Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A közös monetáris politika

Az EMU harmadik fázisának kezdete az abban résztvevő országok számára szuverén monetáris politikájuk feladását is jelentette egyben. A döntés azonban most is a fokozatosság jegyében született meg, miközben az egyes országok számára más-más jelentőséggel bírt. Az önálló monetáris politika folytatásának lehetősége ugyanis már akkor korlátozottá vált, amikor az egyes tagállamok valutái beléptek a közös árfolyam-mechanizmusba, majd később tovább korlátozódott, amikor végleg eltörlésre kerültek a tőkemozgások előtt álló akadályok.

A klasszikus gazdaságpolitika eszközei között a monetáris politika részét képező árfolyam-politika meghatározó szerepet töltött be. A gazdaság külső versenyképességét növelni lehetett pusztán a valuta felértékelésével (vagy a szükségessé váló leértékelés elhalasztásával), anélkül, hogy a termelékenységben vagy a termelés költséghatékonyságában bármiféle tényleges javulás következett volna be. Ezt az eszközt gyakran alkalmazták korábban az egyes országok fizetési mérleg problémáik megoldása érdekében. Az ilyen típusú műveletekre azonban a piac által szabályozott árfolyam-mechanizmusban, amely lényegében az árfolyamok lebegtetését jelentette, nem volt lehetőség. Az árfolyamok stabilitásának megőrzése érdekében, amennyiben egy tagállam valutája a többi valutával szemben egy adott határértéknél nagyobb mértékben értékelődött le vagy fel, a tagállam központi bankja köteles volt az adott valuta kínálatát szűkíteni vagy bővíteni. A tagállamok azzal, hogy vállalták valutáik egymáshoz mért árfolyamainak lehetőség szerinti megőrzését, és azt veszély esetén akár külső beavatkozás révén is védték, lemondtak az árfolyam-politikáról, mint az addig talán legfontosabb gazdaságpolitikai eszközről.

A másik klasszikus monetáris politikai eszköz a devizaszabályozás alakítása. Az adott ország valutájának kivitelét bármilyen formában akadályozó szabályozás, azaz a tőkemozgás útjában álló korlát, alkalmas lehet a valuta árfolyamának látszólagos védelmére, hiszen megakadályozza a szélesebb piac erőinek érvényesülését. Ha nem vihetem ki az árumat a piacra, senki sem tudja meg, mi lenne a piaci ára, így szabadon határozhatom meg én magam az árát. Ugyanígy ha korlátozom a valuta külföldre való kivitelét, akár készpénz, akár hitelek, akár befektetések, akár nyereség-hazautalás formájában, akkor egyben azt is megakadályozom, hogy szabad piaci árfolyama alakuljon ki. Ugyanakkor a korlátozás védelmet is jelent, hiszen a gazdaság gyengélkedése esetén megakadályozza a tőke elmenekülését az országból, illetve enyhíti a hirtelen árfolyam-ingadozásokat.

A monetáris unió megvalósításának azért volt elengedhetetlen feltétele a tőkemozgások teljes liberalizálása, mert egyrészt csak ezek után alakulhattak ki a tényleges erőviszonyokat tükröző árfolyamok, amelyek hosszú távon is stabilnak bizonyulhattak, azaz amelyek alapját adhatták a rögzített árfolyamoknak. Másrészt a tőke szabad áramlásának elfogadása azt is jelentette, hogy az adott országok gazdasága kiegyensúlyozott, nem kell hirtelen válságokkal számolni, hiszen az komolyan veszélyeztetné az árfolyamok stabilitását. A tőkemozgások előtt álló akadályok 1995-ös maradéktalan felszámolása azt jelentette, hogy a tagállamok egy további monetáris politikai eszközről, a deviza-szabályozásról mondtak le a közösség érdekeinek érvényesítése, a gazdasági integráció további mélyítése céljából. Az egyre szorosabb integrálódás tehát arra késztette a tagállamokat, hogy az egyensúly biztosításához szükséges eszköztár egy részéről lemondjanak, nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy épp ez az integrálódás adott bizonyos fokú biztosítékot is arra, hogy ezekre az eszközökre a jövőben nem is nagyon lesz már szükség.

Ezzel a folyamattal párhuzamosan a gazdaságpolitika, és ezen belül különösen a monetáris politika általános elvei is fejlődtek, változtak. Miközben korábban a monetáris politika céljai között szerepelt a megfelelő növekedési ütem vagy a foglalkoztatás adott szintjének biztosítása, azaz gyakran szoros átfedések voltak a fiskális politika céljaival, addig az elmúlt évtizedek során egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a gazdaságpolitika két fő célrendszerének minél élesebb elválasztására, a jegybanki függetlenség biztosítására. Felerősödött a monetáris politika átláthatósága iránti igény is, amely a jegybanki beavatkozások színterét egyre inkább a pénzügyi piacok felé terelte. A nemzetközi tőkeáramlás növekedése, az értékpapírok és az értékpapír-piacok fejlődése, valamint a pénzügyi tranzakciók közvetlenebbé válása (a pénzügyi közvetítő intézmények szerepének csökkenése) mind arra vezettek, hogy a klasszikus jegybanki eszköztár és a monetáris politika céljai gyökeresen megújuljanak. A pénzügyi intézmények csökkenő szerepe a pénzpiacokon csökkentette az olyan eszközök hatékonyságát, mint a pénzintézeteknek fenntartott állandó hitelkeret megadása, vagy a betétekre előírt kötelező tartalékráta. Az értékpapír-piacok rohamos fejlődése viszont lehetővé teszi, hogy immár a jegybankok is ezen keresztül, ún. nyílt piaci eszközökkel fejtsék ki befolyásoló szándékukat, miközben a várakozások szerepének növekedése egy új eszközzel, a jegybanki jelzéssel gyarapítja az eszköztárat.

A modern monetáris politika általában kijelöl egy hosszú távon elérendő vagy fenntartandó célt, amelyre azonban nem közvetlenül hat. A hatást egy közbenső, ún. operacionális cél befolyásolásán keresztül éri el, azáltal, hogy a jól megválasztott közbenső cél teljesülése biztosítja a hosszú távú cél elérését is. A hosszú távú cél általában vagy a gazdaságban - tágabb értelemben - forgalomban levő pénz mennyiségének szabályozása, vagy az árak stabilitásának megőrzése, azaz az infláció elleni küzdelem. Az ezt elősegítő operacionális cél lehet a kamatszint befolyásolása, vagy a pénzügyi szektor likviditásának befolyásolása, de cél lehet a megtakarítások vagy a beruházások ösztönzése is.

Az ESCB/ECB monetáris politikai eszköztára

Az ESCB/ECB eszköztárát is a nemzetközi fejlődési trend mentén alakították ki, összetételére az ECB elődje, az EMI tett több alternatívát tartalmazó javaslatot. A végső eszközkombináció kialakításakor azonban egyfelől figyelembe kellett venni a Maastrichti Szerződésben megfogalmazott alapelveket, valamint az ECB által 1998 novemberében deklarált monetáris politikai stratégiát. Az uniós szerződés a következő alapelveket rögzítette:

• A versengő piacgazdaság elve: ennek értelmében a tranzakciókban résztvevő minden partner számára egyenlő versenyfeltételeket kell biztosítani, azaz az ESCB által meghozott monetáris politikai döntést végrehajtó nemzeti jegybankok a többi pénzpiaci szereplővel azonos feltételek mellett vesznek részt a tranzakciókban.

• A szubszidiaritás elve: ez az unió számos területén alkalmazott alapelv itt is azt jelenti, hogy bár a monetáris politikai kérdések szövetségi szinten dőlnek el, azokat minél decentralizáltabban, minél alacsonyabb szinten (azaz lehetőleg a nemzeti központi bankok szintjén) kell végrehajtani.

• A működési hatékonyság biztosítása érdekében a célok eléréséhez megfelelő szinten kell tartani a bankközi kamatokat, egyértelmű jegybanki jelzéseket kell küldeni, és aktívan kell befolyásolni a piac likviditását.

• Az átláthatóság és a költséghatékonyság a legegyszerűbben piac-konform eszközök, azaz nyílt piaci műveletek alkalmazása révén biztosítható. Az ilyen műveletek tranzakciós költségei általában minimálisak, jellegüknél fogva pedig - azáltal, hogy vagy a fölös likviditást szünteti meg a pénzeszközök valamilyen formában való kivonása révén, vagy pótlólagos forrásokat biztosít pénzeszközök felszabadítása révén - biztosítják az átláthatóságot is.

• A folyamatosság elvének érvényesülését az garantálja, hogy az ESCB/ECB eszköztárát a tagállamokban már eddig is létező jegybanki eszköztárakból alakították ki.

• Az eszköztár harmonizációja ugyanakkor azt is megköveteli, hogy az első, átmeneti időszakban a monetáris politika végrehajtásakor figyelembe vegyék azokat a még fennálló nemzeti különbségeket, amelyek a pénzpiacok tökéletes harmonizációjáig, integrálódásáig még fennállnak.

A monetáris politikai stratégia szerint az ESCB/ECB elsődleges feladata az árstabilitás biztosítása, azaz konkrétan az uniós inflációs mérőszám, az ún. harmonizált fogyasztói árindex éves szinten 2%-nál kisebb növekedési ütemének garantálása. Az infláció nyomon követése a közvélemény számára is egyszerű, így a célkitűzés messzemenőkig átlátható, miközben a rendszeresen rendelkezésre álló adatok kevésbé kiegyensúlyozott környezetben is lehetővé teszik a stratégia rugalmas alkalmazását. Ugyanakkor azáltal, hogy alakulásában nagy szerepe van a várakozásoknak, teret enged a jegybanki jelzéseknek is. A hosszú távú cél mellett operacionális célt a bankközi kamatok befolyásolása, megfelelő szinten tartása jelenti.

Az ECB monetáris politikai eszköztárában a fentieknek megfelelően három fő elem szerepel. Ezek legfontosabbika a már sokat emlegetett nyílt piaci műveletek, amelyek magukban foglalják az értékpapír-fedezet mellett adott hiteleket, az ideiglenes értékpapír-eladásokat vagy -vételeket (repo-műveletek), a végleges értékpapír adásvételeket, a saját jegybanki értékpapír kibocsátását, vagy a deviza-hitel cseréket (swapok). Ezekre a tranzakciókra sor kerülhet rendszeresen, de egy-egy egyedi eset sem ritkaság, és minden esetben vagy a fölös pénz piacról való kivonását (értékpapír-eladás vagy -kibocsátás, betételfogadás), vagy a pénzhiány enyhítése érdekében pótlólagos források bevezetését (értékpapír-vétel, hitelnyújtás) szolgálja. A tranzakciók fontos jellemzője - és ez az, amin keresztül a jegybanki hatás érvényesül -, hogy milyen kamatok mellett hajlandó a jegybank részt venni a tranzakciókban. Az egyik meghatározó kamatláb a repo-ügyleteknél alkalmazott kamatláb, amelyet irányadó kamatnak is szoktak nevezni. Ennek a kamatnak a nagyságát az induláskor 3%-ban határozta meg az ESCB/ECB.

Emellett azonban az egyes tagállamok történelmi hagyományaihoz igazodva szükség van - még ha szűkebb körben is - két hagyományos eszközre is. Az első az ún. jegybanki rendelkezésre állás, amely azt jelenti, hogy ha egy kereskedelmi banknak hirtelen pénzre van szüksége, akkor a jegybank egy adott időszakra hitelt nyújthat számára, ha pedig hirtelen felesleges pénzeszközei szabadulnak fel, akkor azokat jegybanki betétekben helyezheti el. Ennek a hitelnek és betétnek a kamata fontos jelzőszám azon gazdaságok szereplői számára, amelyekben még mindig a bankok a hitelek fő forrásai és a befektetések fő célpontjai. Minél fejlettebb egy gazdaság pénzügyi rendszere, annál könnyebben lehet más forrásokból is pénzhez jutni (pl.: kötvények vagy részvények kibocsátásából), illetve annál több lehetőség kínálkozik a fölös pénz befektetésére (pl.: részvényekbe, befektetési alapokba, ingatlanokba). Ilyen körülmények között egyre kisebb szerep jut a pénzügyi piacokon a bankoknak, ami végső soron ezen monetáris politikai eszköz hatékonyságának csökkenéséhez vezet.

A másik hagyományos eszköz a kötelező tartalékráta előírása. Az angolszász pénzügyi rendszerek kivételével minden gazdaságban meghatározó, bár egyre csökkenő jelentőségű szerepet játszik ez az eszköz. Elsősorban a gazdaságban jelenlevő pénz mennyiségét szabályozza azáltal, hogy a bankokban elhelyezett betétek egy bizonyos hányadának tartalékolását írja elő, és így korlátozza a bankok által - a betétek terhére - nyújtott hitelek nagyságát, azaz a bankok hitelezési gyakorlatát befolyásolja. Hasonlóan az előzőhöz, ez az eszköz is azokban a gazdaságokban igazán hatásos, ahol a bankok szerepe meghatározó a pénzügyi rendszerben. A monetáris politikai stratégia a kötelező tartalék mértékére vonatkozóan minimális értékként a 0%-ot, maximális értékként a 10%-ot jelöli meg. Az ESCB/ECB kiindulási értékként a 2%-ot jelölte ki.

A pénzügyi integráció távlatai

A monetáris politika intézményi keretei látszólag ugyan nem változtak az EMU harmadik szakaszának elindításával, hiszen a nemzeti jegybankok továbbra is léteznek, függetlenségük biztosítása kulcsfontosságú feltétel, szerepük azonban változott. AZ ECB-vel és a többi tagállam központi bankjaival közösen dolgozzák ki a monetáris politikai irányelveket, az egyes nemzeti jegybankokra csupán ezek végrehajtása marad. Ez tehát mindenképpen azt jelenti, hogy a monetáris politika terén az euró-tagállamok feladták szuverenitásukat, megfosztották magukat az önálló monetáris politika gyakorlásából származó előnyök élvezetétől. Cserében viszont élhetnek a monetáris unió és a közös pénz nyújtotta előnyökkel, amelyek mindenképpen felülmúlják az áldozatokat.

Valamelyest különbözik az euró-övezeten kívüli tagországok helyzete. Ők elvben még önállóan rendelkezhetnek monetáris politikájuk felett, csak az ERM-tagságból (ha ez fennáll) fakadó árfolyam-politikai kötöttségekkel kell számolniuk. A gyakorlatban mind a négy kívül maradó tagállam középtávú terveiben szerepel az EMU-tagság elérése, azaz feltételezhető, hogy gazdaságpolitikájukban kiemelt figyelmet kap a gazdasági konvergencia, ezen belül is az árfolyam-stabilitás. Elvben azonban nincs kizárva, hogy a többi tagállam egyetértése mellett szükség esetén módosítsák valutájuk euróval szembeni árfolyamát. Ennél is nagyobb szabadságot élveznek azonban a többi monetáris politikai eszköz alkalmazása terén, hiszen számukra még megengedett az önálló monetáris politika folytatása. Ezt azonban fokozatosan mindenképpen összhangban kell hozni, harmonizálni kell az euró-övezet közös monetáris politikájával, hiszen anélkül elképzelhetetlenné válna a későbbi EMU-tagságuk.

Látva a mind több területre kiterjedő harmonizációt, a gazdasági és monetáris integráció jelenlegi fokát, óhatatlanul felvetődik a kérdés: hogyan, hova tovább? A tagállamok többsége (talán Nagy-Britannia kivételével) már ma is nemzeti szuverenitásának jelentős részét adta fel az integráció érdekében, amiért cserébe a piacok hatékonyabb működését, a kockázatok és tranzakciós költségek csökkenését, az erőforrások elosztásának hatékonyabbá válását, az egész régió világgazdasági pozíciójának megerősödését kapta. A következő lépés csakis a maradék szuverenitás fokozatos feladásával járhat, amennyiben az a politikai unió megteremtését célozza meg. A szuverenitás feladásával szembeni nemzeti ellenállás eddig is jelentős volt, így lehet, hogy épp ez az utolsó falat lesz a legnehezebben lenyelhető a nemzetállamok történelmi hagyományain alapuló öntudattal rendelkező europolgárok számára. Más út azonban nem igazán áll az EU előtt. A kérdés csupán az lehet, hogy a politikai unió egy lazább, az alkotórészeknek nagyobb önállóságot, autonómiát biztosító konföderatív struktúrában, vagy egy központosítottabb, szövetségi alapon kialakított szerkezetben fog majd megvalósulni.

Hetényi Géza és mások [Változó Világ 35.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010