| | |
1.
Előrebocsátom, hogy az
alább következő sorokban semmiféle útmutatást nem óhajtok adni a
regényírásra vonatkozóan. Se praktikusat, se teoretikusat. Az persze jó,
ha a regényíró ismeri a regényről írott tömérdek hasznos és
hasznavehetetlen okoskodást, az viszont nem jó, ha görcsösen és
minden áron a maga regényírói gyakorlatára akarja applikálni ezeket,
s ha ezen az áron akarja megzabolázni azt a spontaneitást, amely nélkül
regényt írni talán lehet, de nem biztos, hogy érdemes. A mai magyar
irodalomkritikusi iskolák egyike-másika által a regényírók számára
követelményként támasztott szövegközpontúság és ennek
skolasztikus számonkérése inkább kárára, mint hasznára van az
irodalomnak – különösen a regénynek. Erre tapintott rá Németh Zoltán
a múlt évi békéscsabai kerekasztal-beszélgetésen, ott helyben, tüstént
vitára ingerelve Szirák Pétert. Kis kárörömmel jegyzem meg, jobban
örülök annak, ha az irodalomkritikusok egymást ingerlik, mint amikor
az írókkal teszik azt.
Kritikára persze szükség van. Amire nincs szükség,
az a „vezető szerepük” az irodalmi életben, ami nekem a Párt vezető
szerepének a dogmáját juttatja az eszembe, hajdani, de még nem
teljesen elfelejtett időkből.
2.
Bizonyára mindnyájan
ismerünk olyan vagyonos urakat, akik hirtelen gazdagodtak meg, de a
vagyonuk eredetéről nem beszélnek szívesen. Vagy pedig olyan kétes hírű
hölgyeket, akik láss csodát, egyszeriben a polgári vagy a keresztény
erények lankadatlan buzgalmú hirdetői lettek. Kerítőkből térítőkké.
De hogy ne legyek ilyen szigorú: alacsony sorból, nagy szegénységből
felkapaszkodott újgazdagokat, akik bár törvényes úton jutottak jómódba,
egy idő után szégyellni kezdik származásukat.
Az irodalmi műnemek és műfajok tarkaságában az
ilyen emberhez hasonlít a regény. Valami nincs rendben a származásával.
Ráadásul zülött rokonai is vannak (lányregény, kémregény, krimi,
pornográf regény, történelmi lektür stb.) – ponyvaregények. Tudta
ezt már Flaubert, fanyalgott miatta Lukács György. Flaubert-rel kezdődően
megannyi regényíró azon fáradozott a 20. században, hogy feledtesse
imádott műfaja plebejus (netán lumpen) származását. Fáradozásainak
eredménye lőn. A regényíró megtanult késsel és villával enni, sőt
mára a halkést is használni tudja már. A „tiszta” regény Flaubert
és Gide nyomán ábrándból valóság lett. A 20. századi regényírók
élcsapata vállvetve buzgólkodott azon, hogy tisztára mossa a műfaj származásán
éktelenkedő foltot. Nem is eredménytelenül. (Egyetemi szemináriumaim
egyikén talán nekem is sikerült megszerettetnem és elfogadtatnom
Joyce, Gide, Virginia Woolf, de még Robbe-Grillet regényeit is.) Az a
bizonyos folt mára talán elhalványodott (a kevésbé figyelmes szem talán
észre sem veszi).
Ám ennek is meg kellett fizetni az árát. A regényolvasók
többsége átpártolt a züllött rokonsághoz. Lelke rajta!
3.
Az angolszász Amerika
regényíróit a 20. század folyamán nem gyötörte meg olyan mértékben
a műfaj nem arisztokratikus eredete, mint nyugat-európai kollégáikat.
(Mellesleg az oroszokat sem.) Lehet, hogy ennek történelmi gyökerei
vannak. Az amerikai ember nem sokat bánkódott (bánkódik) amiatt, hogy
a pénznek esetleg tényleg van szaga. Az USA születése pillanatától
plebejus ország, vékonyka ültetvényes arisztokráciáját elsöpörte
a polgárháború. Hogy ehhez mit szól az európaiak finnyás gyomra, nem
tartozik ide.
Az amerikai író nem a tiszta regény ideáját
kergeti, hanem azzal van elfoglalva, hogy azok a roppant ellentmondások,
amelyek ennek a hatalmas országnak a példátlanul gyors felvirágzását
végigkísérték, ott lüktessen a regényeiben. Thomas Mann, Musil,
Kafka, Gide vagy Camus regényeivel összehasonlítva, még a legnagyobb
20. századi amerikai regények is egy kicsit kócosak. Faulkner nem átall
néha a ponyvaregények ócska kliséihez nyúlni, Dos Passos a
zsurnalizmus felé, Thomas Wolf a bőbeszédűség felé csúszni nem átall,
Updike lektüröket írni, és így tovább. De még a Barth-Pynchon
nemzedék is irtózik a szövegirodalom köldöknéző sterilitásától.
Engem ezzel, prózáik kimeríthetetlenül gazdag valóságreferencialitásával
tudnak jobban megszólítani, mint európai íróink többsége, akik velük
(de akár a nagy oroszokkal és a latin-amerikaiakkal) szemben is egy
kicsit fádnak, már-már betegesen túlfinomkodottnak tűnnek. Talán
ennek, prózáik gazdag, tarkabarka világszerűségének köszönhető,
hogy nem félnek attól, kritikusaik majd kommersznek fogják nevezni műveiket.
4.
Kevés dolog idegesít
jobban a mai magyar irodalmi életben, mint a világszerűség és szövegszerűség
között gerjesztett, merőben akadémikus jellegű álkonfliktus. A 80-as
és a 90-es évek magyar regényirodalma színvonalasabb és sokszínűbb
annál, semhogy áldozatává váljék a különféle irodalomtudományi
iskolák között dúló csetepatéknak. Az persze rendben van, hogy
minden irodalmi műhely (folyóirat, könyvkiadó) a maga sajátos értékpreferenciáit
akarja érvényre juttatni. Az nincs rendben, ha egy idő után
belemerevedik ebbe. Csak egy veszedelmesen kasztosodott irodalmi életben
lehetséges az, hogy, például, Száraz Miklós György kiváló regényeit
vagy a fiatal Haklik Norbert ugyancsak remek novellásköteteit alig vette
észre a kritika. Száraz és Haklik nem a 80-as évek magyar prózájának
sémáit másolják, s talán ez nehezíti meg a befogadásukat. Az
egyetemi katedrák környékén kidesztillált és mesterségesen életben
tartott álkonfliktusban valódi értékek regisztrálása marad el, olyan
időben, amikor a „mezei” olvasók zöme teljesen elveszítette tájékozódóképességét
az irdatlan könyvdömpingben.
5.
Félreértés ne essék,
nem a realista nagyregény monumentális kompozícióit sírom vissza. Nem
Tolsztojt, még csak nem is Thomas Mann vagy Musil nagyregényeit. S távolról
sem a naturalizmust. Bán Zoltán András egyhelyütt holdbélinek nevezi
az elmúlt év(tized)ek magyar prózáját. Ingerült, s talán
elhamarkodottan általánosító kifakadásának a mélyén, azt hiszem,
parázslik valami igazság.
Bret Easton Ellis prózáiból nemcsak a yuppie-k vagy
a Los Angeles-i aranyifjúság zárt világát (lelki-szellemi kikasztráltságát)
ismerhetem meg, hanem cseppben a tengerként valami lényegeset tudhatok
meg a mai Amerikáról is. Viktor Pelevin Generation P című regényéből,
ebből az első látásra őrült-hagymázas vízióból mélyebben megérthetem
a 90-es évek oroszországi tébolyát, mint a napi hírekből, tudósításokból,
zsurnaliszták máskülönben alapos és hiteles elemzéseiből. A nagy múltnak,
a nagy hagyományoknak lenne köszönhető mindez? Lehet. Ellis is,
Pelevin is a regény megújítói, de azért nem röstellnek jól ismert
patronokat is durrogtatni. Úgy művész mind a kettő, hogy esze ágában
sincs „művészkedni”, minden tizedik oldalon az olvasó orra alá dörgölni,
hogy milyen virtuóz is ő, milyen elsőrendű stiliszta. S ha vesszük a
fáradságot, és szétnézünk szűkebb közép-európai pátriánkban, némi
irigységgel kell megállapítanunk, hogy Mirko Kovaatól Drago Janearig
és Jáchym Topolig olyan függvényrendszerben találjuk magunkat,
amelyet nem az önreferenciális szövegirodalom köldöknézői állítottak
fel.
Ellis vagy Pelevin prózái nem félnek reflektálni a
mai amerikai vagy orosz valóságot (vagy annak egy szeletét). Ezzel
szemben mit tudhat meg egy nem magyar olvasó a mai Magyarországról, ha
végigolvassa az elmúlt egy évtized legjobb magyar regényeit? Tudom,
nem az ilyesmi dönti el valamely regény művészi értékeit és a
„mai kocsmán” túli érvényességét. Nekem mégis hiányérzetem támad.
Ez persze, nyilván, személyes ügy. Tekintse hát a tisztelt olvasó az
én magánemberi zsörtölődésemnek.
6.
Irodalomkritikusok,
irodalomtörténészek, esztéták (kevés kivételtől eltekintve) évtizedeken
keresztül a „valóság tiszteletét”, a „valóság hiteles ábrázolásának”
papirosízű ideológiai dogmáktól sugallt követelményeit kérték számon
az íróktól. S nem csak a marxisták. Ők azért nagyobb súllyal, mert
mögöttük egy félelmetes elnyomó apparátus is állt. Sokáig tették
ezt. Túl sokáig ahhoz, hogy már pusztán a valóság szó hallatára
felszökjön az írók adrenalinszintje.
Mára annyiban változott a kurzus, hogy néhány
kritikus legszívesebben a valóságreferencialitás írmagját is kiirtaná
napjaink magyar regényeiből. Ha a regényednek cselekménye van, ha
nincsenek benne „mély értelmű” allúziók, ha a regénynek nem kizárólag
a regényírás (as such) a központi témája, akkor engedményt tettél
a közízlésnek, üzleti szempontoknak, és a jóég tudja, még minek.
Majd elfelejtettem: a zsurnalizmusnak!
7.
Talán azon is
komolyabban el kellene gondolkodnunk, miért olvasnak olyan kevesen mai
magyar regényt. A nagy kivételek – Jadviga párnája, Harmonia
caelestis – ne tévesszenek meg bennünket. Ők csak a szabályt erősítik.
Egyik barátom, maga is író, röstelkedés nélkül vallotta be nekem
egyszer, hogy nem olvas kortárs magyar irodalmat. Kérdésemre, hogy miért
nem, azt felelte, azért, mert Márquez, Vonnegut vagy Hrabal meg tudja szólítani,
a mai magyar írók viszont nem.
Az igaz, hogy mindegyik jelentősebb magyar írónak
vannak hűséges olvasói. Ám ha az összképet nézzük, hiányzik az
olvasói bizalom a kortárs magyar irodalom iránt. Ez a bizalomvesztés
az ún. prózafordulat legfájdalmasabb következménye. S természetesen
nem a hajdani Berkesi- és Szilvási-olvasókra, a mai szappanopera-falók
nagy tömegére gondolok. Hanem arra a, talán nem is olyan kisszámú igényes
olvasóra, akit taszít mai prózánk nárcizmusa. Akiknek a bizalmát újra
meg kellene vásárolni. Az olyan művekkel, mint Márton László,
Garaczi László, Krasznahorkai László, Bodor Ádám… újabb prózái.
Azokra, akik ma inkább a világirodalmi kínálatból válogatnak.
Ha igaz, hogy nem érdemes úgy regényt írni, hogy félszemmel
a vélt vagy valós „átlagolvasói” igényekre kacsingatunk, akkor az
is igaz, hogy úgy sem érdemes, ha mindenáron meg akarunk felelni az éppen
„menő” irodalomtudományi kurzusoknak. A minap hallottam egy megejtően
mai sztorit, amelyben a fiatal irodalomkritikus ekképpen világította
meg fiatal írókollégája elméjét: „Jegyezd meg, te akkor leszel
Valaki, ha majd én írok rólad.”Ezen az arrogancián lehet mosolyogni.
De még inkább érdemes elgondolkodni rajta. Azon, hogy az
irodalomkritika, amelynek nem hervadó érdemei vannak a 80-as évek
irodalmi paradigmaváltásának a sikerre vitelében, mára hovatovább
irodalmunk spontán fejlődésének az egyik kerékkötőjévé válik. De
hogy ne legyek igazságtalan és ne általánosítsak én sem
elhamarkodottan! Irodalomkritikusainknak arról a túlzottan öntudatos
csoportjáról beszélek, amely számára az irodalmi mű csupán arra való,
hogy illusztrációs anyagként szolgáljon elméleti tézisei igazolásához.
Grendel
Lajos
[Forrás 2002. június] | | |
