Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A világháló szerepe

A média globalizációjában új fejezetet nyitott a világháló kialakulása, amelyről sokan úgy vélik, hogy ellensúlyozhatja az egyoldalú tömegkommunikáció korábban rögzült rendszerét. A nagy informatikai hálózatok, az internet korában valóban megváltozhat a média és a politika viszonya, és idővel gyökeresen átalakulhat a nyilvánosság szerkezete. A számítógépes hálózatok, a távközlés és a multimédia összekapcsolása olyan információs csatornákat nyit meg, amelyek interaktív kommunikációra adnak lehetőséget, sokoldalúan összekapcsolhatók, és politikai ellenőrzésüket igen nehéz anélkül megoldani, hogy az ne veszélyeztetné a gazdasági és társadalmi fejlődést. A világhálónak e sajátossága lazítja a média diktatórikus ellenőrzését (lásd Kína gondjait az internettel), de a demokráciákban is egészen új helyzetet teremt.

Az új információs technikának kezdetben inkább a negatív oldalát hangsúlyozták. Félelmet keltő víziókat fogalmaztak meg az egyének feletti totális ellenőrzés rendszeréről, amelyben centralizált információs agyközpontok uralkodnak a polgárok spontán kommunikációja és minden életmegnyilvánulása felett. A személyi számítógépek viharos fejlődése hamar elhessegette e rémálmokat, bár az adatvédelem mára a személyi alapjogok egyik legkényesebb kérdése lett. Ma mégis inkább az informatikai forradalom pozitív lehetőségeit hangsúlyozzuk, nevezetesen azt, hogy elvileg korlátlan lehetőséget nyújt az információkhoz való hozzáférésre, és a horizontális kapcsolatfelvételre térben egymástól távol lévő partnerek között is. A centralizált, hierarchikus információs központok helyett megnőtt a decentralizált, szabadon hozzáférhető hálózatok jelentősége, amelyek szűkítik az információáramlás korlátozásának és ellenőrzésének korábbi lehetőségeit.

A hirtelen megnőtt információs szabadság azonban problémákat is felvet. A közölt információk tartalmát nem lehet megszabni, a lehetséges visszaélések sora a pornográfiától a szélsőjobboldali politikai információk terjesztéséig, sőt a terrorizmus technikai receptjeinek forgalmazásáig húzódik. Próbaperek folynak, amelyek kitapogatják az információs szabadság határait a hálózati társadalom világában. Az információdömping feldolgozása még gyerekcipőben jár: még egy közönséges napilap információanyaga is rendezettebb, mint bármelyik internetes portálé. Mégis nyilvánvaló, hogy az információs források decentralizálásával a hálózatok egészen új jelenségeket indítanak el. A háló nyilvánosságának szerkezete egészen más, mint a sajtóé. Legfontosabb problémáit a hitelesség, az új információközösségek kialakítása, a közösségi identitások exterritorializálódása képezi. Hogyan hat ez vissza a politikára? Az optimista válasz szerint nőnek a közvetlen demokrácia (a teledemokrácia) lehetőségei. Amint megoldódik a háztartások ellátása internetes végpontokkal, a polgárok jelzéseket küldhetnek a központokba, amelyekben kifejezik állásfoglalásukat. (Az USA-ban helyenként már a választási kampányok részei az olyan virtuális falugyűlések, ahol a nézők közvetlen kontaktusba léphetnek a politikusokkal, kérdéseket tehetnek fel, ellenvetésekkel élhetnek. A magyar internetes sajtó is ebbe az irányba fejlődik, bár az internethasználók szerény száma és lehetőségei egyelőre korlátozza az eszköz hatását.) A pesszimista változat szerint mindez legfeljebb virtuális demokráciát teremthet. Egyrészt nehezen ellenőrizhető az információk hitelessége, másrészt, a valódi döntések változatlanul centralizáltak, és rendszerint zárt ajtók mögött születnek. További veszélyforrás, hogy a "teledemokrácia" a politikai manipuláció soha nem látott mértékét eredményezheti. Fenyegeti a képviseleti demokrácia intézményeit, és demagóg politikusoknak kedvez. (Ld. a Ross Perot és Silvio Berlusconi jelenséget.) A fejletlenebb országokban, ahol még sokáig nincs esély arra, hogy minden háztartást bekapcsoljanak a hálózatba, nem remélhető az információs kirekesztettség gyors felszámolása sem, ott könnyen az elitek befolyásolási és manipulációs eszközévé válhat az internet. Az internet demokratikus felhasználásának támogatására világszerte mozgalom indult a közösségi teleházak rendszerének kialakítására. A centrum és a periféria közötti különbség felszámolását nagyban segítheti a helyi értelmiség, ha felkészült a legmodernebb eszközök használatára és elkötelezett a demokrácia iránt. Az ember ily módon a Föld bármely pontján bekapcsolódhat az információk világméretű körforgásába. Ez lehet a világpolgári állapot elérésének első szakasza, amely a nemzetállamok területileg korlátozott és monopolizált információgazdálkodásának felszámolása irányába mutat.

De alternatívája lehet-e az internet a globális médiabirodalmaknak? Vagy ellenkezőleg, a médiaóriások képesek lesznek befolyásuk alá vonni az internetet és egyéb számítógépes hálózatokat is? A digitális kommunikáció fejlődése mindinkább áttöri a határt a média-iparágak között, mint ahogy áttöri a média és a kommunikációs szektor közötti válaszfalat is. Ezt nevezik konvergenciának: a szemünk láttára bontakozik ki egy univerzális média- és kommunikációs világ képe, amelyben a média, a telekommunikáció és a számítógépipar egyetlen egységbe tömörül. Az információk - beleértve a kulturális információkat is - digitalizálása, rövidesen radikálisan átalakítja kultúránk egész szervezetét és szövetét.

Az info-kommunikációs iparág már ma is a legerősebb gazdasági húzóágazat. A nemzeti szuverenitás e tekintetben már anakronizmus, ezen a téren zajlik a leghevesebben a dereguláció. A hagyományos állami bürokrácia túl lassú, inkompetens, kezdeményezései törvényszerűen alulmaradnak az informatika által támogatott új telekommunikációs eszközök (mint a mobiltelefónia) viharos térhódítása előtt. Az állami költségvetés nem is képes lépést tartani az ebbe a szektorba áramló hatalmas vállalkozói tőkével.

Ami e fejlődés médiavonatkozásait illeti, még csak a kezdetén vagyunk a konvergenciának, de páratlan perspektívák nyílnak meg. Az internet, amely előbb katonai, majd tudományos és képzési célokra jött létre, bevonult a piac világába. A széles sávú információátvételi lehetőségek révén a világháló lesz a kommunikáció fő hordozója. Máris megváltoztatta a számítógéphasználat szokásait, megsokszorozta az információszerző és -feldolgozó kapacitást. Hogyan hat ez a média világára? A fejlődés irányát az online lapok és a kereskedelmi portálok megjelenése mutatja. Az internet maga még nem hoz sok pénzt, de a hirdetések és az elektronikus kereskedelem révén életképessé tesz olyan médiavállalkozásokat is, amelyek nélküle nem létezhetnének.

Az internet az anarchia és az önszabályozás világa, a tartalmát nehéz ellenőrzés alatt tartani anélkül, hogy egyúttal ne korlátoznák az információk szabad áramlását. Sokan tartanak attól, hogy a nagy üzlet itt is együtt fog járni a korlátozásokkal. "Frank Beecham, aki 1995-ben még lelkes híve volt az internetnek mint a korporációk és az állam ellenőrzésén kívüli nyilvános szférának, egy évvel később arra panaszkodott, hogy az internet kezd eltolódni a részvételi médiumtól, amely a köz érdekeit szolgálja, olyan közlési médiummá, amelyen keresztül a korporációk eljuttatják a fogyasztóknak címzett információkat. Az interaktivitás háttérbe szorul, és a kommunikáció a vásárlói tranzakciókra és e-mailekre redukálódik." (idézi Herman/McChesney, 1997, 135.) Ha az internet a befolyásos kereskedelmi érdekek hálójába kerül, hamar elszállhat a remény, hogy a szabad véleménycsere nyilvános fóruma marad. A kibertérben már elkezdődött a hirdetők nyomulása. Lehet, hogy az interneten kívüli pénz és hatalom hamarosan a világhálón belül is éreztetni fogja a hatását. Sokan vélik úgy, hogy még a "beetetés" időszakában vagyunk.

Manuel Castells, a globalizáció teoretikusa a hálót mindenesetre az új "hálózati társadalom" szimbolikus alapjává tette meg. Tárgyunkkal kapcsolatban érdekes a kultúra és a politika viszonyának alakulására vonatkozó okfejtése. Castells szerint a hatalom kódja a mai világban mindinkább a kultúriparba épül bele. A politika színházzá válik, a politikai intézmények már nem annyira a hatalom színhelyei, inkább amolyan brókercégek. A polgárok minderre defenzíven reagálnak: kivonulnak az államból. A politikai rendszer hatalmi szempontból kiüresedik, bár befolyását megőrzi; a hatalom nem tűnik el, csak átalakul; immateriálissá válik, de azért nem kevésbé valóságos. "Az információs korszak hatalmi harcai kulturális harcok". Ezek fő szereplője a média, de nem a média a hatalom tényleges hordozója. A küzdelem a politikai tényezők önreprezentációjáról és a magatartás befolyásolásáról szól. Már nem érdekes, kik gyakorolják a hatalmat. Nincsenek is stabil hatalmi elitek, legfeljebb olyanok, akik a politikából merítik hatalmukat, miközben hatalmuk forrása a kultúra, az információcsere és a szimbólumok manipulációja feletti ellenőrzés. Ily módon a kultúra és a hatalom lesz a tőke megszerzésének eszköze is, és ez a hierarchia szolgál majd az új társadalmi rend alapjául. (Castells, III. 1998, 368.)

Függetlenül attól, hogy ezt az értelmezést elfogadjuk-e vagy sem, annyi bizonyos, hogy a valóság virtuális megjelenítése, az imázsalakítás és általában a látszatteremtés döntő része lesz a hatalmi játszmáknak. Virtuális egyidejűségben zajlik a szimbólumok harca, amelyek mégis reális tapasztalatok hordozói. Az értékek egyidejűek, de nem érintkeznek: "minden idők minden kifejeződése ugyanabban a hipertextusban jelenik meg, amelyet állandóan újrarendeznek, s bármikor újra közölhetnek, bárhol, a küldők érdekeitől és a fogadók hangulatától függően. (...) Az időtlen, területen kívüli, szimbolikus rendszerben alkotjuk meg a kategóriákat és idézzük fel a képeket, amelyek formálják magatartásunkat, politikákat ösztönöznek, álmokat dajkálnak, és lidércnyomásokat indítanak el." (Castells, III. 1998, 370.)

2. A globális kultúra hatása a nemzetállami kulturális autonómiára

Ugyan mit jelent még a globális világban a nemzetgazdaság? - kérdezik sokan. Feltehetjük azt a kérdést is: mi a nemzeti kultúra még egyáltalán? Vajon több-e pusztán a kulturális autonómiáért érzett aggodalomnál? A nyelvi kérdés középpontba kerülése mutatja e kérdés jogosságát, egy olyan korban, amelyben mindinkább a két- és többnyelvűség lesz a kötelező norma.

A kultúra és kommunikáció globális infrastruktúrája egy transznacionális elitet hoz létre. Olyan transznacionális politikai lobbikat és szövetségeket hív életre, amelyek támogatják a globális médiakultúra terjedését. E folyamat másik oldala a régi kultúrák defenzívába szorulása, diaszpórakultúrák és -közösségek létrejötte a globális kultúra holttereiben. A helyi politikai hatalom egyre nehezebben tud cenzúrát gyakorolni a kultúra és kommunikáció felett, vagy ez egyenesen lehetetlenné válik számára. A nemzetállam intézményeit mindez mégis arra készteti, hogy védjék saját nemzeti kultúrájuk autonómiáját. E törekvés eredményei a nyelvtörvények, az importkorlátozások, a honi kulturális ipar védelme és fokozott állami támogatása.

Az érem másik oldala, hogy ellenzéki és diaszpóra szubkultúrák létrejöttének is nagyobb az esélye, mint korábban bármikor. Sőt, az új technológiák és kommunikációs hálózatok lehetővé teszik új társadalmi mozgalmak, új közösségi identitások határokon átnyúló megszervezését is. A világháló máris létrehozott egyfajta transznacionális episztemológiai közösséget is, a tudósok, művészek és specialisták széles nemzetközi hálózatával, akik képesek egymással államhatárokon átnyúlóan érintkezni és közös ügyeket szervezni.

További kérdés, hogy milyen hatással lesz a hagyományos nemzeti kulturális önazonosságra az a tény, hogy a globális kultúra ma mindenekelőtt mint populáris kultúra létezik. Erre a kihívásra kezdetben apokaliptikus válaszok születtek, ma viszont differenciáltabb kép kezd kibontakozni. A transznacionális kultúripari óriásvállalatok kiszorítják vagy kivásárolják a nemzeti kulturális vállalatokat, de ha boldogulni akarnak, alkalmazkodniuk is kell a helyi kultúrához. Számításba kell venniük nemcsak a sajátos kulturális tartalmakat, hanem a helyi hagyományokhoz igazodó fogyasztásuk, befogadásuk módját is. A globális média követei igyekeznek rugalmasan igazodni e sajátosságokhoz. Ám ez olykor csak annyit jelent, hogy például a transznacionális kereskedelmi televíziók kelet-európai tervező részlegei egy kalap alá veszik, mondjuk Ukrajnát, Romániát és Magyarországot. Az áthághatatlan korlát a kulturális kínálat egyneműsége, amely enyhén szólva nem érzékeny a finom disztinkciókra. Ez a kínálat nem nagyon különbözik attól, amelyet az amerikai kultúriparról szóló elemzésben már a negyvenes években élesen bírált Adorno és Horkheimer. (Adorno-Horkheimer, 1990.)

Ez a fajta globális kereskedelmi médiakultúra sokak rémképe szerint gyorsan lerombolhatja a helyi és nemzeti kultúrákat. A pesszimista kultúrkritikát most nem annyira baloldali antikapitalisták képviselik, mint inkább harmadikutas új mozgalmárok és nacionalista konzervatívok. A tradíciót szerintük felbomlasztja és kiszorítja egyfajta globális, amerikanizált tömegkultúra. A fejlett országok stúdióiban gyártott műsorok kritikátlan befogadása új életstílus-eszményt teremt, gyakran irreális vágyakat plántálva a befogadóikba. A helyi kultúra követei elnémulnak a világméretű sztárparádéban. Az új globális médiakultúra persze nemcsak az életstílusra és életfelfogásra hat, hanem azt is meghatározza, hogy minek lehet hírértéke a modern világban, s ennyiben politikai hatása is jelentős.

Természetesen a hatás nemcsak egyirányú. A világháló által nyújtott lehetőségek a kulturális önkifejezés, sőt akár a politikai különállás eszközeként is felhasználhatók. A globális kultúra tehát éppúgy hozzájárulhat a politikai és kulturális elidegenedéshez, mint ahogy megkönnyítheti új kulturális és politikai identitások kialakulását. A globális kultúra hatásaival szembeni szkepszis azért is jogosult, mert a kultúra fogyasztói korántsem mindig olyan passzívak, mint feltételezik. Növekednek a helyi, regionális és más disztinktív kulturális identitások esélyei, amelyek olykor egészen a politikai szuverenitás megosztásának követeléséig mehetnek el. Kérdéses, hogy mindebből mi írható a kulturális globalizáció rovására, és mekkora egyéb tényezők hatása.

Igen jellegzetes e tekintetben a bevándorlók diaszpóráinak kialakulása, amelyek egy sajátos hibrid kultúrát testesítenek meg, kulturális szigetet alkotva egy-egy homogén nemzeti kultúrán belül. Saját identitásuk nem rendül meg, nem adják fel kulturális tradícióikat, de a befogadó ország tömegkulturális hatásai mégis fokozatosan átalakítják. D. Held és társai állítása nyomán a kulturális homogenizáció, az ideológiai hegemónia és imperializmus fogalmai nem adják vissza e folyamatok komplexitását.

A nemzeti identitás sorsa a globális kultúrában

Volt idő, amikor a média jelentős szerepet játszott a tömegek néppé, a népek nemzetté kovácsolásában. Sok országban a rádió és a televízió teremtette meg nemcsak a politikai nyilvánosság terét, hanem a közös, egységes nemzeti nyelvet is. Egy közösség integritása és folyamatos léte ma is alapvetően függ kommunikációs szuverenitásától. (Morley, 44.) A nemzetállamok és a nemzeti identitás szempontjából problematikus, hogy nem gyakorolhatnak ellenőrzést az elektronikus információk és műsorszolgáltatás nemzetközi áramlása felett, legalábbis demokratikus körülmények között többé nem áll módjukban kontrollálni, hogy állampolgáraik milyen kulturális termékeket és milyen híreket fogyasztanak. Persze a nemzeti identitás sem homogén, a tartalma a nemzetállamon belüli politikai erők kulturális hegemóniateremtő képességén múlik. A kultúra nem csak integráló, hanem megosztó is lehet, de a társadalmat sok más is összetarthatja, ebben nem szorul okvetlenül egységes kultúrára.

Ebben az összefüggésben érdekes a globális kultúra csekély integráló erejének tézise. A kultúra globalitásának kérdését meg kell különböztetnünk az azt hordozó technikai eszközök globalitásától. Ebben az összefüggésben fogalmazta meg szkepszisét a globális kultúra romboló hatásaival szemben Anthony Smith, a nemzetállam ismert teoretikusa és történésze. "A globális kultúra analitikusan elkülönült elemekből volna összerakva: hatékonyan reklámozott árukból, népi és etnikai stílusok és motívumok egyvelegéből, amelyeket megfosztottak kontextusuktól; néhány általános ideológiai diszkurzusból az "emberi jogokról és értékekről", a kommunikáció és az értékelés standardizált, kvantitatív és "tudományos" nyelvezetéből, és mindezeket alátámasztanák az új információs és kommunikációs rendszerek, és azok komputerizált technológiái" (Smith, idézi Tomlinson, 1999, p. 100.). Az ilyen kultúra azonban Smith szerint mesterséges és sekélyes, mert ahistorikus, időtlen és emlékezet nélküli. Igaz ugyan, hogy egykor a nemzeti kultúrákat is kitalálták, de azok mégis különösek, időhöz kötöttek maradnak, kifejezvén az emberek közösen osztott kollektív identitását, közös emlékezetét és sorsát. Ezzel szemben a globális kultúra nélkülözi a közös történelmi emlékezetet, vagy ha akad is ilyen közös emlékezet, az akkor is többnyire negatív. Smith joggal hangsúlyozza, hogy minden valódi kulturális identitás a nép bevonásán (inclusion) alapul; passzív népen nem hajtható végre az identifikáció. Az időtényező, a hosszú tartam is lényeges. De van a Smith-i szkepszisnek egy mélyebb rétege is, amely azon a belátáson alapul, hogy a kulturális identitások nem exkluzívak, egyszerre többféle kulturális önazonosságnak is részesei lehetünk. A nemzeti identitás viszont legfeljebb más nemzeti identitástól határolható el, a globális identitás nem lehet ellenpárja. A nemzetállamoknak a kulturális identitás fenntartása érdekében tett hatalmas erőfeszítéseihez nem mérhetők az emberiség globális otthonának szimbolikus konstrukciói. Az emberiség közös intézményei, élén az ENSZ-szel, nemzetköziek, azaz nem ellentétesek maguknak a nemzetállamoknak a törekvéseivel, tehát nem állnak azok fölött. (Smith, 1990.)

A globális kultúra viszont nem azonos a nemzeti kultúrák puszta összegzésével, hanem valami más. A globalizáció nem teremt olyan zárt és egyedi globális kultúrát, mint amilyenek a partikuláris és történetileg specifikus nemzeti kultúrák. Igaz viszont, hogy megváltoztatja magát a kulturális identifikáció módját. Legfontosabb vonása a területenkívüliség; olyan kulturális mintákat teremt és halmoz, amelyek az egyes nemzeti kultúrákon belül is egyre szélesebb körben hatnak. A világ bejön a lakásunkba, és megváltoztatja a privát otthon hangulatát. A globális kultúra egyfajta hibrid, amelyben különös módon keverednek a lokális identitások és a globális minták színei. A közvetített közelség az intimitás szférájának felszámolása irányába tart. A globális kultúra egyszerre teremt distanciát, és zárja ki azt. Éppúgy nő a közöny, mint a morális érintettség tudata, a felelősség elhárítása, mint a megfutamodás morális lehetetlenségének belátása.

Mit lehet tenni a globális médiakultúra nyomulásával szemben? Az elmúlt két évtizedben akadálytalanul nyomult előre a globális kereskedelmi média, és e trend megfordítása alig lehetséges. A közszolgálati média mindenütt visszaszorulóban van, még ott is, ahol egyelőre tartja a hadállásait. A digitális forradalom és a konvergencia átformálja az egész jövőbeli médiarendszert, hordozói és motorjai pedig hatalmas üzleti érdekeltségek. A közmédia támogatói ezzel szemben gyengék és bizonytalanok, és nincs elég forrásuk a trend megállítására. Nem kivételes dolog, hogy az állam kivonul a médiából és a telekommunikációs rendszerből, ez a folyamat párhuzamosan halad azzal, hogy a közszféra más intézményeit is feláldozzák a neoliberális megtakarítási programoknak. A mi térségünkben ez szinte ellenállás nélkül, a rendszerváltás természetes kísérőjelenségeként nyert polgárjogot. Nem jártak jobban az iskolák, az egyetemek, a könyvtárak, a múzeumok, a színházak és művelődési házak sem. A kormányzati források kivonásának mértékében a társadalom egész "ideológiai" szférája fokozatosan a piac törvényei alá kerül, és ezt a haladás netovábbjának tekintik. A média technikailag lehetségessé vált decentralizációja sem kínál megoldást, mert erős pénzügyi támogatás nélkül ezek életképessége is utópia.

Herman és McChesney a média globalizációjáról írott könyvük konklúziójaként több receptet is felsorolnak az uralkodó trenddel szembeni fellépés lehetséges eszközeként. Az első helyen a kereskedelmi programok befolyásolására, minőségének javítására irányuló lobbitevékenységet hangsúlyozzák. Az Egyesült Államokban például ilyen a kulturális környezetért indított mozgalom (Cultural Environment Movement). Hasonlóan fontos a médiaoktatás bevezetése, amely a média tudatosabb használatára nevel. Ez a mozgalom Európában is erősödik, sok önkéntes csoport monitorozza, bírálja a médiát, és nyomást próbál gyakorolni rá. A legnagyobb figyelem a gyermekprogramok minőségére irányul.

Másodszor, támogatni kell a közösségi rádió- és tévéállomásokat és más nyilvánosan elérhető programokat. Az ilyen nonprofit vállalkozások az egész világon terjedőben vannak, programokat cserélnek, és politikailag is szerveződnek. A kezdeményezések sajnos a közpénzekből nem jutnak jelentős támogatáshoz, rendszerint a helyi közösség lelkes tisztségviselői végzik minimális állami támogatással. Ösztönzik a közönség részvételét és a horizontális interakciókat, helyi nyilvánosságot teremtve erősítik a részvételi demokráciát. Erre itthonról is sok példát lehetne felhozni. Elsősorban a rádiók terjednek, mert azok olcsóbbak, a televíziót sokkal nehezebb demokratizálni, mert drága, és nehéz hozzáférni a terjesztőhálózatokhoz. A helyi erők gyakran csikarnak ki helyet a nem kereskedelmi célú, a közösség ügyeivel foglalkozó közösségi adók számára a kábelhálózatoktól.

Az ellenállás eszközei közé sorolható a videotréning és saját videofilmek összeállítása is, ezt az olcsó videokamerák elterjedése tett lehetővé. Végül, de nem utolsósorban, a számítógépes kultúra terjesztése és az internet kreatív használata is közelebb hozhatja a demokratikus kommunikáció jövőjét. A háló nonprofit, nem kereskedelmi célú médiaszektor kiépítésére is felhasználható. A nonprofit közösségi médiával összekapcsolva pedig mindkettő minősége javulhat. (Herman/McChesney, 197-204.)

E javaslatokkal gyakran csak az a probléma, hogy csak a felvilágosult aktivisták szűk körű elitjére támaszkodhatnak. A szegénység és fejletlenség miatt egyelőre csak álom például a széles körű internet-hozzáférés mint a kultúra demokratizálásának feltétele. Ma minden országban, főképp a kevésbé fejlett államokban a demokrácia egyik kulcskérdése, hogy a számítógépes kultúra terjesztését és az internetes hozzáférést közpénzekből is támogassák. A kereskedelmi média monopóliumát csak a civil társadalom szervezett erejével nem lehet megtörni, de negatív hatásait lehet valamelyest korlátozni. Ehhez szükség van az érintett szférák, az oktatási intézmények, a szakszervezetek, az egyházak, a pártok és más civil szervezetek összefogására és támogatására. De nem kevésbé fontos a nemzeti kormányok akarata, hogy ne minden áron a transznacionális médiatársaságok expanzióját segítsék, hanem az új média demokratikus ellenerőinek kibontakozását is.

Irodalom:

Barnett, R. - J. Cavanagh, 1996, Homogenization of Global Culture, in: Mander, J. - E. Goldsmith (Eds.): The Case Against the Global Economy and for a Turn Toward the Local. Sierra Club Books, San Francisco. p. 71-78.Castells, M. 1996-1998: The information Age: Economy, Society and Culture. Vol. I.: The Network Society. Vol. II.: The Power of Identity. Vol. III. End of Millennium. Blackwell, Malden (MA), Oxford.

Eco, Umberto, 1992: Az új középkor. Európa, Budapest.

Habermas, J. 1996: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. 2. kiad, Osiris, Budapest

Held, D. - McGrew, A. - Goldblatt, D. - Perraton, J. 1999: Global transformations. Politics, Economics and Culture. Stanford University Press, Stanford, California.

Herman, E. S. - McChesney, R. W. 1999: The Global Media: the New Missionaries of Corporate Capitalism. Cassell, London and Washington.

Martin, H. P. - H. Schumann 1998: A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia és a jólét ellen. Perfekt Kiadó, Budapest.

Morley, D. - Robins, K. 1997: Spaces of Identity. Global Media, Electronic Landscapes and Cultural Boundaries. Routledge, London and New York.

Postman, Neil, 1985, Amusing Ourself to Death: Public Discourse in the Age of Show Business. Penguin, New York.

Smith, A. 1990: Towards a Global Culture? In M. Featherstone (Ed.): Global Culture: Nationalism, Globalization and Modernity. Sage, London, p. 17-91.

Tomlinson, J. 1999: Globalization and Culture. The University of Chicaco Press, Chicago.

Waters, M. 1995: Globalization. Routledge, London and New York.

Bayer József [Magyar Tudomány, 2002./6.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010