Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A Közösség 2000. évre vonatkozó költségvetésének tervezete 91 995 millió eurónyi kötelezettségvállalást tartalmaz. A korábbi évekhez képest némileg csökkent a mezőgazdaságra fordítható pénzösszegek nagysága és nőtt a strukturális kiadásokra fordítható összeg, emellett a költségvetés új sorral is bővült, nevezetesen a csatlakozás előtti támogatások elkülönítve, külön soron vannak feltüntetve. A korábban is létezett PHARE támogatás szintén itt jelenik meg, ellentétben az eddigi gyakorlattal, amikor is a PHARE a külső akciók között került betervezésre.

A kiadási oldal és egyben az egész költségvetés egyik legfontosabb újdonsága a 15 jelenlegi tagállam (EU-15), illetve a következő hétéves pénzügyi időszak alatt várhatóan csatlakozó "5+1" (a csatlakozási tárgyalásokat 1998-ban megkezdett) ország finanszírozási igényeinek világos elkülönítése, mely kizárja a keretek közötti források bármilyen színtű átcsoportosítását.

Mezőgazdasági kiadások

A Közös Agrárpolitika (angolul: Common Agricultural Policy - CAP) célja eredetileg az önellátás és bizonyos mértékű exportképesség biztosítása volt. Később az lett a feladata, hogy biztosítsa a mezőgazdasági termelékenység növekedését, a mezőgazdasági dolgozók életszínvonalát, a piacok stabilitását, a megfelelő kínálatot és elérhető árakat a fogyasztók számára. A Közös Agrárpolitika nem szól bele a Belső Piaci alkufolyamatba. Az ár befolyásolását célzó beavatkozásait a határokra koncentrálja. Akcióival ( a külső konkurenciától való, igen erős védelem mellett ( viszonylag egyenletesen változó árak elérését célozza meg.

A korlátlan értékesítési garanciát nyújtó agrárpiaci rendtartás, az ennek nyomán a piaci lehetőségektől függetlenül növekvő termékfelesleg, az agrártámogatás költségeinek felduzzadása, a világpiaci kereslet-kínálat egyensúlyának megbomlása és az ebből eredő nemzetközi feszültségek már az 1980-as évtizedben a CAP rendszerének megreformálását tették szükségessé. 1993-ban átfogó reform lépett életbe, melynek lényege az ár- és jövedelempolitika szétválasztása, az áraknak a világpiaci színvonalhoz való közelítése és ( ezzel egyidejűleg ( a termelők jövedelempozíciójának közvetlen támogatásokkal történő stabilizálása volt. A reformok ellenére a Közös Agrárpolitika támogatása még mindig az 1994-es költségvetés felét tette ki. Azt is figyelembe kell venni azonban, hogy a Közösség a hatalom átruházása terén itt jutott a legmesszebbre, ami azt jelenti, hogy a tagállamok kiadásainak nagy részét a Közösség vállalja magára.

Belső feszültségek forrása, hogy az EU a világpiacinál magasabb árakon belső fogyasztását meghaladó mértékben termel. Az EU teljes költségvetésének a felét kitevő támogatások ellenére a termelői jövedelmek szintje nem megfelelő, nincs garancia a kisgazdasági alapokon nyugvó európai agrármodell fennmaradására. A déli tagországok ellenállása meglehetősen nagy amiatt, hogy a CAP elsősorban a kontinentális termékek előállítóinak kedvez. A tagországok nagyobb lehetőséget követelnek a támogatások elosztásába való beleszólásba. Az agrárágazatra általános társadalmi és politikai nyomás is nehezedik (túl nagy támogatások, élelmiszerbiztonság, környezet- és tájvédelem).

Külső kihívás, hogy az EU-nak fel kell készülnie a WTO tárgyalások újabb fordulójára, valamint a kibővítésre. Várhatóan tovább csökkennek a piacvédelmi, támogatási lehetőségek, a CAP változatlan formában történő kiterjesztése az átlagon felüli mezőgazdasági potenciállal rendelkező tagjelöltekre egyrészt jelentős többletkiadásokkal jár, másrészt alapvetően megváltoztatná a mezőgazdasági termékek Belső Piaci viszonyait (a belső fogyasztást az eddiginél jobban haladná meg a termelés).

Az Agenda 2000 mezőgazdasági fejezete

Mindezen tényezők alapján a Bizottság az Agenda 2000-ben felvázolt reformelképzelésekkel megpróbált választ adni a kihívásokra. A javaslatok elsősorban a szántóföldi növénytermesztést, a marhahús-, a tej-, valamint a borszektort érintették. Eszközként az intervenciós árak csökkentését, a közvetlen termelői támogatások növelését javasolták. A támogatások struktúrájának átalakításával a termelés extenzívvé tételét, a környezetvédelmi szempontok figyelembe vételét ösztönözték. Lehetővé kívánták tenni a tagországok számára a támogatások elosztásába történő beleszólást, a vidékfejlesztési szempontok érvényesítését.

Az Agenda 2000 reformjavaslatok kompromisszumos jellegűek, csak részben válaszolnak a kihívásokra, illetve teljesítik a Bizottság által felvázolt célkitűzéseket. Több fontos ágazatot nem érintenek. Annak ellenére, hogy a Bizottság a jelenlegi viszonyokat alapvetően fenntartó javaslatokat tett, az Agenda 2000 agrárfejezetéről hatalmas vita bontakozott ki. A termelők befolyásos érdekképviseleti szerveiken keresztül mindent elkövettek annak érdekében, hogy az eddig járó közösségi támogatások még rövid távon se csökkenjenek. A viták során háttérbe szorult a WTO tárgyalásokra való felkészülés és a kibővítés kérdése. Erősödtek azok a vélemények, hogy az EU a világkereskedelmi tárgyalások során nem tehet újabb engedményeket az USA-nak, Amerika nem kényszeríthet Európára a világkereskedelmi köntösbe bújtatva egy idegen termelési, illetve vidék modellt.

A mezőgazdasági miniszterek 1999. március 11-én végül is megállapodtak a Közös Agrárpolitika reformjának fő kérdéseiről. Az agrárminiszterekre politikai nyomás nehezedett, mivel az Agenda 2000 csomagból nem lehetett kihagyni a mezőgazdaságot. A reform elhúzódása aláásta volna más közösségi politikák alapjait is. A gazdasági és pénzügyminiszterek tanácsa (ECOFIN) megszabta, hogy az elkövetkező költségvetési periódusban a közösségi agrárkiadások nem haladhatják meg az évi 40,5 milliárd euró felső határt.

A berlini csúcson született kompromisszumos megoldás szerint a gabonafélék intervenciós árát a tervezett 20 % helyett 15 %-kal csökkentették, a kötelező ugaroltatás rendszerét nem szüntették meg. A tej szektorban 2003-ban csak a kvótát növelik a tervezett mértékben, az intervenciós ár csökkentést 2005-re halasztották. Az elfogadott módosítások csak részben teljesítik a pénzügyi keretek betartására vonatkozó elvárásokat. A Tanács kötelezte ezért a Bizottságot, hogy 2002-ig készítsen részletes jelentést az agrárkiadásokról, tegyen javaslatokat további megtakarításokra. A reform kapcsán az Európai Unió lépéseket tett a világpiaci viszonyokhoz való alkalmazkodás, az ágazat problémáinak rendezése, a kibővítésre való felkészülés irányába. A bizottsági javaslatokat - amelyek eredetileg is csak részben feleltek meg a célkitűzésnek - a kompromisszumos megoldások tovább hígították. A reform a jelenlegi termelési, üzemszerkezeti viszonyokat konzerválja, nem készíti fel megfelelően az EU agrárszektorát a közeljövőben várható kihívásokra. Továbbra is jelentős különbség marad fenn a világpiaci és EU belső árai között. Figyelembe véve azt, hogy a jelenlegi rendszer a belső fogyasztást jóval meghaladó mértékű termelésre ösztönöz, a jövőben is várható nehezen kezelhető termékfeleslegek megjelenése.

A reform nem segíti a WTO tárgyalások újabb fordulójára való felkészülést. Nehezen lesznek védhetők a megnövelt közvetlen termelői támogatások. Az új WTO tárgyalások az EU-t valószínűleg további reformokra fogják kényszeríteni.  Mivel a reform után sem szűnik meg a túltermelés, az értékesíthetetlen feleslegek keletkezésének veszélye, az EU abban lesz érdekelt, hogy az újonnan csatlakozók ne borítsák fel a jelenlegi, patikamérlegen kiegyensúlyozott piaci egyensúlyt. A rendelkezésükre álló eszközökkel azt kívánják majd elérni, hogy Közös Agrárpolitika átvétele ne vezessen a csatlakozók termelésének, jelenlegi tagországokba irányuló exportjának növekedéséhez. A költségvetési tervezés abból, az Agenda 2000-ben megjelenő elképzelésből indult ki, hogy az új tagok hosszabb átmenettel csatlakoznak a CAP-hoz. (Kezdetben ne legyenek jogosultak a kompenzációs támogatásokra). A  költségvetési fejezetben az új tagoknak 2002-től betervezett összegek nem elegendőek a Közös Agrárpolitika teljes körű átvétele esetén részükre járó támogatások folyósításához.

Összegében megállapítható, hogy a reform csak részben teremti meg a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a tagjelölt országok érvényesíthessék igényeiket a mezőgazdaság területén a teljes jogú tagság elnyerésekor.

A Strukturális Alapok

A Strukturális Alapok képviselik a közösségi költségvetésben azt a hagyományos újraelosztási funkciót, amely forrásokat áramoltat a gazdagabbaktól a szegényebbekhez. Az alapok jelentős növelésére került sor 1975 és 1980 között, amikor arányuk a költségvetésben 6,3%-ról 17,2%-ra emelkedett. A következő időszakokban volumenben közel megduplázódtak, de viszonylagos arányuk a költségvetésen belül kevésbé emelkedett (1990-re 20,2%). Mára a strukturális kiadások teszik ki a költségvetési kifizetések mintegy egyharmadát.

Az európai integráció történetében a regionális politikát kezdetben a tagországok hatáskörének tekintették. A Római Szerződés viszont említést tesz a regionális egyenlőtlenségek csökkentésének szükségességéről. A Szerződésnek a közös agrárpolitikáról, valamint az Európai Szociális Alap és az Európai Beruházási Bank feladatairól szóló fejezetekben is találhatók utalások arra, hogy a regionális problémákra figyelemmel kell lenni. Ebben az időszakban a Közösség költségvetésének legnagyobb része a közös mezőgazdasági politika finanszírozását szolgálta, a regionális politika főként nemzeti kereteken belül valósult meg. A gyakorlatban azonban a Közösség korán ráébredt, hogy a leggazdagabb és a legszegényebb vidékek közötti regionális egyenlőtlenségek problémája azzal fenyeget, hogy megszakadhat az EK-n belüli gazdasági teljesítmények konvergenciája és lelassulhat az integráció mélyülése. Erősítette a közösségi szabályozás szükségességét az is, hogy a tagállamok eltérő szubvenciós politikája a Közösség versenyszabályaiba ütközött, amit csak a közösségi szintű koordinálás révén lehetett megszüntetni.

A regionális problémák erősödése a Közösség első kibővítése idején került előtérbe. Elhúzódó tárgyalások után a Közösség végül 1971-ben általános irányelvcsomagot fogadott el, amely a tagállami szintű segélyezési formákat szabályozta. Bár a megegyezés a tagoktól bizonyos fokú homogenitást követelt meg saját strukturális politikájuk tekintetében, önmagában nem jelentette közös regionális politika kidolgozását. A Közösség ekkor küszöbön álló bővítése nyomán azonban olyan országok felvételét tervezték, melyek - főként Nagy-Britannia és Írország - krónikus regionális egyenlőtlenségekkel küszködtek. Ez hozzásegített annak felismeréséhez, hogy a Közösségen belül is jelentős fejlettségbeli eltérések léteznek. Az 1972-es párizsi csúcstalálkozón elhatározták, hogy a Bizottság jelentést készít a Közösségnek a regionális problémákról, a három új tag felvételét is figyelembe véve. 1973-ban hozták nyilvánosságra a Thomson-jelentést, majd 1975-ben kezdte meg működését az Európai Regionális Fejlesztési Alap (angolul: European Regional Development Fund - ERDF), melynek fő feladata a regionális, gazdasági és szociális fejlettségi különbségek csökkentése.

Az Európai Szociális Alapot (angolul: European Social Fund - ESF), az ERDF-et és az 1962-ben létrehozott Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alapot (angolul: European Agricultural Guidance and Guarantee Fund - EAGGF), illetve a Halászati Alapot (angolul: Financial Instrument for Fisheries Guidance - FIFG) nevezik együttesen Strukturális Alapoknak. A három alap kezdetben elkülönítetten működött, mindegyik egy-egy célt szolgált (területfejlesztés, szociális politika, agrárlakosság támogatása).

A támogatási rendszer első reformjára 1988-ban került sor, mivel a tagállamok úgy vélték, hogy a rendszer működése nem elég hatékony. A módosítások során megpróbálták a célok és a megcélzott területek között összefüggés kialakítását, vagyis meghatározták, hogy mely területek jogosultak EK támogatásra, mely célok mely régióban támogathatók, valamint hogy egy-egy cél támogatása mely alapokból történhet. A kohézió kérdése a Belső Piac kialakulásával, valamint a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásának tervével került előtérbe, a kiegyensúlyozott és tartós fejlődés, valamint az egységes fizetőeszköz stabilitása csak úgy képzelhető el, ha a Közösség országai, régiói között mérséklődnek a fejlettségbeli különbségek. A Belső Piac elmélyítésének és a valutaunió fenntartásának ezért az egyik eszköze az elmaradott térségek fejlesztése, a regionális különbségek csökkentése. A tagállamok szolidaritási politikájának végrehajtása is a kohézió erősödését eredményezi.

A Strukturális Alapok célkitűzései

A regionális politika legfőbb eszközei a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap, emellett szerepet kapnak még a Közösségi Kezdeményezések is. A Strukturális Alapok közül a legnagyobb az Európai Regionális Fejlesztési Alap, a Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap orientációs része. A Strukturális Alapok rendszere az 1993-as reformot követően alakult ki mai formájában. A támogatásokat 6 célkitűzés alapján juttatják.

Az 1. célkitűzés azokra a régiókra terjed ki, amelyek egy főre eső GDP-je kevesebb a közösségi átlag 75%-ánál. Ezek elsősorban mind periférikus régiók, melyekben viszonylag csekély az ipar, vagy ahol az ipar válsággal küszködik. Csatlakozásunktól várhatóan ebbe a kategóriába fog tartozni Magyarország egész területe, bár vannak olyan elképzelések, melyek szerint esetleg a Közép-magyarországi régió (Budapest és Pest megye) nem tartozna az 1. célkitűzés alá. A 2. célkitűzés által érintett hanyatló ipari területek régiókat, határvidékeket vagy kisebb térségeket tartalmaznak, beleértve foglalkoztatási területeket és ipari településeket is. Ezekre a területekre jellemzőek az alábbi feltételek: a közösségi átlag fölötti munkanélküliségi arány, olyan városi közösségek, melyeknél a munkanélküliségi arány legalább 50%-kal magasabb a közösségi átlagnál, az ipari foglalkoztatottságban számottevő a hanyatlás, az ipari változás alatt álló területek, rossz helyzetben lévő ipari területek.

A 3. célkitűzés a tartós munkanélküliség leküzdését, valamint a fiatalok és a munkaerőpiacról kirekesztett egyének munkába állásának megkönnyítését támogatja. Ez a célkitűzés támogatja a férfiak és nők munkaerőpiaci esélyegyenlőségének elősegítését is. A 4. célkitűzés célja a munkavállalóknak az iparban és a termelési rendszerekben végbemenő változásokhoz való alkalmazkodásának megkönnyítése. Az 5. célkitűzés a vidéki térségek fejlesztését szolgálja, ezen belül az 5a. célkitűzésnek a mezőgazdasági szerkezet átalakításának a közös mezőgazdasági politikai reform keretében történő felgyorsítása a célja, míg az 5b. célkitűzés alá tartozó területek jellemzője, hogy különösen nagy a mezőgazdasági munkahelyek aránya az összes foglalkoztatottakhoz képest, alacsony szintűek a mezőgazdasági jövedelmek, alacsony a népsűrűség és megindult az elvándorlás az adott területről.

Az 1995. évi bővítés során az északi államok kezdeményezésére egy 6. célkitűzést vezettek be, mely a különösen alacsony népsűrűségű területek támogatását célozza. Az 1., a 2., az 5b. és a 6. célkitűzések speciális regionális karakterrel rendelkeznek, olyan intézkedéseket tartalmaznak, melyek egy bizonyos régióra vagy alrégióra koncentrálódnak. A régiók kialakításánál a 70-es években bevezetett statisztikai egységeket, az ún. NUTS-egységeket (Nomenclature of Territorial Units of Statistics) vették figyelembe. A régiók NUTS-rendszer szerinti rögzítése azért fontos és elkerülhetetlen, mivel így van lehetőség arra, hogy az egyes régiók fejlődését összehasonlíthatóan nyomon kövessék. A legfontosabb statisztikai mutató a vásárlóerő paritáson számított GDP/fő érték. Az igényjogosultságot az 1. célkitűzés esetében egy-egy költségvetési időszakra állapítják meg. Más célok esetében középtávú felülvizsgálat is van, amely módosíthatja a régió igényjogosultságát. A NUTS-I szint az országos szintnek felel meg, a NUTS-II, a nagyrégió szintje, 1,5-2 millió fős lakosságú területet foglal magába, a NUTS-III a magyar megyéknek megfelelő régiók, a NUTS-IV a kistérségek körzete, míg a NUTS-V a települések statisztikai szintje. Az 1. és a 6. célkitűzés a NUTS-II szintre vonatkozik, míg a 2. célkitűzés a NUTS-III statisztikai egységre érvényes. A 3., a 4. és az 5. célkitűzések a Közösség egész területét lefedik, nem kötődnek a NUTS-rendszerben kialakított régiók egyikéhez sem.

Az Európai Regionális Fejlesztési Alap alapvető feladata, hogy támogassa az 1. és a 2. célkitűzések elérését az érintett régiókban, és hogy részt vegyen az 5b. célkitűzés tevékenységében. Az ERDF elsősorban az alábbi területeken nyújt támogatást:

• termelési beruházás,

• infrastruktúra létrehozása, ill. modernizálása, mely hozzájárul az érintett régiók fejlődéséhez ill. átalakításához,

• intézkedések, melyek az érintett régiók belső fejlődési lehetőségeit tárják fel,

• az oktatás és az egészségügy területén történő beruházások.

Az Európai Szociális Alap elsődleges feladata a 3. és a 4. célkitűzések elérésének támogatása az EU valamennyi tagállamában, valamint segítségnyújtás az 1., a 2. és az 5b. célkitűzés megvalósításában. Az ESF a munkanélküliség leküzdése érdekében főként az alábbi intézkedéseket támogatja:

• a munkaerőpiacra való belépés megkönnyítése,

• az egyenlő esélyek biztosításának elősegítése a munkaerőpiacon,

• a szakmai képzettség fejlesztése,

• a munkahelyteremtés ösztönzése.

Az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs része által nyújtott segítség elsősorban az alábbi területekre irányul:

• a mezőgazdasági és ezzel összefüggésben az erdőgazdasági szerkezet megerősítése, ill. átszervezése, beleértve a mezőgazdasági és erdőgazdasági termékeket forgalmazó és feldolgozó ágazatokat is,

• a hátrányos természeti adottságok mezőgazdasági hatásainak ellensúlyozása,

• a mezőgazdasági termelés átalakításának támogatása, a kiegészítő tevékenységek ösztönzése a farmergazdák számára,

• hozzájárulás a farmergazdák megfelelő életszínvonalának biztosításához,

• a vidéki társadalmi szerkezet fejlődésének, valamint a környezet és a táj védelmének elősegítése.

A Strukturális Alapok elvei

A közösségi regionális támogatások odaítélésének öt fő elve van:

Koncentráció: A rendelkezésre álló forrásokat a legrászorultabb területeknek juttatják, ennek keretében a leginkább elmaradott, válságban lévő területek kapnak támogatást.

Programozás: A támogatásokat nem egyedi létesítményekhez, hanem komplex fejlesztési programokhoz adják (több alprogrammal), amelyekhez egyben részletes költségvetés is járul. Azonban ahhoz, hogy programozni lehessen, szükség van a régiók szerinti diagnózisra, a problémák és az adottságok felmérésére, továbbá világos, könnyen áttekinthető cél- és eszközrendszert kell kialakítani.

Partnerség: A partnerség elve szerint a tervek elkészítésétől kezdve a feladatok végrehajtásáig és annak ellenőrzéséig folyamatos párbeszéd van egyrészt az Európai Bizottság és az adott tagállam között, másrészt a tagállamon belül az országos, regionális és helyi szervek között. Ennek megfelelően a fejlesztési koncepciók, programok kidolgozása az összes érdekelt részvételével történik. A programokat mindig a tagállamok nyújtják be, függetlenül attól, hogy azok a tagország vagy a Közösség kezdeményezésére készültek.

Addicionalitás: A közösségi támogatás nem a nemzeti területfejlesztési-támogatási eszközök helyettesítésére, hanem azok kiegészítésére szolgál. Ezért a tagországoknak legalább a korábbi szinten kell tartaniuk a területfejlesztési támogatásaikat és egy adott program társfinanszírozásában a tagállamnak 25-50%-ot kell vállalnia. Az 1. célkitűzés keretében támogatásra jogosult régiókban végrehajtott műveletek esetében a közösségi támogatás a teljes költség maximum 75%-a és általában az állami (nem magánszférától származó) költségek minimum 50%-a. Ha az adott régió egy olyan országban fekszik, amely a kohéziós alap kedvezményezettje, akkor különösen indokolt kivételes esetben a közösségi hozzájárulás az összköltségek 80%-át is elérheti. A többi régió esetében a közösségi hozzájárulás az összköltségek 50%-át és az állami költségek legalább 25%-át tehetik ki.

Monitoring: A program végrehajtását egy olyan bizottság felügyeli, amely a Közösség, az ország és a régió képviselőiből áll. Ők dönthetnek a szükséges módosításokról is, hanyag kezelés esetén a visszafizetést vagy más programokból való levonást indítványozhatnak. Éves jelentést készítenek a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak, a Számvevőszéknek és a Régiók Bizottságának.

A Kohéziós Alap

A Kohéziós Alap az EU támogatási és kohéziós politikáinak fontos eleme, s bár nagyságrendjében elmarad a Strukturális Alapoktól, jelentős segítséget jelent és várhatóan fog jelenteni az Unió kevésbé fejlett tagországai számára. Az Európai Unió egyik alapvető célkitűzése a gazdasági és szociális kohézió erősítése és ezáltal az, hogy csökkenjenek az életszínvonal-különbségek az egyes tagállamok állampolgárai között. Az 1987-es Egységes Európai Okmányban a gazdasági és szociális kohéziót már mint kulcsfontosságú közösségi politikáit nevezték meg, a Maastrichti Szerződés 1993-ban pedig még szorosabb kapcsolatot épített ki a szociális kohézió és a Gazdasági és Monetáris Unió megteremtése között. Ez utóbbi létrehozásának feltételeit és menetrendjét a Szerződés tartalmazza.

A közös valuta bevezetésének első és legfontosabb előfeltétele a résztvevő országok gazdasági teljesítményének és gazdaságpolitikáinak magas fokú konvergenciája. Ennek érdekében szükséges a kevésbé fejlett országokban a beruházások további növelése és ezen államok felzárkózása. Ez egy olyan dilemma elé állítja a legszegényebb tagállamokat, amely során ellentmondásba kerülnek alapvető céljaik megvalósításakor. Egyrészről növelniük kell a beruházások mértékét, hogy csökkentsék a fejlettségbeli különbségeket és lehetőséget teremtsenek a gazdasági növekedés gyorsítására. Ennek érdekében pótlólagos beruházásokra van szükség, főként az infrastruktúra kiépítése és modernizálása terén. Másrészt, a Gazdasági és Monetáris Unióban részt venni szándékozó tagállamok szigorú korlátokkal szembesülnek a költségvetési deficit és az államadósság nagyságának terén. Ezért a közkiadásokat igen szigorú ellenőrzés alatt, visszafogott szinten kell tartani. A tagállamok felismerték ezt az ellentmondást, és ezért létrehoztak egy olyan alapot, amely pótlólagos erőforrást biztosít a legkevésbé fejlett tagországok számára. Ez a Kohéziós Alap.

A Kohéziós Alap struktúrája

A Kohéziós Alap működésének kereteit az 1992. decemberi Edinburgh-i Tanácsülésen határozták meg: csak azok a tagállamok részesülhetnek az Alap forrásaiból, ahol az egy főre jutó GDP a közösségi átlag 90 százaléka alatt van és gazdaságpolitikájuk alakítása során egy ún. konvergencia-programot követnek. Jelenleg négy ilyen ország van: Görögország, Írország, Spanyolország és Portugália.

A Kohéziós Alap költségvetése az 1993-1999-es időszakra 15,15 milliárd ECU 1992-es árakon számolva. A folyósítandó összeget minden évben korrigálják az inflációs rátával, így az Alap által folyósítandó összeg megőrzi reálértékét. Az 1993-1999 közötti költségvetési időszakra vonatkozóan a Tanács úgy határozta meg a források elosztását, hogy Görögország részesedése 16-20 %, Írországé 7-10 %, Portugáliáé 16-20 % és Spanyolországé 52-58%. A Kohéziós Alap támogatása feltételes, ha a tagállam költségvetési deficitje meghaladja a konvergencia-programban lefektetett értékeket, akkor nem lehet új projekteket elfogadni, amíg a deficit újra nem csökken a megfelelő szintre.

A Kohéziós Alap egyedi beruházási projektekhez nyújt támogatást, a finanszírozás mértéke eléri a projekt értékének 80-85 százalékát. A projektek két csoportra oszthatóak. Környezetvédelmi projektek, amelyek segítenek megvalósítani a Közösség környezetvédelmi politikája céljainak megvalósítását, és olyan közösségi érdekeket megtestesítő, közlekedési infrastruktúrát fejlesztő projektek, amelyek illeszkednek a transzeurópai közlekedési hálózatokba.

A Bizottság döntésének értelmében a környezetvédelmi és a közlekedési infrastruktúrát fejlesztő projektek részesedése a Kohéziós Alap forrásaiból 50-50 százalék kell, hogy legyen mind összességében, mind az egyes országokra lebontva.

A Kohéziós Alap működése

A tagállamok a Bizottságnak nyújtják be pályázataikat, amely rendes körülmények között három hónapon belül dönt a finanszírozásról. A jóváhagyott projektek pénzügyi terveknek és ütemezésnek megfelelő végrehajtásáról a tagállamok kötelesek gondoskodni. A Bizottság és a tagállamok közösen ellenőrzik a projektek végrehajtását, amely így állandó ellenőrzés és megfigyelés alatt áll.

A Maastrichti Szerződés kimondja, hogy a feltételességi kritérium csak a Szerződés életbe lépése után két évvel alkalmazható. Ezért csak az 1996-os év volt az első, ahol a kritérium valóban megvizsgálásra került. A gyakorlati alkalmazásról a Bizottság 1995. december 20-án döntött. A Bizottság döntése értelmében a feltételességi kritériumot évente kétszer, tavasszal és ősszel vizsgálják. Ez lehetővé teszi, hogy  a friss gazdasági mutatókra a nyilvánosságra kerülésüket követően reagálni lehessen. Az eljárás a következő:

• tavasszal, az előző évre vonatkozó deficitet vizsgálják a tagállamok notifikációjának  és a Bizottság tavaszi gazdasági előrejelzéseinek alapján;

• ősszel, általában novemberben, a folyó év adatait veszik figyelembe a tagállamok szeptemberi, költségvetési kiadásairól szóló notifikációjának, illetve a Bizottság őszi előrejelzéseinek alapján.

A tagállamok deficitjének összhangban kell lennie a Tanács által ajánlott éves értékekkel. Csak ha ez teljesül, akkor lehet új projekteket illetve projekt-szakaszokat jóváhagyni. Amennyiben a tagország költségvetési hiánya meghaladja a célértéket, akkor be kell fagyasztani az új projektek elfogadását, kivéve, ha olyan rendkívüli körülmények okozták a többletdeficitet, amelyekre a tagállam nincs befolyással. A már jóváhagyott projekteket nem érinti a befagyasztás.

Félidei felülvizsgálat

A Kohéziós Alap forrásait azok a tagállamok vehetik igénybe, melyekben az egy főre eső GDP alacsonyabb a közösségi átlag 90 százalékánál. A Kohéziós Alapról szóló rendelet értelmében a négy kohéziós ország számára akkor folyósítható továbbra is ez a típusú forrás, ha az 1996-ban végrehajtott felülvizsgálat megállapítja, hogy még mindig teljesítik ezt a kritériumot. A Bizottság 1996. június 12-én tette közzé erről szóló jelentését, amely az akkor legfrissebb 1995-ös adatokon alapult. E szerint a kohéziós országok GDP-je az EU átlaghoz képest a következőképpen alakult:

• Görögország 65,8%

• Írország 78,9%

• Portugália 72,3%

• Spanyolország 75,7%

Az adatok szerint mind a négy ország továbbra is jogosult részesedni a Kohéziós Alap forrásaiból. A fenti rendelet alapján 1999 végéig így kizárólag ez a négy ország finanszírozhatta projektjeit az Alap segítségével, más tagország nem.

Hetényi Géza és mások [Változó Világ 35.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010