Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Nehéz azzal a tudattal élni, hogy az embert a világnak ahhoz a szegletéhez köti a sorsa, ahol a történelmet nem csinálják, hanem vagy elszenvedik, vagy félreértik (vagy mindkettő).

Az ezredforduló Európája nemzeti érdekek és újjáéledő nemzeti identitások közötti feszültségtérben formálódik. Az Európai Unió absztrakt, megfoghatatlan és gyenge identitásával szemben erős vagy éppen új erőre kapó nemzeti kultúrák kínálnak életszerűbb identitásokat.

Új európai védelmi identitás

A hidegháborút követő évtized inkább összezavarta s megbénította, mintsem – a várakozásokkal és ígéretekkel ellentétben – felerősítette a közös európai politikák kialakítását. Az európai politikacsinálók mintha elvesznének egy bürokratikus és idejétmúlt retorika részleteiben, és megfeledkeznének saját stratégiai céljaikról. Különösen igaz ez a külpolitika és biztonságpolitika területén, ahol az érdekek és értékek beváltnak hitt régi hierarchiája képtelen adekvát válaszokat adni a Jalta utáni nemzetközi rendetlenség új kihívásaira: a keleti bővítésre, az etnikai reneszánszra és a testvérháborúkba, népirtásba torkolló elhúzódó Balkán-válságra. A jól csengő és sokszor újszerű retorika ellenére az Unió külpolitikája társadalmilag üres térben mozog, és nincs összhangban sem az amúgy is csak nyomokban létező civil társadalom, sem az európai politikai elit törekvéseivel. A demokráciák köztudomásúan nehezen alkalmazkodnak gyors és komplex átalakulásokhoz, amelyek rendszerint gyors és hatékony döntéshozatalt követelnek. Ám az identitások szempontjából divergáló, értékrendjét tekintve válságba került Európában közös kül- és biztonságpolitika kialakítása a politikai apátia, közéleti cinizmus és növekvő nemzeti/individuális önzés koordinátarendszerében a nehéznél is hálátlanabb feladat.

A közös kül- és biztonságpolitika (CFSP=Common Foreign and Security Policy) intézményei mögött nem áll széles körű támogatottságot jelentő legitimitás és azonosulás. Igaz, a jaltai rendezés felbomlását követő évtizedben nem sok alkalom adódott ennek tesztelésére. Az 1991-95-ös balkáni öldöklés visszataszító lehetett, de nem jelentett komoly és közvetlen veszélyt a tizenkettek Európájára. Az évtized/évszázad/évezred végére azonban a helyzet megváltozott: a közben tizenöt tagállamot számláló Európai Unió keleti bővítése a halogatások ellenére is napirenden van. A Balkán-háború újrakitörése európai ügy. Nemcsak morális, de kül- és biztonságpolitikai értelemben is. Paradox módon ez a brutális és tragikus fejlemény segíthet az EU identitás- és demokrácia-deficitjének felszámolásában azzal, hogy minden eddiginél élesebben világít rá az intézmények elavultságára és a politikai bénultságaira.

A CFSP-projekt 1999 elején nyilvánvaló válságba került – nem véletlen, hogy ekkortól lehet az új európai védelmi identitás jelszavát egyre gyakrabban hallani, olyan meghatározó politikusoktól is, mint Tony Blair.

Azok a stratégiai gondolkodók, akik megpróbálnak kiutat keresni az elavult intézmények s a hagyományos és egyre kevésbé hatékony gondolkodás útvesztőiből, az új Európa számára egyre erőteljesebben javasolják a „civil hatalom" receptjét. A koncepció lényege, hogy az államok közötti viszonyt megszelídítendő a nemzetközi politikába be kell vezetni a „kölcsönös felelősség" és a „szerződéses politika" fogalmait. Ezzel az államközi kapcsolatok új modellje jönne létre, amely a háború, az erőszak és a fenyegetés/fenyegetettség korszakának letűnéséhez vezetne. Egy ilyen típusú biztonsági modellnek a kiépítése lehetővé tenné Európa számára legfőbb értékeinek és megkülönböztető ismérveinek új szintézisét, azt, hogy civil módszerekkel érje el civil célját, az európai államok közösségének integrálását. Természetesen a hatalom jellegéről és irányultságáról, attitűdjéről van szó, és nem a katonai erő hiányáról vagy gyengeségéről. A javaslat egyértelmű: Európa kerülje el az amúgy is zsákutcába jutott tradicionális szuperhatalmi státust, és fejlessze ki hatalom és befolyás új, civil modelljét.

A CFSP három legfontosabb feladatát: a kapcsolatok fenntartását és ápolását az USA-val, az Unión belüli államközi kapcsolatok kezelését és az Unió határvidékeinek stabilizálását inkább civil, mint katonai eszközökkel lehet hatékonyan elérni. Egyfelől Milosevics politikája, másfelől az új gondolkodásmód áttörésének elmaradása és a politikai és intézményi gyakorlatba történő átültetésének késlekedése ez utóbbi célkitűzést végleg lehetetlenné tette. 1999 új identitások születésének éve lesz. Az Európai Unió balkáni határvidékén Huntington tézisei önmagukat beteljesítő próféciákká válnak.

A NATO háborúja Milosevics hadserege és az Arkan-féle szabadcsapatok ellen egyben az Európai Unió délkeleti határainak kijelölését is eredményezheti – civil konszenzus helyett tűzzel és vassal.

A hagyományos felfogás szerint politikai rendet csak földrajzilag pontosan körülhatárolt területen belül lehet elképzelni. A politikai Európa politikai teste (body politic) eszerint bizonytalan, megfoghatatlan, állandó átalakulásban, terjeszkedésben lévő valami. Kritikusai jó esetben a demokratikus individualizmus absztrakt keretének tekintik. Tagországainak a száma a kezdeti hatról tizenötre emelkedett, és további hat, illetve tizenegy jelölt vár kapui előtt bebocsátásra, miközben senki nem tud semmi pontosat mondani a bővítések idejéről, ütemezéséről, nagyságáról, végéről…

A kollektív bizonytalanságnak ebben a helyzetében a kulturális határok jelentősége rendkívüli módon felértékelődhet.

A háború

John Meersheimer, a neves stratégiai kutató úgy véli, hogy a Nyugat védőbástyaként használhatná Nagy-Albániát, ha az Milosevics működésének eredményeként létrejönne.

Egy másik elképzelés szerint Milosevics igyekszik kihasználni a Nagy-Albániától való félelmet a szomszédos országok – Görögország, Macedónia, Románia és Bulgária – destabilizálására. Amennyiben ez sikerül, az a Nyugat hosszú távú pozícióvesztését eredményezi a Balkánon.

Szerbia fél a széteséstől és az egységes szuverén nemzethez akar garanciákat kapni – de legalábbis megmaradásáért és Montenegró, illetve Koszovó megtartásáért küzd.

Albánia gyengesége az egész Dél-Balkánt gyengíti. Félő, hogy a menekültek diaszpórája jön létre, ami a határok teljes destabilizálódását vonja maga után, de nem az EU progresszív gyakorlatát követve, hanem a bizonytalanság és erőszak légkörét tartósítva. A Balkánt amúgy is sok új határ szabdalja szét, amelyek többnyire instabil területeket és identitásokat jelentenek.

Lehet, hogy Milosevics húz majd csak hasznot az általa előhívott szellem jelenlétéből, amely a Nyugat számára a civilizációk összecsapását testesíti meg. A jelenlegi Balkán-válság megerősíti a régi igazságot: a demokráciák gyengék, amikor diktatúrákkal konfrontálódnak. A diktatúrák nem racionálisan működnek. Önromboló stratégiákat erőltetnek országaikra. A háború országon belül vagy országok között életelemük, nem azért háborúznak, hogy céljaikat elérjék.

Demokratikus társadalmak képtelenek a Jalta utáni káoszban születő minidiktátorokat kiszámítani. Milosevics számára nem létezik elfogadhatatlanul nagy áldozat – kivéve saját hatalmának elvesztése. Eddig csak előnye származott a heroikus elszigeteltségből. A NATO-bombázások a szerbek és a jugoszláviai társadalom összetartozás-érzését és egységtudatát minden eddiginél jobban megerősítették. A bombák ugyanakkor a kívánt hatást nem érték el: a nemzetközi egyezmények és emberi jogok egyetemes elvei nem tartoznak a szabadon garázdálkodó szabadcsapatok és alkalmilag összeterelődött halálbrigádok érdeklődési körébe. Pedig Clausewitz óta közismert: pontosan definiált célok nélkül nagyon kockázatos háborúba menni. A koszovói háború első deklarált célja az emberi katasztrófa megakadályozása volt; ezt követően egy új Balkán-háború elkerülése, majd végül a Milosevics-rezsim elmozdítása és ki tudja még…

A változó célok mögött ugyanakkor egy konstans cél is meghúzódik. Az utóbbival egyre inkább összeegyeztethetetlenül: a háborúnak a NATO részéről ne legyenek emberi áldozatai. Ezt a szempontot különösen az Egyesült Államok képviseli, vitát váltva ki az atlanti szövetségesek között. Ahogy egy angol tábornok teszi fel a kérdést: „Milyen katonák azok, akik csak ölni akarnak, ugyanakkor nem készek arra, hogy életüket áldozzák?" Milosevicsnek természetesen nincsenek ilyen problémái.

A NATO nyilván azért választja a háború viselésének ezt a módját, mert minden más stratégiát elképzelhetetlennek tart. Pedig sokan, egyre többen figyelmeztetnek rá: bombázással nem lehet háborút nyerni. Tony Judt, amerikai történész emlékeztet a második világháborúra, amikor az angolok azért szőnyegbombáztak német városokat, mert egyrészt kötelességüknek érezték, hogy tegyenek valamit, másrészt más megoldás nem jutott az eszükbe. Ezzel azonban nem siettették Hitler bukását, viszont elérték azt, amit a Luftwaffe London elleni támadásai: erősítették a nemzeti összetartozás szellemét. A jelek szerint a NATO nem készült fel semmilyen más háború vívására.

Milosevics pedig már 1987-ben meghirdette mostani politikáját egy hírhedt Kosovó polje-i beszédben. Senki sem állíthatja, hogy módszerei és magatartása váratlan vagy meglepő volna. Ugyanakkor valószínűleg ő az utolsó diktátor Európában – legalábbis az általunk belátható és jelenlegi fogalmi készletünkkel leírható időben.

Az alakuló Európának – az USA vezetésével együtt – meg kell találnia a megfelelő választ az ezredvég nagy kihívására: ez ugyanis még hiányzik a meglévő készletből. Az új európai identitás elkötelezettség és áldozatok nélkül, úgy látszik, nem tud megszületni. De az áldozat annál nagyobb, minél későbbre tolódik az adekvát válaszadás.

A NATO 50. születésnapjára ajándékkal lepi meg magát: új identitást kap saját magától. A XXI. század atlanti védelmi szervezete viselheti az elmúlt fél évszázad örökségét, és megtarthatja nevét is, tartalma és jelentése azonban óhatatlanul megváltozik. Ez szükségszerűen van így. A NATO a hidegháború szülötte, a nyugati szövetségesek közös védelmi szervezete. A keleti veszély megszűntével mint ilyen funkcióját vesztette. A csillagháborús veszély helyett a helyi diktátorok maradtak, együtt a destabilizálódó Kelet- és Közép-Európa és Nyugat-Ázsia megannyi biztonságot aláásó tényezőivel: maffialáncolatokkal, a terrorizmus rémével, környezeti katasztrófákkal.

Új határok

A bővülő és identitását kereső EU számára a geopolitikai, tranzakcionális és kulturális határok egyformán fontosak. A keleti határok a világ legérzékenyebb biztonsági törésvonalai közé tartoznak. A berlini fal leomlása után ez a törésvonal választja el a béke vagy kozmosz szigetét a felfordulás vagy káosz szürke zónájától. A jaltai világrend összeomlása utáni évtized egyik megválaszolatlan nagy kérdése, hogy kitolhatók-e, és ha igen, meddig a béke vagy szervezett rend (kozmosz) határai.

Globális kényszerek hatására a territorialitás elve rendszeresen sérül. A létező határok áthatolhatók, sok szempontból lezárhatatlanok. A kölcsönös kirekesztést feltételező, kötött territorialitás elve elavult, miután a tőke, a szolgáltatások, a javak és az információk áramlása kontrollálhatatlanná vált. Katonai téren is egyre nehezebb területi alapú védelemről beszélni, vagy fenntartani az egyoldalú katonai intervenció szuverén jogát. A jugoszláv–macedón és az albán– jugoszláv határon egy korszak végének remélhetőleg utolsó tragédiája zajlik. Szerény biztató jel, hogy Németország az EU soros elnökeként már egy átfogó balkáni rendezés tervét szorgalmazza.

Ahhoz, hogy az EU határainak végleges meghúzása ne hozzon létre a mostanihoz hasonló csapdahelyzeteket, és hogy a kirekesztettség frusztrációját el lehessen kerülni, a keleti bővítés folyamatában egyrészt az eddiginél világosabb differenciálási politikára van szükség, másrészt arra, hogy a tagországok világosabban megfogalmazzák az együttműködés kereteit azokkal, akiket a bővítés egyelőre nem érint.

A bővítési folyamat jelenlegi kétértelműsége inkább frusztráló, mint motiváló. További zavarok forrása, hogy a NATO és az EU bővítési folyamata nem párhuzamosan és összehangoltan zajlik – ezzel inkább az EU-n belüli bizonytalanság, nem pedig az új tagok biztonsága növekszik.

A kétértelműség és paradoxonok azonban a mostaninál jobb politikák kidolgozása esetén is velünk maradnak. Európa még jó ideig a területi elv és a nem területelvűség feszültségzónája marad. A „globalizáció-pártiak" és a territorialitás hívei nem látszanak közös nevezőt találni. A nemzetállamok korszakának vége egyben a társadalmi bizonyosságok végét is jelenti. Értékeink – mint például a szolidaritás – elbizonytalanodása és relativizálódása innen is ered. Ha úgy tetszik, választás kérdése, hogy mit és kiket tekintünk a civil társadalom képviselőinek vagy új politikai egységek intézményeinek a kiforratlan európai társadalmi térben.

Az európai civil társadalom lehetőségei

 Embercsoportok kiszámítható és rendezett együttélésének lehetősége – Norbert Elias szép megfogalmazásában – a cselekvés és gondolkodás érzelmileg azonosuló, illetve távolságtartó impulzusainak összjátékától, egyensúlyától függ.

Mindannyian valahol a teljes érzelmi azonosulás és „bevonódottság", valamint az érzelmektől mentes, hűvös objektivitás végpontjai közötti állapotban vagyunk. Az „elkötelezettség" és „távolságtartás" közötti helyes arányt megtalálni mindig nagyon nehéz, majdnem művészet. A koszovói háború azonban végletesen kiélezte ezt a lappangó ellentmondást. Ennek következtében egyfajta pszichológiai és morális válság érzékelhető egész Európában, ami különösen erős térségünkben, ahol a földrajzi közelség, a családi, rokoni, baráti, nyelvi, történelmi, tudati szálak szövevénye sokszor kibogozhatatlanul, láthatatlanul, de nagyon erősen létezik. Zavarodottan hallgatunk, mintha elfogytak volna szavaink, vagy ellentmondásosan beszélünk gondolati és érzelmi paradoxonaink szorításában, és azon kapjuk magunkat, hogy nincs diskurzus, amelyhez tiszta szívvel és őszintén csatlakozhatnánk.

Mert egyfelől igaz, hogy a genocídium nem nézhető ölbe tett kézzel súlyos, romboló következmények nélkül, másfelől egy társadalom infrastruktúrájának kőkorszakivá bombázása senkit nem tölthet el megelégedettséggel, különösen, ha az az etnikai tisztogatás és erőszak felerősödésével és megsokszorozódásával jár. A NATO-gépek distanciálódása a délszláv valóság komplexitásától szükségképpen vezetett az elkötelezettség és együvé tartozás érzésének példátlan felerősödéséhez a magát jogosan a bombázások kárvallotjának érző helyi társadalomban.

Szerbia elszigeteltsége történelméből fakadó szociálpszichológiai tényezőkben gyökerezik, és önromboló mítoszok valósággá dermedésében csúcsosodott ki. De van a szerb-jugoszláv társadalomnak egy vonulata, amely egyértelműen csatlakozik az európai civil társadalom áramlataihoz, és magát legalábbis közép-európainak érzi – teljes joggal. 1996 novembere és 1997 márciusa között minden eddiginél pregnánsabban mutatta meg ez a civil társadalmi áramlat elkötelezettségét egy új, együttműködő európai civil társadalom iránt. Mi itt, Közép-Európa békésebb vidékein nem tettünk sokat azért, hogy a szerb civil társadalom visszakapcsolódjék az európai áramkörökbe és hálózatokba.

Ma sem tesszük fel sem Magyarországon, sem másutt Európában elég hangosan a kérdést: ki beszél a szerbekhez? Ha semmilyen odafordulás nem mutatkozik irányukban Európa részéről, vajon segíthetnek-e a bombák? És lehet-e tovább folytatni az európai civil társadalomról szóló diskurzust?

A romok eltakarítása után ez a mulasztás kijelöli feladatainkat.

Miszlivetz Ferenc [Európai Utas, 1999./2.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010