Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A kollégiumi irodalom

A középfokú oktatás során került sor a poétikai és retorikai képzésre, amikor a diákok a vers- és szónoklattan elméleti és gyakorlati részével ismerkedtek meg. A nyilvános és magántanítók oktatták ezeket a tárgyakat, Csokonai is nekik mond köszönetet késõbb a Jegyzések és értekezések az Anákreoni Dalokra címû munkájában azért, hogy költõ lett belõle: „...gyermeki elmémnek a gondolkodásra, képzelõdésre és érzésre való elsõ kifejtõdzését, különösen pedig a poéták olvasására és megízlelésére s magára a poézisre való hajlandóságomnak jókori vezérlését tiszt. t. Kovács József kõrösi prédikátor úrnak, mint közönséges tanítómnak, és nagynevezetû, tudós Budai Ésaiás eloquent. professor úrnak, mint magános oktatómnak, köszönhetem...” (Csokonai Vitéz Mihály Összes Versei II. Budapest, 1960. 462-463. o.)

Miért volt fontos külön évfolyamon tanítani a versírást? Nem azért, mert annyi költõre lett volna szüksége az országnak, a vallásnak! A versnek nem annyira az esztétikai, irodalmi értéke volt a fontos, hanem az oktatásban, nevelésben játszott szerepe. „Si oratio Poeseos vestis est...”– a költõi beszéd csak „ruha”, dísz a tartalom kifejezésére, amint a poéták tankönyvében olvashatjuk. A költészet tehát felöltözteti az igazságot, a mélyebb tartalmakat, hogy azokat aztán könnyebben juttassák el a kevésbé mûveltek számára, könnyebben hathassanak rájuk. A kollégiumi oktatás során tehát a poéták nevelése nem igazi költõk nevelése volt, éppen csak a verstan alapos elsajátítása és begyakoroltatása szerepelt a tananyagban, ahogy Csokonai is felismerte: „A verscsinálás nem poézis; mert ez a gondolatoknak, a képzelõdésnek, a tûznek természetében, és mindezeknek felöltöztetésében áll: a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos régulákra vételére, s külsõ elrakására ügyel, hogy azok hármoniával szóljanak az ember fülébe. Ahonnan lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nem is ír; és ellenben jó verseket írhat valaki, de azért nem poéta.” (Csokonai Vitéz Mihály: Magyar poétika I. A verscsinálásról közönségesen 1. §. In: Szöveggyûjtemény a felvilágosodás korának irodalmából. II. Budapest, 1982. 29. o.) A tanítók nem azt várták a diákoktól, hogy valódi költemények szülessenek, a komoly szabályok, amelyeknek meg kellett felelni egy-egy versnek, meg is gátolták a tizenéves diákok szabad szellemi szárnyalását. A leendõ vidéki tanítók és lelkészek a versírás formális szabályait tanulták meg, s megtanulták azt is, hogy ezekre a sablonokra hogyan lehet egyszerûen számos tartalmat ráhúzni. A jó vers nem az egyéni érzelmek egyéni kifejezésmódját jelentette a tanító számára, hanem a sablon helyes alkalmazását.

A sententiák (bölcs mondások) és a picturák (leírások) formáinak elsajátítása volt a legfontosabb feladat a versírás megtanításában. A kollégiumi költészet alkotásaiban is ennek a két formának a módosításait fedezhetjük fel. A pictura célja: tájak, emberek bemutatása; inkább a verselésmódok, a kifejezésmód, a rímképletek gyakoroltatására szolgált. A sententia formálisan kötöttebb volt, meghatározott elemeknek meghatározott sorrendben szerepelni kellett benne: elõl a tétel megnevezése, a protasis állt, amelyhez a parapharasis, a körülírás is csatlakozhatott. Ezt követte a bizonyítás (aetiologia), amely tetszés szerint bõvíthetõ volt (multiplicatio). Illusztráló magyarázatok, bõvítések következtek ezután, végül a konklúzió levonásával ért véget a szöveg. (lásd részletesen: Szauder József: Az éj és a csillagok. Budapest, 1980. 76-77. o.) A versírás begyakoroltatására a tanítók különbözõ témákat adtak ki a diákoknak, ezekre kellett meghatározott formájú verseket fabrikálniuk. Ezeket az „alkotásokat” nevezzük propozíciós verseknek. Csokonai több költeményének volt ilyen propozíciós vers az alapja, de – mint látni fogjuk – mások is gyakran használták fel a késõbbiekben ezeket a verseket. A kollégiumi irodalom azonban nem egyenlõ ezekkel a versekkel, a poétai osztályok diákjainak a versei csak az alapját és egyik részét képezik a kollégiumi irodalomnak. A fõiskolai tagozat diákjai ezekre az ismeretekre alapozva írták az énekkar számára született énekek szövegeit, s a késõbbiekben tanítóként, lelkészként a sententiák mintájára születtek alkalmi verseik, sõt, az iskolai alkalmakra született színjátékok sok részletében is ki lehet mutatni a diákok számára megtanított formákat, sokszor egész szövegrészeket. A kollégiumi irodalom tehát egyfelõl magába foglalja a tanítók által a diákok számára nevelõ célzatból készült szépirodalmi munkákat, másfelõl a diákok által írott alkotásokat, melyek vagy az iskolai élethez, vagy saját, magánjellegû élményeikhez kapcsolódtak. „Si oratio Poeseos vestis est...” – a költõi kifejezésmód felöltözteti az igazságot. Ez az elv meghatározta azt is, hogy a prózai kifejezésmódnak kevésbé volt meg a létjogosultsága az irodalomban. A próza inkább a tudományos fejtegetések és a lelkészi prédikációk kifejezésmódja volt, irodalmi igényességû munkáikat versbe szedték. Ez az oka annak, hogy az iskoladrámák tanító szövegeit is versekbe szedték, s annak is, hogy a kollégiumi diákok ránk maradt kézirataiban nagyon kevés prózai alkotás maradt fenn. Nem tartoznak ugyanis ebbe a kategóriába a késõbb, tanító vagy lelkész korukban lejegyzett kuruzslások, receptek, mivel ezeket egyértelmûen nem irodalmi alkotásként, hanem egyszerû, a mindennapi élethez szükséges segédletként jegyezték le maguknak a diákok.

A kollégiumi irodalom létrehozói tehát tanítók és diákok voltak. Abba a közép-értelmiségi rétegbe tartoztak, akiknek szellemi gyökerei a populáris kultúrához kötõdtek, de a magasabb szintû tudományokat is elsajátíthatták. (O. Nagy Gábor: Református kollégiumi diák irodalom a felvilágosodás korában. Debrecen, 1942. 11. o.; Komáromy Sándor: A XVIII. századi sárospataki kéziratos énekeskönyvek és versgyûjtemények. 8. o.) Az általuk létrehozott irodalmi alkotásokon is ez a kettõsség látszik: a magas szintû irodalmi igényesség mellett a népi ötletesség, a népköltészet nyomai is fellelhetõk ezeken a munkákon; a praeceptorok iskoladrámáin és vizsgákra írott versein ugyanúgy, mint a diákok sokszor vaskos, sokszor pikáns, sokszor epekedõ, sokszor keserves versein. Miért volt egyáltalán szükséges lejegyezni ezeket az alkotásokat? A válasz a felvilágosodás szellemiségében keresendõ. O. Nagy Gábor kifejti, hogy a külföldön tanult diákok a korábbi idõszakban elsõsorban a vallásos világnézet elsajátítására törekedtek, de már ekkor, az 1770-80-as években a külföldi mûvelõdési javakra is kezdtek odafigyelni. (lásd O. Nagy Gábor: Református kollégiumi diák irodalom a felvilágosodás korában. Debrecen, 1942. 10-11. o.) Magyarországon viszont a diákoknak nem volt lehetõségük arra, hogy irodalmi munkákhoz jussanak, mivel a nyomdákból ekkor még csak tanulmányok, vallási polémiák kerültek ki (mást a szigorú cenzori rendeletek nem is engedélyeztek volna), megszületett azonban a hazai szépirodalmi alkotásokra való igény. Ez a kulturális hiányérzet elég oka lehetett annak, hogy a kollégiumi diákok maguk kezdtek el verseket fabrikálni, illetve összegyûjteni azokat a munkákat, amelyek tetszettek nekik, azzal a céllal, hogy idõsebb korukban legyen mivel szórakoztatni magukat, mint azt az egyik debreceni kézirat elöljáró beszédében olvashatjuk: „Elpipázunk öt s hat esztendõt itt a tisztességes tudományok fészkiben, tíz-tizenkét szeniort bajusszától megkoppasztván kifüstölünk, az ócska Kollégium kietlen padimentumán, végre innen suarum rerum incerti kikopunk, amikor két-három esztendei mesterségünk után vagy örökös »könyörülj rajtunk«, vagy hóltig való »a, b, ab« vagy - vagy - vagy, lesz belõllünk. Ekkor rész szerént a világi gondok, rész szerént a házi bajok terhe nyomván a nyomorúság jármához nem szokott nyakunkat, ottan-ottan jól esne megkönnyebbíteni a szokatlan tehertõl szokatlan vállainkat – melly megkönnyebbítés sokféleképpen eshetik ugyan meg –, ugyanis egy jó barát elûzi a világnak minden gondját, egy múlató kompánia elkergeti messze az élet bajait és jajjait, egy szíved felével való nyájas beszélgetés elfelejteti lelked gyötrelmeit, egy sétállás, egy pipázás, egy kocsizás megujjítja epekedõ szívedet. Ó, de non cuivis hominum contigit adire Corinthum! Ha a kegyetlen sors mostohasága mindezektõl megfosztja szegény fejünket tunc vero quid agam, quo me convertam? E végre szedtem öszve imé ezen kötetbe lévõ külömb-külömbféle ... matériákat...” (Debreceni református Kollégium nagykönyvtára R 607/b. 1-3. p.; Kiad.: Bán Imre - Julow Viktor: Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában. Budapest, 1964. 20. o.)

A kollégiumi irodalom lejegyzésének másik oka is hiányérzetbõl fakadt: a magyar nyelvû szépirodalmi alkotások hiányából. A kollégiumokban még a XIX. század elsõ évtizedében is tiltották a magyar nyelvû szépirodalom olvasását, a könyvtárakból sem lehetett ilyen munkákat megszerezni, így aztán a diákok kénytelenek voltak maguk magyar nyelvû irodalmat létrehozni, illetve kézzel másolni azokat a szövegeket, amelyekhez mégis sikerült hozzájutniuk (gyakran elõfordulnak Faludi Ferenc, Berzsenyi Dániel, Pálóczi Horváth Ádám, Csokonai versek a kéziratokban, sokszor azonban a szerzõ megnevezése nélkül).

Nagy Júlia [Változó Világ 38.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010