egyre növekedett, a Központi Vásárcsarnok felhozatala például az 1897. évi 283 000 mázsáról 1912-ig 1 200 000 mázsára nőtt, vagyis több mint négyszeresére. A város egyenletes és főleg olcsó élelmiszerellátását azonban így sem lehetett megoldani, annak ellenére, hogy rövidesen további 6 kerületi vásárcsarnok épült a fővárosban, mivel az általános drágulás okai a csarnokok hatókörén messze kívül estek. A vásárcsarnoki rendszer  – hiányosságai ellenére – mennyiségileg növelte a főváros élelmiszerfelhozatalát és kitágította a város vonzáskörzetét. A szállítmányok között általában a baromfi, a gyümölcs, valamint a tojás és a zöldség volt a listavezető.

A századfordulóra megnövekedett a kereskedelmi reklám szerepe, és kialakultak a reklám modern formái. A nagyméretű utcai plakátokat általában jó nevű grafikusok tervezték, amint az első plakátként számontartott darabot is, melyet Benczúr Gyula készített az 1885. évi Országos Kiállításra. A kereskedelmi plakát virágkora az 1920-as évek konjunktúrájának idejére tehető. A plakátok ábrázolásai gyakran kis méretben is megjelentek, például a népszerű számolócédulákon, amelyek a gépi pénztárblokk elődeiként a reklám leggyakoribb és leghatékonyabb formái voltak.

Csapó Katalin, Karner Katalin [Változó Világ 25.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010