Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Igent és nemet mondani

Kezdő koromban még elhittem: jó interjúkészítő nem tesz fel olyan kérdést, amire csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni. Az eldöntendő kérdés, ha egyáltalában választ provokál, elriaszt, vagy legjobb esetben is leállítja a beszélgetést. A tömör, egyszavas válasz után a riporter kínlódhat, amíg partnere újra felveszi a beszélgetés fonalát. Wacha Imre is szakmai hibának ítéli, „ha a riporter tudásával kérkedve úgy fogalmazza meg a kérdéseket, hogy beszélőtársa csak igennel vagy nemmel felelhessen” (i. m.).

Ma már nem vagyok benne olyan biztos, hogy nem egy rossz beidegződés – az állásfoglalás megkerülésének hagyománya – sugallta-e ezt a szakmai babonát. Mert az újságírói, televíziós gyakorlatban igenis előfordul, hogy a riporter legfőbb célja, feladata egyértelmű döntésre biztatni vagy kényszeríteni partnerét. Járt-e Cecil a Török utcában? – kérdezte egykor Herczeg Ferenc Kék róka című játékában, ahol a konfliktus lényege, a humor forrása is az egyértelmű válasz hiánya volt. Ám ha az újságíró arra kíváncsi, hogy valaki jelen volt-e az utcai lövöldözésnél, látta-e az elsuhanó kocsi rendszámát, akkor arra kell törekedni, hogy a kérdezett igent, vagy nemet mondjon. Ha az ország főgyógyszerészét arról faggatja a lap, illetve a gyógyulni vágyó betegek képviselője, hogy emelkedik-e az antibiotikumok ára január elsején, a kérdésre az „attól függ…”gel kezdődő, hosszas magyarázkodásnál, a statisztikákkal takaródzó mellébeszélésnél mindenképpen célravezetőbb az egyértelmű, egyszavas válasz. A riporternek is megéri, még akkor is, ha utána új lendületet kell vennie a dialógus folytatásához.

Alapjában helyesen állapítja meg Domokos Lajos Press című könyvében, hogy „Az eldöntendő kérdést ugyanúgy lehet használni, mint bármi mást, de ilyenkor már a második, harmadik kérdéssel is készen kell állnia a riporternek, mert bizony kínos helyzetbe kerülhet egy lakonikus »igen« vagy »nem« után.” Szemléletes a tankönyvi példa is: „– Igaza volt az ellenzéknek. – Igen!… aztán csak a néma csend. Ennél is szörnyűbb helyzetet teremthet a kérdés: – Kommentálná? – Nem.”

Nemzedékek tapasztalata igazolja, hogy az újságíró tájékozódását, az információszerzést és az interjú menetét legjobban az olyan nyitott kérdések szolgálják, amelyek lehetőséget adnak beszélgetőpartnerünknek a terítéken levő téma kibontására. Előfordul, hogy az újságíró úgy kérdez, hogy felszólít: „Elmondaná nekünk, hogy mi történt, amikor a szurkolók összeverekedtek!” Máskor akár kérdés nélkül, a beszélgetésből következő (saját) reflexióval ösztönzi partnerét a téma kibontására, vagy éppen ellenvetésre. „Maga nem tett ugyan semmi látványosat sem, csak éppen írt és nem állt szóba velünk” – állapítja meg a tényeket Mészöly Miklóssal beszélgetve V. Bálint Éva, abban a biztos tudatban, hogy az író helyeslő, vagy ellentmondó véleménnyel, vagy a témához kapcsolódó történettel, de mindenképpen reagálni fog a megjegyzésre. (Rendiség a romokon, Pesti Szalon Kiadó, 1994)

Éppen a legfelkészültebb riporterek alkalmazzák kérdések helyett gyakran a polemikus közbevetések módszerét. Baló György Nyers Rezsővel folytatott beszélgetésében például nemcsak kérdez, de állít is, amikor megemlíti, hogy „a lengyel fejlemények azt is bizonyítják, hogy elkerülhetetlen az intézményrendszer, a politikai mechanizmus továbbfejlesztése, mert pusztán a személycserék és a határozatok, amelyek megígérik, hogy ezentúl ilyen nem fog történni, nem elegendőek.” (Kilenc beszélgetés a 80-as évekből, Múzsák, 1988) A HVG portré-riportjaiban is bevált a kérdést helyettesítő reflexióval, a választ kommentáló megjegyzéssel továbbszőni a dialógus fonalát.

Feltáró, rávezető, beugrató és manipulatív kérdések

E címbéli felsorolás minden, csak nem tudományos rendszerezés. Még osztályozásnak is vitatható. Hiszen valójában annyiféle kérdés létezik, ahány újságíró, ahány interjú. Bár az egyes kérdéstípusok között érzékelhető némi különbség, köztük éles választóvonalat csak a fejüket sajtótudományra adó bürokraták húznak, nem a gyakorló interjúkészítők.

Feltáró kérdésnek leginkább az igazság felszínre hozatalát, a konfliktus megvilágítását szolgáló kérdést nevezném. Ezzel szemben Domokos Lajos, korábban idézett művében azt állapítja meg, hogy a feltáró kérdések leginkább abban segítik a riportert, hogy közelebb férkőzzön a beszélgetőtársához (Például: Hogyan érezte magát abban a pillanatban? Ismét ugyanerre az elhatározásra jutna-e? Mi lepte meg legjobban, amikor meghozták a döntést? stb.)

A sugalmazó kérdés egy létező, de semmiképpen nem helyeselhető riporteri módszer eszköze. Tanulságos példát kínál e módszer alkalmazására és következményeinek érzékeltetésére Pratkanis  és Aronson A rábeszélőgép című könyvében. A kísérlet, amelynek képzelt feltételeit az alábbiakban kissé részletesebben idézem, a következő: „Tegyük föl, hogy az USA elnöke vagy, és az országot egy titokzatos járvány fenyegeti, amelyben 600 ember pusztul el. Tanácsadóid két alternatív programot dolgoztak ki a betegség leküzdésére: »Az A program révén 200 ember élete megmenthető. Ha a B-t hajtjuk végre, 33,3 százalék a valószínűsége, hogy mind meghal. «

Elnök úr (vagy asszony), melyik programot választaná? Ha úgy gondolkodik, mint Daniel Kahneman és Amos Tversky kísérletének résztvevői, akkor inkább az A programra szavaz – mint az alanyok 72 százaléka tette –, arra gondolván: »Így 200 biztosan megmenekül. A másik program hazárdjáték. «

De tegyük föl, hogy tanácsadóid másként szövegezik meg a kilátásokat: »Az A program elfogadása esetén 400 ember hal meg. B esetén viszont 33,3 százalék a valószínűsége, hogy senki nem hal meg, és 66,6 százalék, hogy mind a 600. «

Most melyiket választanád? Az esélyek és kilátások e megfogalmazásban is pontosan ugyanazok. Mégis, ilyen szövegezés olvastán másként értékeljük a dolgot. Az A azt jelenti: 400 mindenképpen meghal, miért ne kockáztassak inkább? Az alanyok 78 százaléka a B-re szavazott… Minden a kérdés föltevésen múlik.”

A szövegezés csekély módosítása – mint látjuk – drámaian megváltoztatta a hozott döntéseket. Bizonyítva azt a tudományos kísérletek és hírlapi interjúk során is igazolható tényt, hogy a kérdés feltevésének módja, a riporter szóhasználata is sugalmazhatja a (várt) választ. Még többször fordul elő az, hogy az interjúkészítő a kérdésben mintegy megelőlegezi partnerének a tőle elvárható véleményt, azáltal, hogy előrebocsátja: „Feltételezem, hogy Ön is úgy gondolja”… „Bizonyára osztja a frakció tagjainak véleményét abban…” Hasonlóan befolyásolhatja a kérdezett véleményét a riporter azzal, hogy előrebocsátja: „Mint ismeretes…” „Köztudott, hogy…” Ugyanez, kissé kacifántosabb fogalmazásban: „Ugye ebben az esetben is arról van szó, amiről korábban…” Az ilyen és hasonló kérdések nem igazán alkalmasak információszerzésre. A gyakorlatban inkább az újságíró saját (vagy hivatalból képviselt) véleményének megerősítésére szolgálnak.

A kérdezés-technika közismerten szuggesztiós metodikája ez esetben a manipulációs módszerek és lehetőségek bizonyítását és leleplezését is szolgálja. A példa, amire a többi között Vitray Tamás is hivatkozik, két (analóg) kérdés egymásnak látszólag ellentmondó válaszával, a közvélemény-kutatások manipulatív kérdezési módszerét és a kapott eredmények bizonytalanságát is érzékelteti. Tegyük fel, hogy a felmérők ezer embertől, vagy száz családtól megkérdezik, rasszista-e? A várható válasz nyilvánvalóan és túlnyomó többségében, elutasító. A mai Magyarországon még a szélsőségesek körében is ritka az a válaszadó, aki rasszistának vallja magát. Ám ha az interjú készítője más közelítésben teszi fel a kérdést, és például azt tudakolja, hogy mit szólna a kérdezett, ha lánya cigányfiúhoz menne feleségül, ha gyerekét cigánygyerek mellé ültetnék az iskolában, ha a főnöke történetesen zsidó, akkor a kapott válasz valószínűleg már korántsem lesz egyértelmű. A kérdezettek egy részéről, de az is lehet, hogy a többségéről kiderül, hogy lelke mélyrétegeiben legalábbis, nem egyértelmű híve a fajok egyenjogúságának.

John Brady könyvében a beszélgetés kulcskérdéseinek gondos megfogalmazására hívja fel pályatársai figyelmét. Nem mindegy, hogy a riporter éppen csak megkérdezi, sztrájkfelhívás esetén csatlakozna-e beszélgetőpartnere a megmozduláshoz, vagy a feltett kérdéssel szuggerálni kívánja interjúalanyának a választ, valahogy így: „ön, mint szakszervezeti tag nyilván köteles csatlakozni, ha a szervezet kimondja a sztrájkot?”

Ellenkező előjelű, tartalmú manipuláció történhet akkor is, amikor az interjúkészítő belefojtja partnerébe a szót, ha nem hagyja, hogy saját véleményét kifejtse.

Arra, hogy hányféleképpen és milyen durván is lehet kérdésekkel manipulálni, szélsőséges példát említ William L. Rivers és Cleve Mathews Médiaetikája (Prentice Hall, 1988): „Amikor egy híres diplomata New Yorkba utazott, egy barátja óvta őt az amerikai riporterektől. Amikor megérkezett, az egyik riporter megkérdezte tőle: »Lord Selwyn, szándékában áll meglátogatni valamelyik éjjeli klubot New York-i tartózkodása alatt?« Selwyn a következővel hárította el a kérdést: »Egyáltalán, vannak New Yorkban éjjeli klubok? «

Másnap reggel a riporter újságjában megjelent egy tudósítás, ami ezzel a mondattal kezdődött:

»Vannak New Yorkban éjjeli klubok?« Ez volt Lord Selwyn brit diplomata első kérdése, amikor tegnap megérkezett…”

A riporter tényszerűen, a tankönyv kommentárja szerint sem hazudott. Etikai szempontból azonban elfogadhatatlan módon tálalta az elhangzottakat. Igazolva ezzel, hogy nemcsak az interjúkészítő kérdéseivel lehet visszaélni.

Hozzátartozik a kérdezés művészetéhez a kérdések lényegre törő, pontos, szellemes megfogalmazása is. Szószátyár, a konfliktust kerülő, avagy tiszteletlen kérdésre aligha érkezik igazán jó válasz. De még ennek a régi igazságnak a tudatában is meglepett a Friderikusz-stáb egyik, színészből lett „álriporterének” a nyilatkozata, amiből kiderül, hogy az illető legfontosabb feladata a műsorban elhangzó interjúkérdések „meglepő és mulatságos” fogalmazása volt.

Ha valaki matematikailag – mondjuk pontozással – összegezné a kérdések és válaszok színvonalát, nem biztos, hogy az eredményesség mutatói mindenkor arányosan minősítenék a kérdező munkáját. Hiszen, ha a kérdező sikeresen „támad”, a válaszadó sokszor okosan és eredményesen „védekezik”.

Magnóra felvett, lehallgatott párbeszédek (is) tanúsítják, hogy az interjúk során korántsem minden kérdés kerül megválaszolásra. Az interjúkészítő által feltett kérdésre gyakran hallgatás, még sokkal gyakrabban mellébeszélés helyettesíti a választ. Mert kérdezhet az újságíró bármilyen technikával és felkészültséggel, partnere csak arra válaszol, amire akar, amire hajlandó. És ha eleve elhatározta, hogy bármit kérdez a riporter, ő akkor is előre elkészített, vagy legalábbis végiggondolt forgatókönyvéhez tartja magát, akkor mindenképpen azt fogja felelni, amit közhírré kíván tenni, amit el akar mondani. Ha ügyes és diplomatikus, akkor megtalálja a kapcsolatot a kérdés és a saját előre eltervezett válasza között. Ha járatlanabb a kommunikációs módszerek és trükkök világában, akkor vállat von, és a látszatra sem hederítve – mondja a magáét.

Más a helyzet, más a kérdező és kérdezett viszonya, ha a riporter partnerének kérésére kivételesen maga teszi lehetővé, hogy az illető saját kérdéseire feleljen. Vitray Tamástól tudjuk, hogy emlékezetes találkozásuk alkalmával ő is megadta Örkény Istvánnak ezt a lehetőséget, és tisztességes megállapodást kötött vele: ő riporterként betartja Örkénynek tett ígéretét és csak azt kérdezi, amire az író válaszolni kíván, ezzel szemben fenntartja magának a jogot arra, hogy Örkény feleleteire a beszélgetésben reagáljon.

A riportalany által fogalmazott kérdéssor azonban lehet kellemes, kényelmes, még jó is, de izgalmas – soha. Az önkiszolgáló interjúmódszer eleve kiküszöböli a dialógusból adódó feszültséget. Jellemző, hogy Illyés Gyula, akinél elbűvölőbb, bölcsebb interjúalany nemigen szerepelt a magyar közéletben, egyetlen kötetben megjelent öninterjújában konvencionális kérdésekre korrekt választ ad, és ezzel meg sem közelíti még a közepes újságíróknak adott, valóságos interjúkat sem. (Három hónap külföldön, In:  Hajszálgyökerek, Szépirodalmi Kiadó)

Kilátástalan vállalkozás az interjú olyankor, amikor az újságíró eleve igyekszik elkerülni minden rázós, fogas kérdést, és csak mikrofonállványként szolgálja, álkérdésekkel „ostromolja” magas rangú partnerét. E műfaj hagyománya és gyakorlata is jellemző volt a pártállam sajtójára. De sajnos, nem csak arra.

A közelmúltban Lévai Júlia publicista tette szóvá, milyen szakmai következményekkel jár, ha a tévériporter álkérdéseket fogalmaz, a válaszolni hivatott vendég pedig kérdez, és az adás végére a nézőben az a benyomás alakul ki, hogy „nem a média közvetített információkat az interjúalanyról, hanem ez utóbbi közvetítette gát nélkül önmagát.” (Lévai Júlia: A társalkodónő ösztönössége, Népszabadság, 1998. augusztus 21.)

Sarokba szorítani a partnert akkor kell, akkor érdemes, ha a kérdések valóban az elleplezett igazság felderítését, a felelősök leleplezését szolgálják. Ha a képernyős (vagy hírlapi) Össztűzben a riporter képes érvekkel és tényekkel szembesíteni „áldozatát”. Ez történhet nyílt színen, a műsorra tűzött tévéinterjú folyamán is, vagy oly módon, hogy a riporter a már felderített igazság egyes (a tettes számára is új) mozzanatokkal szembesíti a kérdezettet. Gyakran alkalmazott riporteri módszer, hogy a kérdező kisebb-nagyobb súlyú tények felemlegetésével jelzi, hogy valójában már mindent, vagy majdnem mindent tud a szaunában megizzasztott, össztűzben megperzselődött interjúalanyáról. Ilyenkor az interjúalany, a további leleplezéstől való félelmében felfedi kártyáit.

Földes Anna [Változó Világ 28.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010