Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Kőkorszaki halászok és vadászok

Közvetlenül a jégkorszak után a mai Finnország területén már éltek emberek. Halászok és vadászok voltak. Hogy milyen nyelvcsoportba tartoztak, nem tudjuk; kultúrájukat csak tárgyi bizonyítékok őrzik. Pattintott nyúzópengék, jégvágók és nyíl-élek mellett maradtak agyagkorsó cserepek és fából, csontból készült egyéb használati tárgyak. Vallásukra utalnak a sírhalmokban, áldozóhelyeken hagyott agyag- és borostyánfigurák, valamint tópartok sziklafalaira festett vadász- és csatajelenetek. Az állatfej formájú kőbalták alapján arra lehet következtetni, hogy a jávorszarvas és a medve fontos totemállatok lehettek.

A kőkorszaki emberek a Skandináviától Szibériáig húzódó övezetben, a jégpáncél alól felszabadult területeken – kezdetben tundrán – vadrénszarvasokra és vízimadarakra vadásztak. Egyes elméletek szerint ők lehettek finnugor őseink és a mai lappok az ő egyenes ági leszármazottaik.

A finn törzsek

Az uráli nyelvcsalád szétválása az időszámítás előtti 36. század körül kezdődött, amikor az északi tundrákra terjeszkedtek a szamojéd népek ősei. Maradtak a finn-ugorok. Az ugorok, vagyis a magyarok, osztjákok és vogulok ősei az i. e. 25. század körül szakadtak le. Az egyre nyugatabbra került törzsek az i. e. 6. század táján elvesztették a kapcsolataikat a Volga mentén letelepült mordvinokkal és cseremiszekkel. A finn törzsek két irányból érkeztek a mai Finnország területére: délkeletről, a mai Pétervár irányából, és délről, a Finn-öböl túloldaláról, a mai Észtországból. Semmiféle honfoglalás-jellegű eseményről nem beszélhetünk, hiszen a bevándorlás viszonylag hosszú ideig, több száz évig tartott. A finn törzsek az időszámításunk 1. és 5. százada közötti időszakban fokozatosan északra szorították a valamivel korábban keletről érkezett lappokat, akik a finnektől néhány évszázaddal korábban leváltak és külön nyelvcsoporttá alakultak. Abban az időben még nem tenyésztettek rénszarvasokat, hanem a vadrénszarvasokra vadásztak és követték a csordák mozgását a téli és nyári legelők között. Így egy-egy család megélhetéséhez nagy területekre volt szükség és a lakott terület terjedése még erőszak nélkül is lehetetlenné tette a lappok egzisztenciáját. A finn törzsek azonban nem csak kiszorították, de keményen meg is adóztatták a lappokat; a középkorban, mikor még pontos határok nem voltak, a vitás területeken élő lappok egyszerre fizettek adót a norvégoknak, oroszoknak és finneknek illetve svédeknek. Az adóeszköz általában prémes állat volt, de időközönként rabszolga is. A finnek ekkor már földműveléssel is foglalkoztak. Szántóföldek ugyan még nemigen voltak, de az erdőkben kivágták a fákat, hagyták a földön kiszáradni, majd elégették és a hamuba vetettek. Árpa, rozs és tarlórépa termelésére alkalmas ez a fajta földművelés, bőséges a terméshozam, de csak az első két-három évben. Utána új tisztást kellett égetni. Amikor az összes környékbeli erre alkalmas erdő (déli lejtő stb.) már meg volt művelve, mentek tovább. A tisztást viszonylag hamar benőtte a nyír meg a rezgőnyár, és kb. 30 év múlva kezdődhetett elölről az egész. Az ilyen típusú földművelés rendkívül munkaerő-igényes volt, ezért is éltek nagycsaládi háztartásokban. A megélhetés komoly része azonban a vadászatból és halászatból származott.

A viking-korszak

A svéd vikingek – vagy ahogy az oroszok hívták őket: a varjágok – a 8. és 10. század közötti időszakban a Finn-öböl északi partját követve hajóztak keletre, mivel az szigetekkel jobban védett útvonal, mint a nyílttengeri déli part. Ahol a helyi lakosok túlerőben voltak, ott a varjágok kereskedtek, de ahol fordított volt a helyzet, ott többnyire raboltak: kellett a rabszolga-munkaerő a hajók vontatásához a Névától az Oka és Kama folyókon keresztül a Dnyeperig és a Volgáig, és a szőke északi leányok is keresett árunak számítottak Konstantinápolyban. A vikingek emlékét a finn partokon sírhelyek, hajóroncsok és elrejtett kincsek őrzik, melyek között arab ezüstpénzek és damaszkuszi fegyverkovácsok által díszített kardok és csatabárdok is találhatók. A finnországi svédajkú halásztelepülések egy részének eredete valószínűleg a viking-korra vezethető vissza.

Ahogy a vikingek 850 és 1000 között fokozatosan áttértek a keresztény vallásra és véget ért a kalandozások korszaka, helyüket részben átvették a német Hanza-kereskedők. Régészeti ásatások során előkerült leletek alapján arra lehet következtetni, hogy a tengerparti településeken nem volt ismeretlen vallás a kereszténység s a lakosság egy része már a 11. században fel is vette az új hitet.

A keresztes hadjáratok

A német lovagrendek térhódítása és előrenyomulása a Baltikumban arra ösztönözte a svédeket, hogy a pápához forduljanak és engedélyt kérjenek egy keleti hadjáratra a „pogányok és pravoszlávok” ellen. A finn törzsek ekkor éppen egymás ellen hadakoztak a vadászterületek és a lappok adóztatási jogai miatt. Birodalmat egyikük sem alkotott és nem voltak királyaik, fejedelmeik. Az uralkodónál fontosabb személy volt a sámán. A katolikus hittérítés hatására a nyugati finnek szinte szövetségesüknek tekintették a svédeket, miközben az ország keleti felében élő karélok az oroszokkal szövetkeztek és áttértek a pravoszláv hitre.

Ennek egyenes következménye, hogy 1155-ben a mai Turku közelében Erik svéd király partraszállása nem ütközött ellenállásba. Erik magával hozta az angol Henriket, akit a pápa engedélyével nyomban kinevezett a birodalomhoz csatolt új keleti tartomány püspökévé. Az új püspök hamarosan meg is szervezte az egyházi életet Turku környékén, de munkáját félbeszakította hamarosan bekövetkezett mártírhalála. Ezzel a mai Finnország jelentős területe a svéd király fennhatósága alá került.

A következő század elején tovább folytatódott a svédek előrenyomulása, és Häme tartomány bekebelezése került sorra. A Birger gróf és Tamás püspök vezette sereg megostromolta a hämeiek földvárait, majd amikor a pogány finnek megadták magukat, rákényszerítették őket a keresztény hitre. Häme meghódítása után Karéliában folytatódott a hadjárat, míg szembe nem kerültek a novgorodiak fő seregével a Névánál, ahol 1240-ben nagy győzelmet aratott felettük a novgorodi Sándor fejedelem, akit attól kezdve Alekszandr Nyevszkijnek hívtak.

Svédország és Novgorod között

A katolikus nyugat és a pravoszláv kelet közötti viszály nem szűnt meg Häme svéd birodalomhoz csatolásával. Az 1242-ben a Peipusz-tó jegén vívott csatát követően, ahol Alekszandr Nyevszkij legyőzte a német lovagrendet, Novgorod komoly hatalmi tényezővé vált. Folytatódott a kölcsönös ellenségeskedés, s olykor kisebb-nagyobb hadjáratokat szerveztek; a 13. század végén például a karélok indítottak támadást egészen a mai Stockholm környékéig és leégették Sigtuna városát. A kis létszámú lakosság és a szerény méretű seregek miatt a hatalmas – szinte lakatlan – erdőségek ellenőrzése lehetetlen volt. Ezért a „háborúk” évtizedekig tarthattak, és mivel a központi hatalom képtelen volt megvédeni a perifériákon élőket, azok nem igen engedelmeskedtek neki. Olykor a társadalom egyetlen összetartó kapcsa a katolikus egyház volt.

A hatalom stabilizálása céljából a 13. század végén megkezdődött a víziutakat ellenőrző várrendszer kiépítése. A várak építését két tényező határozta meg: a védelmi igény és a rendelkezésre álló munkaerő. Bár ismeretlen volt az európai feudalizmus és jobbágyrendszer, a robot annál ismertebb volt: ezzel fizették a királyi adónak egy jelentős részét. Így épültek fel a kővárak Turkuban, Kuusistóban, Raaseporiban, Vyborgban és Hämeenlinnában.

Az első hivatalos határrendezés 1323-ban volt, amikor is egy Svédország és Novgorod közötti békeszerződésben meghatározták a svéd birodalom keleti határát.

A következő században kerültek sorra a dél-finnországi kőtemplomok és uradalmak. Kb. 30 esztendő leforgása alatt több mint húsz gótikus kőtemplom épült fel. Ez anyagilag és fizikailag egyaránt óriási erőfeszítés volt az ország számára, hiszen lakosainak száma alig haladta meg a 300 000 főt. Ezeknek a kőtemplomoknak a többsége ma is működik.

Finnország gazdasági szerepe

A középkorban Finnországból vajat szállítottak Stockholmba. Húst és halat, illetve gabonát nem volt érdemes szállítani, azt az uradalmakba és várakba gyűjtötték és a katonaság élelmezésére használták. A király és a főurak rendszeresen körbejárták a birodalmat és fölélték a várakba összegyűjtött termésadókat. Az úri kíséretek útközbeni elszállásolása és élelmezése, valamint egyik helyről a másikra történő szállítása a parasztok feladata volt, és igen jelentős anyagi megterhelésnek számított. Az igazi kincs azonban mégsem a mezőgazdasági termék volt, hanem a szőrme. A hatalmas finn erdőkben prémes állatokra vadásztak, és ezekkel a lappokat is megadóztatták. A prémes állatok mellett keresett árucikk volt az aszalt hal. A mai Finnország területéről az egész katolikus Európába vittek csukákat, ahol a sok böjt miatt a jól elálló száraz halnak bőven volt piaca.

Erre az időre esik a Hanza térnyerése is a kereskedelemben, s ebből következően fontos a városi polgárság kialakulásában betöltött meghatározó szerepe. A Hanza az egész balti-tengeri térségben uralta a kereskedelmet, s voltak idők, amikor azt is Lübeckben döntötték el, hogy ki legyen a király Stockholmban vagy Koppenhágában.

Juhani Houtari [Változó Világ 46.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010