Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A tagállamok költségvetési politikáinak összehangolása

A gazdaságpolitika fogalma a legáltalánosabb értelmezés szerint mindazon kormányzati, állami döntéseket foglalja magába, amelyek egy ország gazdasági életének keretét adják, gazdasági életét befolyásolják. Konkrétabb értelemben a gazdaságpolitikának két fő területe van, a költségvetési politika és a monetáris politika. A költségvetési vagy fiskális politikáért általában a kormányzat, azon belül a pénzügyminisztérium a felelős, míg a monetáris politikát a fejlett országokban a kormányzattól független, de azzal szorosan együttműködő központi bank alakítja ki.

A költségvetési politika nevének megfelelően a költségvetés egyes bevételi és kiadási tételein keresztül kívánja befolyásolni a gazdaságot, a gazdasági élet szereplőit. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési politika kiterjed az adófajták és azok mértékének meghatározására, a különböző járulékok és illetékek kivetésére és beszedésére, a szociális juttatások rendszerének kialakítására, a költségvetési támogatások elosztására, az állami intézmények működtetésére ugyanúgy, mint ahogy az állam adósságainak kezelésére, a hitelek nyújtására és felvételére, vagy az állami tulajdonban levő vagyontárgyak kezelésére. A fiskális politika lényegében nem más, mint az ország költségvetésének kialakítása, azaz annak eldöntése, hogy milyen forrásokból mennyit von el az állam, és abból kinek mennyit ad. A költségvetési politika tehát az országban megtermelt jövedelem egy részének átcsoportosítását, újraelosztását is jelenti, de egyben a bevételek és kiadások különbségeként jelentkező esetleges deficit finanszírozásának megoldását is.

A monetáris politika feladata ezzel szemben - mint ahogyan azt a neve is jelzi - a gazdaságban forgalomban levő pénz mennyiségének befolyásolása, a pénz értékének megőrzése, amit gyakran a pénzügyi élet egyik meghatározó elemét alkotó kamatok befolyásolásán keresztül tesz meg. A monetáris politika körébe tartozik az árfolyam-politika is, amely az ország fizetőeszközének más országok valutájával szemben meghatározott árfolyamát alakítja. A más valutákkal szemben kialakított árfolyamnak összhangban kell lennie az országok inflációja és termelékenysége közötti eltérésekkel, azaz magasabb infláció esetén a külföldi valuta hazai pénzben kifejezett értéke (árfolyama) fokozatosan nő, míg a nagyobb termelékenység ezzel ellentétes hatással van az árfolyamra. A monetáris politika egyes elemei - hasonlóan a fiskális politikához - csak egymással összhangban alakíthatók ki. Egy ország sem költhet el lényegesen több pénzt, mint amennyit megtermelt, és ehhez hasonlóan egyetlen valuta árfolyama sem maradhat hosszú távon állandó, ha emellett egyre inkább egekbe szökik az infláció. Mindkét esetben olyan instabillá válhat a gazdaság, amely az államadósság növekedése révén, vagy a fizetési mérleg egyenlegének romlása révén finanszírozási nehézségekhez és végül a gazdaság összeomlásához vezethet.

Hasonló veszélyeket rejthet azonban az is magában, ha a fiskális politika és a monetáris politika nincs összehangolva. Egy gazdaság kiegyensúlyozott növekedését, a foglalkoztatás megfelelő szintjének biztosítását, az árak stabilitását vagy a fizetési mérleg egyensúlyát nem lehet kizárólag a költségvetési vagy csak a monetáris politika réven biztosítani. A kiegyensúlyozottság csak a két gazdaságpolitikai eszköztár egymással összhangban álló alkalmazásával érhető el, hiszen az állami támogatások zabolátlan osztogatásával felduzzasztott pénzmennyiséget egyetlen monetáris politikai eszközzel sem lehet a végtelenségig semlegesíteni, így hosszútávon kérlelhetetlenül felgyorsul az infláció. Ezzel szemben a költségvetés tervezésekor előre kalkulált inflációnál kisebb mértékű pénzromlás esetleg azzal a veszéllyel járhat, hogy a tervezettnél kevesebb adóbevételre tesz szert az állam (hiszen a kevésbé növekvő áraknak kevesebb az adótartalma is), ami a kiadások változatlan szintje mellett a vártnál magasabb költségvetési hiányt okozhat. A fiskális és a monetáris politika épp abból adódóan, hogy ugyanarra a gazdaságra hatnak, csak annak különböző szegmenseiben, ki kell, hogy egészítsék egymást, összehangolásuk elengedhetetlen.

Az Európai Unió az egységes Belső Piac, valamint a monetáris unió és az egységes pénz megteremtésével a gazdasági és monetáris integráció olyan fokához érkezett, amelynek sikeres működéséhez elengedhetetlen az egyes tagállamok gazdaságpolitikáinak egyre nagyobb mértékű koordinációja, összehangolása. Az EU-nak ugyan van saját költségvetése, az azonban közel sem vethető össze egy nemzetállam költségvetésével. Egyfelől nagyságrendekkel kisebb: szemben egy állam költségvetésével, amely általában a GDP 30-50%-át teszi ki, a közösségi költségvetés az EU által megtermelt GNP mindössze 1,2%-ára rúg. Másfelől messze nem vállal fel olyan széles körű feladatokat, mint egy-egy tagállam fiskális politikája, hiszen nem foglalkozik például szociális ellátórendszerekkel vagy önkormányzatok finanszírozásával. Ugyanakkor a vámunió létrehozása óta teljes mértékben kisajátítja a Közösség területére behozott termékekre kivetett vámokat és agrárlefölözéseket, ezáltal egy fontos bevételi forrástól fosztva meg a tagállamok költségvetéseit. Nem beszélve arról, hogy további forrásokat von el a tagállamoktól az ÁFA-befizetések és a GNP-alapú befizetések formájában. A kiadások elsődleges célja a közös és közösségi politikák révén ezen jövedelmek elosztása a jövedelemkülönbségek és a gazdasági fejlettség kiegyenlítése szempontjából. Ily módon a közös költségvetésnek is van szabályozó, újraelosztó szerepe. Az elvonások, a tagállami befizetések az Agenda 2000 elfogadásakor meghozott döntések értelmében azonban továbbra sem haladhatják meg az EU GNP-jének 1,27%-át, azaz a nemzetgazdaságok méretéhez képest még mindig elenyésző jelentőségűek.

A fiskális politika legfontosabb elemei a közösségi költségvetés korlátozott feladatköréből és terjedelméből következően továbbra is a tagállamok hatáskörébe tartozik. Ez alól csak a közösségi hatáskörbe tartozó vám- és kereskedelempolitika képez kivételt. A gazdasági integráció jelenlegi foka, az EMU harmadik szakaszának kezdete azonban olyan keretet ad az egyes tagállamok gazdaságainak működéséhez, működtetéséhez, amely elengedhetetlenné teszi a gazdaságpolitika és ezen belül a költségvetési politika minél szorosabb összehangolását.

Az első érv magából a monetáris unió megvalósulásának tényéből adódik: az EMU harmadik szakaszának életbe lépésével a monetáris politika kikerült az euró-övezetben résztvevő tagállamok hatásköréből, azért az ESCB/ECB felelős. Az egyelőre kívül maradt országok ugyan még élhetnek néhány eszközével, így az árfolyam-politikával, de mozgásterük a konvergencia-kritériumok adta keretek közé szorult. A megfelelő gazdaságpolitikai összhang biztosítása érdekében tehát feltétlenül szükség van a tagállamok költségvetési politikájának összehangolására és annak a közös monetáris politikával való összeegyeztetésére is.  A fiskális politikák intézményes összehangolására, a költségvetési stabilitásra azért is szükség van, mert az egyes gazdaságok történelmi fejlődésükből kifolyólag - magas fokú integrációjuk ellenére - nem teljesen egyformák, a külső tényezők által okozott gazdasági sokkokra hagyományaiktól, politikai rendszerüktől függően más és más választ adnának. Ezen sokkok valószínűsége természetesen épp a több éves konvergencia következtében egyre csökkent, bekövetkezésüket azonban még egy ideig nem zárhatjuk ki teljesen (példa erre az 1997-es nemzetközi pénzügyi válság). Annál valószínűbb azonban, hogy az egyes gazdaságok között eltérés mutatkozik abban a tekintetben, hogy a gazdasági fellendülés-recesszió ciklus mely szakaszában vannak éppen. A sokkokra vagy a ciklikus ingadozásokból következő jelenségekre adott válaszok nem tarthatják kizárólag az adott tagállam érdekeit szem előtt, hiszen nemcsak a sokk, de annak kezelésére adott válasz is messzemenő hatásokkal lehet a többi tagállam gazdaságára. A negatív hatások kivédése, vagy legalábbis minimalizálása érdekében tehát ugyancsak szükség van a koordinációra a költségvetési politikák terén.

A gazdaságpolitikai koordináció intézményi struktúrájának legfontosabb elemét az ECOFIN-tanács, azaz a tagállamok gazdasági és pénzügyminisztereinek tanácsa alkotja. Az ECOFIN kéthetenkénti ülésein alakítják ki azokat az általános és ország-specifikus gazdaságpolitikai irányelveket, amelyek a nemzeti gazdaságpolitikák alapjait képezik. Ezek az irányelvek csak ajánlásokat fogalmaznak meg a kívánatos cél és a követendő magatartás tekintetében, nem adnak azonban sem számszerűsített célkitűzéseket, sem döntési alternatívákat. Ezeket a tagállamoknak maguknak kell kidolgozniuk. A gondosan kidolgozott gazdaságpolitikai tervet azonban megköveteli az intézményi struktúra egy másik eleme: a Stabilitási és Növekedési Egyezmény, amely minden euró-országot évente stabilitási terv készítésére kötelez. Ebben az országnak elsődlegesen azt kell biztosítania, hogy költségvetési hiánya az elkövetkezendő időszakban sem haladja meg a 3%-ot (ennek teljesítése az EMU-tagság feltétele is volt). A cél elérésének garantálása azonban nem elegendő, az alkalmazandó költségvetési politikát is részletesen be kell mutatni, mi több, követelmény, hogy a gazdasági növekedés szakaszában, az esetleges visszaesések kompenzálására való felkészülés jegyében, lehetőleg szufficites legyen az egyenleg, azaz költségvetési hiány helyett többlet termelődjék. Az euró-övezeten kívüli országok esetében ugyanezt a feladatot a konvergencia-programmal kell teljesíteni. A költségvetési fegyelmet, azaz az ígéretek betartatását a túlzott deficit-eljárás biztosítja, amely során az ECB szankciókkal élhet a túlköltekező országokkal szemben.

A szubszidiaritás elvének a gazdaságpolitikai koordináció területén is érvényesülnie kell. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságpolitika részleteinek kidolgozására mindenképpen a tagállamok szintjén kell sort keríteni, ami egyben azt is jelenti, hogy bizonyos eltérés mindenképpen fennmarad a tagállami gazdaságpolitikákban. Ez a prioritások kialakításánál óhatatlanul szerepet játszó társadalmi-politikai hagyományoknak (pl.: a széleskörű skandináv szociális háló) vagy az adott időszakban kormányzó politikai erő preferenciáinak tudható be. A különbségek további csökkentése érdekében számos előrelépés tehető az egyes költségvetés-politikai eszközök további harmonizációja révén. Az elmúlt időszakban az érdeklődés középpontjába a kiadások között nagyon nagy tételt kitevő nyugdíjfolyósítások kerültek. Azokban a rendszerekben, ahol a befolyó nyugdíjjárulékokból fedezik az esedékes nyugdíjak folyósítását (felosztó-kiróvó rendszer), a nyugdíjas népesség lakosságon belüli arányának növekedése egyre nagyobb terhet ró az aktív népességre és egy idő után a költségvetésre. Számos tagállamban ezért felmerült a nyugdíjrendszer bizonyos fokú reformja, amely egy új elemet visz a nyugdíj-ellátás rendszerébe. Ez az új elem az aktív dolgozó nyugdíjas korára való előtakarékoskodását követeli meg, azaz járulékainak egy részét nem osztják el azonnal, hanem az egy tőkeszámlára kerül, ahol nyugdíjba vonulásáig kamatozik, majd nyugdíj formájában visszafizetésre kerül (tőkefedezeti rendszer). Egy korszerű, egységes nyugdíjrendszerre való áttérés a jövőben nagy mértékben megkönnyítené a költségvetési politika összehangolását, hiszen a nyugdíjkiadások ma már költségvetési kiadások igen jelentős részét képezik.

A bevételi oldal harmonizációjára elsősorban az adóbevételek területén van égető szükség. Az adó sajátos gazdaságstabilizáló szerepéből kifolyólag az adók mértékének és fajtáinak különbözősége az egyes tagállamokban eltérő módon befolyásolják a gazdasági élet számos területét, és egyben más-más hatással vannak az adott ország költségvetési bevételeinek struktúrájára is. Az adók harmonizációja egyrészt csökkentené a gazdaságpolitikai koordináció igényét, hiszen a tagállamoknak kevesebb lehetőségük van egyéni megoldások alkalmazására, másrészt kiküszöbölné azokat a piactorzító hatásokat, amelyek az eltérő adómértékekből származó versenyelőnyök kihasználásából következnek. A gazdaságpolitika egy további megoldásra váró feladata a szinte minden tagállamban tartósan magas munkanélküliség kezelése. A tudományos kutatások szerint a probléma gyökere a gazdaság strukturális hiányosságaiban keresendő, így a megoldás is csak az EU gazdasági struktúrájának összehangolt átalakításában található meg. Ez pedig olyan kihívás, amelynek csakis magas fokú gazdaságpolitikai koordináció és együttműködés révén tehet eleget az EU.

Hetényi Géza és mások [Változó Világ 35.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010