Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Nem mondunk nagy újdonságot, ha kijelentjük: Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy "a Nagy Testvér", a politika kisebb-nagyobb mértékben újra meg újra beleszól az életünkbe. Ezt mindenki kénytelen tudomásul venni, még ha reakcióink érzelmi megnyilvánulásai nem is mindig leplezhetőek. Talán nem nagy túlzás azt állítani, hogy az emberiség - nagy általánosságban - egy határozott, éles határ vonal mentén két részre osztható: egyesek politizálnak, mások szidják a politikusokat. (Sőt, elszenvedik őket...-) Tisztelet a kivételeknek: akik a kettőt egyszerre csinálják - nem úgy értve persze, hogy tisztelet azoknak az egyes politikusoknak, akik más egyes politikusokat szidnak, hanem azoknak , akik mernek elgondolkodni, és véleményt, sőt kritikát kialakítani a politikai gyakorlattal kapcsolatban. Tudniillik a politikával van valami alapvető, eleve tapasztalt probléma. Végső konklúzió, a probléma gyökeres és végleges megoldása helyett - ez eddig még senkinek sem sikerült - , próbáljuk az irodalomtörténet segítségével magát az alapkérdést és annak időszerűségét megérteni.

Ahogy a festő a hegyeket a távoli síkról, a völgyeket pedig fentről veszi szemügyre, ha hű képet kíván készíteni, úgy mi is a régmúltba kalandozunk vissza: a reneszánsz irodalomba. Machiavelli, Castiglione és Erasmus írásainak felhasználásával próbáljuk megközelíteni a kezdeteket - természetesen a teljesség igénye nélkül.

A korszak ismert: Európa lázban ég, reformáció, hatalmi harcok mindenütt. Itáliában vérre menő konfliktusok- egyháziak és világiak részéről egyaránt. Intrikák, teljes bizalmatlanság és bizonytalanság, pusztítás. Száműzetésben, ilyen körülmények között írja Niccolo Machiavelli (1469 - 1527) A fejedelem című, megszületése óta megkérdőjelezett művét. "Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét. Ezért szükséges, hogy a fejedelem hatalmának megóvása érdekében megtanuljon rossznak lenni, és ezt a szükségnek megfelelően gyakorolja." - ez Machiavelli alaptétele. Ezt a következőkben így részletezi: "Jó, ha a fejedelmet egyaránt szeretik és félik, de ha csak az egyik lehetséges, inkább tartsanak tőle, mint szeressék. Mivel az emberek hálátlanok, gyávák és ingatagok, szeretetük csak addig tart, amíg egyéni érdekük fűződik hozzá. A félelmet azonban a büntetéstől való rettegés tartja fen, s ezért sokkal ritkábban lázadnak az ellen, akitől félnek, mint aki megszerettette magát velük."

Az adott szó betartása és az őszinteség - Machiavelli szerint - tiszteletre méltó ugyan, de igazán nagy dolgokat csak szószegő emberek vittek véghez, más emberek eszén túljárva. Machiavelli szerint ugyanis a törvény betartása révén az ember nem mindig boldogulhat, éppen ezért az állati erőszaknak is teret kell engedni. Dicsérendő a jámborság, emberség, hűség stb. erénye, de nem kell a fejedelemnek ezekkel rendelkeznie, elég ha külsőleg annak mutatkozik. Sőt, kifejezetten ártalmas lenne, ha minden jó meglenne benne, mert az meggátolná őt a szabad cselekvésben. Machiavelli szerint tehát összefoglalva: a legnagyobb uralkodói erény: "a hatalom kérlelhetetlen akarása és az eléréséhez szükséges eszközök gyors és nem válogatós felismerése " ill. felhasználása. (Szerb Antal)

A fentiekben úgy tűnhet, Machiavelli szinte különös gonddal próbált erkölcstelenebbnél erkölcstelenebb ötleteket adni utódainak, vagy mintha különös kéjérzés töltené el, ha hátborzongató dolgokkal lepheti meg olvasóját. Azonban, ha Machiavellit kora maximálisan elítélte, sőt a könyve a tiltottak listájára került, mégis megkockáztatható, hogy ez a politikai mentalitás mintha gyakran ma is tapasztalható lenne. Machiavelli ugyanakkor azt is mondja, hogy az erény kötelező, de nem garantálható, hogy boldogságra vezet és eléri célját. A fejedelem, "ne térjen le a jó útról szeszélyből, de tudjon rosszat cselekedni szükségből." A szükséges rossz csak átmeneti eszköz, mivel szükséges ugyan, de rossz. "Tettess, élj erőszakkal, de tudd, hogy mit teszel és miért, s hogy ezek önmagukban rosszak." A cél nem szentesíti az eszközt, erről még nem beszél, a bűn bűn marad, az erény pedig erény. Azonban eszméi mögött a kor válságtudatát átélő gondolkodás áll. A közösségi erkölcs lassú borulásával, az addig megkérdőjelezhetetlen egyetemes etika léte megkérdőjelező kérdések kereszttüzében áll.

Gondolkodásában nemcsak a közösségi erkölcs létezik, hanem a közösség újonnan felismert értékrendje is. Tehát nem értéktelenség áll szemben az értékkel, erénytelenség az erénnyel, hanem új értékek régi értékekkel. Ilyen új értékek a siker, a társadalmi illetve állami cél megvalósulása, a közjó vagy az alkotó kiteljesedése az alkotófolyamatban stb. A két értékrend - és ez adja a fő ellentmodást - közel azonos súllyal vesz részt az élet gyakorlatában. Következésképpen az etikai magatartást a kockázatvállalás jellemzi: nem jó és rossz, hanem kisebb vagy nagyobb rossz, illetve jó és kevésbé jó között kell választani. Az etikai értékrend tehát alapvetően paradox és relatív. Korábban is létezett erkölcstelenség, de ekkor vált kimondottá, elfogadottá és idővel majdhogynem kötelező érvényűvé a társadalmi közéletben .Az erkölcs persze nem szünt meg létezni, de gyakorlatilag levált a társadalmi élet bizonyos részeiről.

Talán sejthetjük, hogy az imént sarkítottan és nagy vonalakkal vázolt folyamat hová is fog vezetni. Előbb azonban érdemes pár szót vesztegtni a kor alapkérdésének másfajta megválaszolására is. Arra a kérdésre, hogy van-e egyetemes erkölcs. A pragmatikus vagy realista válasz mellett a másik fő válaszadási kísérletet az irodalomtudomány összefoglalóan utópiáknak nevezi. A két legfontosabb idetartozó szerző Rotterdami Erasmus (1469-1536) és Baldassace Castiglione (1478-1524).

Erasmus A keresztény fejedelem rendeltetése című munkáját, melyet Károly hercegnek, a későbbi V. Károly császárnak ajánlott, lényegében a következő idézet foglalja össze:"Az állam igazgatásában a fejedelemnek csak egyetlen dologra kell figyelmeznie, mégpedig a köz hasznára, mellőzve minden egyéni érdeket ...". Machiavelli hez viszonyítva a különbség óriási. A fejedelem személyét illetőleg legfontosabb a megfelelő lelki alkat. Ez Erasmus gondolkodása szerint méltóságot, alázatot, bölcsességet jelent. A legfőbb jó az erény, amely Krisztus tanításában jelenik meg legkézzelfoghatóbban. A jó fejedelem borzong minden aljasságtól, s az igazságot még országa védelmében sem sérti meg. Nyilvános és folyamatos példaadásával népe tanítója. Jó hírnévre törekvésének egyetlen elv a mozgatója: "légy olyan, amilyennek akarod, hogy mondjanak". A fejedelem munkája nem más mint szolgálat, s az igazi fejedelem Isten képmása.

El kell ismerni, hogy Erasmus igyekszik a kor akkori állapotából kiindulni, de gyakorlati szempontból a problémákra nem tud kielégítő megoldást találni. Gondolatait, mely szerint "a természet szerint mindenki szabadnak született" és a "szabad államban a szólás is legyen szabad" csak később, a XVIII. században tudják gyakorlatilag is felhasználni.

A harmadik, itt tárgyalt válaszadási kísérlet Castiglione Az udvari ember című munkája. Könyve dialóus arról, hogy milyennek kell lennie a tökéletes udvari embernek, akit a középkori lovagi vonások jellemeznek, előkelő, bátor harcos, elsőrangú férfi, a hölgyek nemes tisztelője, kitűnő táncos, énekes és festő, és magasan művelt tudós. Castiglione az udvari ember alakjával egy követendő ideált mutat fel, akinek azonban nem a jártassága az igazán fontos, hanem megfelelő pillanatban annak a látszata. Alapvonása a báj, a csinosság és a könnyedség, amely révén úgy tűnhet, mindent félkézzel visz véghez, és sohasem tesz különleges erőfeszítést semmiért. Tökéletességéhez hozzátartozik a hanyag tökéletlenség és a megjátszott nemtörődömség. Ez az életforma lassan hivatássá, szakmává válik, és nem véletlen, hogy mikor kiszorul az udvarból, új bázist keresve, "újságírónak", a közérdek szolgálatába áll. Ez az utolsó kísérlet az individuális egyéniség és a társadalmi szerep végső és teljes különválása ellen folytatott harcban. Ezután az emberi személyiség a politikai gyakorlatban végleg szétesik a látszatra és a valóságra. Ritka kivételektől eltekintve, e kettő nem találkozik többé és sohasem egyesül újra.

Mindhárom kísérlet arra irányult, hogy választ adhasson az általános válság érzésére. Ezt a folytonos hiányérzet, sóvárgás és belső nyugtalanság jellemezte. A szellemi válság következményeként az udvari ember végleg politikussá vált. A politikusnak pedig nincs igazi, szilárd világképe, sőt sokszor még tartalma sem. Az újonnan létrejövő politikai réteg megtanulja saját nyelvét, mellyel leplezni igyekszik szándékát, hisz az igazság és a közjó nevében önző célokat melenget. Az eddig főleg titkos politikai eljárásokat legitimizálják, s míg a XVII. században csak a fejedelem kaphat felmentést a törvény és erkölcs hatálya alól, addig a XVIII. századra teljesen eltűnik a különbségtétel.

Manapság azonban még a végállomáson is túl jutottunk: a politika mentes minden önfejlesztéstől és tökéletesítési szándéktól. A politika maradjon olyan, amilyen: ne legyen jobb vagy erényesebb, de még praktikus módszereiben sem kell feltétlenül tökéletesednie. A fő szempont: az érdek.

xxx [Magyarországi Evangélikus Egyház]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010